Lackfi János
Csecsemőbefőtt?
Van-e önnek kapcsolata? Van-e önnek
állandó kapcsolata? Van-e önnek állandó, szélessávú
internet-kapcsolata? Annyi minden szól manapság a
kapcsolatról, kapcsolatokról. Hányan írják az iwiwen, hogy
„kapcsolatban” élnek! „Jó, akkor kapcsolatban
maradunk”, mondjuk sok ismerősünknek, közvetlenül mielőtt
tökéletesen elfelejtenénk őket. Internetes címlistáinkon
hemzsegnek a nevek, időnként nem tudni, ki kicsoda. A
farzsebünkben hordott mobilba gyömöszölve egy fél világ:
„az ön memóriája megtelt”! Felszállunk a buszra, és
rögtön van negyven szemkontaktunk: többnyire közömbösek,
esetleg utálkozóak, ha szerencsénk van, cinkosak is. Az
ügyeskedők még a tömegközlekedésben is kapcsolatra
hajtanak: „figyelj, lécci, irtó jól áll neked ez a ruha,
nem adnád meg a telefonszámodat?” Vesztenivaló nincs,
legrosszabb esetben a pofon is kontakt: kapcsolat a nő tenyere
és az arcbőrünk között. Manapság, ugye, a távolságok
zsugorodnak, a vonatok repülnek, a repülők sebesebbek, mint a
gondolat. Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, és pont ott
vagyunk. Londonban, Párizsban, Koppenhágában. Hunyorgunk,
szédülünk, nem ott vagyunk, ahol vagyunk. Mint az egyszeri
indián, akinek egy autóút után le kellett ülnie, és
megvárnia, amíg a lelke is odaér, ahová a teste már
megérkezett. A tévéhíradó elején szemfényvesztő szinkron
snittsorozat mutatja, hány fok, hány óra, mekkora légnyomás
és szélerősség van épp abban a pillanatban Honoluluban,
Bejrútban vagy Sydneyben, mit játszik a helyi operaház, melyik
nemzetközi sztár klónja lép fel az arénában. Közben
látjuk a honolului, bejrúti és sydneyi utcák forgalmát, a
megállapíthatatlan márkájú és rendszámú autókat, a
hangyányi gyalogost, aki mit sem sejt arról, hogy csodálatos
zebrán-átkelési mutatványát milliók nézik
lélegzet-visszafojtva a tengeren túl. Hihetetlen, a népszerű
kötéltáncos kötél nélkül kel át a puszta úttesten!
Tapsot neki…
Vegyük azonban szemügyre az itt kiállított
képek közötti kapcsolatot. Az összes fotó interneten
keresztül libegett ide hozzánk a világ különböző
részeiből. A tárlat címében jelzett lebegésmotívum itt is,
ott is visszaköszön.
Eiter Tamás például, akár francia
kollégája, Yann-Arthus Bertrand, maga is készíthette volna
természetfotóit egy helikopterből kicsüngve, hevederekkel a
mélység fölé szíjazva. A fénykép megörökítőerejének
köszönhetően a fotós lemászhatott onnan, a magasból, nincs
már szükség rá, hogy több műszakban ott lebegjen, hiszen a
szeme mindörökre ott függ, kölcsönvehetjük, ahányszor
akarjuk. Még pénzt se kell bedobnunk, mint a várak
mellvédjén álló, irányítható távcsövekbe.
Állandósított lebegést, síkban
kiterített, lefagyasztott ugrást láthatunk Jan van Holleben
képén. A két gyerek önfeledten játszik, de amit mi
játéknak látunk, azt ők átélik, abban élnek, az számukra
az élet. Ők valóban ugranak, kísértik a mélységet, mi
tréfát látunk csak az egészben. Onnan nézve, ahol ők
vannak, mi vagyunk Eiter Tamás képének odalenn ténfergő,
hihetetlenül nehézkes elefántjai – túl sokat törődünk a
gravitációval. (Julian Beever belga asztfaltrajzművész képes
hasonló illúziókat rajzolni pasztellkrétával: a sík betonon
többemeletes mélységek nyílnak meg, pókemberek röpdösnek,
tűzoltók oltanak égő házakat, szirének lubickolnak a
tengerben.) A kőkemény valóság alól kikukkant a fantázia,
melyről nagyképűen mindig azt gondoljuk, nem létezik.
Legnagyobb önhittségünk persze nem is ebben áll, hanem abban,
hogy ezzel párhuzamosan meg vagyunk róla győződve: na, mi
viszont létezünk, s csak mi létezünk igazán!
Lebegnek Carlis Fridlund befőttesüvegbe zárt
gumibabái is. Lebegnek a semmiben, a mindenben, az üvegedény
hideg és merev, mondhatni, frigid anyaméhében. Preparátumok?
Mind azok vagyunk a köztes létben, álomban, lázas
delíriumban. És elég egy pillanatig elbambulnunk, hogy
egészen máshová kerüljünk: ott lebegjünk valahol Fridlund
léten túli, morbid kompótlevében.
Lars Erik Berg mólói ott inognak a sarki tél
(nappal? éjszaka? éjjel-nappal?) sehonnai terében, teljesen
funkciótlanul. Ez a mirelit beach itt, a semmi ágán,
ellentétes a tengerről alkotott minden elképzelésünkkel,
sehol a tünékeny szerelmek, a koktélok, a szörfök, az izmok,
a mellek, a bikinivonalak. Egyenletes vagy lemart acélkék van,
meg szürkék, csak a fák belógó tar ágai emlékeztetnek
vizesen fénylő, zilált női hajra.
Kádár Levente csendéletein a lebegést a
fényképészlátás hozza létre. Nagyon is valóságos
halcsontváz és (tippeljünk!) halcsokor nyugszik nagyon
valóságos fém-üveg posztamensen. Az optika azonban
ellebegteti, kimélyíti, behomályosítja, kikezdi a
valóságot. Előhív mögüle egy másfajta realitást,
mondhatni, kép-befőttbe teszi, ahogy Berg a csecsemőket,
elteszi emlékeztetőnek. A bomlékony szerves testeket
romolhatatlan szervetlen talapzat tartja szemünk elé.
Mementónak életről és halálról, teltségről és
lecsupaszítottságról, pikkelyes testről és mezítlen
csontról.
Dorothy Shoes képén stukkóból vagy
papírmaséból gyűrt, rögzített felhő lebeg a fekete
díszlet égen, belőle számjegyek potyognak. A „falikép”
alatt ülő lehunyt szemű figura alighanem az egész
kompozíció kiagyalója, az ő fejéből zuhog fölfelé a
számok esője, az ő fantáziája gyúrta a drapéria felhőt,
mely úgy puffadozik a levegőben, akár képregényfigurák
felett a gondolataikkal töltött szövegluftballon.
Nagyon erős összekötő kapocs a képek
között az optikai illúzió következetes alkalmazása, avagy a
nagyobb érthetőség végett: a MINTHA-effektus. Kovács Milán
fotóján az ízléstelen lakótelepi környezet elemei
felülről fényképezve MINTHA legójátékok lennének, az
emberek pedig zsebre tehető playmobil-figurák. Eiter Tamás
gyerekszobában, műanyag elefántokkal, zsiráfokkal,
fókákkal, színes padlószőnyegekkel felvett
áltermészetfotói MINTHA eredetiek lennének. Rebecca Rijsdijk
fotóján a fa ágvillája mögül kikukkantó női fej MINTHA a
törzsből nőne ki, fura növényi-humán kentaurt alkotva.
Gerard Suk felhős tájában a verőfényes napsütést jelző
tábla MINTHA a komor természettel perlekedő, sematikus emberi
optimizmust mutatná. Dorothy Shoes megrepedt falfelületét s a
krétával ráfirkált, széteső ablakot MINTHA valóban a
fekete ruhás nőalak feszítené szét gigászi erővel. Bircan
Sayar homályos aktjai MINTHA-testek, netalán lebegő
lélekfényképek, impresszionista térfoltok. Fridlund
babáiról csak tüzetesebb vizsgálatra derül ki, hogy gumiból
gyártott, horrorkellékforma játékszerek, pedig MINTHA
valódiak lennének – lebegünk a megkérdőjelezett
valódiságuk keltette súlytalanságban. Didier Godmé reptéri
kompozícióján a fényfüggöny hátterén felfelé irányuló
repülőgépikon MINTHA egy valódi repülőgép alulnézeti
képe lenne – ez esetben, ugye, a perspektíva felbillen, és a
képen ballagó hölgy hatalmas járólapnégyzeteken egyenesen
az égbe igyekszik. Ugyancsak Godmé színházi fotóján pedig a
kopasz férfi fejbőrtextúrája jelenít meg képtelen
grépfrút-felszínt vagy éppen barázdált földgömböt.
Persze ha egy kép mindössze jól „meg van
csinálva”, és létezésének indoka ki is merül
megcsináltságában, akkor csupán optikai poénról, sikerült
vizuális gegről beszélhetünk, bár persze képszennyezett
korunkban ez önmagában sem kevés. Nyilván önök előtt sem
ismeretlenek azok a világhálón keringő, illuzionista
felvételek, melyek egyikén például egy balett-táncosnő
látható, gigászi talpa felől fényképezve: a kislány olyan,
mintha függelék lenne saját hatalmasra nagyított
lábméretéhez. Egy másikon valaki stílusosan „behajol”
egy lánggal lobogó távoli olajtorony előterében, s így a
láng mintha alfeléből törne elő. És így tovább. Mindez
vicces, de nem több. Kiállításunk legjobb képei hátterében
azonban önálló világok születnek. Holleben trükkös,
szakadék fölött lebegő két kisgyerekének látványa a
halál rafinált, de nagyon is valós szakadékáról beszél.
Fridlund csecsemőbefőttje eszünkbe juttatja Swift provokatív
javaslatát, miszerint az éhezés és a korabeli nemzetiségi
problémák two in one módon megoldhatók az ír
csecsemők elfogyasztásával. És vajon nem ugyanígy és nem
éppen mi faljuk fel a bolygót s vele csecsemőink jövőjét a
civilizáció nevében, még ebben a pillanatban is? Rebecca
Rijsdijk emberfejű fatörzse az egyszeri viccen túl a
fűben-fában lakó ősszellemek, ember és világ
egymásba-gyökerezettségének világába kalauzol vissza.
Dorothy Shoes háttal álló, biciklikerékre támaszkodó
emberalakja a szürreálisan festményszerű búzatáblán
szintén ember és natúra viszonyára kérdez rá.
Keréknyompár emlékeztet a sebességre, arra, ahogy
beszáguldozzuk a teremtés tereit, a küllők szélrózsairánya
pedig jelképezheti bolygónkat is. Nagy fenekünkkel
rátelepedtünk Föld-anyánkra, azt hisszük, uralkodunk rajta,
míg valójában ő ölel körbe minket. Ezek persze csak
értelmezések. A frappáns, olykor meghökkentő felvételek
valójában az ábrázolt látványon túlra, párhuzamos
univerzumokba röptetik a szemlélőt, hiszen mint
műalkotásoknak legfőképpen ez a céljuk.
Ám ne feledkezzünk meg a kiállítás
színteréről, az egykori buszváróteremről sem. Vegyük
tudomásul, hogy ahogy a képek lebegő kockáit beparkolták
ide, a kiállítóhelyiségbe, ugyanúgy az épület elé is nap
mint nap menetrendszerűen beállnak a hajdani és mostani buszok
böhöm kockái, elhelyezik otromba térkirakósuk elemeit,
mozgásuk mozdulatlansággá dermed, izzó fémességük
esténként fagyos acélkoporsóvá hűl. Kapcsolatokról
beszéltem az elején, ezek hozták létre többek között a
kiállítást is, amely köré mi nézőkként kapcsolódunk.
Rejtelmes kapcsolatok révén most idegyűlik Székesfehérvár
csaknem teljes lakossága, csecsemőtől a nyugdíjasig (az
egykori csecsemők ma talán nyugdíjasok), mindazok az utasok,
akiket a valaha itt megállt buszok élettartamuk során valaha
is szállítottak. És idegyűlnek az éteren át az ismerősök
ismerősei, a nemzetközi fotóskoszorú összes
mobiltelefonjában és e-mail-címlistájában szereplő összes
ismerős. Az ő szemükkel látunk, a mi szemünkkel látnak.
Jó, hogy ennyien vagyunk. Jó, hogy tőlünk lépni sem lehet
itt. Jó, hogy egy gombostűt leejteni se.
Elhangzott 2008. május
24-én, Székesfehérváron, a Piac téri buszpályaudvar régi
várótermében rendezett Kortárs lebegő című
print-out kiállítás megnyitóján, megafonon keresztül.