Kemsei István
A vakond feljön
A
vakond feljön. Az embert leteszik. A leglezárultabb,
legéjfeketébb bundaragyogás a hajnal vörösében. Agyagsárga
rög az ember a koporsó végességében.
Az
ösvény szélén díszbe öltözve a vakond. Mellette füvek,
virágok. Katáng, terjőke kígyószisz, rózsálló bükköny.
Szőre hegyén csillámló harmat.
Állok,
és gyászolok. Áll a vakond fölött a napsugárzó gyász.
Fordítva szeretnék meghalni. A születésben. Kidugva fejem a
földből.
A megtébolyult rózsa
A
rózsa is megbolondul ezekben a zavaros időkben. Bennünk a
virág elhányja magát és szirmait. A másnapos karácsonyi
rózsa is egymagában, egyetlen lila virágjával bólogatva
tántorog a köznapi, fagyos rettenetben.
Mit
lehet tenni ilyenkor, amikor már kert se? Konyult krizantém,
feketére aszott csipkebogyó vagyunk, akárhogy. Avar alá
sújtott, elfeledett, ezerszálú fű a sírunk. A rózsa viszont
éppen most emeli be fejét üdén a havazásba. Mikulásrózsa,
karácsonyrózsa, szilveszterrózsa, újesztendőrózsa,
áldozatrózsa, jelképrózsa.
Mennyi
szirmunk marad, mikorra végét éri végetlen telünk?
Rogyástól rogyásig szakaszt az édes álom, de elutasítjuk a
vakmerő, öngyilkos rózsát. Tudjuk-e azt, amit ő: a
legkevesebb hővel élni?
Szinte
önmaga alá hajlott, reggelre lefagy, eltörik benne az élet
– mondjuk, de nem így van. Kitart a fagyokban.