Szenti Ernő
Szövegvilág
Az, aki évekig rejtegette álmát,
talán majd egyszer, a napok
élén haladva, szót ejt magáról.
A szeretet a lélek sorvezetője.
A ráérős kezdet és a sietős
vég is beszédet mondott
a jövő alapkő-letételekor.
Anyafelhő, tisztába tett tél.
Vérbő nyelv, kiszáradt patak.
Végsőkig feszített szívhúr.
Megtaláltad a szövegvilág alján
a teljes felfordulás rövid kivonatát?
Vörös folt
Hajnalig bajlódtál a két nappal
későbbre halasztott vers megírásával.
Csak a karzaton ülő emlékeket
akartad viszontlátni, a múltat semmiképp.
Szó, ami szó, a gyűjtögető életmódot
folytató folyó a tenger régi hódolója.
Mondd, mindent kivájtál magadból,
ami nem élő emberbe való?
Itt ez a vörös folt, életed összes
ütközéséből egyetlen nyom maradt.
A világrajöveteledkor rád ütött
alapstigmát már a bőröd alatt viseled.
Én, alulírott
Én, alulírott, csak hobbiból hallucinálok.
Olykor megértő pillantásokat vetek
a holdfelszínre, szívem csücskére.
Látom a közeli domboldal bordáit.
Én, alulírott, kérem nevem elhallgatását.
Visszakézből csak egyszer. Mellbimbóriadó.
Adott volt az alkalom: csakis szemtől szembe.
Utoljára négyesben, éjjel és szélárnyékban.
Teszi, mert teheti: csak színleli az alvást
a lelkiismeret. Én, alulírott, még a mai
napon mosodát nyittatok az esővel,
kötelezem a telet a jégszekrény üzemeltetésére.
Én, alulírott, ígérem, záros határidőn
belül felkutatom a végtelen zárókövét.
Tudatom a tisztelt olvasóval, sikerült
ránevelnem a nyelvet a rendszeres napi munkára.