Simon László

A nagyúr – Bánffy Miklós emlékezete

Nap Kiadó, 2008

Nem jó ez a cím. Félrevezető. Ha ugyanis csak az irodalmi reminiszcenciákat vesszük, mindjárt Katona József Bánk bánja jut eszünkbe („Petur: Jaj, kegyes nagyúr!” Vagy: „Tiborc: Bánk bán-nagyúr!”), aztán persze Ady Endre Harc a Nagyúrral című verse, s csak legvégül Kisbán Miklós Attila-drámája, A nagyúr. Akinek semmi irodalmi emléke sincs, olyasmire gondolhat, mint főúr, hűbérúr, oligarcha, fejedelem, uralkodó stb.

Az alcím (Bánffy Miklós emlékezete) sem szerencsés, mert összezavarja a kevésbé tájékozott olvasót. Talán valamelyik erdélyi fejedelemmel asszociál (nem egészen alaptalanul), s azt hiheti, afféle emlékkönyvet tart a kezében. De nem.

A Nap Kiadó – Sas Péter szerkesztésében megjelent – könyve leginkább recepciótörténeti antológiának tekinthető, mely a kortársak bírálataiból ad mutatványt. Tollforgatók, e társaságon belül is írók és kritikusok reagálnak egy társadalmi rangja miatt olyan rendkívülinek számító személyiség irodalmi működésére, mint gróf Bánffy Miklós, aki ráadásul nemcsak születésénél fogva lehet érdekes, hanem sokféle, olykor egészen különböző dimenziókban megnyilvánuló tehetségénél és kiválóságánál fogva is. Mert nem mindennapi, a reneszánsz nagyjaira emlékeztető univerzalitása szokatlan, de legalábbis szembeötlő vonás a 20. század emberében.

A Bánffy életművére tekintő kritikusok és irodalomtörténészek mintha hűvösebben, nagyobb objektivitással s főleg elfogulatlanabbul beszélnének, mint az írók. Néha tanárosan, de sohasem bántón. Az ember kedvtelve olvassa példának okáért Riedl Frigyes bírálatát az akkoriban Kisbán néven publikáló szerző Naplegendájáról. A józan, visszafogott ismertetés után tudósi megjegyzések következnek arról, hogy itt nem legendáról, hanem mítoszról van szó, és hogy már Szász Károly is hibásan fordította Victor Hugo Légende des Sičcles című művét Századok legendájának. Aztán: „miért beszél a szerző purpur ajkakról, vaddús erdőről?” Végül elmondja, mit tart a darab pozitívumának, majd tanáros hangon így buzdítja: „Ebben az irányban fejlessze a szerző tehetségét, stílusának egyes affektált modorosságait pedig ejtse el.”

A magyar irodalomtudomány másik nagysága, Alexander Bernát hét évvel később, 1913-ban ugyancsak a Budapesti Szemlében előhozza ugyan A nagyúrral kapcsolatban a szerző származását, de mindjárt le is tudja két mondattal: „Az Attila-tragédiáról azt mondták, dilettáns mű, mert szerzője véletlenül a polgári életben grófi nevet visel. Olyan becsületes művészi munka ez, hogy emiatt akár a legborzasabb polgári költő írhatta volna. Más baj van az Attila-tragédia körül.” És ezek után kezdi az érdemi bírálatot, tisztán irodalomesztétikai szempontok szerint ítélve a szeme elé kerülő műalkotást.

Trianon után sokat változott a kritikai fogadtatás. Előkerültek politikai és osztályszempontok. Jó példa erre Gaál Gábor, a Korunk zseniális, egyben önfeláldozó szerkesztője. A kötetben szereplő két bírálat közül az egyikben, a koraiban megmarad hivatásos irodalomkritikusnak, s lélektani, kompozíciós megoldásokról beszél, a szerkesztés filmszerűségéről, rejtett iróniáról, és így tovább. Az Erdély-trilógia Megszámláltattál… című kötetének bírálata kapcsán azonban felerősödnek a politikai szempontok. Az első pár mondat után belecsap a húrokba: „Szerző nem számon kérő természet, s különösen nem az – a regényben szereplő – saját osztályával szemben. Sőt, esze ágában sem áll pálcát törni osztálya fölött.” És így tovább, keményen, mint a jég verése.

Azt látjuk a kötetből, hogy csak a rendszerváltás utáni időkben kezd eluralkodni újfent a nyugodt, az irodalmi és esztétikai szempontokat mérlegelő kritikusi magatartás. Jó példa erre Szegedy-Maszák Mihálynak a kötetbe felvett dolgozata, mely egyaránt méltó tárgyához (Látványosság és bibliai példázat Bánffy Miklós írói műveiben) és szerzőjéhez.

A kritikusok magatartásánál bonyolultabb, ennélfogva érdekesebb is az írók bírálói attitűdje, mely gyakran a művészi kvalitáson, máskor erkölcsiségén, önismeretén, értékvilágán átszűrve jelenik meg a Bánffyról írott cikkekben is. Vegyünk például egy olyan írót, aki kivételezett anyagi és társadalmi helyzeténél fogva némiképp emlékeztet Bánffy grófra. Báró Hatvany Lajosról van szó, aki ezt írja a Nyugat egyik 1910-es számában: „A gazdagság éppoly állapot, mint az egészség, a betegség, a fiatalság vagy a szegénység… A szegénység… irodalmilag minden oldalról meg van világítva. Ellenben a gazdagság, kevés lévén a kapitalista író, még alig kiaknázott irodalmi érték. Ezért anyagilag független ember, ha ír, ne adja a műszegényt, hanem vigye bele írásába kivételes helyzete összes dokumentumait.”

A még mindig „rendies jegyeket” mutató társadalomban, ahol a szereplők jószerivel csak az irodalomban vívhatják meg szabadságharcukat, még egy Hatvany is képes megfeledkezni egy pillanatra a saját helyzetéről, s efféléket vet papírra Bánffy Miklós Az erősebb című drámája kapcsán: „Az egyetlen magyar excellenciás, aki otthonos az írótanyákon. Nem mintha vállalná az írók életét, kik szükségből, jobb híján, az országos részvétlenség nyomása alatt bújnak össze füstös, fülledt kávéházakban. Bánffy csak mint szívesen látott vendég jelenik meg az írók között, s ha elhúzatta magának a nap elmésségeit, már megy is az ország komoly ügyeit intéző, úgynevezett nagyok közé.” És így tovább, nem is igen ejtve szót a darabról, melyet inkább csak ürügyül használ, hogy megcsipkedhesse egy kicsit a szerzőt. Valóságosnak gondolnánk-e egy olyan helyzetet, hogy Hatvany Lajos báró írói minőségében ott ül mondjuk a Gellért Szálló szomszédságában lévő Gebauer kávéházban (ma Szeged étterem), s egy pohár víz mellől lesi fájó szívvel a hotelbe érkező gazdag vidéki és külföldi uraságokat, s közben komplett reggeliről álmodik?

Azt írja Bánffyról: „…Nem mintha vállalná az írók életét…” Miért vállalná, mikor ott van neki a sajátja?

Bánffy műveinek recepciótörténetében kétségtelenül az Erdélyi történet játszik főszerepet, s a kötetbe gyűjtött recenziók is ekörül sűrűsödnek. Szerb Antal a maga komoly és elfogulatlan hangján szól a regényről, pontosan látja újdonságát, erejét, kvalitásait és hibáit, irodalomtörténeti helyét. Megállapítja, amit sok írótársa csak fél szívvel vagy megkésve ismer be: „…Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van, és nem műkedvelő főuraink közt.” Szerb nem akad fenn azon, hogy Bánffy gróf és excellenciás: „Bánffy ezt a regényt úgy írta, mint egy gróf. Nem úgy, mint egy író, aki történetesen grófnak született. (Aminthogy ilyen nincs is.) Ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, ennek a könyvének a címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is.”

Az írói és emberi nagyság, kollegialitás másik jó példája Móricz Zsigmond cikke a Kelet Népében 1940-ből. Se féltékenység, se megilletődöttség: „Én a legnagyobb örömmel fogadom el hivatottnak és illetékesnek minden sorában. Sőt, csodálom is: a magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül s irgalmatlanul nem nyilatkozott. Ha Veres Péter mint elbeszélő a maga életének nyers anyagával igazolja szociális állásfoglalását, gróf Bánffy Miklós kaszttársainak pontos és alapos arcképsorozatával s az egész tetemből áradó nehéz s reménytelen levegővel igazolja a társadalmi megújhodás szükségét.”

Mennyire rímel ez nagy barátja, Ady Endre jó harminc évvel korábbi, még a pályakezdő Bánffy (Kisbán) Miklós korai munkáival foglalkozó írásaira! Mintha csak megsejtené a Naplegendát olvasva az évtizedek múlva megjelenő Erdélyi történet világát: „Szinte megdöbbentő ennek a hét-kilenc-tizenegy ágú koronás osztálynak lelki züllése. Ez az intellektuális és kulturális süllyedés szinte páratlan. Fizikai romlása régi már ez osztálynak. Most robogva indul meg a politikai. A dzsentri után, íme, magva szakad az exkluzív históriának.”

Az Ady halálát követő évtizedekben – mint közismert – mind gyakrabban adódnak tragikus pillanatok a recepciótörténetben is, melyek az ideológiák erőteljes nyomulásának, kizárólagosságának és képviselőik türelmetlenségének adnak teret és lehetőséget, s meghátrálásra, képes beszédre, olykor hallgatásra késztetik-kényszerítik az irodalom respublikájának szabadlegényeit. A szóban forgó kötetben leginkább az ötvenes évekből találunk nyomasztó pillanatokat idéző írásokat. Ezek közül is Nagy István tanulmánya látszik a legvérmesebbnek, aki egy Méliusz József által elindított vitára reflektál. A széles körben kibontakozó disputa résztvevői arra keresik a választ, hogy mit tekintsenek a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom vállalható örökségének.

Nagy István proletáríró, aki a munkásmozgalomból került át az irodalomba, előbb íróként, később egyetemi oktatóként is a szocialista realizmus dicsőségére működött. Nem érdemes hosszan elemezni Nézzünk hát szembe című írását, bár sok tanulsággal szolgálna, csak az irodalmi örökséggel kapcsolatos, konkrétan Bánffy Erdélyi történetére vonatkozó súlyos ítéletét idézem: „Bánffy trilógiájának irodalomtörténeti értéke szerintem tehát csak annyi, hogy arisztokratái intim magánéletének rajzával hiteles anyagot szolgáltat mai szocialista-realista íróinknak ahhoz, hogy az Abádykat, Gyerőffyeket, Gazsi bárókat és Kamuthy Istikéket reális osztálytörekvéseikben és bukásuk igazi okainak feltárásával rajzolják meg. Bánffynak csak egyes részletkérdésekben sikerült hitelesen érzékeltetni osztályának hullaszagát.”

Igaza lehet. Mennyivel hitelesebb és élvezetesebb lett volna, ha regényének minden részletéből áradna a hullaszag!

A recepciótörténetnek ezt a tragikomikus szakaszát és szegény Nagy István működését felemlegetve nem állhatom meg, hogy ne idézzem Friedrich Nietzschét, Ady Endre félistenként tisztelt gondolkodóját, aki költői látomásában így rajzolja meg a „született nemesség” és a „tömegek szocializmusának” összefüggését: „A gyárosokból és a kereskedelem nagyvállalkozóiból idáig valószínűleg nagyon is hiányoztak a felsőbbrendű fajtának mindazok a formái és jegyei, amelyek egyedül teszik érdekessé a személyeket; ha a született nemesség előkelősége volna tekintetükben és mozdulataikban, akkor talán nem is léteznék a tömegek szocializmusa.”

Mindazonáltal – magyarázatul mintegy erre a tiszta ésszel nehezen követhető, de azért elgondolkodtató következtetésre – hadd idézzem megint Ady rajongó szavait Nietzschéről: „Ő, az értelem Krisztusa, szerencsés a jövendőre nézve, mert sokféle értelmű. Akiket mindenki egyformán ért, kerüljétek azt, mert vagy politikus vagy színész.”

Nyitólap