Sturm László
Baán Tibor: Papírmozi
Hét
Krajcár Kiadó, 2007;
Fékezett habzás
Hét Krajcár Kiadó,
2008
„Válogatott és új versek
1965–2006” – így a kötet alcíme. Könnyű utánanézni:
az 1946-ban született költőnek húszéves kora körül már
vállalható művei keletkeztek, első könyve – a Madárház
– mégis csak 1995-ben jelent meg. (Igaz, az 1999-es második
után máig évente-kétévente követi egymást a többi.) Baán
tehát jócskán betartotta a horatiusi tanácsot, miszerint
kilenc esztendő hevertetés után adjuk csak ki a kezünkből a
költeményt. Természetesen az ilyen indulásnak
következményei vannak. Az egyik, hogy már a bemutatkozó
kötet is érett, letisztult hangon szólalt meg. A másik pedig,
hogy a költő kimaradt nemzedéke szervezkedéseiből,
legalábbis nem vált hangadóvá és ezáltal közismertté.
Könnyen elsiklik hát fölötte még a verskedvelők figyelme
is. Nem „paradigmaváltó”, kései indulása miatt a
kánonok-ellenkánonok névsorából ugyancsak kimaradt,
botrányosnak meg pláne nem nevezhető. De épp „hiányai”
válhatnak idővel erényekké. A kismesteri, rivaldakerülő
szerénység kihívhatja az őszinte érdeklődés
odafordulását, az újdonsághajhászástól és
sikerreceptektől távoli, elszánt értékőrzés mozgósítja
az irodalmi hagyomány valódi javait. Öntudatosan járja
tovább a klasszikusok által megnyitott utakat: Weöres Sándor
(véleményem szerint: a leginkább meghatározó előd)
varázsos személytelensége és Kassák formabontása egyaránt
szemléletformáló erő a számára. Kortársai közül is
elsődlegesen azokra ügyel, akik a médiafigyelemtől nem vagy
alig-alig zavartatva képesek saját világot létrehozni.
Például vers szól Szervác Józsefről vagy Parancs
Jánosról, Jánosy Istvánnak és Csokits Jánosnak költeményt
ajánl, két korábbi, kritikákat és tanulmányokat közlő
kötetében pedig (Szerepválaszok, Fények a labirintusban)
többek között Csokits János, Károlyi Amy, Mezey Katalin,
Kemsei István, Czigány György, Hules Béla, Gutai Magda, Pék
Pál, Szöllősi Zoltán, Bratka László, Deák László, Rába
György nevével találkozhatunk. Talán meglepő névsor,
mindenesetre olyan, amely határozottan elrúgja magától a
sztárírókat. A pályatársi-kritikusi figyelmet befolyásolja
a versekben is kimondott sejtelem, hogy korunk a romlás szinte
(vagy nem is szinte?) apokaliptikus ideje. Ezért a jelen
kínálta siker igen kétes tartalmú. A valódi értékek talán
csak „barlangba” bújva, rejtve őrizhetőek (magként, hó
alatt – mondhatnánk másképp Ady és Babits motívumával):
„Ez már a fogcsikorgatás / Kora, miről a próféták
beszéltek. Ez már / Az a kor, mikor a szavak zöld vesszeje /
Már ki se hajt. Elég a könyvtár, noha / Lángok nélkül.
Elég! mert szavaink / Testünkkel együtt elporladnak. / Marad a
hamu. A tanulság hamuja. / A szélbe szórt. Nincs lélek
többé, / Ki lelkünket magába fogadja! Nincs forma, / Mely
eszméinket a romlástól megóvja! / Ez már az erőszak kora! A
félelemé! / Bizony a régtől ismerős félelemé, mikor / A
szellem a klastromokba visszahúzódva / Éli barlangéletét” (Rabláncra
vert ég). Baán világán mindennek ellenére nem lesz
úrrá a reménytelenség. A remény él, csak paradoxszá
rándul: „Világunknak szívén hatalmas felleg ül /
Elhessenteni onnan erőtlen az erős is / Most már csakis a
gyöngék tehetnek valamit” (Séta a temetőben). A kor
tipikus embere A fellapozott szótár sorozat A mint
alkony című darabjában jelenik meg:
„Másolt emberek élnek erre / Nincs szükségük érzelemre //
Menetelnek A kettős váll a vállöv / Függeszti csüggedt
karjaik”.
A legutóbbi idézet egyben megadja a
csapásirányt, melyet követve megkísérelhetjük föltárni
Baán ember- és világképét. Hiszen az érzelemhiány által
lefokozott egyénnek magától értetődő ellentéte az
érzelmekkel (is) feltöltődött személyiség. A kiürült
embernek a mikrokozmoszként fölfogott ember: „megértsd:
világ vagy a / világban mely bensőd terébe / dobja
történéseit / míg átáramlik rajtad / mint zene a lét” (Genezis).
És valóban, a szépség, az értelmes élet mindig ez
utóbbihoz kapcsolódva formálódik ki a versekben. A „minden
egy” keleti bölcsessége vissza-visszatér (különösen
emlékezetes módon például a Himnusz és az Aranypor
soraiban). Ennek átérzése kínálhat gyógyulást
„közönyünk pestisé”-ből (Olvasó), hozhat
megújulást „Az új világba mely csupa közöny” (Szoborcsoport).
A lét mindent átjáró egysége zeneként,
áramlásként, ragyogásként nyilvánul meg legtöbbször: „A
halhatatlan boldogok / Ők szövik ezt az éjszakát / S
mögötte azt a ragyogást / Mely a csontokon ragyog át / Mik
oszlopok a föld alatt / Tartják a roppant súlyokat / Mint
valóság az álmokat / Miközben szól a térzene / Mintha egy
kaptár zengene” (Térzene); „Folytatódik a zene /
Aki elment visszajön […] Csak néhány óra s megpendül az
ásó: / Ez a hétköznapi hangszer / Folytatja a félbeszakadt
muzsikát / Melyben a csupa zöld csupa virág kert a szél a
ház / Egyetlen összhangban olvad össze” (Művelet);
„Fonnyadt ajkaiddal motyogod Nagymama / s mégis énekled
minden kórusoknál / szebben. Ó, ez az ének, mint az áram /
kering a végtelen egekben.” (Olvasó); „Ahol
megtörténhet bármi / Folyamként árad az ében / Sötétben
mindenségem / Viszi valahány énem” (Aranypor) stb.
Ilyenkor, zenében, ragyogásban, áramlásban: ember és világ
összhangjában szinte mindig feltűnnek „a halhatatlan
boldogok” (Térzene), az istenek. Az Isten azonban csak
a vágyban, az élmény továbbgondolásában sejthető. Az Isten
című versben úgy jelenik meg, mint az érzelmi telítettség
(az „elragadtatás”, az „áhítat”) és az elme, a
megértés egysége: ami az emberi érzelemben csak átmeneti és
csak sejtelem, az Benne a mindent átjáró tudással uralom és
örök. Még sincs biztos révbe érés, hiszen az emberi
elképzelésre nem érkezik válasz, a Zsoltár (3)
szerint Isten hallgató Isten: „Mint jég a fázó meztelen
talpat / Égeti lelkemet megfagyasztja, / Hogy látlak bár, de
el nem érlek, / Nem érek át a túlsó partra. // Ott tüzed
ég, Uram. Szőke lángok, / Bontott hajú nappalok. /
Csillagszikrákat virágzó álmok, / És muzsika… Senki sem
vacog.”
A közösségzabáló társadalmi romlás és a
hallgató Isten között állva mindennapi küzdelmet jelent a
személyiség, a társas lét és az otthon megőrzése. Bár a
nagymamaversek tanúsága szerint nemrég még átélhető volt
– a hagyományosabb életformák révén – az otthonlét
biztonsága (legalábbis a gyerek számára), a jelen már a
hiánnyal szembesül: „Írástudatlan népek hazakullogunk /
Bár nincsen otthon otthonunk” (A festő felesége a
templomban).
„Engedd Uram, / hogy elégedett legyek
sorsommal, / akár a kancsó falának támaszkodó víz, / mely
kitartó türelemmel nyomja határait, / de nem töri szét”
– fogalmazza meg az első Zsoltár a személyiség egyik
fő biztosítékát, a határok fölismerését és kitöltését
(majd a negyedik Zsoltárban szintén erről olvashatunk).
A személyiség azonban nem jelent zártságot, pontosabban csak
részben az: bezárulás a létromboló erőkkel szemben, és
megnyílás a teremtőerők előtt. „Be kell rendezni magadat
fénnyel” – fogalmazódik meg „Fények járszalagján a
felismerés” a Félálomban. Persze ha ez ilyen
egyszerű lenne… Mégis, mi marad akkor nekünk a sokszor
reménytelenül összegubancolódott hétköznapokban? Ami
reálisan visszaidézhető, az Baánnál végső soron csak egy
lelkiállapot, egy beállítottság: a szépre, a harmóniára
való fogékonyság, a derűs szemlélődés. Ami a borúsat, a
fájdalmasat is képes sokszor átlényegíteni. (Gyakori fogása
a költőnek, hogy a verset egyetlen elkülönített sorral
zárja, amely a kiemelkedő versekben egyszerre fogja össze és
helyezi új szintre, lényegíti át az addigiakat.) A
szemlélődésben képpé, érzékletes egésszé rendeződnek a
jelenségek (már több korábbi kritikusa felfigyelt e
költészet képi gazdagságára). A képpé rögzített
pillanatok pedig mindig túlmutatnak önmagukon, valami
ősképszerű, örök lényeg irányába. (Ahogy a modern kor
zűrzavara az antik harmóniájával kerül átfedésbe az Antik
pillanatban és az Afroditéban.) A kimerevített
időszakaszban egyszerre van jelen a folyamatosság, a
szakadatlan változás, az átalakulás és a mozdulatlan
mozgató sejtelme, a „De mi van a mozgás mögött?” (Felhőszínpad)
nyugtalansága.
Visszatérő téma az emlékek valóságának
kérdése. Mi őrződik meg az emlékben? Múló káprázat vagy
öröklét mozdul benne? Kortársai közül leginkább Dobai
Péterrel rokonítható az emlékezet középpontba állítása,
amint az is, ahogy Baánnál szintén egy régi nyár
visszaidézhetősége válik a teljesség-visszaidézés
próbájává. (Például: „megoldhatatlan az egyenlet / Bach
zenéjének ütemére / felidézni egy budapesti nyár képét /
a legutolsó gyíkot zizegő parkokat […] a hidakat s egy kamra
felső polcáról / a feldőlt üvegből lassan / – mintha
gondolkodna közben – / csurog a méz” [Hipotézis];
„Mert ez még ama régi nyár: / Az a gondtalanul fiatal” [Mindenütt];
„A hallgatag öröm szikráiban / Nyarakon túli nyár” [Állandóság];
„Titokzatos nász – feküdni itt, / Várni a vad nyár
csókjait: / Érezni azt, hogy egyesülsz, / A mindenséggel
egyberingsz” [Naplójegyzetek]; „A régi nyárnak
ablakát / Kinyitván mint egy könyvet / ellátok magamban
messzire” [Aranypor]; „aki az esőfüggönyön át /
meglátja egy volt nyár sugarát / talán megérti mennyi vágy
/ ostromolja az idő partfalát” [Mögött]; „elmúlt
nyarak jelre várnak” [A felső polc]; „Feledsz egy
nyári napot” [Fénysugarak]; „A nyárég karéjából
kiharapva / Egy félvárosnyi rész / Emlékét viszed
magaddal” [Az emigráns]). A nyár – amellett, hogy a
teljesség archetipikusan ősi képviselője – talán az
emlékezet, a visszanyerés működését is mintázza. Ahogy az
évszakok is múlnak és visszatérnek, a múlt is elvész, és
ciklikusan újraelevenedik. Aki a derűt őrzi – mint
többnyire Baán –, az az újraelevenedésben sejti meg a
valódi jelentést.
De mi az, ami rendre újraelevenedik? A
személyiség teljessége? Ha ezen minden apróság véletlen
egybenállását értjük, akkor semmiképpen sem. De ha a
kapcsolódni tudást látjuk, nemcsak a személyiség, de az
egész lét lényegének, akkor talán eljutunk az egyetemeshez,
a baáni paradoxonok szellemében a személytelenben lelve meg a
személyes magvát. (A költő magára is érvényesen ragadja
meg a logikán túli kifejezések értelmét egyik
kritikájában. Károlyi Amy kapcsán írja: „szükségszerűen
lép túl a logikán, juttatja a korábbinál is fontosabb
szerephez a paradoxont mint abszurditást, amiben mégis – mint
Hamvas Béla fejtegeti Gyümölcsóra című írásában
– megtörténhet a csoda. »Az abszurd… a csoda
lehetőségének állandó nyitva tartása.«”) Hogyan
képzeljük el ezt? Ahogy az íz teremt egységet a gyümölcs
és az ember között a kötet egyik emlékezetes versében, a
négysoros Körtefában: „Dicsérem a rokkant körtefát
/ Mert édes ízzel mondja önmagát / Három szem körtét két
kosár helyett: / A végesben a végtelent”.
Megvan hát a reménység alapja. Ám a
reménytelenség kísértése sincs legyőzve. Az érzékelés
tán csak káprázatot lát, az élettel talán a képek vigasza
is szertefoszlik: „Vedd az éjszakát / Gyászruháját
időnknek // Öltsd magadra Távozó / Mielőtt kialusznak / Az
esőverte mécsek // Az utolsó lélegzet / Kihalt vitrinében /
Csak por kering // Nincsenek képek” (Gyászruha).
A kötet vége felé megbomlik érzékletesség
és képiség azon egyensúlya, amely a korábbiakban számos
esetben eredményezett jelentős alkotást (a könyv első fele
sem mentes a sablonosabb megoldásoktól, az ihlet
kifáradásaitól – de a pár tucat jelentős vers már
életmű-igazoló teljesítmény). A kép egységét
fölszámolja – különösen néhány hosszabb kompozícióban
– a gondolatiság akartsága. A kép helyét egyfajta képlet
veszi át. Ez kétségtelenül a világlátás valamiféle
változását jelzi, de az ekként módosult életérzés
többnyire még nem leli meg a korábbiakkal egyenértékű
kifejezésmódját. Úgy tűnik, megújulás előtt áll Baán
lírája, de ebből jobbára még csak a vajúdás észlelhető.
Talán már a közeljövőben újabb meglepetéseket okozhat ez a
már így is figyelemre méltó költészet.
Napjainkban megnőtt a személyes
feljegyzések iránti érdeklődés. Nemcsak a rövidműfajok
vonzása ez „rohanó korunkban”, hanem a hitelesség
keresése is ott munkál mögötte. Az eredeti utáni vágy. A Fékezett
habzásban közölt jegyzetek pedig nem okoznak csalódást.
Persze „A hidakat nem szabad elpusztítani” jellegű
elgyengülést vagy a (például „A hallgatás tornya él”
kezdetű) túlzott homályt üdvösebb lett volna kirostálni, de
a többségükben a korra és az irodalomra vonatkozó
szösszenetek önmagukban is izgalmasak, és a szerző verseihez
is egyfajta kalauzt jelentenek. Mivel ennek a műfajnak az egyik
fő vonzereje (a tömörség mellett) a spontaneitás, leginkább
szemelvények kiválogatására, és nem rendszerbe
állítására csábít. A versek kapcsán mondottakkal való
egybecsengések viszont talán az átfogóbb szemlélet
meglétét is jelzik. Válogassunk hát főleg azokból a
feljegyzésekből, amelyek közvetlenebb viszonyban állnak a
versekkel és a róluk föntebb mondottakkal!
A két könyv (és kétféle írás) közötti
átjárhatóságot bizonyítja, hogy van vers, ami változatlanul
kerül át egyikből a másikba, a Rezümé. Az első Zsoltárnak
pedig egy részletét fedezhetjük föl a prózakötetben.
Másrészt a kisportrékban a szerző tanulmányainak és
kritikáinak előképeit, vázlatait, lényegre csupaszított
változatait leljük fel. Valamint az „ismeretlenekhez” is
lehajló alázatot: „A lehajlás hozzátartozik a
megismeréshez […] A rossz kritika a lealázónak vélt
lehajlást kívánja megtakarítani. Nem hajol le, nem engedi át
érzékeinek, nem fogja kézbe.” Az érintett nevek hiányos
névsora is jellemző az író széles körű és tág keblű
tájékozódására: József Attila, Kafka, Radnóti, Dsida,
Bokor Levente, Baudelaire, Pilinszky, Exupéry, Kosztolányi,
Weöres, Gulyás Pál, Rónay György, T. S. Eliot, Dickinson,
Csokonai, Hárs Ernő, Jánosy István, Szomráky Sándor, Szabó
Irma, Szuly Gyula, Szabó Magda, Arany János, Czigány György,
Krúdy, Ady, Ilf és Petrov, Rilke, Hernádi Gyula, Alföldy
Jenő, Lackfi János, Benke László, Áprily Lajos, Nagy
László, Juhász Ferenc, Sütő, Fodor András, Hules Béla,
Marsall László, Bella István, Nemes Nagy, Berda, Dobozi
Eszter, Németh László, Pap Károly, Illyés, Lázár Ervin,
Beney Zsuzsa, Gutai Magda, Petőfi, a kínai Dalok könyve,
Csokits János, Balassi, Cukor György, Pozsgai Györgyi, Sinka
István, Ács József, Villányi László, Csernák Árpád,
Flaubert, Maupassant, Mándy, Márai, Dienes Ottó, Sarkady
Sándor, Kormos, Tornai, Károlyi Amy, Baka István, Szepesi
Attila, Utassy József, Albert Gábor, Albert Zsuzsa, Takács
László. Baánt olvasva ráébredünk, micsoda bősége van még
a jelenbe nyúló félmúlt magyar költészetének is. És hogy
mégis lehetséges a majdnem az egészet befogó figyelem! Mert
itt (mindössze százhúsz oldalon!) egyik név sem
alibi-udvariasságból említtetik, mindegyiket a ráismerés, a
rácsodálkozás frissessége kényszeríti felbukkanásra.
A megidézett gondolkodók kevesesebben vannak,
és egységesebb képet mutatnak. Nem igazi szakfilozófusok,
hanem a mítoszkutatás, a kultúrakritika és a tradicionalizmus
képviselői, akikhez általában közelebb áll az esszé, mint
a tudományos fejtegetés; Platón, Guénon, Hamvas, M. Eliade,
Bergyajev neve merül föl a jegyzetekben. Többükkel
egyetértve idézi Baán: korunk a „káli juga”, a sötét
kor. Például a versekben is szóvá tett közöny eluralkodása
miatt. Attól kap mélységet a gondolat, hogy a szerző a
továbbiakban nemcsak az alul lévők panaszát hallatja, hanem a
látszólag felül lévők nyomorúságát is látja: „Nincs
nagyobb sivatag, mint a közöny. Nemcsak annak fáj, akinek nem
jut a hőségben egy kortynyi enyhület, hanem annak is, aki ezt
gyakorolja, holmi katonai pedagógia eszközeként, s ki mással,
mint szeretteivel. […] Ám az is igaz, hogy a rendíthetetlen
Szigor arra vágyik kősziklánál súlyosabb ruháiban, hogy
megbocsátassanak bűnei, amiket aztán magamagának a
legnehezebb megbocsátani.” A közöny és minden más bűn
eredetét „A cinikus” kezdetű-című bekezdésben az író
az önzésben találja föl.
A romlás jelei közt Baán különösen
érzékeny a nyelvhasználat elsekélyesedésére. Felhívja a
figyelmet az -i képzős főnevek elszaporodó idétlenségére
(lásd „ruci” és társai), a szólások és közmondások
– amelyek „a magyar lélek legmélyéről, az évszázadok
hideget és hévséget hozó tapasztalatából születtek” –
visszaszorulására.
És érzékeny természetesen az irodalom
aggasztó jelenségeire. Az egyik bekezdés a helyzet tömör
meghatározását saját olvasói-kritikusi irányultságával
összefüggésben tárja elénk: „ha ezer tollam lenne, se
győzném helyrerakni költészetünk megbicsaklott
értékrendjét. Bizony jelentős életművek hevernek
fölfedezetlenül.” A megbicsaklás lehetséges
okát-mibenlétét egy másik jegyzet fogalmazza meg: „Az
irodalomba soha nem látott tömegekben áramlottak be, meglehet,
tehetséges, ám a humán kultúra iránt érzéketlen
»alkotók«, akik olyan ipari folyamatként kezelik a szöveget
(műalkotást), amely kívül van a társadalom (és ezzel szoros
kölcsönkapcsolatban az erkölcs) kérdésein. Ez a
közömbösség és passzivitás egyfajta új sematizmus
virágzását jelenti. Az elődök ebben a helyzetben
elvesztik/elvesztették tekintélyüket. Csak arra jók, hogy
nyersanyagul szolgáljanak.”
Az igazi művészet ezzel szemben
„gyógyító”, „vigasztaló”, „orfikus” („Hamvas
Béla szerint a művészetnek alapvetően két fajtája van. Az
egyik az orfikus művészet, amely rendet rak a lélekben,
elsimogatja annak görcseit. A másik fajta elborzaszt,
felkavar”). Hogyan teremt rendet ez a fajta alkotás? A
folyamat több fokozatát írja le Baán. Először is a
beleélés révén („Az irodalom nem utolsósorban a beleélés
tudománya”) kiszabadul az én saját szűkösségéből („Az
egoizmus tudatos visszavonása, megfékezése a lírában a
létteljesség mélyebb átélését, egy új témavonulatot, egy
új bányát nyitott”). Aztán így kitörve mindennapjaink
nyűgeiből a második lépésben levetjük kicsinyes terheinket:
„Távolodj el a pillanattól, szemléld magad kívülről, s
akkor rájössz arra, milyen nevetséges, milyen fölösleges
erőmutatvány az én hatalmi játéka, alakoskodása.” A
lényegtelentől való eltávolodás pedig utat egyenget a
lényeges beáramlása számára: „az igazi túl van az
örökös indulatokon, haragon, elégedetlenségen”. Ilyen
egyszerű? Nem ilyen egyszerű. Az éntől való magszabadulás
sem örök parancs (avagy az én felnagyítását is
értelmezhetjük a tőle való szabadulás egyik
módozataként?!). Érdemes teljességében idézni a
miniesszét: „Érdekes, hogy az én felfokozása mennyire
fontos szerepet kapott Nagy Lászlónál és másoknál, akik nem
József Attilát folytatták, hanem romantikus visszanyúlással,
fájdalmas utóvédharccal Adyt, aki ugyan pontosan tudta, hogy
»Minden egész eltörött«, ám épp ezért, szinte titáni
elszántsággal, égvívó indulattal harcolt az én
integritásának felmutatásáért. Akárcsak Nagy László és
sok szempontból Juhász Ferenc. Az egyik Petőfi természeti
erőket idéző, gyors lobogású sorsképletéhez hasonlít,
míg a másik Arany János világteljesség-tudatának lassú
izzású, epikus lávahömpölygéséhez. Velük, úgy tűnik,
végleg lezárult a magyar líra egyik legszebb fejezete, mely a
népköltészet és népi kultúra mesebeli táltosán még
egyszer felemelkedett a föld fölé, hogy onnan tekintsen
alá.” (Abban azért reménykedhetünk, hogy az értékek sose
végleg zárulnak le. Ha egyáltalán…) Másrészt a beleélés
sem csak könnyed szabadulás: „Az olvasás során az én a
maga zártságából átrepül egy másik személyiség
világába. Egy másik realitásba, ahol látszólag minden
ugyanaz, csak éppen a napsugarak beesési szöge más. Más az
élménycsomag, amit az író közöl velünk, de ettől fogva mi
is cipeljük vele.” Mint látható, Baán határozottan
eleveníti föl a korábbi irodalomfelfogások nézeteit, mint a
beleélés vagy a személyiség tételezése, és lássunk
csodát: egyáltalán nem az avíttság dohszaga tör be az
olvasóhoz, hanem épp ellenkezőleg, az evidencia, a józan ész
visszanyerésével járó öröm. Ha a helyzetkép, amit
fölvázol, nem is túl örömteli. Az igazi kultúra
érvényesülése már szinte csak a többször említett
Gondviseléstől, a Pilinszky és Weöres soraival megidézett
paradox reménytől várható. A kötet a remény heroizmusát
vállaló személyiség ikerszabályzatával zárul: „A bánat
hegység, a hegység akadály, az akadály rettegés, a rettegés
téboly, a téboly sötétség, végtelen láncolat, ne engedd
át magad. A nyugalom derű, a derű béke, a béke öröm, az
öröm nyugalom, végtelen láncolat, engedd át magad.”
És akkor még nem tértem ki azokra a
bekezdésekre, amelyek a családról, az egykori alma materről,
a kismesterek művészeti szerepéről, a kép és az emlékezet
költői jelentőségéről, a zenéről és a
képzőművészetről szólnak, és ki tudná felsorolni, mi
minden egyébről.