Baán Tibor
Pék Pál: Az elmerült
sziget
Pannónia Könyvek, 2008
Betegágyon feküdt, kórházban, mikor
telefonon beszéltem vele. Utoljára, ám erre akkor nem
gondoltam, hiszen viszszafogottsága, férfias fegyelme és
szemérmessége valósággal elfüggönyözte előlem, s nyilván
mások elől is, azt a küzdelmet, amit az elmúlással vívott.
Ám az is igaz, hogy Pék Pál élete és költészete több
szinten zajlott. Amiről a magánélet szintjén nem beszélt,
tökéletes balladai homályban hagyva az elmúlással
kapcsolatos gondolatait, arról sokat és mélyen járót mondott
verseiben. Élethossziglani témaként foglalkoztatta ugyanis a
„lenni vagy nem lenni” kérdése. Úgy is, hogy a félig vagy
negyedig élt, lefojtott, szabadsághiányos élet tekinthető-e,
s mennyiben, igazi életnek, de úgy is, hogy választ, vigaszt
keresett „világbavetettségének” drámájára. Hogy ez
mennyire központi kérdése volt ennek a drámai hangoltságú
költészetnek, arról sokat elmond, hogy válogatott kötete Arccal
a Semminek címmel jelent meg. A kötetcímmé emelt
„semmi” dermesztő űrhidegének értelmezése, szakrális
átlényegítése olyan témavonulat, mely fokozott erővel
jelenik meg a Szélcsönd és újra szél című utolsó
előtti verskötetében és az utolsóban, Az elmerült szigetben,
amely az előbbi szerves folytatásának tekinthető.
E két verskötetben már lezárul a ’89
utáni magyar valóság fölötti töprengés. A költő
látszólag visszavonul abba a szellemi kertbe, ahol csend és
békesség honol. Csak utalások vannak a Szodomában
modellezett világhelyzetre, amellyel a költő saját jelenének
üzent. Nevezesen azt, hogy a magyarság (tágabban: az
emberiség) válságos helyzete mögött az erkölcsi alapelvek
globális fölszámolása, a normaszegések pusztító
anarchiája húzódik meg. A normaszegések tömegessé
válásának logikus következménye a pusztulás erőinek
elszabadulása. Pék Pál bibliai köntösbe burkolt látomása
kapcsolódik Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Bella István (és
folytatható a sor) jövőféltő aggodalmaihoz. De az is igaz,
hogy költészetének ezek a tartalmai épp stilizáltságuk
miatt meglehetősen áttételesen jelentkeznek: e líra a maga
gondolati-eszmei tartalmait mint közérzetet fejezi ki. Ennek
eszköze a sötét színekben játszó költői kép, mely
jóllehet konkrétnak tetsző tárgyvilágot, körülírható
évszakokat ír le, de csak azért, hogy érzelmileg lekottázza
az én belső viharait. Valójában a belső én
mágnesezi magához a külvilág képeit, s nem fordítva. Az
objektív valóság ily módon maga a személyiség, amelyhez
képest a külvilág a belső én jelképe, képi ekvivalense. Ez
az objektum–szubjektum viszonyt fölcserélő szerkesztésmód,
ha nem is változott meg alapvetően az életművet lezáró
verskötetekben, átalakult. Az anyagi világ tárgyaitól
eloldott vízió egyre testesebb, egyre valóságosabb, egyre
kikerülhetetlenebb. S bizonyos versekben (ideértve a kötet
megjelenése után publikált darabokat is) már olyan alakzat
körvonalazódik, ahol a valóság határozza meg az ént.
Vagyis a korábban felépített szubjektum végtelenbe
oldásának lehetünk tanúi.
Az elmerült sziget című
életmű-koronázó verskötet négy tétele valójában az
életmérleg elkészítése. Pék Pál is azon szerzők közé
tartozik, akiknek a belső órája pontosan jelezte, talán csak
tudat alatt, hogy közel a távozás ideje. Ehhez a tényhez a
költő sajátosan viszonyult. A könyv négy tétele (Epitáfium
egy rontott kertben; Legyek pokla; Dis árnyai; Mikor a fák a
hegyre mentek) négy lépés a kikerülhetetlen vég felé,
melyben a számvetés, a búcsú és a hagyatkozás gesztusa
egyetlen szintézisbe olvad össze. A kötetnyitó Mikor
visszatér jellegzetes, egyes szám harmadik személybe
távolított énje idegennek tetszik. A vers-én csak fokozatosan
döbben rá arra, hogy az ő valójában az én. A
ráismerés és elfogadás folyamatában a portré önarcképpé
válik: „sebzetten a legyalázott / fák közt mégis / mint a
vad / szobák poklán átzuhanva / nem értve kié az arc /
verődik ott hét nap éjjel / vékonyul a falnak / hisz a voltak
roggyant hittel / sorra föltolulnak / senki bár ki ráismerne /
senki képe-mása / torkában a halál lüktet / hatvan év
magánya…” A vers-én emlékeiként felvillanó kudarcok
centrumában a magányra ítéltség, a meg nem értés sebei
parázslanak. A földi kötelékek: az angyal képében
kísértő szerelem, az édesanya képei (Járom) mind
szorosan hozzátartoznak az életmérleg eseményeihez. Az idő e
versekben mint roncsolódás jelenik meg. Különösen érvényes
ez a Nagy Gáspár emlékének ajánlott cikluscímadó versre (Epitáfium
egy rontott kertben), melyben a földi célokra (ahogyan Nagy
Gáspár fogalmazott: a „földi pörökre”) felülről és
kívülről pillanthatunk: „…malom-hazánk szabadságot /
hazudott ránk, lázakat, / s röpülésünk hitványságát / el
nem fedte sáska-had, // s kifosztott arcok hétköznapi pokla se
– –” Ezek után a 2007-ben, a nagytilaji temetésére
utaló vers prófétikus megérzéssel zárul: „Már láthatod,
/ emléked hogy köntöst cserél, / s otthonom lesz otthonod.”
Az előrementek s a nyomukba készülők roppant menetét
szemlélve a dolgok helyi értéke megváltozik. A kérdések
kérdése (mint ez a Fodor Andrást idéző Fényüres nyitásából
kiolvasható), hogy mi lesz azután, ha „Oda a RÉV már, s
egyre vásik / megváltó dühünk!”, „ha már belül
ordasodunk”? (Sic fata tulerunt) Az én körvonalainak
lazulása, az értékek elvesztésének és visszaperlésének
egyszerre immanens és transzcendens kérdései a többtételes Dies
ad quemben hatalmas ívet írnak le a létezést birtokba
vevő születés örömétől a létből való kifosztatás
drámájáig.
Az elmúláshoz való viszonyulásban nemcsak
az életből való kilépés (Exit) válik költői
témává, a „ködbe vesző táj” titkainak faggatása, hanem
legalább ennyire a személyiséget mozgósító értékek
utolsó számbavétele. Aligha véletlen, hogy számos vers
élén áll mottó. Illyés Gyula, Ady Endre, Nagy László, Ágh
István, Bella István, Markó Béla, bizonyos bibliapasszusok,
illetve Dante szavai beszédes vonatkozási mezőt jelölnek.
Kicsit más a helyzet viszont a Vasy Gézának és Csoóri
Sándornak ajánlott öntanúsító, önszembesítő
alkotásokkal, melyek a küldetéses költőszerep drámáját
értelmezik. Pék Pál a szabadság szemhatárát az igazság
kimondásával tágító költőelődök nyomába szegődve
egyfajta mártíromságként éli meg saját sorsát. Verseinek
visszatérő témája az árvaság, a végső lemeztelenedés, a
történelem által felrakott maszkok letépése, az igazsággal
való szembesülés, a nemzet sorsa feletti jajdulás, mely
archaikus ízű szavaival és szófordulataival visszautal a
kuruc költészetre, illetve a reformkor nagy érzelmeket
lobbantó toposzaira. A költői elkötelezettség persze, ha
komolyan vesszük a posztmodern doktrínákat, illetlenségnek
számít: „a (poszt)modern irodalmi szemlélet nem tud mit
kezdeni a küldetéstudattal” (Hanti Krisztina), de mit tegyen
a költő, ha minden érzékszervével kötődik hazájához, a
kis népeket stigmatizáló szabadságtörekvésekhez? Akkor,
ugyebár, nem lesz posztmodern költő (már amennyiben a posztmodernség
csakugyan a vegytiszta semlegességet jelenti), cserébe viszont
lelki-szellemi közösségbe kerül a periférikus emberi
létezést meghaladó nemzettudattal, a történelmi tradíciók
éltető áramával. Ettől az elkötelezettségtől ez a líra,
paradox módon, egyszerre lesz egyéni és közösségi. Ezen mit
sem változtat, hogy Pék Pál pontosan érzi: eszményeit egy
olyan helyzetben védi, ahol ezekre (állítólag) nincs
szükség, holott nagyobb szükség van rájuk, mint ezt ma
bárki képzeli: „…elindulsz és hallod már, / letépve a
maszkokat: / sereged se vinnyogja, hogy / benne hazák
omlanak.” (Egyetlen hang háza ez) S ugyanez a
felismerés egy másik hangfekvésben: „Ki-be jár a
karvaly-nép a házban / s kísértve a szemhatárt / elindulok /
mintha tudnám régtől / aki voltam egyszer rámkiált…” (Feltörve
a hetedik pecsétet)
A kötetzáró, hattételes A visszatérő
a sokféle módon értelmezett búcsúszituációnak egy újabb
vetületét jelenti, amelynek tételei (A ház; Télemachosz
arca; Az elmerült sziget; A fiú szava; Atlantiszok moraja; Az
Óceán) az elmúlás iszonyát fokozatosan szelídítik,
domesztikálják, mégpedig a valóság és a mítosz (az
Atlantisztól az Odüsszeia világáig) sajátos
egybelátásával, átértelmezésével, hogy az eltávozott már
a léten túli lét szemszögéből összegez: „S minden üres,
csönd él csupán / napnyugati szél mögött; / egyetlen szó
éjszakánkról, / mikor a hajnal összetört.” Itt, ezen a
ponton szakad meg az életmű, amelytől azonban (teszem hozzá)
éppenséggel nem idegen a paradox remény sem, hogy létezik
feloldás. Ennek költői bizonyítéka, hogy Pék Pál
költészetében az idő nem lineáris jellegű, hanem
körkörös. Mi ez, ha nem a végtelen folytonosság ábrája?