|
Nagy Pál
Feljegyzés Proustról
„…la
non-résistance ŕ des plaisirs dégradants.”
„Rien n’est plus limité que le plaisir et le
vice.”
(Proust : Ŕ la recherche du temps perdu, III.)
Testi gyönyörrel felérő
olvasmányélményeim jelentős hányadát Proust
nagyregényének köszönhetem. De életem egyik
legmegdöbbentőbb olvasmányélménye is Proust
folyamregényéhez kötődik.
Proustról már fiatal koromban sok mindent
tudtam, szövegét gyakran idéztem; amikor tehát felnőtt
férfi koromban hozzáfogtam, hogy az Ŕ la recherche
három kötetét, franciául, az első betűtől az utolsóig
módszeresen elolvassam, azt hittem, nem érhet meglepetés.
Ismertem stílusát, kulcsszavait (madeleine), leírásait
(Combray), történeteit (Albertine), csak azt
felejtettem el, hogy az Ŕ la recherche szövegrészleteit
minden kézikönyv, minden antológia úgy válogatta
(válogatja) össze, hogy az olvasó egy jólfésült Proustot
vehessen kezébe. Tudtam betegségéről, homoszexuális
hajlamáról, mániáiról, ám a „Jeunes filles en fleur”
válogatott digressziói mindezt oly mértékben elfedték, hogy
Albertine-ről olvasva eszembe se jutott az író Albert nevű
sofőrjére és ágyastársára gondolni. Agyam kék egén ott
terjengett, tornyosult néhány gomolyfelhő, melynek árnyéka
időnként a prousti szövegre vetült, de nem foglalkoztam vele:
a felhő csak ritkán húzódott tudatom peremére. Így azután
a legnagyobb erőfeszítésembe került, hogy tudomásul vegyem:
a harmadik kötet kevésbé ismert, számomra addig ismeretlen
kuplerájjelenete is a Recherche szerves része.
Hitetlenkedve, szánakozva, zavartan olvastam ezt a kis híján
százoldalas szadomazochista leírást. Mintha egy egészen más Eltűnt
időket olvasnék; mintha egy titkos naplót lapozgatnék;
mintha egy másik világba kukucskálnék be, mint Proust Charlus
báró szobájába. Nem arról van szó, hogy megbotránkoztam
– megbotránkozni már nem nagyon szoktam –, de Proust
vallomása, az őszinteségnek ez a foka mélyen meglepett.
Szinte az egész mű más megvilágítást kapott. Pedig csak
tükörben láttam én is, mi a „plaisir dégradant”, az
emberméltóságot sértő gyönyör, amelytől Proust annyira
szenvedett, amelyet egész életében gondosan titkolt, s amelyet
végül is nem tudott magába fojtani.
A könyv vége felé járunk, a harmadik
kötet hétszáznegyvenedik és azt követő oldalain (a
Pléďade-kiadásban), ahol az író éppen Robert Saint-Loup, a
jó barát, a fess katonatiszt „homoszexuális
virilitásáról” elmélkedik, eléggé visszafogottan,
némileg megvetően, amikor is a horizonton feltűnik Charlus
báró alakja. Már az első világháború idején vagyunk, az
emberek nyersebbek, őszintébbek, szókimondóbbak: nincs mit
veszíteniük. Monsieur de Charlus is megkapja a magáét,
németbarátsága miatt Frau Boschnak csúfolják, majd amerikai
nagybácsi, illetve frankfurti nagynéni lesz belőle. (A tante
a francia argóban egyértelműen a homoszexuális férfit
jelöli.)
Proust, „egészen véletlenül”, egy
rosszul kivilágított, kietlen külvárosban bolyong, s éppen
egy ütött-kopott hotel-kávéház felé veszi útját, hogy
szomját oltsa, amikor onnan az irigyelt, jó családból való,
nemes tartású Robert Saint-Loup lép ki. Proust látja, de nem
érti: a lebuj nem illik nagyvilági barátjához. Szomját
kíváncsisága annyira fölerősíti, hogy bemegy a
garniszálló bárjába. A büdös, félhomályos, zsúfolt
helyiségben munkások, katonák, stricik beszélgetnek. Sok szó
esik egy lánccal lekötözött emberről, aki éppen valamelyik
szobában élvezi a megvásárolt szadomazochista gyönyört.
A kíváncsiság írónkat tovább hajtja,
felmegy az emeletre, ahol minden szobaajtónál hallgatózik. A
folyosó végén, az utolsó szobából végre panaszos, síró
hang szűrődik ki : „Könyörgök, kegyelmezzen, szánjon
meg, oldja fel kötelékeimet, s ne verjen olyan erősen.
Megcsókolom a lábát, csak ne bántson!” „Nincs kegyelem
– válaszol valaki –, s mivel üvöltöztél és térden
állva könyörögtél, az ágyhoz kötözlek, te aljas
gazember!” Proust néhány perccel később korbácscsattogást
hall és fájdalomüvöltést. Megrettenve lép be egy üres
helyiségbe, ahol hamarosan észreveszi, hogy tojás alakú
ablakocska nyílik a szomszéd szobába, melynek függönyét
elfelejtették behúzni. Természetesen benéz a kínzókamrába,
s ott – kit látnak szemei? – Charlus báró ágyhoz
kötözött, ezer sebből vérző testét látja.
Később, már újra az ivóban, tanúja annak
is, hogy az időközben föltámadt báró újabb találkát
beszél meg valamelyik fiatal férfi prostituálttal. Közben
hihetetlen történeteket hall, s látja, hogy újabb és újabb
gyönyöréhes arisztokrata kanok érkeznek, s Robert Saint-Loup
apja és egy idősebb pap is állandó vendége ennek a sötét
hímkuplerájnak, amelyről az is kiderül, hogy tulajdonképpen
Charlus báró tulajdona, s ő Szodomának nevezte el…
Ide vezet hát a „non-résistance ŕ des
plaisirs dégradants”: a finom tollú, finnyás író,
nagyvilági szalonok elegáns dandyje, aki dolgozószobáját
parafával béleltette ki, hogy a külvilág közönséges zaja
ne zavarja, aki a lélek minden rezdülését feljegyezte és
kommentálta, üdvösségét egy mocskos, félvilági kocsmában
keresi: szívesen lenne másik énje, Charlus báró
bőrében, ágyhoz kötözve, szöges korbáccsal véresre verve.
Megáll az olvasó esze. Majd elgondolkodik.
Nem Charlus báró züllése zavarja, nem
morális kérdések zaklatják, hanem szépérzéke berzenkedik.
Miért, hogy Proust ragyogó stílusa egy büdös, szőrös
férfisegg rondabugyrában végződik? Van ebben valami
érthetetlen, felfoghatatlan az olvasó számára, aki eddig
áhítattal kísérte Proustot Combray és Meséglises közötti
fennkölt sétáiban, Balbec-plage virányos tengerpartján és
Ruskin nyomában, Velencében. Ha valakinek, akkor Proustnak
tudnia kellett, hogy a hitvány dolgoknak (sár, szőr stb.)
nincs ideája (ezt Parmenidész nyomán Platón állítja).
*
Azután tovább követi az eltűnt idő
utáni nyomozást, újra rabul ejti Proust szövege; a
nyárspolgár elhallgat benne, s belátja, hogy teljesen mindegy,
miről ír az Ŕ la recherche du temps perdu szerzője,
nagyvilági szalonról vagy kuplerájról, stricikről vagy a
lélek rezdüléseiről, illatos vénuszdombról vagy szurtos
férfiseggről – az író Proust mindent megengedhet magának.
Regényfolyama mindenképpen a francia irodalom, a francia nyelv
egyik legnagyobb teljesítménye.
