Alföldy Jenő
Valahol otthon? Ezen a
világon?
Deák Júlia: A pincebérlő
Deák Júlia „pincebérlőnek” nevezi
kisregényének hősnőjét. Miután elolvastam ezt a
valószerűtlenségében is mélyen igaz művet, eszembe villant
Lengyel József egyik esszéje, amelyet Charles Dickens A
Pickwick Klub című regényének főszereplőjéről írt.
Mindent megtudtunk a jeles úr jelleméről, a gonoszok és a
közönyösök világával folytatott elkeseredett
küzdelméről, de továbbra sincs fogalmunk róla, kik a
hozzátartozói, milyen volt gyerekkora, ifjúsága, voltak-e
szerelmei, s egyáltalán, miféle egzisztencia ő. Deák Júlia
pincebérlő hölgyének sem ismerjük életkorát,
foglalkozását, nem tudjuk, milyen a családi állapota,
szakképzettsége, miből tartja fenn magát. Még a nevét sem
tudjuk. Érzékeny lelkületéről azonban világos
elképzeléseink lehetnek: irtózik a modern élet zajos és
áttekinthetetlen zűrzavarától, az ésszerűtlen
intézkedések merev és kiszámíthatatlan rendjétől. Úgy
érzi, hogy a társadalom a személyes integritásában sérti
meg minduntalan, s ezért el akar bújni előle. Kilétét
egyetlen pontból világítja meg az író: „pincebérlő”
mivolta felől – de ebben a viszonylatban feltárul a hölgy
egész egyénisége. A szerző tárgyilagosan és elfogulatlanul
beszélteti belső monológjaiban, s ehhez finoman
megkettőztette a pincebérlő beszédmódját. Vallomásai
nemcsak arról szólnak, hogy milyen viszontagságokon megy át,
hanem az írói kommentárt is kifejezik. A pincebérlő
intelligens hölgy – pontosan és árnyaltan mondja ki a
külvilág brutális támadásaira adott válaszait, s ezek
abszurditásukban is szükségszerűen hatnak. A megbomlott
világrend a hozzáidomult tömegember szemében érthetetlen
viselkedésre készteti azt, akinek az elmeállapota és
érzelemvilága ép maradt.
Első megnyilvánulásától az utolsóig
érezzük, hogy a pincebérlő mással össze nem téveszthető,
szenvedélyes, céltudatos és meglehetősen öntörvényű
ember. Céltudatosnak a pincéhez való ragaszkodása és a
viselkedése mutatja, egyebekben élhetetlen, alkalmazkodásra
képtelen egyéniség. Idegenül mozog a világban, de a
társadalom értetlenségét s erőszakos elutasítását
határozott lépésekkel igyekszik megelőzni. Kudarcra ítélt
akciói az örök vesztesek közé utalják. Ám hogy milyen cél
vezeti abban, amit megszállottan szeretne elérni, s miféle
dolga van a sötét, elhanyagolt helyiségben, arról kevés
sejtelmünk van. Vélhetőleg csak szemlélődik a félhomályban
emléktelenül, céltalanul és megkönnyebbülve, mint egy
Budapestre tévedt jógi.
Nemcsak a József Attila-i szörnytársadalom
mai öntőformáitól, hanem önmagától is
elidegenedett. Idegenné vált számára önnön múltja is.
Régi fényképeit viszolyogva forgatja, a hozzájuk fűződő
emlékeket kínosaknak érzi, szinte undorral töltik el. Hát
még a városrész, ahol mindennapjait morzsolja: évszázados
vadgesztenyefákat vágtak ki, a régi, hangulatos
kertvendéglőt lebontották, helyükön a korunk szellemét
reprezentáló főintézmény, az új Bank emelkedik. „Egyik
pillanatról a másikra piros kabátos bankfiúk fogadták a
tanácstalan belépőt, egészen fiatal, tenyérbemászó
bankfiúcskák, akik a hihetetlenül magas fizetéseiktől
megkótyagosodva, nesztelen léptekkel közlekedtek
öltönyeikben a márványoszlopok között, és lenéző
udvariassággal beszéltek a bőrfotelekben feszengő, nyűtt
klienseikkel.” A kép ismerős, találó. Akárcsak az, hogy a
hölgy lakóhelyének közelében virágzó gyümölcsösöket
dózeroltak el, helyükön betongyűrűk, kábelhengerek és
munkagépek sorakoznak… A fák kifordított gyökerei közül
előjön egy termetes zöld gyík, meredten bámulja a sztráda
forgalmát, s olyannyira nem érti, hogy hol van, mintha más
bolygóról csöppent volna ide.
A hölgy menedékkereső indítékát csak
akkor fogalmazza meg a szerző, amikor már birtokba vette
vágyva vágyott azilumát, a pincét: „A méteres vastag,
boltíves falak között végre oda kerültem, ahová mindig
vágytam, eljutottam az engem mindentől megvédő bunkerembe.”
Nem mintha a háborútól, bombáktól rettegne kórosan –
régen volt, a hidegháború idején, hogy békepropagandával
ijesztgették az embereket. Más időket élünk, csak egy dolog
nem változott: most is az agresszív embereké a világ. Ők
értik a dörgést – egyik kezükkel lakhatatlanná teszik a
világot, a másikkal pedig üvegpalotáik foglyaivá teszik a
kiszolgáltatottakat. Menedékünktől – a biológia nyelvén
mondva: élőhelyünktől – megfoszt a
konzumtársadalom, szemünket a műmárvány, az acél és az
üveg hamis csillogásával, fülünket a dübörgő gépek és
az őket is túlharsogó gépzene lármájával sokkolja. S
úrrá lett a társadalmon egy természetellenes szokás: a
reklámozott meztelenség kultuszával a puszta testi létezést
is hitelteleníti. A meztelenség immár „a nem létező titkok
anatómiai pontosságú feltárása, s a valódi titkok
elüldözése”. A rejtekhelyre azért van szüksége a
hölgynek, mert itt mentesülhet a kényszerektől, zavartalanul
hallgathatja „testének belső alapzaját”, lélegzését s
vérköreinek suhogását. Elege van az arctalan és emléktelen,
közönyös vagy tolakodó világból s elfogadhatatlan
törvényeiből. Nem hajlandó többé alkalmazkodni. Ezekért
kell neki a mélyre ásott, vastag dongafalakkal kibélelt pince.
Nem puszta szeszélyből keres védettséget
és csöndet. Csődhelyzetbe került, kifizetetlen számlái
reménytelenné tették jövőjét – bujkálnia kell a
lakáshivatal emberei és a számlaellenőrök elől. Magányát
senki nem oldja fel, a sorstársának vélt özvegy, a „pulis
nő” sem tud rajta segíteni, s a privatizálás során
tulajdonossá vált lakók is ellenségesen méregetik az új
bérlőt, mindent megtesznek, hogy kiutálják a jöttmentet. Az
ügyvéd ördögi ötlettel vet véget a pincelakó
nemkívánatos jelenlétének: befalaztatja a
szellőzőnyílásokat. A pince levegőtlenné válik, a
felgyülemlő nedvességtől mindent elborít a penész. A
régiségkereskedőtől megőrzésre átvett, ódon hangulatukkal
megnyugtató bútorok rövidesen tönkremennek, a helyiség
lakhatatlanná válik.
Nem úgy van berendezve az új világ, hogy
menedéket adjon a menekülőnek. (Vajon volt-e valaha,
Kosztolányival mondva: Caesar, Napoleon korában? A
katakombákban meghúzódó őskeresztények, az inkvizíció és
a földalatti mozgalmak idején?) A tanács kiutalja a hölgynek
a pincét, de nemsokára megsemmisíti saját határozatát. A
maffiózónak gyanús holmik tárolására kell a terjedelmes
pince, s a zugügyvéd nemhogy megvédené a hozzá fordulót, a
gengszter pártjára áll a vitában.
Pedig a nagy változás idején a hölgy
nem érezte magát egyedül. Nyolcvannyolcban, nyolcvankilencben
ő is lelkesen menetelt a tömeggel, egy ritmusra kiáltott vele,
hogy elég volt, hogy jöjjön az új világ. Minden a feje
tetejére állt – de valami nem változott: ugyanazok
uralkodnak fölötte, mint azelőtt. A tanácstól érkező
hivatalnoknő üres, mégis átható tekintete jeleníti meg a
régi-új embertípust, a mindenkori hatalom képviselőjét.
„Az ilyen szem tulajdonosa szerint az az ember, aki nem az
azonnal kézzelfogható saját haszonra törekszik, legyen
bármilyen eszmerendszernek is a híve, bármikor veszélyessé
válható idióta, akinek az eltávolítása a szerzésre
irányuló szorgos tevékenységek és taktikák világából
több mint kívánatos.” A hivatalos és az alvilági erők –
anélkül, hogy egymást tudomásul vennék – együttes erővel
hajszolják végzetébe a hősnőt. Szimbolikus a zárókép, azt
sem tudhatjuk biztosan, álom-e vagy valóság, hiszen a dolgok
mindvégig a valóság és a szorongásos álom határán
lebegnek. A véletlen is segít: a pincében eltörik a
főnyomőcső, mindent elönt az ár, lakója úgy sodródik
benne, mint egy tavas barlangban, de ő megtisztul, és szabadnak
érzi magát. Szivárvány jelenik meg, mint Noé meséjében, de
aztán ismét elszürkül a világ. A semmi szabadsága ez, mint
amikor a csiga elveszti a házát, s ő maga is megsemmisül.
Az író belülről ábrázolja hősnőjét,
saját tapasztalataival ruházza föl – de az egyes szám első
személyű előadásmód miatt se gondoljunk énregényre. A
pincebérlő belső monológja nem arra szolgál, hogy a szerző
a saját kreatúrája közvetítésével fecsegje ki
legszemélyesebb érzéseit. A regény szimbolikus mű,
főszereplője jelképes figura – a környezetétől
elidegenült ember jelképe. A külvilágtól elszenvedett
sérelmein és válaszreakcióin az egyéniséget kirekesztő,
modern társadalom természetét tanulmányozhatjuk. Egy
Garaudy-típusú esztéta azt mondaná, hogy ha már az izmusokat
firtatjuk, akkor ez realizmus a javából, mert az elidegenedett
és egyéniségellenes társadalom valóságos torzulásairól ad
pontos látleletet. Ezt hozták nyakunkra azok, akik a régi
ártalmakat rafináltabbakra cserélték. „Finomul a kín.”
Kitérnék azonban a kisregény kulturális
hátterére is. Emlékszünk a film aranykorára, Antonioni,
Fellini és a többiek elidegenedés-filmjeire, hazaiakat is
beleértve. Deák Júlia könyvét olvasva főként a Vörös
sivatag, Az éjszaka meg a Nappali sötétség villant
emlékezetembe a hatvanas évekből. Antonioni filmhősnői
néztek oly idegenül a világra és a többi emberre, mint a
pincebérlő. Valószínűleg ők is tehettek róla, hogy nem
tanulták meg, vagy nem tudták elfogadni az őket körülvevő
élet játékszabályait, s ezért folyamatosan bántalmak
érték őket. De Antonioni nevezetes nőalakjai – akiket
Monica Vitti és Jeanne Moreau oly felejthetetlenül alakított
– nem harcoltak. A pincebérlő legalább mentsvárat épít.
Belekapaszkodik a pincéjébe – de ő is elsodródik
menthetetlenül. Filmbeli elődei kerek szemmel bámultak,
riadoztak a fényűző gazdagság és az ijesztő nyomor
láttán, s mivel sem választani, sem változtatni nem tudtak,
elveszetten kallódtak, menekültek vagy beletörődtek.
Életérzésük egyik fő eleme a csodálkozás és a nyomában
támadó undor volt. Szerelmeik nem szakítással értek véget,
hanem félbemaradtak. Kivonulásuk a párkapcsolatból
kétségbeejtő, magányuk fertőző. A maga módján a hatvanas
évek nagyobb része is olyan világfájdalmas és szívszorító
volt, mint amilyen Byron és Shelley kora, a napóleoni korszak
utáni évtized lehetett.
Deák Júlia hősnője tudatában van annak,
hogy mi történt. A rendszerváltás nyomán rohamtempóban
importálták a nyugati világból azt, ami rossz, és az arra
épülő hatalomnak és híveinek adtak korlátlan szabadságot.
Fellini-filmet idéz a befalazott
szellőzőnyílásával levegőtlenné vált pince. A Róma egyik
jelenetében a régészek ókori termet tárnak fel a föld
alól, s amikor a kétezer éves falfreskók a modern metropolisz
romlott, savas és benzingőzös levegőjével érintkeznek, a
szemünk láttára semmisülnek meg az antik ábrák. A pincében
elhelyezett régi bútorok is a gyorsított filmfelvételek
módján dobják le díszeiket, furnérozásuk felhólyagosodik,
lapjaik meggörbülnek. Az időt úgy kezeli Deák Júlia, ahogy
a lélekben zajlanak le a folyamatok: végtelenbe nyúló
pillanatokkal és percek alatt lepergő évekkel, hónapokkal.
Az író emlékeiben őrzi azt az
életérzést, amelyet a korábbi évtizedekből magával hozott,
de emlékképeit és vízióit a mai élet lényegének
megragadására használja. Ha régen a romlás előjeleit
érzékelték a kor látnokai, akkor Deák Júlia már a
kifejletet rögzíti látomásaiban.
Ha lassan és késlekedve is, végre a
nyolcvankilences korszak múltával is megszületik a tiltakozás
irodalma. (Szignatúra Könyvek, 2008)