|
In
memoriam Sánta Ferenc
Buda Ferenc
Két
emlék a múltból
Sokan szólalnak meg a mai nap e helyütt
Sánta Ferencről. Épp ezért – ám eredendő szokásomhoz
híven – mondandómat én rövidre fogom. Kísérletet sem
teszek rá például, hogy nyomról nyomra haladva megfejtsem
vers tömörségű prózájának különös titkait.
(Mindazonáltal váltig biztatom tudós irodalmár barátaimat:
ne elsősorban s ne főleg csupán eszmei megközelítéssel,
hanem a részletes és tárgyilagos szövegelemzés – hogy úgy
mondjam – hangyamódszerével is próbáljanak a Sánta Ferenc-i
életmű mélyére hatolni.)
Jómagam, mint többnyire szótlan megfigyelő,
két emlékezetes – legalábbis számomra emlékezetes –
jelenetet szeretnék itt felidézni abból a hajdani időből,
amikor nemcsak hogy egyszerre éltünk a Földön, ám
néha-néha még találkoztunk is.
Az egyik valamikor a 20. század utolsó
harmadának kezdete táján történt Kecskeméten, a Forrás
kezdeményezte szociográfiai tanácskozáson. (Jellemző –
persze elsősorban rám –, hogy az egész tanácskozásból
számomra ez a jelenet vált a legmaradandóbbá.) Szót kérvén
az elnökségtől, a tanácskozás közepe felé felállt Sánta
Ferenc, majd csendes, visszafogott, fegyelmezett hangon, higgadt,
racionális érveléssel a moralitás társadalmi, politikai s
nem utolsósorban alkotáslélektani fontosságáról kezdett
beszélni. (Közbevetőleg: vajon nem furcsa-é, hogy a moralitást
s a mortalitást egyetlen kurta, zöngétlen zárhang
különbözteti meg egymástól?...) Ott ült a tanácskozás
asztalánál sok más jeles személyiség között – sőt pozicionális
energiáit tekintve: fölött – megboldogult Tóth
Dezső elvtárs. (A mai ifjabbak zöme bízvást az sem tudja
már, kit tisztelhettünk benne.) Ferenc elhangzó szavai
hallatán Tóth Dezső orcája – akárcsak lakmuszpapír a
savas közegben – lassacskán vörös színre vált, majd
szinte ki sem várván, hogy felszólaló mondandóját
befejezze, felpattant, s gorombán kikérte magának, hogy valaki
– bárki – az erkölcs szempontjaival merjen itt
előhozakodni. Sánta nem vágott vissza neki; emlékezetem
szerint egy pillantásra sem méltatta.
Másik emlékem néhány esztendővel korábbra
tehető, s ennek voltaképp személyesen is érintettje vagyok. Ratkó
Jóskával kettesben látogattunk el Sántáékhoz. Nekünk akkor
még csak három gyerekünk volt, s Feri négyfias
családapaként egy – mint hangsúlyozta: bevált – módszer
átadásával járult hozzá gyermeknevelési ismereteink
gyarapodásához: „Fiaimnak lelkére kötöttem: ha a
játszótéren bármi okból bármelyiküket is bántja valaki,
fogjanak össze mindannyian, s agyalják meg az illetőt. Utána
jöjjenek fel hozzám, számoljanak be róla pontosan, mi
történt, hogy történt, s majd én eldöntöm, kinek volt
igaza.”
Erről ennyit mondott akkor.
Ezúttal én sem mondok többet róla.
A megemlékezés és a két
tanulmány 2008. október 29-én az Írószövetség Sánta
Ferenc-emlékülésén hangzott el.
