Aczél Géza
mignon
az ötvenes éveknek
éppen a közepe történelem nélkül az egésznek nincsen
szerepe se bőszen
társadalmi se magán csak az akadozó líra foglya amint
szűkös keleti gyermeki honja lassan
kering egy töppedt mignonban mely ünnepként emeli a lelket
mikor ezek a szívszorítóan árva
percek a bugyi-rózsaszín mázzal kentek felkápráznak a kis
vágyak maszatos magasában holt
üvegek mögött lomha legyek sűrűjébe zártan a fáradt
megigazulásban hunyorogva a belépő
anyukára ki a jóság sűrű szirupjába mártva húzta maga
után csenevész kisfiát a kitüntetettség
dimenzióiba hol a repedt tányérba csörrentve egy-tízet mert
szerényen ünneplünk most és fizet
az életminőség ismeretlen útjait megmutatva akkor ugyan nem
tudhattuk mi lesz a hosszabb
távú haszna ennek a rongyrázó igyekezetnek csak annyit
éreztél hogy szeretnek s csurog belül
a hála-méz ez az örök absztrakt befektetés miközben a
fáradt anyag ravaszul gördülő morzsáit
gondosan vigyáztad ha épp torokgyulladás jött az egészet
kihánytad és napokig búslakodtál
az esztelen pazarláson nem kutatva még persze a hiányról az
innovációról gyorsan porladozó
kategóriákat kicsiny fejedben mindig az voltál aminek a
megbízható felnőttek szántak hírét
sem hallottad a nyári mikulásnak és nagy meleg boltozatként
borult rád a bizalom a közbülső
állomásokat most kihagyom bár a stációknál csak nem értem
ha a jólét aprócska bugyraihoz
értem mért nincs feledésem vissza az agyas elméleteket aztán
felaprítva ám a műveltség okán
mégis a szorongást némileg kinagyítva fölvetíted valamelyik
gyűrött agyteke sötétlő kamráiba
a halványuló képzetet s ha némelyike a meszesedő idővel
netán észrevétlen elillan szorgalmas
gerincesként toldozgatod a tekintélyt veszejtő pulzáló
lyukakat a finom hangolódás ártatlan
révülete közben már régen odavan de tesszük mintha belül
foszforeszkálnak a letagadott
titokzatos érzések kívül mint a bölcsességek trónjára
föltuszkolt magányt nézed idegenkedve
mozgásod odaát a szánalmas sikerekig miközben egyre
ajzottabban keríted be napi ritmusban
a budit hogy azért biológiai lényed se feledd a telt
fórumokra mért kell a fontoskodó semmit
folyton fölcipelni emberek feledném én is a cukrászdában azt
a szegletet mikor somlóit zabál
a kisgyerek és a vastag habot odakeni csak ez már egy újabb
emberi viszony belül megszakad
a lírai közeg epikus folytonosságot a távolodó emlékben
még csak-csak érzel ám a forrásig
már nem botorkál vissza senki a zsigerek furcsa szivárgását
a psziché lassan elereszti már
nincs kulcsa az első nyomatokhoz visszanyitni talán csak a
fölösleges köröket futó tévelygő
tudat inti az ürgét hogy őszülő fején rögtön virulni kezd
a sápadt koszorú mivel előbb-utóbb
eltemetik az érlelődésről most csak ennyit a mignon
alagútjából kijutva hisz az összetépett
képek játékát már bukta az emlékezet nem érdekes már ha
kinevet az újabb nemzedék belátni
ugyanis nem nehéz a tekintélyelv akkori nagyobb súlyával mi
sem cselekedtünk kevesebbet
cincáltuk a kellően föl nem dolgozott időrendet melynek egyik
meredeken futó görbéje volt
a pedantéria gondosan simogatott irat levetett nadrág sorban a
tárgyak ahogy derékszögekben
kellett élni a szegénység védhetetlen vonulását leképezve
a kisszerű rendnek valamiféle védő
gátját mely az elesettséget szomorú tömbjeibe bezárta
sápadt mignonomnak ebből a hajlatból
is lehet lírai indulása például az ajándékozó öröm felé
törés forradalma amint a gyerek szebb
napokat is látott anyja fellázad cukrászdai vonulást szervez
s fél kenyérnyivel apadó kopott
pénztárcájának nem kérve fölsőbb kegyelmet övéjét
aprócska desszerttel eteti no jó a fogalom
legfeljebb mostanában ha elnyeri eredeti szemantikai üzenetét
de mikor nagy a sötét a gesztus
fénye is nagyobb fél századdal később ülök a fekete
asztalnál mint a ravatalon nyomkodva
a fekete gombokat s egyre édesebb a gond akár az a
bugyi-rózsaszín mázzal kent mignon