Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
A horvát kultúra
kódjáról
Nincs kizárva, hogy Joanna Rapacka könyve
volt a titokzatos jel. Őszintén szólva nem vettem észre az
első pillanatban. Tudtomon kívül Horvátország felé
irányított. Varsóban vettem meg a kitűnő lengyel szlavista
könyvét a horvát kultúra kódjáról (a pontos címe: A
horvát hagyományok lexikona). 1997-ben jelent
meg a Lengyel Tudományos Akadémia kiadásában. Éreztem
rögtön, hogy fontos lesz számomra. Arra már nem emlékszem,
hogy találkoztam-e személyesen a szerzőjével. Nézem a
fényképét az egyik tanulmánykötetében. Talán nem. De
lehet, hogy mégis. A tudós lengyel nők arca nem lesz
föltétlenül férfiassá. Az övében sincs semmi szikárság,
szigorúság, inkább kedves szláv lágyságot olvasok le róla.
Többször jártam varsói szlavisták között, de nem tudom
fölidézni az alakját. Opus magnuma ez a kötet, évtizedek
kutatómunkájának összegezése. Lengyel változata
szakkönyvnek látszik, olyan, mint egy egyetemi tanköny.
Szerény külsővel. Egy határvidéki, kissé távoli kultúra
kalauza – lengyel olvasóknak. A Közép-Európát ábrázoló
történelmi térképekről Lengyelországban gyakran lemarad a
német és orosz világ közötti szubkontinens déli fele.
Mintha a Kárpátokon vagy mondjuk Magyarországon túl már egy
másféle világ kezdődnék: egzotikus mediterrán tájak, a
nekik rokon nyelv ellenére inkább rejtelmes, mint ismerős
közeg. S ezt még bonyolultabbá tette, hogy a XX. század
túlnyomó részében a két Jugoszlávia része volt
Horvátország; ha tudtak róla valamit, akkor mint egy
részről, nem pedig egészről. Az öt évvel később megjelent
horvát változat kemény kötésű, reprezentatív könyv,
legalább 150 grammos ofszetpapíron, nagyszerű
illusztrációkkal, színes és fekete-fehér fényképekkel. A
Horvát Matica jelentette meg Dalibor Blazina fordításában.
Hadd érzékeltessem a vállalkozás
jelentőségét a horvát utószóval. Dunja Fališevac azt írja
a szerzőről, hogy kétség sem férhet ahhoz, Rapacka a horvát
irodalmi kultúra legjobb európai ismerője, kutatója és
oktatója. Talán az ő esetében is igaz a régi bölcsesség,
teszi hozzá, miszerint távolabbról jobban látni a nemzeti
történelem és művelődés kérdéskörének
összetettségét, mint közelről. Megkerülhetetlen mű tehát.
A műfajról, a kötet értékeiről, jelentőségéről majd
később, először röviden a lengyel kroatista pályájáról,
hiszen nemcsak összegzés ez a horvát kulturális
enciklopédia, hanem monumentális zárókő egyben, hiszen
horvát megjelenését már nem érhette meg a szerző, 2000-ben,
életének hatvankettedik évében elhunyt Varsóban.
Másképp kell föltennni Lengyelországban azt
a kérdést, hogyan lesz valaki szlavista, mint nálunk.
Mifelénk nagy részben a származás határozta meg ezt az utat,
az otthonról hozott nyelvismeret (gondoljunk csak a szarvasi
Melich Jánosra, az Árvából való Kniezsa Istvánra vagy az
alsólendvai Hadrovics Lászlóra), a kommunista korban pedig az
is ösztönző lehetett, hogy erre könnyebbnek látszott a
bölcsészkarra kerülés útja. 1962 őszén néhány hónapig
magam is cseh szakosnak készültem. Talán a polonisztika
számított nálunk némiképp kivételnek a hatvanas években
egy nyitottabb, modernebb kultúra vonzásával. Történelmi és
nyelvrokonsági tényezők miatt a lengyeleknél érthetően
mélyebb gyökerei voltak a szlavisztikának. Az orosz világ,
politika és kultúra ismerete – talán nem kell bizonyítani,
miért – életbevágóan fontos volt számukra. A szovjet
befolyás alá került Közép-Európában mindenütt jelentős
egyetemi és kutatóintézeti bázisa lett a szlavisztikának.
Lengyelországban is több egyetemi központ számos
intézményében művelték magas szinten ezt a tudományágat.
Joanna Rapacka a Varsói Egyetemen végzett lengyel és
szerb-horvát szakon. Hogy mi indította őt a délszláv
kultúrák felé, nem tudom, bár kétségtelen, hogy a
kommunista világban az akkori Jugoszlávia viszonylag szabad
szellemisége állt legközelebb az ötvenes–hatvanas évek
fordulójának Lengyelországához. Valószínűnek tartom, hogy
igazán akkor kötelezte el magát ebben az irányban, amikor
tanulmányainak befejezése után öt évet töltött
Jugoszláviában. Később néhány évig lengyel lektor volt a
Firenzei Egyetemen, ahol szintén fontos alapokat szerzett
későbbi munkájához, hiszen a reneszánsz és barokk kultúra
foglalkoztatta, a régi horvát irodalom XVI–XVII. századi
fényes évtizedei, európai jelentőségű alakjai. Mintha
tanulmányai és első „vándorévei” ezt az érdeklődést
erősítették volna benne. Doktori disszertációját a nagy
raguzai költő, Ivan Gunduli´ Osman című eposzáról
írta.
Raguza-Dubrovnik. Talán így kellene hívni
ezt a várost, együtt a két névvel. Születése idején, a
középkor hajnalán ugyanis két közösség szimbiózisa volt a
település. A mai főutca helyén húzódó csatorna déli
oldalán volt a latin maradék Raguzinuma, az északin pedig a
szláv Berek (dubrava, amiből a Dubrovnikot képezték,
ilyesmit jelent). Ennek a különös, mással
összehasonlíthatatlan városnak a vonzása meghatározó
jelentőségű volt a lengyel szlavista számára. Mintha
szellemileg a reneszánsz és barokk kor Raguzájában telepedett
volna meg. Innen szemlélte a horvát irodalom korábbi és
későbbi alkotóit. Ahogy a horvát nemzeti mozgalom a XIX.
század harmadik-negyedik évtizedében kiválasztotta magának
példaként, ösztönző mintának a raguzai örökséget.
Visszavágyván az Adriához, ahol megszületett a középkorban
a Horvát Királyság, tudatosítván a nagyhatalmak közt
önállóságát századokon át megőrző Raguzai Köztásaság
politikai és művelődési hagyományát. Annak a városnak a
tradícióját, ahol a nemzetközi Petrarca-recepció horvátul
kezdődött el, amely olyan jelentős reneszánsz drámaíróval
büszkélkedhetett a XVI. században, mint Marin Drzi´, és ahol
Mavro Vetranovi´ tollából még Buda elestét sirató versezet
is született. A XVII. századból pedig a barokk horvát – és
európai – irodalom óriása, a régi patríciuscsaládból
származó Ivan Gunduli´.
A modern horvát nemzeti identitás egyik
szegeletköve lett ez a város azáltal is, hogy az itt használt
što nyelvjárást tették az új nyelvi norma alapjává a XIX.
század harmincas éveiben. Ezzel pedig a horvátok és a szerbek
képzelt és vágyott összetartozását is jelképezhette,
ugyanakkor Érisz almájának lehetett tekinteni, hiszen épp a
nyelv alapján kezdték egyes szerbek magukénak perelni. Ahhoz
nem fér kétség, hogy a horvát történelmi emlékezet egyik
máig sugárzó központja. Nem véletlenül kapta meg a
„szláv Athén” epitheton ornansát. Rapacka 1977-ben
jelentette meg először könyvét a Raguzai Köztársaságról.
Alapos szakmai háttérrel készült művelődéstörténeti
kalauz, mely olvasmánynak sem utolsó.
Két évtizeddel ezután adta ki A horvát
hagyományok lexikonát. Őszinte irigységgel
forgattam Zágrábban. Nekem is valami effélére lett volna
szükségem. Mármint a magyar művelődés kulcsszavainak
magyarázatára. Minden előadásnál próbáltam külön
tárgyalni az ilyen fogalmakat. A mi egyszerű, közkeletű
fogalmaink egy másik kultúra közegében vagy teljesen
érthetetlenek, vagy egészen más képzettársítások
kapcsolódnak hozzájuk. Horvátok között a történelem
bizonyos kategóriáival még nem is annyira nehéz boldogulni,
hiszen Mátyás király, Mária Terézia alakja nem ismeretlen
nekik, Mohácsról szintén tudnak valamit. De hogyan
magyarázzam, mi volt a kuruc költészet, vagy mit
jelentett a két világháború között a népi írók mozgalma?
Megérkezünk a kulturális kódhoz. Amelyről könnyen el lehet
mondani kézikönyvek alapján, hogy beszélő közösségek
sajátja, vagyis olyan társadalmi csoportoké, amelyeket
társadalmi-interakciós sémák tartanak össze, és más
közösségektől a kommunikációs vonalak gyöngesége választ
el. Beletartoznak azok a helyek (toposz, locus
értelmében), történetek, történelmi személyiségek és
fogalmak, amelyek a szóban forgó kulturális közösség előtt
szimbólumként jelennek meg. Olyan jelképek, amelyeknek
értékvonatkozásuk van, és az illető közösséget
integráló, identitását formáló funkciójuk. Ez így nagyon
szép, de kérdés a mindenkori kutatók, összegezők számára,
mi tartozik bele ebbe a körbe, hogyan lehet meghatározni a
kritériumokat, és miképpen lehet egy ilyen válogatást
elvégezni. Kétségkívül kockázatos munka. Lexikonjának
bevezetőjében ezt Rapacka is elmondja. Mindenesetre széles
körű történelmi és irodalomtörténeti tudásra van hozzá
szükség. És ami lényeges: nem a történelmi múlt vagy az
irodalom történetének rekonstrukciójáról van szó, hanem a
horvát kulturális közösség – ha úgy tetszik, nemzet –
emlékezetének a térképéről. „A hagyományok lexikonaként
csupán azokat a helyeket, eseményeket, alakokat és fogalmakat
veszi figyelembe a horvátok politika-, társadalom- és
művelődéstörténetéből, amelyek többnyire szimbólumok
funkcióját töltik be, és amelyeknek a horvát kulturális
közösség értéktartalmakat (általában pozitívakat, de
néha negatívakat) tulajdonít, és integráló,
azonosságteremtő és közösséget meghatározó szerepet
töltenek be; másképpen szólva a hagyomány azon elemeiről
van szó, amelyek a nemzeti hagyomány centrumát alkotják.”
Rapacka nem említi Pierre Nora iskolát
csináló többkötetes francia vállalkozását az „emlékezet
helyeiről” (lieux de mémoire), de lexikonja
valójában a horvát közösségi emlékezet helyeiről ad
átfogó képet. Azokról a kulcsfogalmakról, amelyek
meghatározó módon járultak hozzá a modern horvát nemzet
létrejöttéhez a XIX. században. Tehát címszavai
tartalmazzák a nemzeti panteon alakjait, jellegzetes
történelmi fogalmakat, eszméket, a közösségi emlékezet
által kiemelkedő jelentőségűnek tartott eseményeket,
mondákat, irodalmi műveket, nemzeti mítoszokat, jelképeket,
történelmi emlékhelyeket. Olyan fogalmakról van szó, amelyek
megrajzolják a horvát emlékezetközösség karakterét. A
mentalitás kulcsszavai. Aki valamelyest el akar igazodni a
horvát világban, annak nélkülözhetetlen kalauz ez a kötet.
Igazi kompendium. Eszünkbe juthat a kulturális szótár
sajátos műfaja, de ez nem az. Bővebbek és mélyebbek Rapacka
lexikonjában a magyarázatok, és nem egy másik kultúra
tükrében vizsgálja a horvát közösségi emlékezetet. Minden
címszóhoz alapos, de nem bő lére eresztett
művelődéstörténeti összefoglalást fűz.
Kisebb lélekszámú nemzetek számára
elengedhetetlenül fontos, hogy nemzeti kultúrájukról ilyen
mentális-művelődéstörténeti „térkép” készüljön. Ha
úgy tetszik: a mai tudományos ismeretek szintjén
megválaszolni a „Mi a magyar?” kérdését enciklopédikus
kézikönyv formájában. És persze arra is szükség van, hogy
egy ilyen nemzetképet föl lehessen mutatni a „nagy”
világban. Mennyi egyszerűsítő félreértés és előítélet
forgott a nemzetközi sajtóban Horvátországról az utóbbi
háború idején! Nem voltak s nincsenek ott az egyetemes
történelem „fősodrában”. Megtanulják, akárcsak mi, az
ókori Görögország, a Római Birodalom története mellett a
franciáékét, az angolokét és a németekét, az oroszokét, a
kisebb országok, népek története pedig egyszerűen kívül
marad. Az már a közép-európai népek közös baja, hogy
egymásba gabalyodott múltunkat sem ismerjük. A horvát
történelmet pedig jócskán eltakarta a XX. században a két
Jugoszlávia.
A történelmi panteonból például címszót
kapott Tomislav, a horvátok első királya, Zvonimirnak, az
utolsó nagy horvát vérből való uralkodónak mitikus alakja;
Gubec Máté, a parasztvezér a XVI. századból; Ljudevit Gaj, a
modern nemzetté válás kulcsfigurája (politikus, ideológus
és az egységes irodalmi nyelv apostola); Jellasics és a XIX.
század második feléből Ante Staryevi´, a „haza atyja”,
meg Strossmayer diakovári püspök, a délszláv kulturális
egység ideológusa. Olvashatunk a kötetben a horvát
honfoglalási mítoszról (ők erről megérkezést
mondanak!), olyan kulcsfogalmakról, mint a pacta conventa
(a közjogi hagyomány százados érve a horvát nemzetségfők
és Könyves Kálmán állítólagos szerződéséről, melyet
egy jóval későbbi krónika tartalmazott, és valódisága
kétségbevonható), a horvát államiság hagyományáról, a
délszláv eszméről, a nemzeti jelképekről. Magától
értetődő, hogy számos ponton szóba kerül a könyvben
összefonódott múltunk, a közös magyar–horvát államiság
és következményei: például a natio croatica fogalma,
a közös rendiség hagyománya. Talán ez az egyetlen témakör,
ahol nem mozgott annyira otthonosan Rapacka. Igen, nem tudott
magyarul. Nem ismerhette a horvát és a magyar nemzeti
történelem narratívájának különbségeit. Csak a Sziget
címszót és a költő-hadvezér Zrínyi Miklós példáját
említem. A Szigeti veszedelem kapcsán jegyzi meg
zárójelben az eposz költőjéről: „jóllehet a szerző
horvátnak tartotta magát”. Ami régi toposza volt a horvát
nacionalista történetírásnak.
Természetesen értelmetlen bakafántoskodás
volna Rapacka munkáját egy ilyen részlet alapján megítélni.
Inkább tanulni kellene belőle. Hogy miként lehet egy kevésbé
ismert kultúra kódját elkészíteni.
(Folytatjuk)