Czakó Gábor
Beavatás
Ádventi szalmaszál
Ádventben járunk. A szó a latin adventus
Domini kifejezésből ered, jelentése: az Úr eljövetele.
Régen a karácsony előtti hat héten át tartott, ezért
november közepén kezdődött. Utóbb Szent András napján,
november 30-án kezdődött. Az emberek szerdán és pénteken
böjtöltek, szombatonként nem ettek húst, és minden hajnalban
misére mentek. A hajnali misét latinul roráténak
nevezzük. A szó jelentése: harmatozzatok. A „Harmatozzatok,
égi magasok” kezdetű, ilyenkor szokásos énekről.
Székelyföldön a hajnali misén adták elő a betlehemes
játékot is.
Az utóbbi időben a november 27-e és december
3-a közötti vasárnap az első napja, Krisztus Király ünnepe,
az egyházi év kezdete. Így az ádvent hossza 21 és 28 nap
között ingadozhat december 25-től visszaszámolva.
Az ádvent ilyen módon való megülése magyar
eredetű. Tőlünk terjedt el az Osztrák–Magyar Monarchiában,
majd a lengyelek közt s Közép-Európában.
„Az advent Krisztusvárás volt
nékünk... az olyan volt, hogy vártunk, kértünk, örültünk.
Az advent András napja után kezdődött. András napja zárta
be a muzsikát. Amikor már közelgett, tudtuk, hogy jaj, vége a
vígságnak. András-napkor mentünk az első hajnali misére.
Mikor jött adventnak az első napja, mi már készítettük a
szállást, de nem a háznál, hanem a szívünkben. Édesanyánk
mondta: Gyűjtögessétek a Kisjézus jászolába a
szalmaszálakat, nehogy kevés legyen alatta. Na de ez azt
jelentette, hogy most már evésben-ivásban, nótázásban
egyaránt tartóztassuk magunkat.” (Advent Mezőkövesden;
Gari Margittól gyűjtötte és megírta Fél Edit – Vigilia,
1985/12.) Sokfelé ma is szokás a szalmaszálgyűjtés: a
gyermekek jócselekedetük után tehetnek egy-egy szalmaszálat a
Megváltó jászolbölcsőjébe.
A keresztény ember ünnepeire virrasztással,
várakozással, böjttel készül. E hármasság célja az
éberség fölszítása, hogy készek legyünk az ünnep
megélésére. Az éberség nem a szem, hanem a lélek
megnyitása.
*
A karácsonyi gyermek, a Világ
Világossága nem villanyerőmű, nem az utcákat, a
lakásokat, az áruházakat, még csak nem is a templomokat
világítja meg, hanem a lelkeket. „Minden embert
megvilágosít, ám nem mindenki fogadja be.” A
világosság nem azonos a fénnyel. A fény fotonok áramlása,
külső, fizikai jelenség. A Világosság belül, a lélek
mélyén gyullad föl. Ragyogását azok fogadják be, akiknek „hatalmat
adott, hogy Isten gyermekei legyenek”, akik „hisznek a
nevében, akik nem vérnek vagy testnek a vágyából, nem is
férfi akaratából, hanem Istenből születtek.” (Jn
1,9–13). Akik újjászületnek hitükben – tanítja Jézus
Nikodémuson keresztül mindannyiunknak. Vágyunk-e
újjászületni?
Az ádvent világosság-gyakorlat.
Az éberség, lelkünk tüzének fölszítása
az újjászületés előkészülete. A Világosságon nem múlik,
ő eljön. Bod Péter írja az ádvent négy vasárnapjáról:
„a Krisztusnak négy adventtussa, eljövetele vagyon. Midőn a
testben megjelent. – Ez a Karácsony. – Midőn a
szívbe bészáll, és az embert megtéríti. – Ez volna az
újjászületés. – Midőn halála óráján elmégyen az
emberhez. – Átsegít bennünket. – Midőn eljő az
utolsó ítéletre.” – Hogy az örök életbe befogadjon.
Ha mi befogadtuk őt.
Vajon mi befogadjuk-e őt? Milyen egyszerűen
mondta a mezőkövesdi parasztasszony, Gari Margit: „mi már
készítettük a szállást, de nem a háznál, hanem a
szívünkben”. Hogyan kell szállást készítenünk
Istennek a szívünkben?
*
A nagy misztikusoktól tudjuk, hogy
miután megélték az Ő „lépteit a szellőben”,
többé semmire sem vágytak jobban, mint ugyanerre, hogy újra
és újra, mert ennél csodálatosabb élmény nincs. Ennek
gyakorlati útja a tisztaság, a jóság, a szépség, az
igazság és a szeretet mentén vezet. Az újjászületésbe, az
egyszerűségbe. Böjte Csaba így szokta leleplezni a misztika
titkát: ha valaki éhes, akkor annak enni kell adni. Lásd Mt
25,35–36. „(…) mert éheztem és ennem adtatok,
szomjaztam és innom adtatok, vándor voltam és befogadtatok,
mezítelen voltam és fölruháztatok, beteg voltam és
meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek.”
Ez természetesen nem belátás, hanem megvalósítás, a
Világosság tetteinken keresztül hatol belénk. Azoknak a
szalmaszálaknak a révén, melyeket például nélkülöző
gyermekek megsegítésével gyűjtöttünk.
Manapság, az ún. szociális kérdések
fölmerülésekor civilizációnk értekezleteket hív össze,
bizottságokat alapít, „projekteket” indít menedzserekkel,
igazgatóságokkal – és felügyelőkkel, akik megeszik a
jótékonyak által összeszedett kenyeret.
Az ádvent, az Úr eljövetele igazi megoldást
kínál.
*
Egyszer egy idős pap mesélte, hogy
karácsonykor betolakodott hozzá egy környékbeli mocskos
csavargó. Kényszerítette, hogy adjon neki enni-inni,
viszonzásul förtelmesen viselkedett. Amikor végre elment, az
öreg plébánosba belehasított a Világosság: egész
életében rendesen ellátta papi hivatalát, hitoktatott,
imádkozott, tanult, doktorált is, de saját kezűleg soha
életében egy pohár vizet nem adott senki nyomorgónak…
A misztika végtelenül tiszta és egyszerű.
Mindenki számára nyitott, mert a gondolat és a tett
összekapcsolása. Hajdan tömegek élték. Semmi köze a
tanultsághoz, és még kevésbé az okoskodáshoz, mely
örökké a villanykapcsolót keresi – a világosság helyett.
Vajon rakosgatjuk-e a szalmaszálakat a
Kisjézus jászolába? Vagy belevetjük magunkat december
konzumidióta őrületébe, hogy megtömjük a multik zsebét?
Megúszhatjuk-e a jótetteket azzal, hogy szeretteinket
elárasztjuk fölösleges szamárságokkal?
Elvek
Talán senki sincs, aki ne élt volna át
olyan eszmecserét, amelyben valaki érvelés helyett így zárta
le a vitát: ez nálam elv. No igen, az elv adu ász, mindent
visz. Ha kicsapják az asztalra, vége az okoskodásnak,
nincsenek ellenérvek, sőt, emberek sincsenek. Emlékszünk a
szocializmus elveire, amelyek százmilló embert daráltak le,
és ismerjük a kapitalizmus elveit is, melyek a piac, a pénz
és a fejlődés nevében a bolygó lerombolására törnek. Az
elv jó magasan lebeg fölöttünk, majdnem olyan, mint a
kinyilatkoztatás.
*
Van néhány „elvből nem szavazó”
barátom. Az egyik például monarchista. A pártok undok
csatája nem érdekli, ő majd a királyválasztásra nevez be…
Addig, nagyjából sohanapján kiskeddig, lebeg a világ
fölött, mintha fölfúvódott volna. Hamvas Béla szerint az „elv
fétis, amelybe a primitív ember lelkét bezárja. Fekete
ruhájáról, kenetességéről ismerhető föl, képes még az
emésztést is megzavarni. Nem lehet sétálni sem tőle:
egyedül a nevetés képes elűzni.”
Az elvek embere sosem nevetgél. Lelkét az elv
megkaparintotta, lenyelte, és azonmód bálvánnyá változott,
amely áldozatát butaságra és huszonnégy órás keserves
szolgálatra kényszeríti.
*
Százféle elv létezik. Az egyik szerint
az ember nem ehet kolbászt vagy babot, netán langusztát, a
másik szerint karcsúnak és fiatalosnak kell látszani, a
harmadik szerint nem házasodhatunk, a következő tiltja,
illetve előírja a kopaszságot.
Mi volna az elv? A szó maga nyelvújítási,
ám a magyar gyöknyelv lévén nem előzmény nélküli. A
Czuczor–Fogarasi-szótár írja: „1) Általán, ami elűl
van, ami másokat megelőz, mi jó előre történt, és lett, V.
ö. ELŐ. fn. 2) Ismeretfő, kutfő, melyből valamely eszmét
merítünk. Különösen 3) oly gyakorlati okfő, mely vezérli
akaratunkat, cselekvényeinket.” Az elv tehát megjelenése
után menten átveszi hangoztatója fölött a hatalmat. A magyar
egységlogika jegyében egyszerre lesz ok és cél, amely mintegy
belülről vezérel bennünket. Távolról nézve emlékeztet a
kinyilatkoztatásra, a helyes és szép élet útmutatója
szerepében tetszeleg, ám áldozatul esett az okoskodásnak.
Eszme lett belőle, majd kényszerzubbonyt kapott, amitől
ideológiává görcsösödött, s végül tablettává
sajtolódott.
*
Mesterünk mit tett? Amikor összeszedte
tanítványait, rögtön elvekbe ütközött. Jn 1,45: „Fülöp
találkozott Nátánáellel és közölte vele: »Megtaláltuk
azt, akiről Mózes törvényében és a prófétáknál szó
van: a názáreti Jézust, József fiát.« »Jöhet valami jó
Názáretből?«, kérdezte Nátánáel.” [Ebből az is
kiderül, hogy a jól megcsontosodott elv valódi neve
előítélet.] »Jöjj, nézd meg«, felelte Fülöp. Mikor
Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt:
»Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne
kétszínűség!«” [Jézus tudta, hogy mit mondott róla
Natanaél, aki szavát dicséretnek vette, azonnal magára
ismert, és elve elillant.] »Honnan ismersz engem?«,
kérdezte Nátánáel. Jézus így felelt: »Még mielőtt
Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.«” A
fügefa alatt őrizgethette Natanaél élete legféltettebb
titkát. S a Mester átlátott rajta. De most hagyjuk. Térjünk
arra, hogy elküldte apostolait, hogy minden népet beszéljenek
rá – elvei ellenére – az örök életre.
*
Ő maga hirdette az Országot, s bizony
rábeszélt rengeteg embert, akik csapatostul követték!
Leggyakrabban az átvilágítás módszerét használta:
tanulságos, amint a házasságtörő nőt kövezni akarókat
szembesítette saját viselt dolgaikkal, mire azok belátták,
hogy vagy ők rosszak, vagy az elveik. Csatlakozni akart hozzá a
gazdag ifjú, önként, lelkendezve, ám Jézus lelohasztotta: „Ha
tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd
szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben. Aztán
jöjj, kövess engem!” Kiderült, hogy a fiatalembernek a
vagyona az elve, az pedig nem engedi az örök életbe.
Különleges, posztmodern figura, lelkileg kortársunk Pilátus,
akinek kegyelmet ajánlott: „aki igazságból való, hallgat
szavamra”. A helytartó – foglalkozására nézve az
igazság szolgája! – azonban nem az igazságból való volt,
nem is arra tartott, mert a reálpolitika nevű csalafintaságot
élte, visszakérdezett: „Mi az igazság?” Neki a XXI.
századi – antikrisztusi? – értékmentesség, mondhatni,
elvtelenség volt az elve.
Az elvtelenség amúgy a farizeusi elvesség
másik neve.
*
Az Isten Országának hirdetése
elvrombolás: számoljuk össze a szombati csodákat, a
kézmosás, a böjt elmulasztását stb. Az Úr nem az elvek
foglya: Ábrahám mekkorát alkudott vele Szodomáért, a
kánaánita asszony pedig a kislánya egészségéért!
Állandóan olyan alakokkal mászkált, evett és beszélgetett,
akiket az elvhű zsidók messze elkerültek.
Nem az elveiért halt meg! Ellenkezőleg: az
elvek rabjai ölték meg. Kajafás főpap pontos számítást is
végzett: „Ti nem értetek semmit. Nem látjátok át: jobb,
hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy az egész nép
elpusztuljon.” Mondani sem kell, hogy nem önmagát
gondolta föláldozni a népért. Hanem valaki mást.
Éppenséggel az Istent…
Ugyan mit érnek Isten Országában az elvek?
Bevihetők-e oda? Vagy bűneinkkel együtt lefaragják rólunk a
purgatóriumban, ahogy az Álomban tanultam…
*
Mindannyiónknak szoktak lenni elvei.
Öncsalás azt gondolni, hogy az elvek személyes, benső ügyek.
Mivel az Országba nem vihetők be, külsők. Persze lehetnek
fontosak – valamennyire. Amíg sánták vagyunk, addig
szükségünk van rájuk mint mankókra. Ha azonban például a
Nyolc Boldogság valamelyikében: az igazságban, a lelki
szegénységben, a szelídségben tudnánk élni – ha tehát a
Boldogság állapotunk volna –, akkor elhajíthatnánk
őket.
Erények múltán
Hölgyeim és uraim, ne haragudjanak, de
most egy iszonyatosan ocsmány szó következik, amit manapság
jobb helyen tilos kiejteni. Aki káromkodik, gyalázza Istent,
mások anyját, a sajátját, a tulajdon gyermekét vagy
hazáját, azt észre sem veszik, de aki ezzel a szóval
próbálkozik, az a legjobb esetben kelekótyának, maradinak és
nevetségesnek minősíttetik. No, lesz, ami lesz, kimondom, ez
egy jó erős, kétszáz évnél öregebb ház, csak nem dől
össze: erény.
*
Az erények a fölületes szemlélő
számára az elveknek egy bizonyos csoportját alkotják.
A keresztény fölfogás szerint három az
isteni erények száma: hit, remény, szeretet – ez
utóbbi az összes többi alapja. A fő erkölcsi erények
négyen vannak: lelki erősség, okosság, mértékletesség,
igazságosság, az egyéb erények pedig: tisztaság-szüzesség,
türelem, jóság, kegyesség, irgalmasság, imádság mint
az Istennel való kapcsolatteremtés gyakorlata, éberség,
vagyis a Magasságos előtti nyitottság, nagylelkűség,
önzetlenség, önmegtagadás, alázatosság, egyszerűség.
A hinájana buddhizmus öt erény
teljesítését várja el mindenkitől: a nem-ártást
(ahimsa), az igazmondást (satya), a nem-lopást
(asteya), az erkölcsösséget (brahmacárya) és a józanságot
(suramatta), a gyakorló buddhistáknak kerülniük kell a tíz
rosszaságot (dasa-síla) is: először a Test három
rosszaságát, úgymint az ölést (panatipata), a lopást,
az erkölcstelenséget. Másodszor a Nyelv négy
rosszaságát: a hazugságot (musa), a rágalmazást,
a durva beszédet és a haszontalan fecsegést
(tiracchanakatha), harmadszor pedig a Szív három
rosszaságát: a mohó vágyakozást (lobha), a gyűlölködést
(dosa) és a tudatlanságot (moha). Látjuk, hogy a
kereszténység többlete a hit, remény, szeretet, de a többi
erény nagyjából hasonló. Az iszlám öt oszlopa, a hit, az
imádság, a Ramadán-böjt megtartása, a zakat, a szegények
javára szolgáló vagyonadó és a mekkai zarándoklat.
Mindenütt léteznek még olyasféle polgári
erények, mint hazaszeretet, hűség, bátorság. Most már
tetszenek sejteni, hogy mi a baj az erényekkel.
*
Amerikában s általában a globalista
civilizáció vezető országaiban apránként, de
könyörtelenül gyomlálgatják a kereszténység tanításait,
ünnepeit, jelképeit a közéletből, s ahonnan csak tudják. Az
EU törölte a kereszténységet előzményei közül. Nem
véletlenül. Néhai Antall József, az utolsó európai lovag
azt írta, hogy „Az európai ember keresztény, az is, aki
ateista”. Nos, tévedett. A kereszténység, de a
buddhizmus, az iszlám és a többi világvallás erényei is
hiányoznak Gazdaságkor eszmetárából. Sőt, a régebben a
tudatalattiba száműzött vétkek kerültek hatalomra. „Házasságtörés,
hazugság, irigység, kevélység, tisztátalanság, önzés,
kapzsiság, dicsőségvágy, hiúság stb.: ma mindezekkel a
tulajdonságokkal mint az emberek természetes
megnyilvánulásaival lépten-nyomon lehet találkozni a
különféle médiumokban.” Korunk népnevelőiben: a
filmekben, tévében, de az ún. „magas művészet”
kiállítótermeiben és irodalmában is – írja Buji Ferenc
ad-Darqawi Az emlékezés rózsakertje című művéhez
készített előszavában.
Az említett bűnök nem holmi
polgárpukkasztó tréfák, hanem a versenytársadalom
fejlődésének szigorú előföltételei. Először talán
Mendeville fogalmazta meg A lázadó kas című
poémájában (1705), hogy „Államukban virult az élet
[vagyis az erkölcsi rendből kitört méhek kaptárában],
naggyá tette a bűn s a vétek / (…) millió
szegénynek munkát adott a fényűzés, / s gőgtől nyert
élést nem kevés. / Irígység, hívság, karba kart, /
föllendítették az ipart, / s az állhatatlanság hibája /
ételbe, bútorba, ruhába, / e nevetséges gyengeség lett /
hajtója a kereskedésnek. / Törvényük csakúgy, mint ruhájok
/ ki volt téve a változásnak, / mert ami egy nap tiszta,
szent, / fél évre rá bűnszámba ment.” A XVIII. század
végén Adam Smith erkölcstantanár az önzésben fedezte föl a
gazdasági fejlődés motorját, s nem is tévedett.
Buji Ferenc így folytatja: „Olyan
világban élünk tehát, amely minden ízében támadólag
fordul szembe azokkal az értékekkel, amelyek a tradicionális
társadalom sajátjai.”
Természetesen nincs szó holmi
értékválságról, amiről lila szociológusok és
újságírók szoktak értekezni. Az értékek nem kerülhetnek
válságba. Az emberek annál inkább, ha az őket megtartó
erények gyakorlásában megakadályozzák őket. Most valami
ilyesmi történik.
A Paradicsom elhagyása után kialakult
vallási társadalmat Gazdaságkor alapjáig lebontja, és
helyébe merőben újat akar építeni, amelyben az erény, a
bűn vagy akár az illetlenség emlegetésének nincs helye.
Gondoljuk el, mi történne a világelfogyasztói
civilizációval, ha a mértékletességet, a tisztaságot és az
egyszerűséget, a bölcsességet gyakorolnánk. Hová jutna a
sajtó, a reklámipar és a politika, ha a tetten ért hazugot
menten kiseprűznék a közéletből? Igaza van Hamvasnak, aki Az
igazságtalanságról című esszéjében így vélekedett: „Jó
állampolgár valaki addig, amíg a társadalomnak nem okoz kárt
erényeivel.” Az lenne csoda, ha Gazdaságkorban a
gazdaságtalan erények nem kerültek volna ki a
köznevelésből, a művészetből, az irodalomból és persze a
szórakoztatásból.
*
Édesanyám tanítónő barátnője,
bizonyos Ilonka néni, nyugdíjaztatása után s a kommunizmus
végóráiban már bátran járt templomba, sőt, lelki vigaszt
hordott az ismerőseinek. Ez úgy történt, hogy készített
valami ajándékot, például csontot a kutyának, aztán elment
látogatni. De nem jött be, hanem a kertkapuban kiabált:
Bözsikém! Bözsikém! Édesanyámnak föl kellett állnia a
munkájából, kimenni az utcára, és hosszas kézitusa után
bevonszolni Ilonkát. Ilonka ugyanis jó volt, nem akart zavarni,
csak egy kis lelki vigaszt hozott, meg egy csirkecsontot
Borzasnak. De Ilonkám, gyere csak be, ha már idáig eljöttél.
Odabent előkerült valami sütemény, mire Ilonka: nem,
köszönöm, nem azért jöttem, hogy kiegyelek benneteket a
házból. Vesződséges kérlelés után megfogott egy almás
pitét, kettétörte, felét a szájába tette, a másikat vissza
a tálba.
Általában addig maradt, amíg ezt a mondatot
nem hallotta: ó, Ilonkám, hogy te milyen jó vagy! Ekkor
fölszedelőzködött, hogy máshonnan is begyűjthesse ugyanezt
a hazugságot.
Helder Camara, a nagy latin-amerikai püspök
mondá: „Az első fölébredt bűneiből, a második mikor
ébred föl erényességéből?”
*
Az elfojtott gonosz indulatok és
ösztönök helyén ma az erények raboskodnak a tudatalattiban.
A korszellem zárta be őket.
Lehet, hogy az új korfordulat akkor
következik be, amikor a leláncolt jóság, igazságérzet,
szeretet lázad föl, s tör a napvilágra?