Suhai Pál
Irodalom
a transznacionális „kultúra” világában
Annak idején Esterházy Péter Ottlik
iránti hódolata kifejezéseként (és születésnapi
köszöntő gyanánt) az Iskola a határon teljes
szövegének lemásolását választotta az elkötelezettség
kinyilvánítására. Hogy egyetlen lapra, egymás tetejébe
írta a sorokat és oldalakat, erről most ne beszéljünk –
emez önmagában bizonyára méltánylandó gesztusról mint
valami korszakalkotó irodalmi tettről, sőt „műről” az
úgynevezett posztmodern kritika nem győzött és ma sem győz
eleget fecsegni. De már a tankönyvírás is: a
„posztmodern” tankönyvírás (mert ma már ilyen is
létezik). Ez, hittérítői buzgalmában, az „új” felkent
papjaként a médiára jellemző kódok és „olvasásmódok”
adaptációját tartja a maga – és áldásos
közreműködésével az irodalom tantárgy – egyik
legfontosabb és legaktuálisabb feladatának. Törekvésével,
az „alinearitás” és „hipertext” fogalmainak és
eljárásainak népszerűsítésével, mondhatni,
„ingyenreklámjával” akarva-akaratlanul az uralkodó
felfogásnak tesz szolgálatot, még akkor is, ha szándéka
szerint a „hagyományosnak” nevezhető irodalmi narratívák
(és analóg formálási módok), a tulajdonképpeni irodalom s a
könyv pozícióit nem kívánja gyöngíteni. (De néha bizony
kívánja!)
Ha csak az elmélet magas katedráiról
szólnának ezek a szirénhangok, talán valamiféle viasszal be
is tömhetnénk a fülünket (vagy puszta kíváncsiságból
odakötöztethetnénk magunkat az árbochoz). Egy tankönyv
esetében azonban a fönti alternatívák kérdésénél
mégiscsak többről van szó. Ez nem lehet „magánügy”. Az
tudniillik, hogy mire akarjuk és máris mire neveljük az
utánunk jövő nemzedékeket. Pusztán információvadászokká,
gyűjtögető lényekké-e, vagy éppen ellenkezőleg, az
értelemben és keresésében érdekelt felelős
személyiségekké. Lehet ezen persze töprengeni keveset vagy
sokat is, tudnunk kell azonban, hogy a média nem „vár”.
Effektusaival, a spontaneitás látszatát keltve máris
„nevel”: könnyen irányítható masszává gyúrva-darálva
a gyanútlan érintetteket. Ha e konyhafőnöki buzgalomhoz még
pedagógiai segédlet (és nem kis hinterlandú „logisztika”)
is járul, az már azért egy kicsit sok a jóból. Ekkora
túlerővel szemben meglehetősen magányos „harcosnak”
tudhatja magát az ember. Tudhattam mind ez idáig én is. De
most kezembe került Susan Sontag legújabb, esszéket és
beszédeket tartalmazó könyve (Egyidőben, Szépirodalmi,
2008), amelynek éppen címadó fejezetében az előbbiekben
fölvetett problémának szinte klasszikus leírását és
számomra nemcsak szimpatikus, de megkerülhetetlenül fontos
értelmezését is adja. Ez ugyan nem pedagógiai gondok mentén,
ám ugyanarról a jelenségről szól, amelyet én is
feszegetni próbálok.
Az olvasó kedvéért most én is lemásolok
valamit, méghozzá az írónő Nadine Gordimerről szóló
(Fokvárosban, majd Johannesburgban elhangzott) 2004. márciusi
előadásának vonatkozó részletét-részleteit. Ráadásul
(szolidaritásból, az aszkézis – és Esterházy –
jegyében) duplán is! Hajdan, kisiskolás koromban a tanító
néni büntetésként rótt ki rám hasonló feladatokat:
„Rossz voltál, kétszer kell lemásolnod a sorokat!” Én ezt
most önként vállalom, „saját szabadságom terhére”.
Valahogy úgy, ahogy az éhségsztrájkolók állnak ki valamely
ügy mellett. S mindjárt hozzá kell tennem: a szerző
gondolatainak, értékrendjének kijáró tiszteletem jelzésére
is.
E szövegnek már a címe is sokatmondó: Egyidőben – A regényíró és az erkölcsi gondolkodás:
„Amióta a legtöbb író szövegszerkesztő
programmal dolgozik (ahogy én is), vannak, akik
„Amióta a legtöbb író szövegszerkesztő programmal
dolgozik (ahogy én is), vannak, akik
azt mondják, hogy ez új jövőt tár a fikció elé.
Okfejtésük a következő. A regénynek abban a
azt mondják, hogy ez új jövőt tár a fikció elé.
Okfejtésük a következő. A regénynek abban a
formájában, ahogy ismerjük, vége. De sebaj, mert jön
helyette valami jobb (és demokra-
formájában, ahogy ismerjük, vége. De sebaj, mert jön
helyette valami jobb (és demokra-
tikusabb): a hiperregény, amely a számítógép által nyitott
nemlineáris, nemszekvenciális
tikusabb): a hiperregény, amely a számítógép által
nyitott nemlineáris, nemszekvenciális
térben születik. Ez az új prózamodell megszabadítja az
olvasót a hagyományos regény két
térben születik. Ez az új prózamodell megszabadítja az
olvasót a hagyományos regény két
örökös nyűgétől: a lineáris narratívától és a
szerzőtől. Ahelyett, hogy a szerencsétlen olvasó
örökös nyűgétől: a lineáris narratívától és a
szerzőtől. Ahelyett, hogy a szerencsétlen olvasó
kénytelen lenne szavak egymásutánján át a mondat,
bekezdések egymásutánján át a jelenet
kénytelen lenne szavak egymásutánján át a mondat,
bekezdések egymásutánján át a jelenet
végére jutni, örömmel tapasztalhatja, hogy a
számítógépnek hála – idézem – »valódi szabad-
végére jutni, örömmel tapasztalhatja, hogy a
számítógépnek hála – idézem – »valódi szabad-
ságot« kap, »felszabadul a sor zsarnoksága alól«. A
hiperregénynek »nincs eleje; reverzibilis;
ságot« kap, »felszabadul a sor zsarnoksága alól«. A
hiperregénynek »nincs eleje; reverzibilis;
több bejárata van, amelyek közül egyik sem nevezhető ki
főbejáratnak«. Az olvasónak nem
több bejárata van, amelyek közül egyik sem nevezhető ki
főbejáratnak«. Az olvasónak nem
kell tehát a szerző által diktált lineáris történetet
követnie, hanem kedvére navigálhat »a sza-
kell tehát a szerző által diktált lineáris történetet
követnie, hanem kedvére navigálhat »a sza-
vak végtelen tengerén«.
vak végtelen tengerén«.
Azt hiszem, a legtöbb olvasó – sőt gyakorlatilag minden
olvasó – meglepetéssel értesül róla,
Azt hiszem, a legtöbb olvasó – sőt gyakorlatilag minden
olvasó – meglepetéssel értesül róla,
hogy a strukturált elbeszélésmód – az
eleje-közepe-vége alapsémájú hagyományos meséktől a
hogy a strukturált elbeszélésmód – az
eleje-közepe-vége alapsémájú hagyományos meséktől a
bonyolultabb szerkezetű, nem kronologikus, sokhangú
narratívákig – valójában nem
bonyolultabb szerkezetű, nem kronologikus, sokhangú
narratívákig – valójában nem
örömforrás, hanem az elnyomás egyik formája. Ami azt illeti,
az olvasók zömét a fikcióban –
örömforrás, hanem az elnyomás egyik formája. Ami azt
illeti, az olvasók zömét a fikcióban –
mesében, krimiben vagy akár Cervantes, Dosztojevszkij, Jane
Austen, Proust, Italo Calvino
mesében, krimiben vagy akár Cervantes, Dosztojevszkij, Jane
Austen, Proust, Italo Calvino
bonyolult narratíváiban – éppen hogy a történet érdekli
leginkább. Elvégre a világot is
bonyolult narratíváiban – éppen hogy a történet
érdekli leginkább. Elvégre a világot is
történetnek – események ok-okozati láncolatának –
látjuk, és ezt találjuk benne a legérde-
történetnek – események ok-okozati láncolatának –
látjuk, és ezt találjuk benne a legérde-
kesebbnek. Sokan csakis a történet kedvéért olvasnak. A
hiperregény hívei mégis azt állítják,
kesebbnek. Sokan csakis a történet kedvéért olvasnak. A
hiperregény hívei mégis azt állítják,
hogy a cselekmény »korlátoz« bennünket, és szabadulni
akarunk tőle. Hogy lázadunk a tör-
hogy a cselekmény »korlátoz« bennünket, és
szabadulni akarunk tőle. Hogy lázadunk a tör-
ténet kimenetelét irányító szerző ősi zsarnoksága ellen,
és szeretnénk végre valóban aktív
ténet kimenetelét irányító szerző ősi zsarnoksága
ellen, és szeretnénk végre valóban aktív
olvasók lenni, akik előtt nyitva áll a lehetőség, hogy a
szövegegységeket tetszés szerint
olvasók lenni, akik előtt nyitva áll a lehetőség, hogy a
szövegegységeket tetszés szerint
átrendezve alternatív folytatások vagy végkifejletek között
válogathassunk. Állítólag a
átrendezve alternatív folytatások vagy végkifejletek
között válogathassunk. Állítólag a
hiperregény a maga számtalan lehetőségével és váratlan
fejleményével a való életet képezi le,
hiperregény a maga számtalan lehetőségével és váratlan
fejleményével a való életet képezi le,
vagyis – gondolom – afféle végső realizmusként kellene
üdvözölnünk.
vagyis – gondolom – afféle végső realizmusként kellene
üdvözölnünk.
Ezzel szemben énszerintem nem mások regényét akarjuk megírni
helyettük, hanem saját
Ezzel szemben énszerintem nem mások regényét akarjuk
megírni helyettük, hanem saját
életünket akarjuk rendezni és értelmezni. És az egyik
segítségünk abban, hogy értelmezzük az
életünket akarjuk rendezni és értelmezni. És az egyik
segítségünk abban, hogy értelmezzük az
életünket, döntéseket hozzunk, értékeket válasszunk,
éppen az egyedi, hiteles hangú művek
életünket, döntéseket hozzunk, értékeket válasszunk,
éppen az egyedi, hiteles hangú művek
nagy összessége, amely nemesíti a szívet és a lelket,
megtanít létezni a világban, képviseli és
nagy összessége, amely nemesíti a szívet és a lelket,
megtanít létezni a világban, képviseli és
őrzi a nyelv dicsőségét (azaz fejleszti alapvető tudati
eszközünket), nevezetesen az irodalom.”
őrzi a nyelv dicsőségét (azaz fejleszti alapvető tudati
eszközünket), nevezetesen az irodalom”.
Telibe találnak Susan Sontag szavai akkor is,
amikor arról beszél, hogy a hiperregény, de még inkább annak
ideológiája az úgynevezett „kulturális demokrácia”
jelenségkörébe tartozik, ez pedig a „plutokrata
kapitalizmus” kézben tartásának nem kis képmutatásról
tanúskodó eszköze és vetülete.
A hiperregény „ellenszenves koncepciója”
megvalósulása esetén nem annyira a szerzőt, mint inkább az
olvasót fogja fölzabálni. A mindenkori olvasókat. Ilyesmit
senki más, csakis az irodalom iránt érzéketlen vagy vele
szemben egyenesen ellenséges akadémikus körök
irodalomkritikája találhatott ki.
S még valamiről nem szabad megfeledkeznünk.
A nyugati világ egyetemein uralkodó nézetek
mellett (vagy talán még inkább: mögött) a televízió (s
hozzátehetjük: általában a média) által közvetített
narratív szisztéma nyomása áll. Ennek túlereje készteti
behódolásra napjaink divatos irodalomkritikáját is. Két
modell szembenállását és versenyét kell tehát látnunk:
egyfelől a befejezettség illúzióját adó történetekét,
másfelől az eleve befejezhetetlen, éppen ezért részleges
és töredékes információkét. Az egyiket
hagyományosan a szépirodalom és a könyv, a másikat az új
médiumok s közöttük a televízió képviseli.
Különös paradoxonnak lehetünk tanúi. Az
irodalmi fikció, a vége felől megkomponált, zárt
(befejezett) történet a benne található „erkölcsi elem”,
a „megélt intenzitás” révén egész személyiségünket
mozgósítja, mintegy érdekeltté teszi az embert a pusztán
„kitalált” bonyodalmak megoldásában, a televízió ezzel
szemben, a közvetlenség látszata ellenére is,
„eltávolítja” a nézőt, neutralizálja, saját
közömbösségébe zárja. Ezt a közönyt,
értéksemlegességet ha semmi más, hát a televízió sajátos
„írásmódja”, a reklámok interpunkciója elég
ékesszólóan bizonyítja. E logika szerint minden
lecserélhető valami másra, bármire és bárkire, csupán
nézői lehetünk valaminek, egy „világnak”, amelynek
törvényeiről (vagy netán urairól) halvány sejtelmünk sem
lehet.
Susan Sontag azonban pontosan megnevezi ezt a
„világrendet”: a „transznacionális kultúráét”,
amelybe a globális gazdaság valamennyi szereplőjét (ha
tetszik, ha nem) „belerángatják” – ennek logikája
szerint az irodalom is csak afféle „kütyü”, puszta eszköz
az információs hálózathoz való csatlakozás érdekében.
Kétségtelen, hogy „a XXI. század elején egy hamis irodalmi
földrajz bevezetése folyik”. E tényen az sem változtat,
hogy a média a fordítás és a különböző adaptációk
révén hatalmas lehetőségeket is kínál az íróknak. De
egyúttal ideológiát is szállít, amelyet elvár, olyat (s itt
ismét hadd idézzem Susan Sontagot), „amely meghaladottnak
állítja be a regényíró prófétai és kritikusi, esetleg
felforgató szerepét, azon szerepét tehát, hogy elmélyítse
és olykor, ha szükséges, ellenezze a sorskérdésekben
kialakított közös felfogásokat. Éljen a regényíró
szerepe!”
E sorok bizony nem egy „sültrealista”
fölényesen lemosolyogható nézőpontját képviselik a
„jövő zenéjének” kikiáltott „hiperrealista”
„irodalommal” szemben. Éppen ellenkezőleg, egy moderneken
felnőtt, „a bonyolultabb szerkezetű, nem kronologikus,
sokhangú narratívákat” is értékelni tudó, egyszersmind az
„eleje-közepe-vége” alapsémájához, a
történetmondáshoz és az író erkölcsi
felelősségvállalásához is ragaszkodó szerzőét. Ha úgy
tetszik, egy „elitistáét”, aki nem szeretne lemondani –
miről is? Több évszázad (évezred?) nem kis munkával
létrehozott értékeiről. Nemes egyszerűséggel: az
irodalomról és a könyvről. Még akkor sem, ha mindkettő
manifeszt vagy burkolt támadásoknak van kitéve, s velük
kapcsolatban a jóhiszemű szemlélőben is kérdések sora
tolakszik elő. Szolgálólánya-e a könyv a médiának? S az
irodalom? Cseréljük be hipertextre, esetleg némi
engedményekkel? Megtartva mindazt, amit a történelem a
linearitás jegyében értékként létrehozott benne? S ha már
igen: az értékőrzés utóvédharcai közben? Vagy a „békés
egymás mellett élés” lemondó gesztusával? Netán
fölkínálkozva? A „trendi”, a divat kirekesztő logikája,
összeférhetetlen természete egyelőre (?) nem nagyon
„díjazza” (s anyagi értelemben sem!) a másképpen
gondolkodókat. Úgy látszik, képtelen felismerni, hogy
gondolkodni mindig csak „másképpen” lehet. S hogy a mára
már letűnt divatok idejéből éppen a másképpen gondolkodók
öröksége maradt eleven.