Kortárs

 

Csontos János

 

Változatok változásra

 

I.

Nincsen kőtáblánk. De ha Mózes felmegy a hegyre,
s nem töri össze azonnal, mit lehozott a Sionról,
felbőszülve Aranyborjú-fanclub cuki táncán,
nem tudjuk, hogy az újrázáson lesz-e vajh áldás.
Így hát nincs állandóság. Csak a deszka alattunk
himbál, mintha a bálvány-szörfért volna a tajték.
Elmozdult horizont, elcsusszant csillagalakzat
nem segit élni. Teremtőnk lábát sós trutyi mossa,
rákristályosodott a reménytelen álateizmus.
Éljen a sok filozófus a rögzült lexikonokban!

 

II.

Változz meg! Ne legyél többé azonos se magaddal,
sem tieiddel. A fő ellenségünk a közösség,
minden baj melegágya. A közjó rossz demagógok
unt vesszőparipája. Szövetkeznél? Eredendő
bűn: csak a választott kaszté ez az ősi kiváltság.
Össze ne esküdj! S főleg a dogmák és tanok őrét
hagyd nyugton! Mint tudjuk, övé csak az egyszem igazság.
Történelmed is úgy pezsdül, mint gépben a kóla.
Ember, légy csak atom! Tartózkodj híg vegyülettől!
Pé-cé! Pí-szí! Bé-té-ká! E-u! Áj-em-ef! Ámen!

 

III.

S mégis, más vagy már, mint két mondattal előbb. Rég
eltávoztál, s más bitorolja a bőröd. Aránylag
éltet még a tudás vagy az ösztön. A curriculumnak
bűvöletében a csonkolt kvantumlét: bizonyosság.
S mégse: barázdarög-eszme a szegletkő-azonosság.
Az vagy, s mégse csak az. Csupa ránc a feszes fiatalság,
míg kisimul lelked vasalók krómbilloga folytán.
Minden pillanat elhagy, mint hűtlen szerető. Csak az Írás
fénypászmái vakuznak szembe a végtelen úton,
és vakitó ti-ti-tája a fárosz-hexameternek…

 

 

 

Változatok időre

 

I.

Mit diktál az ütem, monoton kottája a létnek?
Holtvágányon veszteglő vonatok dohogását?
Tétova billentyű-taktust? Vagy a gyönge halánték
távírdász-jeleit? Kopogó sarkak muzsikáját?
Őriz a ritmus bármit még a gyalog-repülésből?
Van kánon-sztepptánc, mi kiverje a módi-vivendit?
Élet előtti közös széfhez létezhet-e pin-kód?
Szétolvadt az idő, s nincs már, aki szertetagolná?
Szédült szendergés terméke? Lopott fogalomkincs?
Hol van a síp, mi jelezné: késik az égi szerelvény?

 

II.

Pitypangernyőként száll szét az idő kezeidből:
elpostázza, ki vagy; véletlen a sorsnavigátor –
nincsen rossz célpont. Csenevész szellő potyaútján
vár rád hűs keramit, forró aszfalt vagy a langy föld.
Megtermékenyitő a halál. Élted petesejtjét
mindenképp hevülő anyatestté érleli párkád.
Mennykő légy! Rianás a tarajló mágneses égen!
Üstdob! Gasztromoraj! Diszkója a dúlt elemeknek!
Úgyis jő a süket vég, jő birodalma a csendnek,
s nem fellebbezhetsz, ha legyűr az akut szenilizmus.

 

III.

Három : ha idő van, még egy sanszot a Műnek!
Tilts el a bűnöktől! Majd vágyom rájuk. A passzus
nemde azért hozatott, hogy az áthágást kijelölje?
Tőről mesd tilalomfádat, s burjánzik az erdő.
Tűrd fel az ing ujját, nekigyürkőzzél a robotnak:
hidd el, megtakarítani úgysincs mód a türelmet.
S tűrd el a vargabetűt, hisz hálás néki az ihlet.
Nem sokat érsz el a túl magas állú támogatással:
támasz légy, ha lemosta az ár a hegyoldali fácskát,
s támasz, hogyha a fészerfal pízásodik éppen!

 

 

 

 



Nyitólap