Lászlóffy Csaba
Egy másik élet
Lehetséges találkozások
– Ignácz Rózsa
Sokáig a kegyelem állapotában élt,
családi védettségben. A könyvtár, a régi bútorok,
tárgyak, ereklyék, minden védte. Sétáin a városszéli
mezőkre érve szinte jött, hogy ujjongva fölkiáltson a
környék – s a feleki kilátóról Kolozsvár – szépsége
láttán.
Elszégyellte magát határtalan mohósága
miatt… Becsvágya kielégítetlen.
Én most csak járókelő vagyok. Az
élmény lerakódása helyett a beleérző készség. Ami
folyamatossá teheti az el-elakadó, elhomályosuló
(rá)emlékezést. A szavak nem akarnak elfedni semmit. Minél
áttetszőbb a kifejezés, annál jobban láthatóvá válik a
megmásíthatatlan – amit fölidézek. A hasonlóság túlmutat
a társadalmi körülményeken, és nyelvi motívumaiban (is)
életképessé válik.
Semmi káprázat; ugyanaz az idő hat,
más-más szereplőkkel. A város – mindegy, hogy nyitott
ablakból nézve vagy leszűkített szemrésen át –
kétségtelenül fölismerhető.
Egy másik élet (?) – amelyikben már
legyőztek. Megalázkodtál, vagy meg is haltál szégyenedben.
Bőröd megtelik a hervadás illatával. Vagy
mint a háztetőket, sűrű gomolygással megül a köd, amelyik
a gyalui havasokból hömpölygött be a városba a Monostori út
felől. Bezuhant a kapukon, minden szilárd pontot, körvonalat
megkérdőjelezve, mint Anghelescu miniszter úr alattomos
rendeletei. A református leánygimnázium növendékei délután
járnak órákra a fiúgimnáziumba. Az izraelita vallású
tanulókat eltávolítják a magyar tannyelvű felekezeti
iskolákból. Ehhez képest megszokott tény, hogy az
úgynevezett nemzeti tantárgyakat magyar ajkú tanár nem
taníthatja. A szekundák nyilván egyre szaporodnak.
Mintha hideg árnyék kísérne tulajdon
árnyékodhoz, gondolataidhoz tapadva. A sétatéri céllövölde
felől hallatszanak a puffanások… S az a ricsaj? Vattacukor
émelyítő szagával telített a levegő. Ha nem igyekszel,
megver az eső. Utolér a zuhé. Az első tavaszi nap forrósága
megszülte villámait. Megtelsz, akár a föld,
elektromossággal.
Nem számít, milyen évszakban kerül sor
erre a találkozásra. Csak le tudjuk gyűrni a szorongást, csak
legyen kivel megosztani a magányt.
„Ön budapesti?” – Valakinek a táskája
hozzád ütődött a tömegben. – „Itt… igen, sokszor a
puszta létfenntartás is cél már.”
Idegen cégtáblák himbálóznak. Az
ázott zászlókat valósággal dobálja a szél. Egy fiatalember
szónokol, ragacsosan, fennkölten – különböző
idősíkokból összevágott demagóg szólamok –, milyen
ismerős minden: a keményen szikrázó gyűlölet a szemekben s
a meg-megránduló arc, amint nemet mond!
Bizonytalan körvonalú női árny az Egyetem
utca sarkán, szemben a temetővel; riadtan a piarista rend
rozzant bérháza előtt. (Társra vágytál? Azt képzelted,
hogy mélységes, megnyugtató álomba merülhet körülötted,
hét évtizedével, ez a város?)
A válasz a régi, omló vakolatú,
bolthajtásos házak közé vész. A parókás gyógyszerész, a
bicegő árvaszéki ülnök hová tűnhetett? Az urak a
Bánffy-palota kapuján besiettek a kaszinóba; mindenki
magadra hagyott… A Hintz-patika előtt beforduló fiákerből
jól kivehetők a Wesselényi utca betört kirakatai. Fischer
porcelánjainak törmelékein szalad az idő, mint mezítlábas
rikkancs, és fel-
felszisszen. A lehúzott redőnyök eltakarják a pánikszerű
zűrzavart, a néma vádat a szemekben. Az izgatott csillogás
előbb-utóbb átadja helyét valamilyen védekező-
menekülő merevségnek.
A közös sors rögeszméit keresem a
kicsi fekete nő pillantásának árnyékában. „A passzív
jóság férfiatlan erény, s ugyanúgy megvetendő, mint a naiv
(női) hiszékenység.” Gúnyos, már-már lebecsülő
hangsúllyal hallom a jövendő színésznő, majd írónő
szájából. Itt azonban még úgy pironkodik, mint egy süldő
prepa (tanítójelölt).
„Előtted a küzdés…” – kezdené nekem
az iskolában tanult versikét; de én már az ő érett asszonyi
lelkével együtt szűkölök. Nem találjuk a szabadulás
útját.
„Ártatlan vagy!” – súgja nekem;
miközben szívem vadul dobog, mint egy félig eldugult
ereszcsatorna.
Legszívesebben visszakiáltanám, ha lehetne:
„Ti még nem ismeritek a bűnt, mely csontig rohaszt!”
Az igazi vétkeseket ne is keresd – hallom
tőle aztán, akinek az 1928-as
vizsgatételén ott szerepelt: Nagy-Románia
megteremtése és határai; aki megérte az első antiszemita
tüntetést városunkban, midőn a korabeli Adevárul világgá
kürtölte, hogy a Regát és Ardeal román diáksága a
Vasgárdába tömörül.
S közben a kegyetlen román érettségi
rendszer fizikai áldozatai. S. József – az osztálytárs –,
aki apja harctérről hazahozott „souvenir” gránátjával
vettette szét magát a Bari†iu-iskola udvarán. (Az iskolát
bezárták; a szóbelit a magyar maturandusok a Regátban
folytatták.)
Nagy záróakkordok az orgonán; a Szent
Mihály-templom homlokzatáról felröppenő galambok
körüllengik-repülik a főteret, majd megpihennek a szobor
zászlórúdjain, a király vállán. A Mátyást őrző
policájok csoportosan rosszkedvűek.
Az igazi vétkesek?!… Minden akkor
pecsételődött meg végképp (?), midőn a brit
miniszterelnököt megcsalta az emlékezete (hány éves volt
1920-ban? a hatvanhathoz közeledett); talán nyíltan be
kellett volna ismernie, hogy tévedett – s vele együtt az
angol kormány, valamint az egész békekonferencia –, és hogy
a munkát elölről kell kezdeni!
Ezt még egy olyan kifogástalan úriember sem
vállalta, mint amilyen Lloyd George volt. Lehetséges lett volna
egyáltalán?! (Ó, hiszékenyek logikája!) Különösen azok
után, hogy a győztesek asztalánál a regáti módszerekkel
érdekeltté tett Berthelot tábornok minősíthetetlen
kirohanásaival magyarellenes hangulatot teremtett? Amint
állította, ez a „perfid, acsarkodó és csökönyös
ellenség” mint nemzet egyáltalán nem létezik. Nincs magyar
nemzet, nincs magyar dinasztia, mindössze egy korona létezik,
valamint 15 ezer osztrákból lett nemes. Ha egyszer ezek
birtokait felosztják, a magyarság mint olyan megszűnik…
Lloyd George válasza merő arcpirító csodálkozás volt: az ő
ismeretei szerint két kivételt leszámítva (Britanniát és
Walest) Európában nincsenek „tiszta” nemzetek, az intenzív
francia nemzeti érzést nem gátolja a franciák nagyon is
vegyes eredete. „Ami számít, az a nemzettudat; és a szóban
forgó nép magyar tudatú.”
Az értekezlet őrizkedett utólag bármilyen
radikális változattól: attól például, hogy félmilliónyi
székely magyart egy folyosó segítségével az anyaországhoz
csatoljon.
Az örök(re elnapolt) folyosó!…
„Mi haszna széttekinteni? / A sima égnek semmi ránca / s
szemed a földet nem leli” (Babits).
*
Amint visszanéztem, egy alakot láttam
furcsa, kuporgó helyzetben a foltos aszfalton. Térdét csaknem
állig felhúzta, mint a népvándorlás kori sírok csontvázai.
Szemüregének világoskékje (az ég visszaverődése?) mintha
segélykérőn villant volna felém az esőszemerkélésben (vagy
könnyei folytak alá?). Gondoltam, odarohanok hozzá, hogy
fölemeljem a földről. De csak álltam mozdulatlanul, mint ő.
Mindig így szokott történni. Majd elmúlik
magától.
És ha nem?…
Akit a Rém űz (s nincs szem már, hogy
visszanézzen rá), az fusson tovább gyáván, vagy porladozzék
közönyben?
Hagyjam hát Ignácz Rózsát szürkületben?
Mézes nyugalomban? Folyjanak el fölötte az évek kába
ürességben?
Ott fekszik két összetolt fotelban,
törékenyen, az ötvenkarú csillár alatt, melyben valamikor
gyertyák égtek, s most csak egy huszonötös villanykörte
pislákol – ott fekszik az érettségire váró lány. A
ki-kihunyó fényben egy fiatal lélek. Akinek anyanyelve
szenderegve is magyar.