Czigány Zoltán
Az
utolsó lovaglás
A nővérem találta ki, hogy lovagoljunk,
és mégse. Talán nem kellett kitalálnia, egyszerűen
odasodródtunk a Tattersallba, mert a génjeink úgy vittek, mint
a metró. Hogy ott szálltunk le, a Keletinél, abban része
lehetett apai dédapánknak, akit szintén Györgynek hívtak,
akárcsak apánkat, és lovas rendőr volt Győrött; oka
lehetett nevelt fia, nagyapánk gyermekkora, amit Szigetben,
Győr falusi, a Rába és a Mosoni-Duna, Rábca által határolt
részében, lovak között töltött el, s annyira megmaradt
benne a lovak iránti szeretet, hogy az ostrom után, mikor már
Budapesten volt kazánmérnök, és a Krisztina körúton lakott
nagyanyámmal és apámmal a negyedik emeleten, egyszer csak,
nagyanyám riadalmával mit sem törődve, elszántan
kijelentette, hogy ő elmegy Somogyba lóért, mert megunta a
hivatali munkát, és fuvaros lesz, azt ugyan senki sem tudja ma
már, miért éppen Somogyba kellett volna menni, ahová végül
mégsem ment, s ha ment volna, hol tartotta volna a lovakat; és
biztosan benne volt a Keletinél való leszállásban anyám apja
is, aki katonatisztnek nevelkedett Kőszegen, egy időben
Ottlikkal, Örleyvel, aztán ugyanúgy, mint ők az Iskola a
határon végén és valójában, a Hidegkúti úti Bocskai
főreálba került, korábbi nevén a Kadétiskolába, s bár a
háborúban felderítő pilótaként szolgált, azért lovagolt
is az iskola lovardájában, ahol bizonyos helyeken ma is
láthatók a harmincas évekből maradt, elkorhadt akadályok, a
nem használt vizesárkok mellett, a fedeles csarnok már ipari
műemlék, de az istálló kopott, hullámosra lépdelt
kockakövét néhány éve leöntötték aszfalttal, viszont ott
járnak lovaikkal gyerekeim, dédapjuk nyomában. Őket nem
kellett hogy a gének metróra ültessék, elég volt
átsétálniuk a szomszéd utcába. Igaz, egy kissé meg volt ez
alapozva: lányomat már kétévesen fölültettem egy lóra,
Amálra, le is esett róla, és attól kezdve meséltem neki
Csodalóról és Kószálóról, aminek aztán sosem lett vége,
fiamnak folytattam őket, most pedig mesekönyvekben jelennek meg
a jobb történetek. Csak szüleim génjeiből maradt ki a lovak
felé hajtó hajlam, így jóval nagyobb voltam már, mint
később a gyerekeim, mikor fölismertem ezt a múlhatatlan
szeretetet. Ráadásul a mesekönyveimben is ritkán jártak
lovak. Ha mégis odasétáltak vagy betrappoltak, akkor sem
voltak főszereplők, csak a történet apró részletei, ami nem
mérhető egy ló nagyságához és szépségéhez. Paprika
Jancsi, Zágon István csodálatos teremtménye, akiről a
nagyanyám apámnak és nekem is ugyanabból a könyvből
mesélt, aztán feleségem a fiamnak, csirizzel odaragadt ugyan a
nyereghez, mindenki bámulta, milyen komolyan üli meg a lovat a
vitéz úr, de ez sem a lóról szólt, ahogy az Egri
csillagokban elkötött lovak sem voltak a történet
főhősei, bár nagyon izgultam értük. Vagyis igazi
lóélményem elméletben sem volt, csak a gyakorlatban
született meg, mikor az öreg Józsi bácsi a Tattersallban
földobott a Kedvesre. Állt a pálya közepén, az ostort úgy
tartotta a kezében, úgy lógatta róla a szíjat, mintha csali
nélküli horgászbot lenne, aprókat lépve fordult a
bérlovasok után, aztán egyszer csak énekelni kezdte, hogy
léééé-péés, egyszer nagy terc volt, egyszer kis terc,
nyilván a kedvétől függött, de olyan hangerővel adta elő,
amit nem néztünk volna ki belőle. Vászonból készült,
lapos, sildes, alapvetően drapp vagy porszínű, egykor
kockákat alakító csíkokkal díszített sapkája volt, s a
lovassporthoz ugyan még semmit sem konyítottunk, azt láttuk,
milyen a vége. Úgy emlékszem, harminc forint volt egy vagy
háromnegyed óra. Józsi bácsi aztán földobott Templárra,
Csillagra, Fánira, aki mindig leghátul ment, mert rúgott,
Monacóra, Szentesre, később Csalfára is, akinek talán
egyedül volt még némi saját akarata, az évek óta körben
bandukoló, a léééé-péés énekszóra azonnal lépni
kezdő lovak között, de nekem mindvégig az első, Kedves
maradt a legkedvesebb. A Tattersall elnevezésről azt hittük,
valami termet jelöl, talán a fedeles csarnokot. Nagyanyám
fiatal korában éveket töltött nővérénél, aki
Csehországban, Oberleutensdorfban, német nyelvterületen élt,
és mikor apám kicsi volt, és Révfaluban laktak, Győr
közelében, ott is sokat beszélt németül, hadd tanuljon a
gyerek, ezért családi köznyelvünk teli volt német vagy
inkább németes szavakkal, tehát, ami sall volt, az
nekünk a der Saalt jelentette, s megkönnyítette ezt a
hitünket, hogy sosem láttuk leírva a lovarda nevét. Csak
amikor már nem jártunk oda, akkor tudtuk meg, hogy a lovarda
több mint száz évvel korábban Richard Tattersall angol
lószakértőtől és üzletembertől kapta a nevét, akinek
Newmarketben volt a lovardája, ahol az eladandó versenylovak
árverése történt, aztán lassanként az egész telivéranyag
vevési és eladási forgalma nála összpontosult, majd Európa
nagyobb városaiban is létesültek hasonló helyek, melyeket
egyszerűen Tattersallnak neveztek el. Még nem tudtam ezt akkor
sem, mikor már eleget keringtem Józsi bácsi körül, és arra
gondoltam, hogy edzésre is járhatnék, s akkor talán rendesen
megtanulnék lovagolni. Az edző nevére már nem emlékszem, de
arra igen, hogy az istálló ajtajánál fölállított
kisasztalán osztotta be tanítványait, ha tudta, mert esetemben
csak nézte rubrikákra tagolt füzetét, aztán halkan
káromkodni kezdett, majd méltatlankodva széttárta a karját,
rám nézett, és azt mondta, akkor döntsd el, kisfiam, hogy
klarinétozni akarsz, vagy lovagolni! Aztán valahogy mégis
megoldhatta, mert egy darabig nem kellett döntenem. Apám
kísért el csizmát venni, hiszen addig csak cipőben ültem
lóra, de ez mégis komolyabb dolognak látszott Józsi bácsi
lovas körhintájánál. A portán lehetett használt csizmát
venni, hamar találtam is egyet, ami jó volt, a portás
lelkendezett, azt mondta, ez Balczó csizmája volt, és jó
sokat kért érte. Aztán egy-két hónap alatt kiderült, hogy
mégiscsak sok lesz heti kétszer a Kosztolányi Dezső térre
utazni, heti kétszer a Keletihez, úgy, hogy közben tanuljak
minden napra, és még gyakoroljak is. Valószínűleg még első
sikereim előtt hagytam abba a sportlovaglást, mert csak arra
emlékszem, hogy kiabál utánam az edzőm: kisfiam, elveszít
téged az a ló! Sportpályafutásom után már csak
szórakozásból lovagoltam, és csak terepen, mert felfedeztem
én is, hogy nincs szebb annál, mint mikor együtt van a
természet, a ló és az ember. Sokszor, sok helyen jártam, és
ahogy teltek az évek, mégiscsak megtanultam lovon ülni, és
máig csodálkozom azokon, akik a díjlovaglást kedvelik,
faltól falig mennek, betűtől betűig, átlóváltással,
kiskörrel és nem is tudom, mivel. Én sétálni szerettem az
erdőben, vágtatni a mező szélén, vadakat, fákat, változó
tájakat látni, nem az edzőt és a falat vagy a korlátot.
Mintha tengerben úsztam volna, nem úszómedencében. Persze
apró léptekkel kezdtem. Csaknem minden évben Balatonszéplakon
nyaraltunk, ahol mindig megjelent Vili bácsi, a siófoki
sebészprofesszor, és általában elhívott bennünket, mármint
a nővéremet és engem, valahová lovagolni, mert ő is és a
fia is lovagolt. Először a siófoki lovardában voltunk, talán
ott mentem elsőként néhány métert szabad területen, de
lehet, hogy nem, csak a nővérem, aki viszont úgy érkezett
vissza, hogy le se szállt, míg be nem vágtatott az
istállóba, viszont ügyesen lehúzta a fejét. Aztán
többször jártunk Endréden, fönn, a dombok között volt az
istálló, s gyönyörű helyeken mászkáltunk, a Balaton
fölött. Vili bácsi fia, Attila volt velünk azon a nyáron is,
és elmesélte, hogyan gördült ki a hanyatt eső lova alól.
Budapestről akkoriban Pomáz volt a leggyorsabban elérhető
hely, ahol tereplovaglás volt. Nővérem is jött először,
aztán legtöbbször egyedül utaztam ki HÉV-vel. Lehet, hogy
lovagoltam néhányszor az ugrópályán is, körbe-körbe, de
hamar eljött az idő, mikor szóltam, szeretnék terepre menni.
Aznap esett kicsit, s nekem felnőttnek számító, huszonéves
fiatalok készültek kétórás tereplovaglásra. A lovarda
vezetője megkérdezte a csapat vezetőjét, Indiánt, vállal-e
engem. Láttam Indiánt korábban, amikor egy betöretlen ló
hátán rodeózott, s akkor az is látszott, hogy legalább
ötven kilométeres körzetben ő a legjobb lovas. Csöndes volt,
alig szólalt meg, akkor is csak rám nézett, aztán a
főnökre, és halkan azt mondta, jöjjön, ha akar. Az talán
nem a legjobb ötlet volt, hogy a Brutális nevű lovat kaptam,
akiről ránézésre azt hittem, még az istállóajtóban
elakad, akkora volt, de mégis kifért, csak felszállni nem
tudtam rá, mert nem térdelt le, mint a tevék. Még az út
elején tartottunk, amikor egy lejtőre érve hirtelen megállt a
csapat, csak én nem: Brutális fején át vetettem egy szaltót,
és a magasból úgy értem háttal a földre, hogy egy percig
nem tudtam megszólalni. Ne küldjük vissza?, kérdezte Indiánt
az egyik fiú. Ne, mondta Indián, és leszállt, hogy
visszasegítsen a magas állatra. Aztán az első vágtánál,
mikor egy olyan földútra tértünk, ami fölé két oldalról
vaskos ágak nyúltak be, egyszer nem hajtottam a fejem Brutális
nyakára, jól fejbe vert az ág, és lebukfenceztem hanyatt a
lóról, mint a filmbohózatokban szokás. Ekkor már elég
véres is lettem. Ne küldjük vissza?, kérdezte Indiánt az
egyik fiú. Ne, mondta Indián, és leszállt, hogy
visszasegítsen Brutálisra. Nem volt harmadik. Csöndesen
vérzett a fejem és a nyakam. Nagy, sík területeken
vágtattunk át, aztán beértünk egy faluba, ahol a fiúk szó
nélkül egy kocsmához ügettek, leszálltak a lovakról, és
kikötötték őket a fakorláthoz. Sört vagy forralt bort
ittak, engem pedig meghívtak egy málnaszörpre, mert nem volt
nálam pénz. Aztán megint úgy vágtáztunk visszafelé, a
mezőkön át, hogy kicsordult a szememből a könny, és a
fülem mögé folyt. Mikor visszaértünk a lovardába, a
főnöknek megakadt a szeme a véres fejemen, nyakamon. Minden
rendben volt?, kérdezte Indiánt, aki a lovát pucolta. Igen,
válaszolta úgy, hogy föl sem nézett. Aztán mégis
fölnézett: máskor is jöhet. Én pedig mentem haza a HÉV-vel,
a véres, sáros pulóverben, csupa sár nadrágban, és sok-sok
megvető tekintetet láttam: micsoda kölyök ez, a sárban
fetrengve verekszik, hát van anyja ennek? Büszke voltam
magamra, és boldog a száguldás élményétől. Sajnálkozva
néztem a rosszalló tekinteteket: vajon lesz-e ilyen szép
napjuk valaha? Hogy hányszor, hány helyen voltam aztán
lovagolni, már nem tudom felsorolni: mindig volt egy lovarda,
ahová kijártunk, azaz apám elvitt kocsival, aztán lett egy
másik. Deákvári nagyszüleim hétvégi meglátogatása miatt
több helyet fölfedeztünk Vác környékén, lovagoltunk
Katalinpusztán, nagyapámmal kettesben Őrbottyányban, ahol a
vágtában nem tudtam megfogni a lovamat, míg nagyapám azt nem
mondta egy nyírfás mellé érve, hogy fordulj be a fák közé,
s ott tényleg meg tudtunk állni, és sokat jártunk
Váchartyánba, ahol a Rudnay-kastélyban működött a lovarda,
állítólag Madách Imre ott olvasta föl először Az ember
tragédiáját, de nemcsak ezért volt érdekes, hanem azért
is, mert mindig nyugati rendszámú autók álltak a kastély
előtt, de sosem lovagoltak a németek vagy kik, persze panzió
is volt benne, büfé is, és azt csak mostanában hallottam,
hogy kémközpont lett volna. Nagyapám nekem adta katonai
lovaglócsizmáját, ami legkésőbb a negyvenes évek elején
készülhetett, s ugyan talpalva volt már, de olyan bőrből
készült, ami hatvan év múlva is bőr volt még. Azóta azt a
csizmát hordom, Balczóé (vagy másé) díszként lóg a
konyhában, a gázcsövön, nagyapámé kicsit kicsi, de nem
szeretnék másikat. Pedig egyszer, jóval később, mikor a
Hidász utcában lovunk volt, és éppen hozzá mentem, csak
előbb a szelektív hulladékgyűjtőket tömtem meg a sarkon,
megállt mellettem autójával egykori gimnazistatársam,
váltottunk néhány szót, aztán lekommunistázta nagyapám
csizmáját, aki végül vezérkari tiszt volt, és örülhetett,
hogy nem végezték ki, csak elküldték egy téeszbe
adminisztrátornak. Ez sztálinista csizma, nem?, kérdezte
Balázs. Dehogy, nyugtattam meg, fasiszta. Nővéremet elfoglalta
az egyetem, inkább öcsém jött lovagolni, és a gimnáziumi
osztály- és más társaim, velük jártunk Érdre, a
cigányhoz, aki nagyon helyes, kedves, köpcös pasi volt, de
nyomorúságban tartotta a lovait, akiket aztán mi sem
kíméltünk, hiszen koszosan, ápolatlanul is úgy száguldottak
a kicsi arabok, mint a szélvész. Egyszer egy nyári buli
részeként Balatonfüreden is lóra ültünk, a Kerekes
vendéglőnél, ahol már családilag is jártunk, este a bárban
zongoráztam, máskor, mikor Szigligeten voltunk, a 71-es út
mentén, Balatonedericcsel szemben találtam lovakat, Erdélyben
pedig, a Hargita alján szőrén ültem egy fekete lóra, akinek
csillagokat hányt a patkója a köves úton, a csillagok alatt.
Aztán eltelt néhány év, megszületett a lányom, és
elkezdtünk Gödöllőre kirándulni, ahol igazából nem Csoda
és Kósza élt Bothék tanyáján, korábbi földszinti
lakótársainknál, hanem Bothrány, Linda és Amál. Lindán,
akit Tarantellának is hívtak, csodálatos volt ülni, Bothrány
pedig nem csupán családtagnak, hanem szent állatnak
számított a Gödöllő melletti tanyán, úgy is lett
eltemetve, hogy Lajos bácsi egy embernyi keresztet állított
fölé. Ahogy Zsófi nagyobb lett, oda járt nyári
lovastáborba, s mikor még nagyobb, akkor már ott lovagoltam
én is, ahol ő megszeretett valakit, például Emesét, aki
előbb Gödöllő túlsó végében, aztán Fóton dolgozott.
Zsófi nélkül is kimentem néha, és Emesével kettesben
vágtunk neki a fóti domboknak. Mikor egy gabonatábla melletti
földúton vágtáztunk, a még magasan álló növényzetből
egy őz és gidája ugrott elénk, s átszaladtak az úton túl,
a fák közé. Az utolsó pillanatig várhattak remegő szívvel,
mert tényleg csaknem elütöttük őket, csak egy dolgot nem
tudtak, hogy habzó szájú lovaink még jobban féltek tőlük,
és úgy megijedtek, hogy nekem vissza kellett szállnom a lóra.
Már hazafelé lépegettünk a fóti tó közelében épült
házak előtti, murvás úton, mely mellett, a töltésen a
vasúti sín futott, mikor meghallottuk mögöttünk a vonatot.
Az őzek támadásától amúgy is fölzaklatott lovaink erősen
mozgolódni kezdtek, majd mikor a szerelvény mellénk ért,
valóban nem alábecsülendő robajával, minden ellenkezésünk
dacára nekieredtek, hogy mentsék az életüket, csakhogy
sikerült fölvenniük a vonat sebességét, így mellette
menekültünk. Az út hosszú volt, csak békés polgárok,
polgárnők és anyósaik és gyermekeik sétáltak rajta kis
csoportokban, majd mikor meghallották a trappolást, és
meglátták a feléjük száguldó két lovat, megroggyant a
térdük, ijedtükben úgy maradtak, elállták az egész utat,
mi meg kiabáltunk nekik, fölvéve a versenyt a vaskerekek
csattogásával, aztán integettünk is, hogy egy kicsit, csak
egy lószélességnyi helyet adjanak, és akkor nem lesz semmi
baj. Végül hátráltak egy-egy lépést a töltés vagy a
kerítés felé, mi pedig tovább versenyeztünk a veresegyházi
személlyel, ami elég gyorsnak látszott lóhátról. Emesét
közben kicsit lehagytam, mögöttem kiabált, ebbe az utcába
fordulj be! Láttam a merőlegesen induló kis utcát, láttam a
murvát az úton, és azt is láttam, hogy ezzel a sebességgel
ezen a talajon én nem fogok befordulni, mert a lóval együtt
fogunk befordulni az árokba, azt viszont hallottam, hogy Emese
bekanyarodik, csikorgott a murva mögöttem, mikor visszanéztem,
fehér porfelhő állt a mellékutca kezdetén, s mikor már
sikerült megállítanom a lovam, azaz győzött a személyvonat,
sokáig vártam a lovászlányra, majd megkérdeztem tőle, hogy
sikerült a kanyar, azt mondta, jól, aztán később azt is,
hogy nem baj, hogy nem fordultam be. Zsófinak megígértem, hogy
a tizedik születésnapjára kap egy lovat. Mikor közel
kerültünk az ünnepi időponthoz, elkezdtem szakértőkkel
járni a környékbeli településeket, vajon találunk-e
Zsófinak való, eladó lovat. Százhalombattán találtunk.
Megállapodtunk az árban, megkértem egy állatorvost, hogy
nézze meg a lovat, megtudtam, hogy a Nagyrét felől a Budakeszi
út felé kanyargó erdős út mellett van egy tanya, ahol
lovakat tartanak, ott megbeszéltem a bértartás
körülményeit, végül megrendeltem a lószállítót, és a
megbeszélt napon családostul leautóztunk Százhalombattára.
Ott volt a lószállító, ott volt az állatorvos, ott volt a
pénz a zsebemben, és ott volt ló, aki aznapra lesántult. Nagy
sírás volt hazafelé, pedig Zsófi akkor még nem is tudta,
hogy hamarosan meg fog fogyatkozni az a pénz, és olyan idők
jönnek, amikor nem azon gondolkodunk, hogy milyen lovat
vegyünk. Józsihoz, akinél bértartásban lett volna a lovunk,
elmentünk néha lovagolni Zsófival is, és megvetően néztünk
a puccos és domboldalnyi Petneházy Lovascentrum és
Huszárcsárda felé, mikor elmentünk alatta, ahol szintén
lovagoltam korábban egyszer-kétszer, de valahogy mindörökké
ellenszenves maradt, és Balázzsal, gimnáziumi társammal is
jártunk Józsihoz, ahogy néhány más, Budapesthez közelebbi
lótartóhoz is. Lányom, ahol korábban már pónizott is, a
Hidász utcában kezdett lovagolni, azaz a Budapesti Honvéd
Sport Egyesületben, ahová én nem mehettem, mert bérlovaglás
nem volt. Viszont forgatási helyszínként rátaláltam a
különleges, törökbálinti, Anna-hegyi lovardára, ami mint
egy kazamata, a föld alatt volt, ablaknyi lukakkal, összevissza
álló sziklafalak között, a közepén egy nagy körben mégis
a szabad égre nézve. Leforgattunk ott, a sziklák, a szalmában
álló négylábúak között egy karácsonyi tévéműsort,
Zsófi és Flóra lovas szánon ültek a végén, aztán az
Ökrös együttesről egy népzenei filmet és részben egy
Balassi Bálintra emlékező műsort. A harmadik forgatás után
már régi ismerősként hívtam fel a hely gazdáját, Istvánt,
ha ki akartam menni lovagolni. Mentem vele is, más csoporttal
is, míg kissé megismertem a környéket, aztán itt történt
meg, ami a legszebb és legszabadabb érzést jelentette a
tereplovaglás többi szépsége és szabadsága mellett: István
elengedett kettesben a gyermekeimmel. Előbb Zsófival jártunk a
cseresznyések és a barackosok között, s velünk volt egy
csikó is, vagyis volt elég kicsi, akire figyelni kellett,
különösen hogy a lovarda elhagyásakor és megközelítésekor
száz métert aszfaltúton kellett megtenni, aztán fiammal, aki
akkor már szintén a Hidász utcában lovagolt, Matyival
mentünk ki terepre, ő Pokoltáncon ült, én Rómeón, s
hazafelé, az aszfaltútra érve, meghallottam egy gyorsan
közeledő autó hangját, eszembe jutott a fóti vonat, beljebb
húzódtam, intettem, hogy lassan, le is lassított a
rendőrautó, kukucskáltak fölfelé belőle, majd fél perc
múlva ugyanez megismétlődött egy villogó mentőautóval is,
ami, amíg láttuk, lassan és csöndesen döcögött tovább. De
hogy tanult meg Matyi is lovagolni? Zsófi legalább négy évig
járt a BHSE-be edzésre, aztán a gimnázium idején, a sok
elfoglaltság (vagy más) miatt abbahagyta, de a lovak iránti
rajongása csöppet sem csappant meg. Matyi, Zsófinál akkoriban
lényegesen zárkózottabb lévén, sokáig nem tudta elszánni
magát, hogy idegenek között belekezdjen valamibe, ami
nyilvánvaló, hogy először még nem megy majd jól, és
hallgassa, ahogy érthetetlenül kiabálnak vele, de nagyon
szerette a lovakat. Van egy mondás: lehet, hogy a kutya az ember
legjobb barátja, de a ló volt az, amellyel civilizációt
hoztunk létre. Nem kellett volna, most már a lovak is látják.
A civilizáció egy kultúra végét jelenti, most éppen az
európaiét, gondolta már közel száz éve Spengler. Nem
kérdés: a pénznek, az üzletnek van benne szerepe, a
kulturális hagyományok megőrzésének, például a
lovaskultúráénak, nincs. A BHSE lovardája mint pasaréti
ingatlan nagyobb jelentőségű ebben a civilizációban, mint a
lovaglás lehetősége a városon belül, vagyis világos, hogy
gyönyörű befektetés lakóparkot építeni a telken, és
szánalmas dolog anyagi vergődésben fönntartani egy
lovasiskolát. Lám, micsoda bevásárlóközpont terpeszkedik a
lebontott ügető helyén, a Kerepesi úton: az Aréna Plaza,
Magyarország egyik legnagyobb, de biztosan a legundorítóbb
épülete. Ugyanez a veszély fenyegeti persze a Tattersallt is,
sőt a Kincsem Parkot is, ahová az ügető átköltözött.
Karácsony előtt tudtuk meg, hogy a Honvédelmi Minisztérium
január 1-jétől bezárja a lovardát, kiüríti, majd eladja az
ingatlant. Ovis korom óta vonzódom a veszendő dolgokhoz, és
védem őket, ha lehet. A lovardában nagyapám lovagolt, és
Ottlik Géza: A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész
dűlőn volt, a második kerület dombjai között húzódó
Ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni
a nyolcvanhármasra. „Kadétiskola!” – mondta a kalauz,
régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már
töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a
távoli tárogató-szót. A kert közepén, egy
szobortalapzatnál gyülekeztünk. Szeptember elején jártunk. Később
a laktanya túlsó oldalán lakott, a Riadó utcában, ott
bújtatta Vas Istvánt. Beköltöztünk Mártával
átmenetileg a kis villalakásba a Riadó utca páros oldalán.
Az utca páratlan oldala végig a Bocskai főreál
téglakerítése volt. Örley István (félig-meddig Medve)
is ott lovagolt, akit megölt egy bomba, és rengeteg híres
versenyző és öttusázó. Egyáltalán, ahogy ott állt a
lovarda, hirdetve valamiféle maradandóságot a világnak,
mindenképpen a megőrzendő, ez esetben a megmentendő dolgok
közé számított. Beszéltem egy gazdag lótenyésztővel,
hátha megveszi, de azt mondta, már évekkel korábban is
akarta, de valami nem tiszta a telek tulajdonjoga körül.
Eljártam délutánonként a gyűlésekre, ahol a megmentés
módozatait latolgattuk. Végül a polgármester segítségével
létrejött egy megállapodás a minisztériummal, megalakult a
Pasaréti Lovas Hagyományőrző Kht., amely vállalta a lovarda
fenntartását és üzemeltetését, és nemsokára megkezdte
munkáját a Pasaréti Honvéd Lovas Sportegyesület. Néhány
ló eltartását elvállalták, akik tudták, és akik amúgy is
ott lovagoltak, s úgy volt, majd a minisztérium el is adja
őket, de a bértartók addig is kizárólagos használatra
jogosultak. Jó volt nézni, ahogy lázban égtek a gyerekek is a
lovardáért. Szigligeten hívtak föl telefonon, hogy akkor
tényleg vállaljuk-e Nádort. Vállaltam, Zsófi egyik kedvenc
lova volt korábban, ráadásul Imperial unokája és Bilbao fia.
Ebből nem sok látszott meg. Nádor csődör voltára inkább
úgy viselkedett, mint egy ferences szerzetes, és úgy is
nézett ki. De volt lovunk, és egyre többet voltunk a
lovardában, hiszen pucolni kellett, fáslizni, és csak úgy
mellette lenni. Matyi ekkor kezdett el lovagolni, de sajnos
Nádor neki még nagy volt, úgyhogy őt külön fizethettem, és
mire fölérte már a hátát, Zsófi nőtte ki Nádort, mert a
tizenhét éves ló alkalmatlan volt már arra, hogy a lányom
vele tanuljon meg ugratni, így őt is külön be kellett
fizetnem egy-egy másik lóra. A pasaréti árfekvésű
lótartás mellett így sosem valósult meg az a tervem, hogy
Nádort majd a két gyerekem fölváltva használja, s mikor
egyik sem használta már, mert Nádor, mint egy állatorvosi
ló, bemutatta legalábbis az összes pata- és ínproblémát,
akkor nagyon szomorúan lemondtuk a tartását. De amíg megvolt,
nagy öröm volt nekem is. Bár a zárt pálya nem nagyon
vonzott, a fedeles se, azért jó néhányszor kivittem én is.
Egy ínhúzódása után, mikor nagyon sokat állt, Zsófi
megkért, hogy mielőtt másnap ráülne, vágtázzak vele
valamennyit, hogy ne vigye el őt a világ végére. Már csak
sötétben értünk ki a sáros, kivilágítatlan pályára. Hogy
sár van, azt megszoktuk, hiszen sikerült ezt a pályát a
Rózsadomb és a János-hegy közötti legmélyebb ponton
megépíteni. Az Akadémia előtt bújik a föld alá az
Ördögárok, a környék vízgyűjtő patakja, melynek lejjebb a
Városmajor, a Vérmező és a Horváth-kert köszönheti
zöldjét, ez utóbbiban álló Nepomuki Szent János-szobor az
Ördögárok hídját őrizte, mert régen a napfényen folyt
lefelé, míg el nem érte a Dunát, és állítólag zsámbékos
kiszélesedéseiből nőttek ki ezek a parkok. Csak tudtam a
sárról, azt nem látta már egyikőnk se, merre mekkora.
Ügettem egy darabig Nádorral a vaksötétben, aztán vágtázni
kezdtünk, úgy emlékszem, nem akart nagyon elmenni, mert ő sem
látott semmit. Vágta közben megcsúszott a lába, csaknem
eltűnt alólam, de azonnal fölegyenesedett, majd két lépés
múlva elcsúszott megint, de ekkor már orra estünk, Nádor is
meg én is. Mindketten fölálltunk, kitapogattam a lovon, hogy
rendben van-e a kantár, a kengyel, aztán visszaültem rá, és
újrakezdtük, megint vágtáztunk a koromsötétben, de
kihagytam a pályának azt a sarkát, ahol elestünk. Még
másnap is lehetett vakarni a sarat a füléről. A gyerekek úgy
éltek a lovardában barátaikkal, mint egy játszótéren, ami
állatkert is egyben. Fél vagy – ha lehetett – egész
napokat töltöttek odaát. Én meg a pakolást is élveztem, a
nyereg elővételét a szekrényből, a pucolást, a
patakaparást, s ha kimenni nem volt időm vagy kedvem Nádorral,
munka után akkor is boldogan mentem át fáslizni, ha kellett,
vagy pucolni, amit mindig kellett. Félórával a szerkesztők
és gyártásvezetők és rendezők égető problémáinak
meghallgatása után a szalmában és a lótrágyaszagban
álltam, a barátom mellett. Szeretném, ha még egyszer ilyen
közel állhatna hozzám ló! Nehezen feledhető, mikor
Tunéziában, Djerba szigetén három arabbal lovagoltam, amiből
kettő ló volt. Délelőtt megbeszéltem a lovát kínáló
pasival, hogy délután ötkor kipróbálnám, de fél hatig nem
jött senki. Aztán megláttam egy fiút, aki szintén lovakkal
szokott mászkálni a parton, szóltam neki, hogy lovagoltam
volna, erre ő is mondott valamit, és elszaladt. Tíz perc
múlva megállt egy ütött-kopott furgon a közelünkben, két
arab betessékelt a hátsó ülésre, és elindultunk. Nem
mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy egy gatyában és egy
pólóban vagyok, és nem erőfölényben, vagyis oda visznek,
ahová akarnak. Aztán befordultunk egy kis utcába, ahol egy
udvaron lovak álltak. A sráccal indultunk el, akinek szóltam.
Elsétáltunk a méla tevék mellett, azon a területen, ami úgy
nézett ki, mintha egy gyárat bontottak volna le ott,
egyébként is az egész sziget tele volt törmelékkel és
szeméttel és tevével és szamaras kordéval az elegáns,
úszómedencés szállodák hófehér kőfalai mellett. A fiú
mezítláb volt, rövidnadrágban, már máskor is láttam így
őt lovon, ezért én is egy félig rövidnadrágot húztam csak
magamra. Mikor kiértünk a tengerpartra, ügetni kezdtünk, a
fiú hátra-hátranézett, aztán egy visszafogott vágtába
kezdtünk, megint hátranézett, bizonyára
különb-különbféle tudású, lovagolni vágyó turistákhoz
szokott, aztán már egyáltalán nem visszafogott vágtába
kezdtünk a sistergő tenger mellett, csak kerülgetni kellett az
ottfelejtett ipari szemetet, egy-egy betontömböt a homokban.
Örült a fiú, ő is jót lovagolhatott végre, még
beszélgetni is megpróbáltunk, de mivel csak arabul tudott, az
is nagy eredmény volt, hogy megtudtam a lovam nevét: Serdunak
hívták. Visszafelé egy kiszáradt belső tó tükörsima
medrében lovagoltunk. Jobb volt a tengerparton vágtázni
hosszasan, mint tevén ülni a sivatagban, vagy szamárháton
döcögni Santorini szerpentin lépcsősorán, pedig a végére
igencsak vörös lett a vádlim, amin a bőrt állandóan
becsípte a kengyelszíj; bezzeg a srácnak nem. Zsófi közben
olyan nagyon összebarátkozott az edzőlányokkal, hogy velük
dolgozik ma már: egyikkel a Tattersallban lovagolnak be lovakat,
másikkal a nem mozgatott magánlovakat lovagolja le a Hidász
utcában. Matyi, aki két év alatt egyszer sem esett le, pedig
csak első esése után akartam elvinni terepre, annyira élvezte
az erdőn, mezőn, gyümölcsösben, hegyre föl, völgybe le
való lovaglást, hogy a gimnáziumi felvételi miatt egy fél
éve nem jár le a lovardába… Ükapjuk, két dédapjuk génjei
emberükre találtak gyerekeimben is. Azt hiszem, azt meg tőlem
örökölte a fiam, hogy a tengerben érzi jobban magát, mint az
úszómedencében. Úszni is ott tanult meg, fokról fokra,
mindig, mikor Szicíliában jártunk. Utoljára Törökbálinton
lovagoltunk, megint kettesben. Sokáig a dombra fölfutó
szőlősorokat kerülgettük, és sokszor megnéztem lobogó
szőke haját, boldog és izgatott mosolyát, mikor elengedtük a
lovakat, és futottak velünk a karók mellett a lankás
dombtetőig. Ott megálltunk kicsit pihenni, Matyi
lefényképezett a telefonjával, mikor éppen visszafordultam
felé a lovon. Aztán egy ideig jártányi erőm sem volt, hiába
tudtam, hogy Matyi mennyire szeretne velem megint
Törökbálintra menni. Csak a fényképet néztem meg néha a
telefonjában, és volt, hogy úgy láttam, mintha azt mondanám
rajta: vigyázó szemetek a lovakra vessétek!