Fodor Miklós
Odüsszeusz és/vagy
Homérosz?
Szentmártoni János:
Ulysses helikoptere
Ha A másik apa című
Szentmártoni-kötetben a szűkös buroknak érzett, énre
koncentráló élményköltészet megrepedésének lehettünk
tanúi, az Ulysses helikopterében már e repedés három
konkrét vonala is láthatóvá vált. Megrepedt a személyes
én, „áttűnt” a tudattalan homályából a gyermek és vele
együtt a sebzettség is, melynek elfojtása a személyiséget
csaknem elpusztította. Megrepedt a költői önmeghatározás
alapszava: már nem támaszték a vers. A nagyvárosi
léttapasztalat és a költői képzelet teremtette hajléktalan
alakja pedig megbontotta az eddig szinte teljesen egyoldalú
költői alanyiságot.
Szentmártoni legújabb versei arról
tanúskodnak, hogy gyerekkorában valamilyen – közelebbről
nem tisztázott – súlyos veszteség érte a bontakozó,
érzékeny személyiséget. E régmúltbeli élmény a klasszikus
mélylélektani elfojtottság állapotában van. A
valamit-elvettek-tőlem bénító érzése ugyan eljut a tudat
felszínére, az elveszett, elfelejtett tartalom azonban nem:
„ha visszanézek, nem látok mást, / mint egy pontosan
felperzselt rétet, / ügyetlenül lekapcsolt látomást, /
melynek csak az emléke éget”. A hiányzó élmény az
elfojtottság kráteréből kétféleképpen ad hírt magáról:
gyengíti az ént és az én önértékelését,
túlfeszültségével és (többnyire hiábavaló) tudatba
kerülési próbálkozásaival üzemanyagot szolgáltat a
költői alkotáshoz. A kötet egésze mindazonáltal arról
árulkodik, hogy az elrekesztő burok ereje meggyengült, s az
elfojtott ősélmény féken tartására (évekig? évtizedekig?)
szerveződött maszk levetkőzése egy jelenbeli élmény – az
édesapa halála – hatására kételyek között bár, de
napirendre került. Íme, a katartikus lelki történés: „Túl
a könnyeken, / az emlékek bazalthegyén, / életemben először
mintha / kaparászni kezdett volna bennem / a fiú, ki egykoron
magára zárt, / vállalva magányt, / meg-nem-értettséget, /
egy elbénázott ifjúságot”; és a kétely, mely az
árulásként értelmezett maszk levetésének
lehetségességét, illetve lehetetlenségét érinti: „s ha
levetnéd már, akkor is övé // mindenestül övé vagy, az
álmod, / és hiába hiszed azt, sikerült / hazádat, magadat
megcsinálnod, / ő az, füled mögött ő hegedült”. Az
„ő”, a költői én bőrére ráfeszült „árulás”
minden érzésben, cselekedetben, gondolatban tetten érhető. A
személyiség meghasadt, s e meghasadtság fenntartása maga az
árulás, azaz hamisítás, mert ebben az állapotban a művészi
és hétköznapi életcél eltalálása igencsak kétséges,
valójában lehetetlen.
E lelki helyzet azonnali feladattal terhes: az
emlékezés határán és azon túl lévő élményeket tudatba
kellene engedni, hívni, sőt, szelíd nyomatékkal:
erőszakolni. Szentmártoni az eddigi kósza törekvéseknél
tudatosabban és elszántabban a József Attila-i mélylélektani
tapasztalat, illetve tudásszerzés felé tágíthatná
költészetét, hiszen számára az ihletett állapot részben
amúgy is az elfojtás hatalmának lazítását jelenti.
Sorsdöntő művészi gondját – meg tudja-e
írni sebeivel együtt önmagát? lehetséges-e ez? vág-e ezzel
szabad ösvényeket? – Szentmártoni a következőképpen
fogalmazza meg Gert Hofmann szavaival: „…vajon lefestenek-e
bennünket sebeinkkel együtt, hogy vajon lehetséges-e ez. Lehet
rólunk olyan képet is festeni, amelyiken rajta vannak a
sebeink…?” Mivel költészetét a lélek, a személyes élet
feltárásának mozdulataiként értelmezi, a lemeztelenedés
hosszadalmas útját választja. A címlapkép jelentése ebből
következően: levetkőzni a maszkká vált
személyiségrétege(ke)t; gyógyulni és bontakozni hagyni a
szinte teljesen elfeledett gyermeket, lénye különösséget
hordozó magját… Ezt az utat nemcsak az elhunyt apa élménye,
hanem egy ma már mindennaposnak nevezhető
nagyvárosi-társadalmi élmény, a hajléktalansággal való
találkozás is egyengeti.
A kötetben többször felbukkan Ripolus, a
hajléktalan ember félig tapasztalati, félig képzeleti alakja.
Egy vers kivételével e furcsa lény nem önmagáért fontos,
hanem mert a költő lelkében telibe találja azt a rejtélyes
és szövevényes drámát, melynek gubancai közül szabadulni
szeretne. Ripolus nincstelensége, lerongyolódottsága,
kiszolgáltatottsága a költőben a saját
nem-csinálok-nem-alkotok-semmi-jelentőset érzését nagyítja
fel. Belehelyezkedve a hajléktalan nézőpontjába, felülről,
mintegy helikopterről szemlélve így láttatja viszonyukat:
„jött ez a költő, / s visszacibált az ő otromba
valóságába, / csak azért, hogy megírjon minket / valami
emlék vagy fájdalom, / egy rettenetes tapasztalat jegyében. /
Mert nem akart üvölteni.” Az üvöltés az elfojtás
eredményeként született hamis személyiségmaszk
felszakítását célozná, de ez a nagy tett elmarad, sőt,
költői tevékenységgel nyugtatódik a mulasztás miatti
szégyen. Ripolus „tehetetlenségünk szobra” – írja –,
„mégis én vagyok szánalmasabb. // Őt bűntudatunk élteti:
/ szégyenünkből elvegetál. / Engem a vers: szebbik arcom;
/émelyít siker, tele tál.” A Ripolus-élménnyel való
öngyötrő foglalkozás váratlanul teljesen egyértelmű,
pozitív történést is hoz: a felejtett fiú emlékének áttűnését:
„letisztogat, mint egy érmét, / fölemeli emlékemet. //
Áttűnök fényen, gondokon, / a félelemből itt-rekedt. /
Legbelül akivé haltam, utánam bámul, s integet.” Üvöltés
helyett áttűnés, cselekvés helyett történés – ez jobban
is illik Szentmártoni alkatához.
Ripolus megszólítja a költő moralitását:
bűntudatot érez saját tétlenségét észlelve. A
hajléktalanság mint társadalmi-lelki dráma ekképpen nemcsak,
mint fentebb írtuk, üzemanyag a versíráshoz, az erről
szóló vers nemcsak árulás, ami miatt szégyenkezni illik
(mert szégyen más bajából élni, ahelyett, hogy segítenénk
rajta) – a felpiszkált moralitás termőn meg is érinti a
lélekben gyenge csíraként észlelhető médiumszerep
lehetőségét is.
Hogyan látja magát mint költőt
Szentmártoni ebben a kötetben? A legfontosabb szerepe a
költőség – ez nyilvánvaló. Szinte már szétszaggató
ellentétpár feszültségeként éli meg: egyik oldalon
idillszerű vágykép, a másikon leértékelt realitás.
Két pad között billeg, kérdés, látja-e, hogy mindkettő
túlzás, mindkettő torzkép. Mi jellemzi a vágyott idilli
oldalt? Az, ami a valóságos, hétköznapi életből
elementárisan hiányzik: a csönd, a belső béke, a
megérkezettség tudata, néhány jelentős költemény,
természetközeli életvitel. „Azt hittem, béke lesz benne,
csönd, hisz aki örökre megérkezett, nem siet sehová”;
„Azt hittem, harmincéves koráig legalább egy tisztességes
költeményt megír”. Mindennapi tevés-vevésében
hivatalnokszerepbe kényszerül. Ettől túlterhelt, ideges, ezt
ellentétesnek találja vágyaival: „folyton lohol”;
„utcán ebédel, menet közben félúton iroda és nyomda
közt”; „a vers írmagját is kitelefonálják belőle”. A
személyiség egységét próbára tevő kettősség – ahol
vágyott és valóságos életforma mint egymást roncsoló, de
egymástól hermetikusan elkülönülő két kör jelenik meg –
a halál, az összeomlás fenyegetését hozza. „Örülhetek,
ha nem csuklik össze idő előtt egy ismeretlen utcasarkon”;
„önmaga előtt is titkolja, fél”; „naponta úgy rakja
össze magát, higgyék erősnek, elszántnak”; „életét a
halál szemüvegével nézi”. Mintha nem látná, hogy erre a
pörgős létre is szüksége van (bár kisebb
fordulatszámon), s nélküle az álmodott költőlét kis idő
múltán ürességbe fúlna… Mintha nem értékelné, hogy
sikerült olyan egzisztenciát kialakítania, melynek talaján a
művészi tevékenység hosszú távon is megteremhet. Szerintem
a felértékelt vágyott és a leértékelt reális költő-,
illetve társadalmi szerep egyaránt Szentmártoni: sajátos
jin–jang egyensúly ez, melynek jelenbeli kilengései jóllehet
erősen túlzottak, ám egy kisebb mértékű billegés
természetesnek és nélkülözhetetlennek látszik.
A versírás funkciója Szentmártoni számára
eddig valamiféle lényegibb cselekvés helyetti pótcselekvés,
a személyiség pusztulását ideig-óráig nagy erőfeszítések
közt megállító, ugyancsak kétes értékű védekezés volt:
„Mért bíztad magad a vers mentőövére akkor is, / mikor
csak úsznod kellett volna boldogabb partok felé?”; „A
mítosz kegyes hazugsága, / hogy hiszi, még rendbe teheti / az
életét. Már azzal, hogy ír”. Magasba szállván képzeleti
helikopterén és föntről magára tekintvén tévesnek
értékeli eddigi felfogását önnön költői
tevékenységéről. A lelki önvédelem görcse helyett a
valóság szeretetteljes-játékos megérintése lesz az új és
megnyugtató értelmezés: „a pusztulást versekkel igyekszik
kitámasztani, s már minden oly idegen tőle, mintha nem is a
saját életét hallaná, pedig csak szólnia kéne, a tárgyakat
megérinteni, falevél erezetét, kislánya ráhulló sugarait
– hogy megállna az omlás”; „Neked most már csak
hallgatnod volna szabad, / ülni szótlanul, mint ki romos
házban vendégre vár”; „inkább élnie kéne, /
megszelídíteni az üresség démonát, / énekével tölteni
meg a pokol kútjait…”. Csak a maga elvontságában
érthető, mi volna az a lényegibb cselekvés, amit a versírás
eddig elfedett, konkrétan alig. Valamiféle egyszerű, életteli
vagy elmés (odüsszeuszi) tettre, esetleg egy jelentős költői
mű megalkotására gondolhatunk…
Az énre vonatkoztatás hajlama továbbra
is erős vonása Szentmártoni költészetének. A
természeti és a társas jelenségek csak ritkán érdekesek
önmagukért, többnyire a hozzájuk fűződő viszony a
fontosabb; vagy oly metaforákká válnak, melyek a szerző
lelkének rejtett állapotát, rejtett drámáját hivatottak
kifejezni. Látni kell azonban, hogy a költői alkotás akkor
van egyensúlyban, ha szája is valami másnak, ami nem ő,
miközben teljes értékű önkifejezés marad. Az énre
vonatkoztatásból adódó állandósuló hiányérzetet e kötet
tanúsága alapján a következő kérdéssel rajzolhatnánk
élessé: jelentőssé válhat-e egy költészet az időben, ha
az önkifejezést nem itatja át médiumszerep? Odüsszeusz és
Homérosz különbözőségének és összetartozásának
gondjánál vagyunk: egy jelentős élet esetében a puszta
költői önkifejezés (ha annak formai értéke magas) elég a
jelentős mű létrehozásához, ahol azonban az élet maga nem
jelentős, ott az alkotó embernek valamely nagyszabású dolog
médiumává kell válnia, ha jelentőset akar alkotni.
Odüsszeusz Homérosz nélkül néma, Homérosz Odüsszeusz
nélkül vak. Nem téved-e Szentmártoni, amikor Homérosz
helyett Odüsszeusszal azonosítja magát?! Bár érzi a két
szerep összetartozását és egymásrautaltságát: „Csupán
egy vak énekes szegődik mellé, hozzá hasonló, furcsa
alak”.
A Homérosz és/vagy Odüsszeusz kérdéskör
általánosítva így fogalmazható meg: kié a versíró
Szentmártoni? Akarja-e egyáltalán, hogy költőként
valakié-valamié legyen? Miközben meg is tartja, átadja-e
magát, tehetségét valaki-valami másnak? Például a
jelenkornak, avagy egy sajátos-különös élményvilágnak?
Esetleg egy embercsoportnak? Netalán egy kultúrának? Vagy
valamiféle ötvözetnek…? Az Ulysses helikoptere
kötetben egyetlen vers nyitja fel ezt a kaput. A már említett
kivétel vers, melynek témája nem saját, közvetlen,
személyes élményvalóság-elem, hanem valami ehhez
kapcsolódó, de egyben ezen túli. A Ripolus(ok) éjszakája
című vers költői-prófétikus látomás a jelen nagyvárosi
tömegcivilizációjáról. E látomás szerint a jelenkori
embervilág tragikusan meghasadt: a fölül levők gigantikus,
varázs-fénykocka világa mögött vaksötét szakadék felé
gyalogol a kisemmizettek és becsapottak lerongyolt tömege.
Szentmártoni ebben a versben, a hagyományos prófétaszerepnek
megfelelően, a fölüllevők nézőpontjából, fönti
státusával és státustársaival végletekig meghasonlottan,
bűntudattal és bűntudatot ébresztve szól: „a díszletek
mögött egy sötét karaván hömpölyög, kanyarog, szinte
nesztelen, madáchi verme felé…”; „sebeikben sötétlünk,
mint a bűntudat…”; „mind, akiket elárultunk,
megaláztunk, kilakoltattunk; akikért prédikáltunk s akiket
letagadtunk; akiket összevertünk, széjjelszedtünk,
összeraktunk, széttördeltünk, kitéptünk és gyökerestül
szélben megforgattunk…”.
A három repedés három, személyes szférán
túlra vivő ösvényt tárt fel: egyet a tudattalan ősemlékei
felé (ez több versben is megjelenik), egy másikat a valóság
szeretetteljes-játékos megérintése felé (ezzel a Karibi
turné ciklusban szembesülünk leginkább), egy harmadikat
pedig a jelen embervilágát kifejező médiumszerep felé.
Érzésem szerint Szentmártoni alkatához az első két ösvény
lényegesen közelebb áll, mindazonáltal a harmadik sem idegen
tőle, így nem látom akadályát annak, hogy keresetlen
élményköltészetére a feltárandó három világ mindegyike
ráöltözzön. Végezetül hadd idézzek hosszasabban egy olyan
költeményből, melyben a három ösvényt a tanítói szerepet
választó költő bárki számára járható úttá egyesíti:
„Tíz napra egy évben felejtsd el a konditermeket, / autódat,
karriered (stb.) vonatozz vagy buszozz le / valahová vidékre,
szál egymagad, csak annyi pénz / legyen nálad, amennyi borra,
kenyérre elég / (csak semmi luxus!), vigyél magaddal biciklit,
/ vagy helyben bérelj, és járd be a környéket vele, / tanulj
meg magadban beszélni, ha addig nem ment, / a fákkal, az
állatokkal, tárgyaiddal, emlékeiddel…”; „Pásztázd
végig a vidéket, gyűjtsd / tekintetedbe a látványt,
meglátod, boldog leszel, / még egy könnycseppet is
elmorzsolhatsz arcodon, / mert úgy érzed, nem szúrtál el az
égvilágon semmit”. (P’ART könyvek, 2008)