Mózes Huba

Hős testvérem az Igében

Reményik Sándor Dsida Jenőről

Reményik Sándor egyik cikkében említi, hogy Dsida Jenőre Áprily Lajos hívta fel először a figyelmét. Fiatalabb pályatársát többé nem tévesztette szem elől. 1927-ben szerkesztői álláshoz segítette a Pásztortűznél, 1928-ban és 1933-ban pedig elismeréssel írt első és második verseskönyvéről. A Leselkedő magány kapcsán megállapítja, hogy az ifjú költő hatásának titka „verseinek nagy hangulati egységében rejlik”. A Nagycsütörtökről írva pedig leszögezi: „Nincs más erdélyi költő, aki annyi s oly változatos formába tudná önteni mondanivalóját, mint Dsida.”

A nyilvánosságnak szánt méltatásnál közvetlenebb és lényegláttatóbb Reményik Sándor egyik nemrég hozzáférhetővé vált magánlevele, amelynek keltezése: Kolozsvár, 1932. szept. 14., megszólítása: Kedves Jenő, zárlata pedig: Szeretettel ölel R. Sándor.

Íme a levél:

nagyon, nagyon köszönöm, hogy ideadtad elolvasásra ezt a csodálatos, zengő himnuszt, amelynek csapongó, játszi formájában a legmélyebb igazság és a teljes bölcsesség lakozik: az örömben megtalált és megölelt élet. Régen nem tudtam valaminek úgy örülni, mint ennek a versnek, s hidd el, hihetetlenül nagy szó az, amikor én ma még örülök. Persze, furcsa fájdalom is vegyült ebbe az örömbe. Ebben a versben szinte minden benne van, ami én soha sem voltam, az egész merő ellentéte az én élettelen életemnek és élettelen irodalom-csinálásomnak. Irigyellek mélyen és fájdalmasan az életed és az írásod ragyogó fiatalságáért. De ebben az irigységben szeretet van. Milyen jó, hogy vagy, hogy nekünk vagy, és hogy ilyen vagy. Régóta figyelem, amennyire figyelni bírom még, pályád hatalmas felfelé-lendülését, tudnod kell, hogy régen nem ígéret vagy már, hanem beteljesedett bizonyosság. Inkarnációja az erdélyi irodalom jövendőjének. És amit Te hozol – erősen hiszem –, az kell ennek a nyomorult világnak is leginkább ma, ami ebben a versedben is leginkább megragad: nyomorúságok fölé lendülő tiszta életöröm csakazértis! Isten tartsa meg ezt a nagy erődet, ne engedd magad semmi által letörni, s ha bármikor elővenne a csüggedés, Te viszont vedd elő a Tinti kutyád személyén át az élethez intézett himnuszodat, örök vigasztalásod lehet az, hogy bár egyszer így tudtál írni.

Arra gondoltam első percben költeményed elolvasása után, hogy versben írok pár sort Neked – de én nem tudok már verset írni. Az utolsó éveim sok halottja közt ott fekszik az én állítólagos költészetem is a házsongárdi temetőben. Vigasztalásom, hogy van folytatása, és hogy egészen más folytatása van.

Eddig a Reményik-levél.

Nemrég tettük közzé Kabán Annamáriával Dsida Jenő Kóborló délután kedves kutyámmal című lírai riportja 1932. szeptember 8. keltezésű, Imbery Melindának dedikált gépiratának hasonmását. A mű keltezésének és tartalmának ismeretében nem kétséges, hogy a himnusz, amelyre Reményik Sándor levele utal, éppen a Kóborló délután kedves kutyámmal. Erről a hexameterekben zengő költeményről szól tehát a Dsida Jenőnek címzett levél.

Reményik Sándor az életöröm megnyilvánulását ismeri fel és üdvözli a lírai riportban. Azt az életérzést, amelyet Dsida Jenő nemcsak verseiben, hanem egyéb műveiben, például Kereszténység és életöröm című előadásában is hirdetett.

Látszólag összeegyeztethetetlen ellentétek, öröm és fájdalom, irigység és szeretet egybeölelése teszi lehetővé a levélírónak, hogy fenntartás nélkül fogalmazza meg: Dsida Jenő költészete „nem ígéret” immár, hanem „beteljesedett bizonyosság”.

Nem sok évvel később, Dsida Jenő posztumusz verseinek olvastán, Reményik Sándornak rá kellett döbbennie, hogy a levelében méltatott más hangú folytatás máris megszakadt, s a továbbiakban csak a befogadói tudatban lehetséges. Értő, érzékeny befogadóként a Dsida Jenő költészetében megtestesülő magatartást ezúttal nem kritikában és nem magánlevélben, hanem versben idézi. A közeli halállal számot vető lírikus versének a címe: Circumdederunt..., keltezése: Nagyvárad, 1938. július 19., félreérthetetlenül Dsida Jenőre utaló részlete pedig a következő:

Féltem […]

Pedig mily egyszerű lett volna […]

Szólni, mint hős testvérem az Igében,

Holtig verselő fiatal halott:

Mindegy. Legyen a Te Akaratod.

A Reményik Sándort ihlető, posztumusz Dsida-sorok Nyirő József Az utolsó versek című cikkébe ágyazva jelentek meg, a Keleti Újságban:

Csillagok villognak.

Hunyorogva int egy.

Legyen meg a Te akaratod.

Nekem minden mindegy.

Reményik Sándor Circumdederunt…-ja az Erdélyi március – Álmodsz-e róla? című kötetben, a kiadatlan versek ciklusában olvasható, de Kolozsvárt felbukkant egy gépiratos változata is, azonos keltezéssel, amelyet a költő három évvel később, 1941-ben látott el kéziratos dedikációval. A két szöveg között több eltérés figyelhető meg. Feltételezem, bár eldönteni nem tudom, hogy a nyomtatott szöveghez képest a felbukkant gépiratos változat a végleges. Idézem az eltérő szövegrészeket, előbb a kötetből (kötetbeli sorszámukat megjelölve), majd a gépiratból: (6) Rettenve láttam… – Borzadva láttam…; (30, 32) Nem önthetnek ki ily zavarosan […] / Sívó homokjára a semminek! – Nem önthetnek ki ily zavarosan […] / Sívó homokjára a Semminek!; (42, 44) A halált hányszor, hányszor hívtam én! […] / De most, hogy eljött hirtelen, hivatlan… – A halált hányszor, hányszor hívtam én!  […] / De most, hogy ilyen közel jött hivatlan…; (64, 70) Mitől féltem? […] / Talán, hogy gonosz álarc a halál… – Mitől féltem? […] / Talán, hogy látszat halál és koporsó…; (73) […] nem voltam más, mint félelem – […] nem voltam más, csak félelem; (74–75) Pedig mily egyszerű lett volna hittel / Roskadni le a keresztfa tövébe – Pedig mily egyszerű lett volna hittel / Leborulni a keresztfa tövébe. Ezek az eltérések a vers finomhangolásában játszanak szerepet. Lényegesebb azonban az eltérés a kötetbeli szöveg 46. sorától a 62. sorig terjedő részlete és a gépirat megfelelő, mindössze tízsoros részlete között. Érdemes a két hosszabb szemelvényt is egymás mellé állítanunk:

Segíts, segíts tolni a napokat,

Cipelni a rőzsét: az életet.

Ó rőzse: teher, melynek célja nincs,

Ó rőzse: élet, az én életem!

Nem tudok könnyíteni magamon

S nem tudok könnyíteni népemen!

Betegen senyvednek és gúzsba kötve

Lelkem önzetlen mozdulatai –

Pedig be szerettelek volna, rőzse: élet

Boldog áldozatként meggyújtani:

De kezem béna és néma az ajkam

És nem tud senki segíteni rajtam

S nem tudok segíteni magamon

S nem tudok segíteni népemen.

Miért hát ez az őrült félelem?

És féltem mégis. Önzőn, nyomorultan

Kapkodtam minden szalmaszál után […]

Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a gépiratbeli változat összefogottabb, tömörebb, kimunkáltabb, mint a kötetbeli költemény. Ám mindenképpen figyelmet érdemel a gépirat második lapjának alján olvasható kéziratos dedikáció: Dsida Jenő, drága korán elköltözött fiatal Barátom feleségének szeretettel: Reményik Sándor. Kolozsvár, 1941. márc. 25. Ez a dedikáció, a szövegköziség természetének megfelelően, a Reményik-vers fent elsőként citált részletét idézi ismét emlékezetünkbe:

[…] hős testvérem az Igében,

Holtig verselő fiatal halott […]

Nyitólap