Vasy Géza

Illyés Gyula Babitsról

Közelítés a témához

Babits Mihályt zárkózott emberként szokás számon tartani, bár mint irodalmunk meghatározó szereplőjének, majd egyik vezérének, a Nyugat szerkesztőjének, kiterjedt irodalmi kapcsolatai voltak. Ha ez utóbbiakat vizsgáljuk, akkor az egyetemista évek alatt Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával kialakult, majd megfakult barátság után a legfontosabbá nyilván az Ady Endre–Babits Mihály kettős vált, s ezt idővel az irodalmi közélet, majd az irodalomtörténet-írás is így látta. Ha előítéletek nélkül próbáljuk felidézni ezt az írópárt, legcélszerűbb, ha Székely Aladár 1917 nyarán készült fotóira gondolunk, ahol nem alig egymás mellé állítható ellenfelekként, hanem költő-testvérekként láthatjuk őket. S ezt igazolhatja az a dokumentumgyűjtemény is, amely 1975-ben jelent meg Gál István szerkesztésében, s Babits Adyról írott gondolatait gyűjti össze.

A Babits Mihályról készült fotókat szemlélve még egy olyan kettős portré létezik, amelyben jelentős kortárs író áll mellette. A felvételt Török Sophie készítette 1931 tavaszán a Reviczky utcai lakásban. A könyvesfal előtt ül Babits, s Illyés Gyula egy könyvet mutat neki. A beállítás talán ugyancsak Török Sophie ötlete. A könyv motívuma látszólag elcsépelt, de a háttér természetessé teszi, s az is lehetséges, hogy tudatos rájátszás az Adyval készített fotók könyveire.

Ady Endre és Babits Mihály – hol egymás mellé állítva, hol egymás ellen kijátszva – lassan száz éve tárgya a magyar irodalomszemléletnek. S bár hasonlóképpen közismert Babits és Illyés kapcsolata, ezzel érdemlegesen meglepően keveset foglalkoztunk idáig.

Tanulmányokból, monográfiákból – Kardos Pál, Sipos Lajos, Tüskés Tibor és mások munkáiból tudható e kapcsolat történetének vázlata. A Párizsból hazatért Illyés Gyulára Füst Milán hívta fel 1927 tavaszán egy Gellért Oszkárhoz írott levélben a Nyugat szerkesztőinek figyelmét. Illyés novemberben előbb egy kritikával, majd 1928 januárjában versciklussal mutatkozott be, s szinte azonnal a folyóirat egyik legtöbbet foglalkoztatott munkatársa lett. 1928 és 1932 között, tehát jelenlétének első öt évében a lapban – ha jól számoltam – 68 verse jelent meg, s számos más írása. (Összehasonlításul: ugyanezekben az esztendőkben Erdélyi Józseftől 74, Gellért Oszkártól 74, Fenyő Lászlótól 27, Babitstól 24, Kosztolányitól 14, Szabó Lőrinctől 13 verset olvashatunk.)

Babits hívására József Attila vitte el Illyést először a Reviczky utcai lakásra. Tudjuk, szenvedélyes pedagógusként, ám a tanári pályától eltanácsolva Babits kereste legalább az irodalmi tanítványokat. Jó értékítélete volt, de a legjobbak idővel rendre fellázadtak a mester ellen, mint Szabó Lőrinc, Németh László s a legvadabbul József Attila. Illyés Gyula kivételnek számít: ő vállalta a tanítvány, majd a fiatalabb barát, a közeli munkatárs, végül a Nyugat ügyét, eszmeiségét továbbvivő szerepet a Magyar Csillag szerkesztésével, majd mindhalálig a nemzeti költő feladatkörének felvállalásával.

Babits és Illyés kapcsolata nem villámcsapásszerűen vált bensőségessé. A fiatal írók Nyugat szervezte és Babits által bevezetett estjén 1928 decemberében a Zeneakadémián Illyés még nem kapott helyet a 14 bemutatkozó között, de 1930 februárjában, a Nyugat-esten már ő is fellépett. A Babits szerkesztésében 1932-ben megjelent Új anthológia 33 fiatal költője közül pedig ő kapta a legtöbb helyet (Illyés 19, Erdélyi József 18, Szabó Lőrinc 12, Török Sophie 11, Bányai Kornél 7, Fodor József 7, Sárközi György 7 lap). Van olyan vélemény is, hogy Illyés kapcsolata Osvát halála után vált szorosabbá Babitscsal. Ezt a lapban való publikációk száma önmagában nem igazolja, mert 1929-ben is gyakori szerző már Illyés. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy e kapcsolatot az idő múlása mellett az is mélyíti, hogy Babits szerkeszti a Nyugat vers- és kritikai rovatát. Ettől kezdve válik Illyés rendszeres vendéggé Babitséknál, házaságkötése után (1931) gyakran első feleségével, Mucával. Esztergomban 1930 júniusában járt Illyés először. Babitsék is többször meglátogatták az Illyés házaspárt. Babits figyelmének bizonyítéka, hogy Illyés már 1930-ban kap a Baumgarten Alapítványtól segélyt, amelyből Bécsbe utazhat. Magát a díjat először 1931-ben, majd 1933-ban, 1934-ben és 1936-ban kapta meg. (Babits életében Illyésen kívül csak Tersánszky kapta meg négyszer e díjat.)

Kettejük kapcsolatának jellegét lehetetlen egyetlen fő vonással jellemezni. Voltaképpen már abban is van valami meglepő, hogy ez a két ember tartósan ilyen közel kerülhetett egymáshoz. Meglehetősen nagy – tizenkilenc évnyi – közöttük a korkülönbség. Igaz, a művészeti életben ez elég hamar mellékessé tud válni. Származásuk, nevelődésük eléggé eltérő. Azidőben nemcsak az volt szokatlan, hogy valaki olyan őszintén feltárja, vállalja alacsony sorból való származását, miként azt Illyés tette költészetében és a Puszták népében, hanem az is, hogy egy onnan induló fiatal ennyire bensőséges kapcsolatot alakítson ki egy nemesi-polgári, lateiner értelmiségi körből származó idősebb emberrel. Természetesnek ható, ám nem elégséges magyarázat sem az, hogy költők voltak, tisztelték egymás tehetségét, sem az, hogy földiek. A Dunántúl s szűkebben Tolna megye ugyan egyaránt szívet dobogtatott, ám aligha ugyanazért. Szemérmesen, de nyíltan vallott erről Babits kritikája a Puszták népéről.

Tegyük ehhez hozzá, hogy nemcsak Babits, de Illyés is zárkózott, nehezen megnyíló, szűkebb magánéletéről nemzedéktársai körében is alig beszélő ember volt, vagy legalábbis ilyenné vált a Párizsból való hazatérése utáni években. Bármennyire közel került is Babitshoz, második feleségét, Flórát már nem vitte el hozzá, közös fényképeik sincsenek. S az is kérdéses, hogy beszélt-e vele első házasságának válságáról, majd Flóráról. Babitséknak a válásról mindenesetre tudniuk kellett, mert Muca többé nem írta alá a leveleket. Illyés már 1937-ben más lakásba költözött, a hozzá írt levelekben pedig 1938-tól sem szerepel Flóra neve, köszöntése.

Az életkorbeli különbségből következhet egy tanár–diák kapcsolat is, amely mester–tanítványivá alakulhat át. Komjáthy Aladár erre a klasszikus, de jelentéktelen példa. Szabó Lőrinc esetében egy időben mintázódik egymásra e kettő, s ő lesz a nagy lázadó. Németh László felnőttként ismeri meg Babitsot, s évek múltán fordul szembe vele. De ő is diákja lesz egy időre, s éppen Illyéssel, Basch Lóránttal és Farkas Zoltánnal 1930 őszén, amikor a Vergilius-olvasásban segíti őket Babits. Illyés is felnőttnek, évek óta publikáló szerzőnek számít, amikor közelebbi kapcsolatba kerül új mesterével. Közelebbibe, mert a Munkácsy utcai gimnáziumban volt már egy futó találkozásuk: a folyosó képeit nézegető diákot elzavarta az érettségire felügyelő s ideges tanár. Babits diákja azonban igazából ő sem lehetett.

Még egy lehetőséget szükséges említeni: a virtuális apa–fiú kapcsolatot. Illyés szüleinek házassága 1916-ban végleg megromlott, a fiú a kapcsolatból menekülő édesanyát választotta, s Budapestre költözött vele. Ettől kezdve csak ritkán találkozhattak, tizennégy éves korától apa nélkül növekedett. Az 1928-ban huszonhat éves Illyés majdnem a fia lehetett volna Babitsnak, aki valóságosan is segíthette a magyarországi pályakezdést, nemcsak publikálással, hanem tanácsokkal, barátsággal is. A tehetségében bizonytalan fiatalember pedig örömmel fogadta az irányítást alkotásbeli, poétikai kérdésekben s másban is. Például Babits javaslatára kezdett el szépprózát írni. Amikor 1933 tavaszán a Társadalmi Szemle szerkesztőségében a megbeszélésre odahívott Illyést is letartóztatták, a házkutatás után felesége Babits segítségét kérte, aki viszont Schöpflinhez fordult, az pedig országgyűlési képviselőket riadóztatott, s így a valóban „ártatlan” költőt kiengedték.

Babits és Illyés kapcsolatában a leginkább meghatározó alighanem ez a virtuális apa–fiú viszony. S ez magyarázza azt is, hogy bár nem kevés világszemléleti, mesterségbeli kérdésben eltérő volt a véleményük, tolerálták egymást. S mint az igazán jó tanár, Babits tanult is Illyéstől s más fiatalabbaktól is.

Magának Illyésnek a megnyilatkozásai sem egészen egyértelműek kapcsolatukról. Érdemes idézni a Babits-emlékkönyvből azt az írását, amely idáig csak ott jelent meg. Az ismeretlen. Naplójegyzetek versben és prózában vége felé olvasható a következő:

„Mindabból, amit így rámondtak, egy bizonyos: magányos volt. Nem volt barátja. Én sem voltam az. Sosem tudtam megmondani neki, mit gondolok róla, mennyire szeretem. Az utóbbi tizenkét évben ilyen mondandó előtt mindenki zavarba esett: amivel a véletlen sors megadta végre neki, amire testének szüksége volt, azzal vette el, amire lelke vágyódott, azzal, hogy pénzt kellett kezelnie, írói díjat. Soha hívás nélkül nem mentem hozzá, minden január előtt három-négy hónappal hívásra is alig. Említettem, mennyi támadás érte; most kezdhetnék csak bele. A levegő megromlott, csak gyanú úszott benne, szellemi életünk bebizonyította, hogy mecénásra, egy nemes szellem ajándékára sem méltó. Igen szenvedett ettől is. De nem rántok gyanút azzal is magamra, ha melléállok s vigasztalni próbálom? – ilyen esetlenül gondolkozhatott bennem a lélek. Gyávaságom büszkeségbe öltözködött, majdnem ridegségbe. Vigaszom az, hogy megértette okát; mintha a világot akarta volna lesóhajtani magáról s aztán, amit ritkán tett, átölelt. Most bontakozik a magányból, az ezerféle elzártságból és bezártságból. Első alkalom, hogy szabadon írhatok róla. Csak most lesz mesterem. Most próbálok érdemes lenni barátságára.”

1964-ben hasonló szellemben foglalta össze kapcsolatukat:

„Én nem voltam Babits-tanítvány; vagy – nehezebbfejűségem folytán –  csak később, már halála után. Szerkesztőhelyettese voltam, majd szerkesztőtársa, végül szerkesztőörököse. Közelségünk mégis látszólagos. Nem volt egyetlen eset sem, amikor meghívás nélkül kerestem föl. Éreztem szeretetét, de ezt annak tulajdonítottam, hogy földik vagyunk. Védelmét pöre újrafölvételében két ellentétes szóval így fejezhetem be: mégis és épp azért.” (Babits szemébe nézni)

Illyés nagyon hamar megnyilatkozott írásban is mesteréről. A Nyugat 1928. december elsejei számában jelent meg első méltatása Az istenek halnak, az ember él című kötetről. (Később ugyanerről közölte József Attila a maga önmegsemmisítéssel felérő „tárgyi-kritikai tanulmányát”.) 1932 decemberében pedig ő mutatta be egy-egy Nyugat-esten Móricz Zsigmond, majd Babits Mihály munkásságát.

A Babitscsal foglalkozó írások első gyűjteménye 1964-ben, az Ingyen lakoma I–II. lapjain jelent meg. Az itt olvasható hat szöveg mellé az életműsorozat Iránytűvel I–II. kettős kötetében további négy társult (1975). Illyés Gyula Babits-képe e tíz, 1928 és 1961 között keletkezett mű alapján vált áttekinthetővé. Az világosan megmutatkozhatott ezek alapján is, hogy Petőfi Sándor után a legtöbbször Babitscsal foglalkozott. Az említett gyűjteményben Babits 80, Kosztolányi 50, Veres Péter 40, Nagy Lajos, Németh László 35, Ady Endre, Móricz Zsigmond 20 lapnyi helyet kapott. S megerősíti e két vezércsillag együttállását egy 1959 végi kifakadás. Szülőföldjén járt Dobozy Imrével, az újjáalakult Írószövetség főtitkárával. Illyést Kádárék akkor már három éve ellenségként kezelték, új munkáit nem adták ki, hűségnyilatkozatára, 1956 miatti bocsánatkérésére vártak. Ez ügyben fakadt ki a gépkocsiban: „Jönnek-mennek az államtitkárok, de én Babitsnak és Petőfinek felelek!” (Naplójegyzetek, 1959. december 29.) Tegyük hozzá: Babits neve és műve azokban az években ugyancsak gyanús volt.

A sok műfajú Illyés alkotói életművében az esszéírás is elsőrangú, irodalomtörténészként azonban nem szokás őt számon tartani. Bár azt hiszem, e szakma képviselőinek többsége kiegyezne akkora teljesítménnyel, mint az ő Petőfi-monográfiája. Tverdota György szerint Illyés Babitsról írott esszéi „a bennük foglalt termékeny felismerések dacára sem sorolhatók a Babits-irodalom élvonalába”. Nyilván van ebben igazság, de ha például Illyés legelső írását Az istenek halnak, az ember él című kötetről összehasonlítjuk Németh László, Sárközi György és főként József Attila kritikájával, vitathatatlanul Illyésé veti fel a legtöbb szempontot. Szemlélete diakron, mert megkülönbözteti a költői korszakokat, és szinkron, mert azt is kijelenti, hogy Babits „e kor egyetlen hazafias költője, abban az értelemben, ahogy Vörösmarty és Petőfi vették ezt a szót”. Világszemléleti, poétikai, verstani megfigyelései egyaránt vannak. A további esszékben visszatérően szó van a mű és a személyiség megfeleléséről, a sorsproblémák iránti érzékenységről, a hazaszeretet, a katolicizmus, az egyetemesség, a humanizmus, a műveltség, az igazság, az Európa-eszme központi szerepéről, a tárgyiasságról, a valóság tiszteletéről, az elefántcsontorony-vád hamisságáról, a méltatlan félreismerésekről, vádaskodásokról, tehát az irodalmi élet mocskosságáról. S gyakran felelteti meg az életmű tanulságait az esszé megírásának jelenkorával. 1954-ben például így: „Olyan országokban azonban, ahol a levegőben járó szó fele hazug, a költő nem mozdulhat el a verse mögül: nincs érvényes mű emberi födözet nélkül.” (Babitsról a fiataloknak)

Az említett tíz írás azonban korántsem a teljessége Illyés megnyilatkozásainak Babitsról. Az Emlékkönyv három írása közül is csak egyet tartalmaz. Pedig ott olvasható a már idézett Az ismeretlen, valamint a ravatalnál elmondott beszéd. Az ismeretlen, talán a halál keltette zaklatottságnak is köszönhetően, alighanem a legizgalmasabb Illyés Babits-tárgyú írásai közül. Négy vers is van benne, ezek közül csak kettő került kötetbe, Az első hajnal… és az Istenek haltak… nem. A Szabad halott és Szekszárd címmel A drága föld… olvasható az 1947-es Szembenézve megjelenése óta kötetekben is.

Ma már kevesen emlékezhetnek arra is, hogy 1954 késő őszén Illyés Gyula avatta fel Babits Mihály Ferenczy Béni által készített síremlékét a Kerepesi temetőben. Ez a szöveg is csak akkor jelent meg (Művelt Nép, 1954. december 5.). A bolsevikok részéről már 1945 májusában meginduló Babits-átkozás évei után az enyhülés egyik jele a síremlékavatás minisztériumi támogatása, a beszéd megjelenése. Illyés egyrészt jelképesen utalt a sanyarú utóéletre, másrészt úgy tett, mintha Babits köztiszteletnek örvendene:

„Tizenhárom évvel ezelőtt ezen a helyen valamennyien Babits Mihály példája mellett, Babits Mihály újító merészsége, csillapíthatatlan igényessége, szívós hűsége, mély embersége és frázistalan hazafisága mellett tettünk hitet. Nem volt okunk megbánni. Kiderült, mennyire szükségesek ezek az értékek jelenünknek, jövendőnknek is. Kevesen vagyunk itt, tizenhárom év után, de ennyien tizenháromszor tizenhárom év után is lesznek itt, és Babits Mihálynak ez volt a legfontosabb.

Mert Babits Mihály, aki mint annyi magyar – züllő s veszendő nép fiának tudta magát, s aki tán épp ezért az időt akarta legyőzni, s volt épp ezért már ösztönében az idővel dacoló magyar művek híve, Babits Mihály ilyen – nem térben, hanem időben növekvő sokaságot kívánt magának.

Ezt megkapta s megkapja, amíg lesz magyar nyelv, olyan, amely nemcsak napi tennivalót közvetít, hanem eszméket és virtusokat is, a századok tennivalóit.”

Még egy emlékbeszédet mondott el Illyés Gyula: 1967. július 2-án Szekszárdon ő avatta fel a Babits Mihály-emlékházat. E beszédnek nincsen írott szövege, a korabeli fotók szerint szabadon beszélt. Ha készült is amatőr hang- vagy filmfelvétel, azok már megsemmisültek. A megyei lap tudósítása két bekezdésben foglalta össze a beszédet:

„Legutóbb magával Babits Mihállyal voltam ebben a házban. Most, ahogy átléptem küszöbét, különös változást észleltem. Mintha szentélybe léptem volna. Egy profán, de nagyon gazdagon berendezett templomi rangra emelt múlt jelenébe. Minden vallás az ősök tiszteletén alapul. S azoknak az embereknek, akik nem hisznek a vallásban, a múlt ősi öröksége szolgáltatja a jelenben a hitet.

Babits Mihály is ősi értékeket konzervált költeményekben. S nemcsak hasznos, kegyeletből fakadó kötelesség, de praktikus is megőrizni ezeket az aranyba foglalt verseket. Zarándokhellyé teszik ezt a házat. Nemcsak külsőségeiben, hanem belső emberi tartalmukkal is. Aki lehántja költészete burkát, szenvedélyes, bátor hangú törekvéseket talál és világirodalmat.” (Tolna Megyei Népújság, 1967. július 4.) Méry Éva tudósítása szerint a beszéd után Illyés „mély művészi átéléssel adta elő Babits Mihály Nunquam revertar című költeményét”. Mivel ez a szöveg az ötrészes Szimbólumok negyedik darabja, lehetséges, hogy Illyés az egész művet, mind az öt stanzát előadta. Este irodalmi műsorra került sor, s ebben ismét megszólalt Illyés: „elmondotta, hogy az apa és fiú viszonyában kell kettejük kapcsolatát értelmezni. »Amíg élünk, az ő szelleme felettünk világol« – jelentette ki, majd előadta Szekszárd felé című költeményét.” A tudósítás befejezésül még egyszer idézi Illyést: „Köszönjük neki a példaadást, a nagy érvényesség mai példázását, hogy mindenkoron csak az lehet szép, ami igaz.”

E néhány elfeledett megnyilatkozás felidézése után ezúttal csak arra van módom, hogy soroljam, mi mindent kellene még egy disszertáció, egy monográfia alaposságával figyelembe venni.

Kenyeres Zoltán és Tverdota György tanulmányainak tapasztalatait felhasználva elemezni kell Illyés Gyula irodalomszemléletét s azon belül a Babits-képet.

Igazából senki sem vizsgálta még meg, hogy Babits költészete miként, mivel hatott Illyésre. Ennek részeként elemzendők Illyés emlékező, tisztelgő versei is, tágabban pedig egész munkássága.

Adatok, szempontok találhatók a levelezésben is. Tüskés Tibor már írt tanulmányt a Babits–Illyés-levelezésről, amely egyébként nem túl sok tételből áll, de feltehető, hogy a még csak elenyésző részben ismert Illyés-levelezésben lesznek más adatok, megnyilatkozások is.

Figyelembe veendő Illyés szerkesztői, irodalompolitikusi munkássága is. Vallomásai szerint a szerkesztést Babitstól tanulta. Közben az irodalmi életről is alaposabb ismereteket szerezhetett. Ideilleszthető a méltatlan támadások sora. Ebben Illyés idővel Babitsot is túlszárnyalóan érintettnek tartotta magát, s nem is oktalanul.

Illyés Babitssal fő tárgyként kapcsolatos írásai mellett még számos alkalommal megnyilatkozott mesteréről, szellemi apjáról. Tanulmányokban, esszékben, naplójegyzetekben, interjúkban nem végleges adataim szerint több mint kétszáz szöveghely található, s ezeknek csak elenyésző része nevezhető tisztelgő névsorokba való beillesztésnek. Ezek a megnyilatkozások sokszor és érdemlegesen egészítik ki a közismert írásokban megfogalmazottakat.

Befejezésül néhány típust és néhány példát idéznék. Élet- és jellemrajzi adalékként: Babits épület földszintjén szeretett lakni, de kedvelte a kilátóhelyet, így Esztergomot is. Hajlamos volt arra, hogy elsírja magát, ha valami számára nagyon szépet olvasott. – Világszemléletéről meglehetősen ismert, hogy nem tudta elfogadni a társadalmi osztályszemléletet. De ezt is olvashatjuk róla: „A vallásos hajlamú Babits sosem olvasta végig a Bibliát. Idétlen pletykák rosszul megírt sorozatának tartotta, összevetve persze a görög mitológiának főleg a földolgozásával.” (Naplójegyzetek, 1976. február 12.) Illetve: „Közeli tanúja voltam Babits Mihály hosszú haldoklásának. Káprázatos műveltségében megvolt a helye a vallások mély ismeretének is. Ő maga azonban mindvégig mosolygóan biztos voltaire-i fölvilágosult volt.” (Interjú 1977-ből.) „Felelős a ló a lovasáért” – állította egy etikai vonatkozású vitában Babits. (Naplójegyzetek, A nacionalizmusról, 1961.) Egy másik beszélgetésben azt jelentette ki, hogy „Nagy író nem lehet nagy jellem nélkül. Továbbment: még jó író sem lehet valaki jó jellem nélkül.” (Naplójegyzetek, 1943. február.) – Művekről is szó esik: „Babits a Balázsolást rímben írta meg, de aztán mint oda nem illő cafrangot, letépte a sorok végéről a játékos csengést. – Igaza lett.” (Naplójegyzetek, 1975. október 3.) – S természetesen nemcsak a mesterre, hanem Illyésre vonatkozóan is sok mindent megtudhatunk kapcsolatuk révén.

Miként egykor Babits Adyval kapcsolatos írásait, érdemes lenne összegyűjteni és kiadni azokat is, amelyeket Illyés jegyzett fel Babitsról. Babits Mihály fogadtatástörténetében aligha találhatunk példát ennyire tartós, 1928 decemberétől 1983 februárjáig tartó figyelemre. Következetesen Ady Endrével, az idézett kifakadásban Petőfi Sándorral egyrangúnak minősítette. S ezzel nemcsak a fővonal-elméletet, hanem bármifajta előítéletes méricskélést elutasított. Illyés megnyilatkozásaiban akadhatnak ellentmondások, de a lényeg mindvégig azonos: a legnehezebb időkben, viharos politikai, irodalmi ellenszelekben is azt vallotta, hogy Babits Mihály gazdagodó, majd lezárult életműve csak a legnagyobbakéval mérhető.

Nyitólap