Tóth Károly
Alkotmányunk
nyelve – „kinyújtva”
Ááá,
lássuk csak, lássuk csak! – hümmögtem magamban, mikor
megláttam, hogy „ki van nyújtva” „Alkotmányunk
nyelve” (Kortárs, 2008, 7–8. szám, 65–72. p.).
Sokfajta betegségére derülhet így fény – reménykedtem, s
nem is csalódtam! A szerző, Péter László professzor a tőle
megszokott precizitással állítja föl a diagnózist, ám mert
tanulmánya végén az én nevemet is megemlíti, „személyes
érintettség” miatt magam is klaviatúrát ragadtam.
A nyelvvel nem árt óvatosan bánni,
különösen igaz ez a szakmai terminológiára. Szerfölött
kínos lehet, ha például a „törvényt” éppen annak
alkotói nem ismerik, emiatt az országgyűlési képviselők
beszédeiben fordulnak elő mosolyogtató vagy rosszabb esetben
szánalmat keltő fogalomtévesztések.
A képviselő – még kisdiák korában –
azt hallotta irodalomtanárától, hogy elkerülhető az unalmas,
monoton beszéd, ha nem ugyanazokat a szavakat használjuk igen
sűrűn, hanem más, rokon értelműkkel helyettesítjük, s
ettől lesz élvezetes, színes a stílusunk. Erre emlékezve
váltogatja aztán a felszólaló a törvényjavaslat és
a törvénytervezet szavakat, jóllehet a képviselők
elé hivatalosan csak törvényjavaslat kerül, törvénytervezet
soha. Hasonlóképpen gyakori a törvényhozás és a törvénykezés
kifejezések összekeverése is. Ha a sajtó nyelvhasználatában
találkozunk vele, legföljebb az újságíró slendriánságára
gondolhatunk, ám ha a képviselő vagy még inkább az
igazságügyi államtitkár beszél arról, hogy javítani kell
az Országgyűlés törvénykezési színvonalát, már
homlokunkat is ráncolni kezdjük, hiszen a törvénykezést a
bíróságok végzik, az Országgyűlésé a törvényhozás.
Péter László természetesen nem ilyen
alacsony színvonalon elemzi Alkotmányunk nyelvezetét, hanem
valóban körültekintő, éles szemmel összeállított
„hibajegyzéket” tálal a nyájas olvasó elé.
Alaposságának szemléltetésére álljon itt egyetlen mondata:
„A rekordot nem a … biztosít viszi el a viszonylag
kis terjedelmű Alkotmányban 29 ízben való előfordulásával,
hanem az illetőleg (32), amely azonos jelentésű
változatával (illetve, 11-szer), összesen tehát 43
előfordulásával a lehető legkártékonyabb nyelvi hiba.”
Mielőtt bárki arra gondolna, hogy könnyű
egy irodalomtörténésznek nyelvi kifogásokat találni egy jogi
bikkfanyelven készített szövegben (még ha az éppen a Magyar
Köztársaság Alkotmánya is!), sietek hozzátenni: a szerző
nem elégszik meg a hibák fölsorolásával, hanem
következetesen odaírja az általa helyesnek tartott
szövegváltozatot is, ami külön emeli a tanulmány értékét.
Mindazonáltal a nyelvileg egyébként helyes
kifogások között akad néhány, amely nem állja ki a
„szakmai” próbát. Anélkül, hogy ezeket aprólékosan
fölsorolnánk, most csak példálózva említünk néhányat.
1. Valóban imponáló a következő
érvelés: „…vajon szabatos meghatározás-e az (1)
bekezdésben »a Magyar Köztársaság területén élőkről«
beszélni, amikor kevéssel előbb »a Magyar Köztársaság
területén tartózkodókról« szólt (70/A) »a veretes
[?] szöveg«. Az Alkotmánynak nem föladata a stílus
változatossága, tehát hogy ne váljék egyhangúvá, rokon
értelmű szóval fejezze ki ugyanazt; ellenkezőleg: az
egyértelműség végett következetesen ugyanazt a szakszót
célszerű használnia, ha ugyanazt a fogalmat akarja kifejezni.
Márpedig szerintem ez a paragrafus összemossa a magyar
állampolgárokra és a hazánk »területén tartózkodó minden
személy számára« járó jogokat. Ezeknek »emberi jogok«
járnak, de nem állampolgáriak! Pongyolaság tehát mindkét
helyen az ezt helyettesíteni szánt két kifejezés (élők,
tartózkodók).” [65.]
Igen ám, csakhogy az élők –
tartózkodók nem szinonimák, ez utóbbi tágabb kategória.
Lehet, hogy valaki Makón él, ott lakik, de naponta
Szegedre jár dolgozni, ott tartózkodik. A
„tartózkodás” kifejezés külön is értelmet kapott
jogunkban, mert például a korábbi „állandó” és
„ideiglenes” lakóhely (lakcím) helyett ma már a
„lakóhely/tartózkodási hely” megkülönböztetés
alkalmazandó. (A kettő viszonya talán az „életvitelszerűen
tartózkodik” formulával írható le.)
A különbségtétel egyébként is csupán az
adott szövegkörnyezetben értelmezhető, ugyanis mindkettőn
belül meg lehet (és kell is) különböztetni magyar és nem
magyar állampolgárokat, azaz a „hazánk területén élők”
nem helyettesíthető a „magyar állampolgárok”
kifejezéssel.
Itt utalok a 66. oldal közepén kifogásolt
szóhasználatra: „lakóhellyel rendelkező”. – Ez
nem azonos a „lakó” meghatározással. Lehet-e olyan
ember, aki Magyarországon lakóhellyel rendelkezik ugyan, ám
mégsem „lakik” itt? Lehet, például az ideiglenesen
(többnyire négy évig) külszolgálatban lévő diplomaták,
kereskedelmi kirendeltségek alkalmazottai stb. Másrészt
például az ingatlanadó csak arra vethető ki, aki
„rendelkezik” az ingatlannal (ő a tulajdonos), nem pedig
arra, aki „lakik” benne, még ha négy évig is!
2. Teljes az egyetértésünk abban,
hogy a „biztosít” bántóan-bosszantóan elterjedt
köznyelvünkben, ám mégsem lehet automatikusan átírni
másikra [65–66.]. Nemcsak azért, mert a „biztosító”
külön szervezetet, intézményt jelent, s igazság szerint ez
„biztosít”, hanem azért is, mert a jogi terminológiában
fölösleges szóhalmozás-variáláshoz vezetne. Közismert és
használt a biztosítékok = garanciák páros, azaz ezek
igei megfelelőiként a biztosít = garantál
„egyenérték”. Azt jelenti, hogy valakinek nem a tetszése
szerinti, hanem jogi kötelezettsége van valamire. Ha ehelyett
olykor a „szavatosság/szavatolja” bukkanna föl,
másutt meg a „jótállás” jelenne meg, a káosz a
jelenleginél is nagyobb lenne. Hogy a jótállás és a
szavatosság sem szinonimák, arra itt egy idézet a Legfelsőbb
Bíróság egyik döntéséből (BH1986. 26.): „A jótállás a
szavatosságnál szigorúbb kötelezettségvállalás, ezért
érvénytelen az a szerződéses kikötés, amely szerint a
jótállás teljesítésével felmerülő egyes költségek a
vásárlót terhelik [Ptk. 248. § (2) bek., 309. § (1) bek.,
314. § (2) bek.].”
3. Ismét egy idézet Péter László
írásából: „A 42. §-ban a helyi önkormányzat
föladatairól szólva mondja az Alkotmány többek között,
hogy célja »a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében
való gyakorlása«. Itt legföljebb a szórenden és egy szón (gyakorlása)
változtatnék: »a helyi közhatalom szolgálata a lakosság
érdekében«.” [67.] – Nos, kár lenne a szócseréért,
mert a közhatalom gyakorlása vagy szolgálata
egymással ellentétes értelmű. Az önkormányzatok
kifejezetten „gyakorolják”, azaz érvényesítik,
megvalósítják, megjelenítik, kézzelfoghatóvá teszik stb. a
hatalmat, hiszen olyan jogszabályokat (rendeleteket) alkotnak,
amelyeket mások kötelesek végrehajtani. Nem
szolgálatról van tehát szó, az önkormányzatok nem
utasíthatók, nem mások akaratát kell teljesíteniük. A
szolgálat utasíthatóságot jelent (vö. „szolgálati
parancs”), az önkormányzatnak pedig lényegi sajátossága,
hogy nem utasítható.
4. Kifogás alá esett az államfő
felelősségéről szóló alkotmányi rendelkezés is: „A
köztársasági elnök a tisztségétől megfosztható, ha annak
gyakorlása során az Alkotmányt vagy valamely más
törvényt szándékosan megsérti.” [67.]
A köztársasági elnök felelősségének
legsúlyosabb szankciója a tisztségétől megfosztás. Ez az
ún. „alkotmányjogi felelősség” következménye, csak
szándékos alkotmány- vagy törvénysértés miatt
mondható ki. (Ha ugyanis a köztársasági elnök gondatlan
bűncselekményt követ el, akkor megbízatásának megszűnte
után vonható „büntetőjogi felelősségre”, ha addig el
nem évült ez a cselekmény.)
További fontos elem, hogy
„magánemberként” nem követhet el ilyet, csak elnöki
minőségében, amikor államfői hatásköreit gyakorolja.
Mindazonáltal nem spórolható meg a „során”
álnévutó, mert ha úgy módosítanánk, hogy
„[tisztségének] gyakorlásakor” sért alkotmányt,
akkor azt az esetet zárnánk ki, amikor például az államfő
éppen hogy nem gyakorolja ezt a hatáskört, például
indokolatlanul nem ír alá törvényt, nem nevez ki valakit stb.
(Ugyanezek vonatkoznak a 68. oldal utolsó bekezdésében
említett „során”-okra is.)
5. „A 33. § (5) bekezdésében ezt
olvassuk: »A Kormány a miniszterek kinevezésével alakul meg.
A Kormány tagjai a Kormány megalakulása után az
Országgyűlés előtt esküt tesznek.« Minek itt »a Kormány
megalakulása után«? Előtte nyilván nem tehetnek esküt!”
[71.]
A kérdés, de főképpen annak
„magyarázata” nem indokolt. A kormány eskütétele
időpontjának meghatározása (ti. „megalakulása
után”) nagyon is fontos! A „megalakulás” közjogi
jelentősége az, hogy attól kezdve gyakorolhatja hatáskörét.
A kinevezés jelenti ezt a kezdetet, mert egyébként
jelenthetné az eskü is.
Hatályos jogukban ugyanis az eskünek
kétféle „hatálya” lehet: „deklaratív” (azaz egy
valami meglévőt ünnepélyesen kinyilvánító, mintegy
„megerősítő”) vagy „konstitutív” (azaz valamit
létrehozó, megteremtő).
A kormány esküjének hatálya tehát deklaratív,
azaz nem megteremti, hanem csupán ünnepélyesen megerősíti a
kinevezés megtörténtét.
„Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek
úgyis” – kérdezhetem én is József Attilával, s ezért
hozzáteszem: Péter László kérdése nem általában, hanem
csupán itt nem indokolt, mert Alkotmányunk 29/D. §-a
szerint „a megválasztott köztársasági elnök hivatalba
lépését megelőzően az Országgyűlés előtt esküt
tesz”. – Itt az eskü konstitutív hatályú, mintegy
„jogi előfeltétele” a hivatalba lépésnek.
(Hasonlóképpen konstitutív jellegű
például honosított személy által tett állampolgári eskü,
azaz az illető az állampolgári esküjének a polgármester
kezébe történő letételétől számít magyar
állampolgárnak, jóllehet már esetleg hetekkel korábban hozta
meg és írta alá a honosításról szóló határozatát a
köztársasági elnök.)
6. Szigorúan szakmai megjegyzés: „a
jogszabályok rendelkezéseinek és a kormány határozatainak
megfelelően” egyáltalán nem tautológia [72.], hanem –
sajnos – pontos meghatározás. A „kormány határozatai”
ugyanis nem „jogszabályok”, hanem az ún. „állami
irányítás egyéb jogi eszközei” kategóriájába tartoznak.
(Ez a probléma azonban messze túlmutat a nyelvi kérdéseken,
jogszabályi – és nem csak jogszabályi – rendszerünk
zavarosságát mutatja.)
*
Az iménti „ellenvetések”
egyáltalán nem gyengítik Péter László megjegyzéseit,
semmit sem vonnak le azok értékéből. Ellenkezőleg! Éppen
azt mutatják, hogy különösen fontos, jelentős jogszabályok
megalkotása „során” nem nélkülözhető a megfelelő
nyelvi fölkészültséggel és kritikai érzékkel
fölvértezett szakember véleménye, másrészt hogy a nyelvi
kifogások alapján csak szakmai egyetértés esetén szabad
(sőt, kell) változtatni a szövegen. Mert ne feledjük: a
jogszabály elvileg mindenkinek készül (szemben a tudományos
cikkel, amely készülhet „vájtfülűeknek”, esetleg
„vájtszeműeknek” – bocsánat ez utóbbiért!); a tartalmi
egyértelműség és világosság mellett komolyan kell tehát
vennünk a nyelvi pontosságot is.