Tüskés Tibor
Az Ormánság panasza
Moldova
György: Ha az Isten hátranézne
„A magyar írók
Trianon után tíz-tizenkét évvel elkezdtek szociográfiát
írni, mert felismerték, hogy újra kell gondolni, mi történik
Magyarországon.
A magyar irodalom számára mindig rendkívül fontos volt a
szociográfia, mert megtermékenyítő hatással volt rá. Most
is erre a hatásra lenne a legnagyobb szükség,
mert nem tudjuk, mi történik az országban. Mindenkihez eljut
belőle egy-egy villanás, amit másnapra elfelejt, de azt, hogy
milyen folyamatok játszódnak le, senki nem tudja.”
(Csoóri Sándor a Prima Primissima Díj átvétele
után, 2008)
Moldova György Ha az Isten
hátranézne címmel (mely a szép József Attila-verskezdet,
a „Ha az isten íródiák volna” suta variációja)
kétkötetes könyvet írt az Ormánságról. Ma is jó emléke
él bennem Moldova ígéretes szépírói pályakezdésének,
korai és egymást követő szociográfiai jellegű munkáinak.
Ma is szívesen emlékezem korai regényére, a Sötét angyalra
(1964), itt van a polcomon a friss hangú riportokat tartalmazó Rongy
és arany (1967), megőriztem a többértelmű Negyven
prédikátor (1973) fölkavaró hatását.
Társadalomrajzaiban a két háború közti magyar szociográfiai
irodalom hagyományai éltek tovább: a magyar társadalmi
valóság kevéssé ismert tájairól adott hírt (Tisztelet
Komlónak, 1971; Az Őrség panasza, 1974; Akit a
mozdony füstje megcsapott, 1977). Írásait erőteljes
társadalmi érdeklődés, kritikus megközelítés, realisztikus
ábrázolás, humoros-szatirikus hang jellemezte. Ugyanakkor ma
már azt is látni kell, hogy ez az éles társadalombírálat
mindig a szocializmuson belül, a szocializmus alaptételeinek
(és a szocialista irodalompolitika alapelveinek) elfogadásával
fogalmazódott meg. A rendszer, a struktúra
„fonákságairól” beszélt, és nem a „kreatúra”, a
diktatúra lényegéről.
A rendszerváltás kísérlete után megjelent
könyveinek ismeretében kétszeres érdeklődéssel vettem
kezembe az Ormánságról szóló munkáját. Érdekelt azért
is, mert valamelyest ismerem az Ormánságról szóló irodalmat
és a táj mai valóságát, és kíváncsi voltam azért is,
mert ismertem Moldova első ormánsági nekifutásának
kudarcát, korai megfutamodását. Amennyire érdekfeszítő a
könyv elején ennek a megfutamodásnak a története, az
Ormánságba való kalandos megérkezésének elbeszélése,
éppannyira meglepett, hogy az író mily kis mértékben
foglalkozik az előzményekkel, például Kodolányi János
változó Ormánság-képével (elavult és téves
irodalomtörténeti közhelyeket idéz, és tíz sorban legalább
három tévedést ír le: Kodolányi Akarattyán nem
„viskóban” élt; családja utólag sem „röstellte” a
Magvető igazgatójának segítségét; nem felesége, hanem
lánya írt könyvet Kodolányiról); hogy milyen kivonatosan és
hézagosan idézi Kiss Géza és csupán érinti Fülep Lajos
vonatkozó megállapításait. A Kemse-szociográfiáról (Elsüllyedt
falu a Dunántúlon. Kemse község élete, 1936) és a téma
újabb szépirodalmi, illetve szociográfiai
„feldolgozásáról” pedig (például Kalász Márton: Kémes,
1960; Bertha Bulcsu: Füstkutyák, 1965; Varga Lajos: Keserű
örökség, 1978) nincsenek ismeretei. A magam tapasztalatait
csak azért említem, hogy jelezzem, vannak ormánsági
élményeim, és él bennem kép, amelyre szerettem volna
ráfényképezni a Moldova György által megörökített
valóságot. 1961-ben egy hónapig éltem Kémesen, erről szól Kamasz
falu című írásom (Jelenkor, 1962/2.). Amit 1975-ben egy
másik ormánsági faluban tapasztaltam az ott eltöltött
időben, Besence címmel örökítettem meg (Jelenkor,
1975/10–11.). És azóta is többször jártam az
Ormánságban…
Moldova György hetvennegyedik életévét
betöltve, egy szívinfarktuson átesve 2007 őszén érkezett
meg másodszori nekifutásra Sellyére, és könyve utószavát
2008. június 10-én keltezi. A közbülső hónapokat töltötte
az Ormánságban. Könyvét műfajilag így nevezi: „Riport és
dokumentumok”. Sellyén a „kőházban”, az itteni
termálfürdő fűthető vendégszállásán lakik, innét tesz
egynapos portyákat a környékbeli falvakba, és itt fogadja
vendégeit, alkalmi látogatóit. Útjaira hivatalos kísérője
van, egy ormánsági születésű tanító személyében.
„Csaba konkrétabban is megfogalmazta a programot: egy-egy
napra általában két település jutott. Reggel nyolc óra
felé eljött értem a szállásomra, kivitt az adott napra
elsőnek betervezett faluba, a polgármester gondjaira bízott,
dél körül visszajött értem, megszervezte az ebédet, és
átmentünk a másik általa kijelölt faluba.” Ismereteinek
ezek a polgármesterek (többen helyben se laknak) és egy
„megyei kézikönyv”, egy „megyei tájékoztató” a
forrása. Minden bizonnyal hitelesebb és tartalmasabb
élményekhez jutott volna az író, ha – mondjuk – néhány
napra vagy hétre beköltözik a „betervezett” falu
valamelyik házába, s ha a polgármesterek közlései helyett
valamelyik ormánsági család életére, hétköznapjaira vet
néhány pillantást.
De ne legyünk maximalisták. Moldovának
elegendő rutinja van ahhoz, hogy a száraz adatokat
megelevenítse, „hangszerelje”, és alkalmi informátorait
megszólaltassa, alakjait beszéltesse. A rutin jól működik,
egy-egy szellemes fordulat a régi riporter frissességét
idézi, de maga a „módszer” roppant mechanikus, és az
eredmény, a két kötetben kirajzolódó kép egyhangú és
felszínes.
Az első kötet mintegy húsz ormánsági és
Ormánság közeli településen tett rövid látogatásáról
szól. Moldova megérkezik a faluba, leül a polgármesteri
hivatalban, a polgármesterrel beszélget, ebbe beleszövi a
„megyei kézikönyv” adatait, rövid sétát tesz a faluban,
bekukkant néhány házba, fölvillant néhány utcán látott
arcot, aztán továbbsiet. Az első kötetben főként
polgármestereket ismerünk meg, és kevés az igazi, mély
emberi sors. Nem szolgálja az író hitelességét, hogy
forrásai között gyakran hivatkozik ilyesmire:
„állítólag”, „pletyka”, „hírek szerint”,
„hallottam”, „azt suttogták”, „szóbeszédek”. Az
első kötet három, negatív hangsúlyokkal bemutatott
polgármester, a bogdásai A., a markóci Lantos Tamás és a
drávapiski Mali Zoltán portréjával ér véget. Ez így
együtt valóban inkább „nagy lélegzetű”, azaz
terjedelmesebb „riport”, újságírói munka, gyors kézzel
papírra vetett interjúfüzér, és nem elmélyült irodalmi
szociográfia. A második kötet a tapasztalati anyag témák
szerinti kifejtését ígéri: ipar, iskolák, vasút – a
fejezetcímekben legalábbis ezt olvassuk. De míg az első
kötetben a szerkezet rendjét meghatározta a települések
egymásutánisága, az író vándorlása faluról falura, addig
a második kötetben a fejezetcímekben ígért tematikai sorrend
megbomlik, a gondolatmenet összekuszálódik, következetlen,
csapongó lesz, az előadásba a hitélettől a bűnözésen, az
egészségügyön át a föld minőségéig különféle
kérdésekről szerzett benyomásait is beleszövi. A sietős
munka további jele a stiláris szeplők sora (például a sok
„rendelkezik”), valamint a nagyvonalú tipográfia (például
a rendetlen fejezetcímek, az idézőjel és a zárójel
következetlen használata).
Ormánság neve a honi közbeszédben az
„egyke” fogalmával nőtt össze. Az Ormánság kihalása
miatt – Buday Lászlótól Fülep Lajoson, Kiss Gézán,
Hidvégi Jánoson át Kodolányi Jánosig – sokan megkongatták
a vészharangot. Az egyke még Moldova számára is a
„legérdekesebb témák egyike”. Kodolányi a Második
baranyai utazásban azt írta: „Magyarország egyetlen nagy
Besencévé vált.” Már 1961-es kémesi tapasztalataim
alapján megállapítottam: az Ormánság magyar őslakossága
valóban kipusztul, az öregek meghalnak, vagy a lakosság egy
része – éppen a kezdeményező kedvű, aktív fiatalság –
a városokba vándorol. Ám az üres csigahéjként álló,
bedeszkázott ablakú-ajtajú, pusztuló házakba az új
népmozgalom hatására „idegen népelemek”, sokgyerekes
családok költöznek. Ily módon az Ormánság nem kihal, hanem
társadalmilag átrétegződik, és a települések lélekszáma
helyenként nem fogy, hanem gyarapszik.
Moldova György diagnózisa megerősíti
hajdani sejtéseimet. Az író ormánsági magyar őslakost csak
hírmondóban talál, viszont a falvak egy részét – néhány
házvásárló külföldi mellett – nyolcvan-kilencven
százalékban már bevándorolt cigányok lakják. A szemmel
érzékelhető kép is lehangoló: omló vakolatú házak, gyomos
kocsmaudvar, bezárt bolt, gondozatlan gyümölcsfák,
műveletlen földek. A kép mögötti életminőség és
életforma még tragikusabb: munkanélküliség, alkoholizmus,
„sivár bűn”, falopás, segélyek, újratermelődő
iskolázatlanság, írástudatlanság, „lelki restség” –
ahogy már József Attila mondta, de most mindez egyetlen
társadalmi rétegre terhelve tapasztalható. E tekintetben
Moldova nem szépít, bár tart attól, hogy rasszizmussal
vádolják („Talán nem tűnik részemről rasszista
lépésnek, hogy tovább haladtam ezen a vonalon.”), és az
ormánsági cigányság helyzetéről éppolyan kritikusan szól,
mint a vasút megszüntetésének, az iskolák bezárásának
káros következményeiről, a kormányzás, a dilettáns
közlekedési miniszter elhibázott intézkedéseiről.
Kritikájának élességét és hitelességét
csupán egyvalami árnyékolja be: az író önképe. Első
megjelenése rokonszenves: „Nem megengedhető, hogy személyes
sértettségből vagy sokallván a nehézségeket
visszaforduljak, és ne teljesítsem a vállalt feladatomat.”
Aztán az önarcképre árnyékok vetődnek. Moldova
„marxista-materialista nézeteire” hivatkozik, „a
kapitalista trükkök”, „a kapitalizmus álcázó
díszletei” nem tetszenek neki, „budapesti rasszisták
szólamait” emlegeti, nyíltan él benne a Kádár-rendszer
iránti nosztalgia („Kádár idején jobb volt a
cigányoknak” – mondatja a hiricsi polgármesterrel), és
szívesen felhasználja az olyan alkalmakat, amikor valakinek
„jobboldali meggyőződésén” csíphet egyet, bár „nem
tudtam alaposabban megismerkedni vele”. A tények, a pontos
megfigyelések, a jelenségek regisztrálása helyett tolla néha
közhelyekbe, szólamokba botlik, „jobboldali
szellemiségről” beszél, és öreg rendőr hőse azért
akarja beosztottját Budapestre küldeni, „hogy ő is segítsen
megakadályozni a jobboldal utcai kilengéseit”. A
polgármesterek egy része Antall Józsefet és a
rendszerváltást szidja. És Moldova arról tud, hogy „a
rendszerváltás után sok helyütt kommunistaellenes hisztéria
tört ki az Ormánságban”.
A két kötetben, a mintegy háromszázötven
oldalon és a kötetek végén elhelyezett bőséges, de nem
túlságosan eredeti, Tóth László által készített,
fekete-fehér sajtófotóanyagban fölmutatott összkép a mai
Ormánságról rendkívül lehangoló és elkeserítő. Az
olvasóban, amikor becsukja a könyvet, óhatatlanul
fölvetődik: és hogyan tovább? Mit ígér a jövő? Mit
kellene tenni a helyzet megváltoztatásáért, a tragikus
folyamatok visszafordításáért? Moldova György célját
metaforikusan is, direkten is így fogalmazza meg vállalkozása
kezdetén: „az volt a szándékom, hogy a számon kívül
maradt Ormánságot felrakjam az ország térképére, segítsek
bekapcsolni az általános gazdasági és politikai
vérkeringésbe. Ha a nyilvánosság megismeri a vidék sorsát,
esély nyílhat a felemelkedésre.” Nemes cél, rokonszenves
szándék. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy a magyar
szociográfiai irodalom két háború közti legkiválóbb,
remekmívű darabjai sem értek el efféle hatást. Hogy
például a Puszták népe hatására megváltozott volna
a magyar pusztai cselédség élete, hogy a könyv által esély
nyílt volna a felemelkedésére. (Ahhoz történelmi fordulat,
„földrengés” és földosztás kellett.) A kérdés Moldova
könyve után is megmarad, és valamiféle választ követel. Mi
a megoldás? Mi akadályozhatja meg a táj – és a hozzá
hasonló, leszakadó országrészek – további süllyedését?
Mi változtathatja meg az itt élő emberek életét? Ha valaki
hiteles baloldali, akkor gyógyírt is kínál.
Az egyik megoldás, amit Moldova sugall, és
amit alakjai több helyen a könyvben megfogalmaznak, a
nosztalgia, a hátratekintés, a szocialista múlt
idealizálása, a Kádár-rendszer dicsérete: akkor jobb volt, a
mezőgazdasági termelőszövetkezetek idejében nem volt
munkanélküliség, kevesebb volt a bűnözés stb. A
rendszerváltás, a magánosítás csak bajt, szegénységet,
nyomorúságot hozott. Bármennyire van igazságmagja ennek a
véleménynek és a jelent érintő bírálatnak, az elmúlt
évtizedekben lezajlott társadalmi és politikai változásokat
nem lehet negligálni, meg nem történtekké tenni. Csak
elfogadni, kritikusan feldolgozni lehet a múltat, a történelem
kerekét nem lehet visszaforgatni.
A másik, a látványos, radikális
megoldásnak tűnő vélemény sem reális. Már 1975-ben én is
hallottam Besencén: „– Mi lesz a faluval, ha mindenki
elmegy? – Mi lesz? Megmondom. Majd lehengerlik. Majd jönnek a
nagy dömperek, és legázolják a házakat. Szántófölddé
alakítják a helyét…” És Moldova könyvében is elhangzik
többször: nincs esély a változásra, dózer kell ide, el kell
tüntetni ezeket a falvakat a föld színéről. A marócsai
falugondnokkal folytatott párbeszéd része: „– Mit gondol,
meg fog maradni ez a falu? – Hát ha nem jön a dózer!” Az
ózdfalui polgármester mondja: „Ha ledózerolnák az egész
Ormánságot, senkinek sem hiányozna, talán még észre se
vennék.” Hangzatos, tetszetős ítélet, de nincs reális
alapja. Ezek a települések a jövőben is megmaradnak, a
nyomorúság újratermelődik vagy csak nő bennük; azok
helyébe, akik innét elköltöznek, vagy kiemelkednek, még
többen érkeznek.
Akkor mit csinálhatunk? Mit lehet tenni? Marad
a segélyezés, a kilátástalanság, a falopás, a
„megélhetési bűnözés”, a nyomor, a züllés, a
tudatlanság, netán a lázadás?
A könyvben két ember beszél a lehetséges
és megfontolandó jövőről felelősen. Az egyik Mali Zoltán,
Drávapiski polgármestere, akinek a neve a könyv óta az
ormánsági uzsorakölcsönök leleplezése ügyében országosan
ismertté vált. Az író kérdésére: „Kialakultak már a
polgármesteri alapelvei?”, azt válaszolja: „Hát eddig csak
annyi, hogy itt nem demokráciának kell lenni, hanem jóléti
diktatúrának.” Kemény beszéd, meredek fogalmazás,
enyhítsük azzal, hogy a kifejezést, a jóléti diktatúrát
cseréljük jóléti államra. A másik – az előzővel
egybehangzó – véleményt a Pécsett dolgozó, nagy
tapasztalatú, józan gondolkodású „cigány vezető”, dr.
Kosztics István (és nem Pál) fogalmazza meg: „Az államnak
kötelessége volna beavatkozni a folyamatokba.”
Vizsgáljuk meg, és bontsuk ki ezt a
lehetőséget! A jóléti államnak miféle szerepéről,
„beavatkozásáról”, pontosabban:
felelősségvállalásáról lenne szó? Egyfelől olyan
segélyezésről, amely a segély folyósítását a kötelező
iskoláztatáshoz köti. Csak az a szülő kap állami
támogatást, aki biztosítja a megszületett utódok
taníttatását, rendszeres iskoláztatását. Az
ellenszolgáltatás nélküli segély nem segít, hanem csak
árt, leszoktat a munkáról. Másfelől olyan hiteles
pedagógusokra, faluvezetőkre, tekintélyes polgármesterekre,
papokra volna szükség, akik ismerik és követik a kákicsi
lelkész, Kiss Géza vagy a csányoszrói Csikesz Sándor
példáját. Egy-egy ilyen arc, egy-egy vonzó példa,
„pozitív hős” a könyv lapjain is fölbukkan, például a
vajszlói és az alsószentmártoni katolikus pap személyében.
(Nagy kár, hogy Lankó Józsefről mindössze tíz sorban esik
szó. Hogyan él? Miként érte el, amit elért?) Azokat a
pedagógusokat és papokat aztán, akik vállalják az itteni
munkát, háromszorosan meg kellene fizetni, nekik háromszoros
támogatást adni. Ez az állam dolga. Ők megtanítanák a
gyerekeket a Tízparancsolatra, az ó- és újszövetségi
történetekre, a zsidó-keresztény erkölcs törvényeire, a
társadalmi együttélés szabályaira, a bűn és az erény
különbségére, a bűn és a büntetés összefüggésére, és
az írástudatlanból versszeretőt, a munkanélküliből
földművelőt, a fatolvajból faültetőt nevelnének. Van, ahol
ezt már eredményesen csinálják, például a drávafoki
református felekezeti iskolában. Magam láttam. Van, aki már
elkezdte ezt a munkát. Például az a cigány fiatalember, vele
a második kötet első lapjain találkozunk, aki az
Ormánságból a budapesti rabbiképzőbe jár tanulni. És olyan
is van, aki tanulmányai végeztével méltó vezető szerephez
jutott, mint a jogvégzett és publikáló dr. Kosztics István.
Az ő példájukat kellene követni és a véleményüket
meghallgatni, amikor – akár Moldova György könyve és az
általa bemutatott kép nyomán – az Ormánság jövőjéről
gondolkodunk. A mai és a most felnövő nemzedék soraiban
talán még nem érnének el nagy eredményt, de – legyünk
optimisták – a következő, a második, a harmadik nemzedék
tagjai már beilleszkednének – nem puszta populációként,
adófizető alanyként, hanem felelős és szabad emberként –
az ország társadalmába. (Urbis Kiadó, 2008)