Czigány György
Zárófogadás
A gyász, a veszteség jóvátehetetlen
tényének hatásait ösztönösen és természetesen igyekszik a
lélek föloldani. Gyógyul a seb magától is, tehetetlenül
enyhül a fájdalom. A gyász „feldolgozását” méltó
módon végezte a magányos sirató éneke. Megértést
érdemlő, bár kevésbé emelkedett „gyászmunka” az a
légkör, melyet évtizedeken keresztül képviselt például a
Farkasréti temetőre tárt „Búfelejtő vendéglő” – neve
ma olaszul cseng, kertecskévé szelídült… A kiküzdhető
vigasz, a halotti tor nagyvárosi változata azonban éppúgy
lehetséges itt is, e hangulatos kertben, mint valaha.
Szerettünk hiányát imádságos fájdalom őrzi: igyekeznünk
kell-e ezt is elveszíteni? Hiszen erkölcsi tétje van
bánatunknak, hűségünk éltetője az akaratlan feledéssel
való szembeszegülés. Nyugtató álmok közepette is ez, az
eltűnt miatti szenvedés riaszt fel és szólongat, mint
Sámuelt, a szentély szolgáját az Úr… Az elevenen őrzött
fájdalom méltó vigaszt hord magában: sebzi ugyan testi
valónkat, de éltetője a meghalt szerettünkkel közös,
csendes cselekedetnek. Amely – nélküle és mégis vele –
emeli föl gyötört szívünket.
Gyászmise a váci székesegyházban. Miklós
püspök (ki feleségemnek egykor itt iskolatársa volt, az
ötvenes években, a ki tudja kicsodáról átkeresztelt Sztáron
Sándor gimnáziumban) imádságaiban többször hangosan
kimondja Erika nevét. A vele celebráló papok legidősebbje
Erika hittantanára volt. Könnyes szemmel magyarázza ezt nekem
a sekrestyében.
Negyvennyolc éve itt volt az esküvőnk. Akkor
is a Vox Humana kórus énekelt. Most Kodály egyszólamú
miséjét orgonakísérettel és Mozart Ave verum
motettáját szólaltatják meg, amelyet a szerző élete utolsó
hónapjaiban írt, hogy ezzel viszonozza a badeni kántor
segítségét, aki szobát szerzett a Bécs melletti
fürdőhelyen feleségének, a gyengélkedő Constanzának, hogy
a gyógyvíz jótékony hatásaiban reménykedve várhassa
következő gyermekét. Mi Ildikó lányunk születésére
gondoltunk, a következő esztendő tavaszára: mindenesetre
elindultunk már az életünk értelmét adó, ismeretlen
gyermekarcok felé.
A főoltár mögött látható Maulbertsch
hatalmas falfestménye: Mária és Erzsébet találkozása.
Képeslapon otthon is megvan a pianínónkon, méghozzá a
Schrammel Imre által alkotott Kincsem kerámialó
lábánál. Ez a legyőzhetetlen, szép paripa a Prima
primissima-díj szimbóluma s tárgyi jutalma. Hazatérve a
gyászmiséről észrevettem, hogy a képeslap (talán az
ablaknyitás hirtelen huzatában) lehullott a hangszer
tetejéről a kottatartóra. Megvillant a hátlapja, Erika
írását fedezem fel rajta: „ezt a képet nagyon szeretem
nézni…” Nemsokára találtam még a varrófiókban néhány
régi határidőnaptárt, benne itt-ott jegyzetekkel, orvosok,
vízvezeték-szerelők címével, rég holt rokonok
telefonszámaival s köztük hevenyészve írt
naplógondolatokkal. Néhány sorát idemásolom.
„2006. Elkezdődik az év, s megváltozott az
életem. Szoros az idő. Csak várni, átgondolni, elfogadni. Hol
vannak régi barátaink? Fodor Bandi, Pór Judit, Bella Pista és
kit Zsófi unokánk kétéves korában Papapa néven szólított;
Gyuri barátai, osztálytársai: Tornai Pista, Domé Imre, Bánki
Laci és Dede, Nagyapa és a többiek?! Sármán doktor megmondta
a diagnózist: rák. Mire én nagyképűen »Papapa« versét
idéztem:
Dolgozz, hőforrás, szelíden
keringő öröm a szívben:
elég élet, ami adatik…
Sem a nap, sem az óra nem
siettet, nem ijeszt az őszi
táj sem: egy villanó mosoly legyőzi
a halál mozdulatait.
Ki kellett mondanom.
Ezen a nyáron a gyerekek párevezős csónakot
vásároltak Papapa 75. születésnapjára. Kipróbáltuk. (Fáj
az ujjam az írástól.) Gergő Amerikába repült, ott forgat.
Igen apró lépéseket bírok csak. És meddig? Lassan-lassan
búcsúzom. Zoli, Kata, Matyi tegnap Santorinire repült
nyaralni, vulkánt fölfedezni, Gergőék lépcsőházában pedig
tűz volt. Zsófit néha ebéddel istápoljuk, olaszul vizsgázik
az egyetemen. Szeretnék az apámhoz hasonlóan gondolkodni. Azt
hiszem, ő sohase keseredett el úgy, mint én szoktam. Mindig
megnyugtatta az Úristen szeretete. Nagyon-nagyon szomorú
vagyok. Szentlélek, kérlek, erősíts. Hányszor mondom: legyen
meg a Te akaratod. Igen, csak fogd a kezem, Istenem. Megjelent
Gyuri új könyve, az Égi kémia. Gergő volt ma nálunk:
nézegettük a Maria-Zellben készült képeinket a
számítógépen. Nagyon jól éreztem magam ezen a
kiránduláson, remélem, Papapa is. De jó a kikapcsolódás
mégis. Édesapám, mi lesz velem? Beteg, gyenge és csúnya is
vagyok. Elégedetlenkedem. Pedig hogy kellene örülnöm sok
mindennek, az életnek. Miért nem tudok örülni? Papikám,
küldj nekem a te lelkedből, hogy olyanná váljak, amilyen te
voltál. Nyugodt és mosolygós mindig. Én is mosolyogtam
régen, most alig-alig. Azt hiszem, nem életmódváltozásra,
hanem lélekmódváltozásra lenne szükségem. Próbálkozom.
Megy tovább, megy csak, halad szépen
minden, mikor megáll a szívem.
A halálnak mi csak a földön zajló részét
látjuk. A lényeges része olyan lehet, mint egy hófehér
menyegző, ünnep, zene, öröm? A halálhoz nagyon erős hit
kell, nem földi gondolatok, itt már a természetfölötti
munkálkodik. Ez segít meghalni.
Ki eshet távolabbra,
mint Isten önmagától?
Vele vagy, övé bárhol.
Visz vígan, ölbe kapva.
Kezedben egy szál barka.
Elvérzel. Így virágzol.
Hiszek, tehát vagyok. A lét őre a szeretet,
mely kezdetben volt, és minden általa lett. A szeretet meg is
marad, az én személyes szeretetem is, vagyis én magam is.
Szerintem. Te segíts, Szentlélek, hogy földi életem utolsó
percében is tudjam, hogy hova megyek.”
Nem, nem jó hasonlat a World Trade Center
tornyainak összeomlása. A mi negyvennyolc emeletünk,
esztendőink tizennyolcezer napja hangtalanul, némafilm
csendjében, tehetetlen gyöngédséggel omlott össze. Se por,
se füst, csak eltemetve hirtelen első és utolsó szavak, édes
és keserű indulatok, álmaink szégyene, megizzadt tenyerünk
hirtelen hűse, idegen s ezerszer látott tájak látomásai, a
nyüzsgő arcok napfényének foltjai, a hó és a hőség, a
betonfalak közt felbukkant virág is, gyereksírás, nevetés,
imádság. Romok temetik be emlékeinket, keresgélünk a
törmeléktömegben, s megdobbanó szívvel kapunk a szeretett,
az ismerős után. Tárgyak, mondatok dallamai, a tekintet
kíváncsisága és szomorúsága, a napi élet hordaléka.
A romok világa kamaszkoromhoz tartozó: ostrom
után a bombatölcsérek fakón fekete tavacskáit bámultam, a
téglák közt heverő piros sálat, s élveztem a letört
vízcsap króm csillanását, tört üvegek szivárvány
játékát. És a hirtelen, mohón fölfedezett arcok fénylő
elevenségét, lányokét, akiknek a keresztnevét megtudni már
a bizalmas közelség szívdobogtató valósága lett.
Áldott a szerelméhez induló kamasz
szorongatóan boldog izgalma. A nevetős-dadogós,
szemérmes-nyegle, vággyal és tartózkodással teli
találkozás öröme, fájdalma. Sorolhatnám Erika előképeit,
a kedves kislányokat, akikkel a belövések sebeit szőnyeggel
eltakart lakásban együgyű lemezjátszón hallgattuk Sárdy
János dallamait. (Nem gondoltam, hogy néhány év múlva az
énekes sírva meséli nekem gyerekkorát Bajcsy-Zsilinszky úti
otthonában mint rádióriporter barátjának.) A fekete hajú
táncosnővel a fülledt, római-parti csónakházból indultunk
evezni a Lupa-sziget felé, gyönyörködtünk a vízben és
egymásban, mégis szomorúan váltunk el: ki érti ezt? Később
is nosztalgikusan megjelennek az előképek új megtestesítői.
A kor kislányos alkatú, rajongott színésznője, akivel
hosszan filozofáltunk egy alkalmi autózás Balatontól Budáig
tartó összezártságában. Este a Gellért-hegy magasából
bámultuk a várost, néha hazavittem kocsival előadásai után
a Krisztinavárosba. Emlékszünk ma is jól találkozásainkra,
soha nem beszélünk róluk. A fiatal orvosnővel kutyáinkat
sétáltattuk reggeli randevúink alkalmával, a különös
vonzalom egymás iránt az első szerelem ihletét mintázta,
persze titokban, letagadásra bármikor szemérmes készséggel.
A nálam negyven évvel fiatalabb lányt valamiképp
keresztlányomnak képzeltem, pedig úgy tudtam, meg sincs
keresztelve. Hát annál inkább.
De mindezen előképek és nosztalgiák, első
és utolsó szerelmek a feleségem iránti szeretetben érhettek
meg, most is úgy érzem, Erika nélkül idegen a világ.
A rég nem érzett kamaszkori izgalom
féktelensége sürgetett, hogy mindenki mást megelőzve,
kettesben lehessek még vele. Az utolsó kórházi nap óta nem
találkoztunk, de eljött az alkalom, az utolsó, amikor még
láthatom őt. Heves iramban autóztam föl a Németvölgyi
úton, unokáim, Zsófi és Matyi valamin heherésztek. Várva
szüleiket és a rokonokat a kocsiban maradtak, s így alkalmam
volt egyedül lenni Erikával a ravatalozóban. Nem sírtam,
boldog voltam. Fölemeltem a fátylat, a szemfödőt, és hideg
arcához érintettem arcomat. A simogatás rajza s egy pillantás
még a lehunyt szem sötétségébe zártan.
Lépteket hallva fölegyenesedtem.