Főhajtás XVIII.

Bolyongás Babits Mihály verssoraiban

(Az első éjszaka)

„…mert vétkesek közt cinkos, aki néma.”

Babits Mihály összes versei 1902–1937 – az Athenaeum kiadása, Budapest, 1937. A könyv első oldalán édesapám kézírása: „Első »érettségim« emlékére! Nyíregyháza, 1941. június 10.”

Tanár apám könyvét édesanyám ajándékozta nekem 1960 júniusában: Utolsó érettségid emlékére! – adta kezembe felnőtté avató mosollyal a vaskos verseskötetet.

Az érettségire készülve vásároltam meg Babits Mihály munkáinak könyvesboltban az idő tájt elérhető kiadását. (Válogatott művei I-II. Bp. 1959.) Akkor – gondolom – sejtelmem sem volt arról, hogy a költő 1949 óta nemkívánatos személy a gúzsba kötött magyar szellemi életben, s hogy az 1959-ben megjelent két kötet erősen rostált, cenzúrázott válogatás. Érettségire készültem: elolvastam a Jónás könyvét és A lírikus epilógját, talán belelapoztam Keresztury Dezső előszavába, egy ceruzás bejegyzésem arról tanúskodik: 1960-ban nem tetszett, amit Babits Mihály Petőfi Sándorról írt a Petőfi és Arany című tanulmányában.

Még éretlen voltam.

De nyáron, falun, a napillatú kertben boldogan elbújtam édesapám Babits-kötetében, s mint érett olvasó kezdtem el olvasni a verseket – egymás után, sorban.

Emlékszem: hamar meguntam. És nem értettem: miért nem találom a kötetben az akkor számomra legkedvesebb Babits-költeményt, a Jónás könyvét. Amikor rádöbbentem, hogy 1937-ben nem jelenhetett meg a később keletkezett mű, félretettem édesapám könyvét, s a magam vásárolta két kötetet kezdtem tanulmányozni.

Mindennapi olvasmányom volt a Jónás könyve.

A hadak útját megjárt idős rokonom mondogatta: A Jónás könyve remekmű, amelynek értése ma mindenki számára létfontosságú. Így mondta: létfontosságú.

Úgy emlékszem: hallgatva patetikus hanghordozását, befelé mosolyogtam, de sejtettem, miért remeg a hangja, amikor így kezd el egy mondatot: Ma, 1956. november negyedike után…

Megért két világháborút, túlélte Trianont, a Don-kanyart, 1956. november negyedike hajnalát. Néha megkeseredetten dünnyögött magában: „…vétkesek közt cinkos, aki néma…”

A Jónás könyve volt azokban az években a Bibliám.

Eleinte legfőképpen maga a szöveg izgatott, a szavak jelentése mögött megbújó titkok. Apámtól örökölt, Károli Gáspár fordította Bibliámban azt olvastam: nagy hal. Babits meg azt írja: cethal. Ahány Szentírás a kezembe került, mindig azt olvastam: hal, nagy hal. Évek múltán egyre több Biblia sorakozott könyvespolcomon: gyűjtögettem a Jónás könyve magyar fordításait. A református Szenci Molnár Albert 1612-ben: nagy hal; Komáromi Csipkés György 1685-ben: nagy hal. A katolikus Káldi György 1626-ban: nagy hal; a pécsi püspök Szepesy Ignác 1836-ban: nagy hal. Angolul: nagy hal, németül: nagy hal, olaszul: nagy hal. Katolikusok, protestánsok ma egyaránt így fordítják: nagy hal.

Csak Babits Mihály költeményében nyeli el három napra Jónást egy cethal.

1985-ben tudatlanságom foglyaként azt hittem: rábukkantam Babits Mihály „forrására”. Az abban az évben megjelent Parasztbiblia 249. oldalán egy Nógrád megyei parasztember, az 1916-ban született, római katolikus Repcsák István néhány mondatba sűríti az ószövetségi történetet: „Ott pedig egy cethal volt, ami Jónást el is kapta. De a cethalnak a torkán Jónás nem tudott lejutni a gyomrába. Három napig tartotta a cethal Jónást a szájában…”

Lehet, hogy Babits Mihály ismerte a magyar néphiedelmet, mely szerint Jónás egy cethal szájában töltött három napot?

Mostanában kellett rádöbbennem: hajdan a magyar parasztok gyakrabban forgatták az Újszövetséget, mint az Ószövetséget, s ha tudtak Jónás történetéről, Máté evangéliumából (12:40.) tudtak róla. Az evangélista szerint – a református Károli Gáspár fordításában (1590) éppúgy, mint a katolikus Szilveszter János magyar szövegében (1541) – Jónás egy cethal gyomrában töltötte Istentől rárótt büntetését. Igaz, ma már, az új fordításokban Máté evangéliumában is nagy hal Jónás börtöne. De hát a hajdani magyar parasztok és a 20. század első évtizedeiben Babits Mihály még a régi Biblia-fordításokat olvasgatták.

Az 1887-ben, Rómában közreadott La Sacra Bibbia 772. oldalán is Jónás még a cet hasában – nel ventre della balena – imádkozik szabadulásért.

Ma az Újszövetség minden magyar nyelvű kiadásában ezt olvassuk: a nagy hal gyomrában…

Lehet, hogy a tudósok, teológusok, Szentírás-fordítók megijedtek Leo Taxil (Szórakoztató Biblia, 1897) szellemeskedő gonoszságától, aki vélhetően tudatosan zagyválja össze az Ószövetség és az Újszövetség szövegét – „A nyakas próféta éppen jókorát kortyintott a vízből, amikor egy északi-sarki cethal, amely véletlenül a Földközi-tengeren kószált, odavetődik, kitátotta a száját és lenyelte.” (Bp. 1963. 341.) –, s úgy érezték: a hitelesség a fontos, nem a filoló-giai pontosság. Cethal nem, de nagy hal úszkálhat a Földközi-tengerben!

Végül is mindegy. A Szentírás szövegét Krisztus után 382 és 402 között héberből latinra fordító Jeromos szerint Jónás egy borostyánfa árnyékában pihent, a korai katolikus Biblia-fordításokba ezért került a Vulgata alapján a magyar szövegbe borostyán (Káldi György), borostyánbokor (Szepesy Ignác). Mára a borostyánból ricinusbokor lett (Szent István Társulat, 1979, 1058.). Károli Gáspár, Szenci Molnár Albert és a reformátusok évszázadokig úgy gondolták: Jónás egy tök árnyékában bámulta Ninivét, s talált enyhülést a tűző nap sugarai ellen. De ma már a protestánsok elfelejtették a tököt: egy bokor árnyékában hűsöl a megkeseredett, magányos próféta. (Magyar Bibliatársulat. Bp., 2003, 882.)

Borostyán, ricinus, tök, bokor… ez sem igazán fontos. De öröklétű bizonyosság: az Úr nem rombolta le Nini-vét, és Jónás próféta megbékélt az Úrral.

Amikor 1960 nyarán felnőtté avató érettségi bizonyítvánnyal a kezemben újra és újra elolvastam a Jónás könyvét, egyre többször gondoltam arra: vétkesek közt élve mit kell tennem, hogyan kell megszólalom, hogy tetteimmel, szavaimmal ne legyek cinkostársa hazaáruló gazembereknek?

Sokszor éreztem úgy: egy nagy hal gyomrában raboskodom, mint Jónás. És nem tudom, mit kell tennem, hogy kiszabaduljak. De mint Jónás a halban, tudtam: szabadulni akarok.

„…mert vétkesek közt cinkos, aki néma.”

*

„Ó, mért nem lettem én muzsikus?”

Zöld golyóstollal húztam alá (hány éves koráig éretlen az ember?) édesapám kötetében az akkor magam sorsaként átélt vers címét: Recitativ.

1965-ben egyetemi ösztöndíjjal (kábult félálomban) Itáliában töltöttem egy hónapot. Az olcsó áruházban vásárolt olcsó golyóstollak akkor „értékes” ajándéknak számítottak idehaza. És barbár eszköznek: régi könyvekbe voltam képes fontosnak érzett jegyzeteimet belekaristolni a színes tollakkal. E romboló nyomok arra emlékeztetnek: a hatvanas évek végén Babits Mihály versbirodalmában bolyongva szíven ütött a felismerés: valamiről végképp lekéstem, lemaradtam.

Nagyanyám arról álmodozott: híres karmester lesz belőlem. Apró gyerekkorom óta éjjel-nappal körülölelt a muzsika. Reggeltől estig forogtak a mikrobarázdás hanglemezek, s ha kamasz-koromban egyedül maradtam a lakásban, lelkesen eldirigáltam az Új világszimfóniát, a Tannhäuser-nyitányt vagy akár egy egész operát, A kékszakállú herceg várát. Naponta megfürdöttem muzsikában, de gyakorolni lusta voltam, így aztán nem tanultam meg zongorázni. Nem lett belőlem muzsikus, csak – most már tudom – halálomig áhítatos zenerajongó, zenehallgató. Aki a múlt század hatvanas éveiben Babits Mihály versét olvasva döbbent rá: a szaporodó évekkel egyre több ifjúkori álomból lesz múlttá dermedt emlék. 1968-ban Babits Mihály szavaival jajongtam: „Ó, mért nem lettem én muzsikus?”

Akkor azt sirattam: szertefoszlottak kamaszkorom karmester-álmai. Ma úgy gondolom: 1968-ban értettem meg, hogy aminek lennie kellene, ami lehetett volna, nem azonos azzal, ami van.

Szerettem volna muzsikus lenni, „a szerelemnek e tengerén elúszni”; arról álmodoztam, hogy életem értelme lesz a „rejtekes istenek életlen élte, nagy zene, szent halál, vak fények, szótalan olvadás”, de lusta voltam naponta három-négy órát ülni a zongora előtt, s nem lett belőlem muzsikus. Tudomásul kellett vennem: ami elmúlt, már visszahozhatatlan. Talán azt is 1968-ban értettem meg: amiről álmodtunk 1956-ban, annak most lett végérvényesen vége.

Álmodtunk: gyönyörű múlt.

Muzsikus akartam lenni: emlékeimben élő álom.

S mint Babits Mihálynak: maradtak a szavak: első „írásom” 1968-ban jelent meg egy hetilapban. De negyven éve újra és újra hallom magamban a keserűen muzsikáló verssort: „Ó, mért nem lettem én muzsikus?”

És halkan megköszönöm Babits Mihály versben elzokogott boldogtalanságának, hogy segítségével tanultam meg boldogan elviselni muzsikálás nélküli életemet.

*

Amikor 1977-ben megjelentek Babits Mihály összegyűjtött versei, azonnal megvásároltam a kötetet. Fellapoztam, meglepődtem: a 42. oldalon nyílt ki a könyv, és a Vásár című vers első szakaszának negyedik sora hiányzott. Szaggatott vonal jelezte: amit 1908-ban írt Babits Mihály, az 1977-ben nem nyomtatható ki.

Friss hótól pöttyös báránybőr süveg,

vásári pénz koppan a durva markon,

kilógó ing, zord búsa szemivek,

Mi lehet vajon a riasztó, tilalmas folytatás? Édesapám kötetében olvasom:

s római szó kopik a szennyes ajkon.

Életképet rajzolt száz évvel ezelőtt Babits Mihály: a színes, mozgalmas vásári forgatagot Fogarason. Nagyszájú kofa, hazudozó gondolatolvasó, zsebtolvaj cigány, ténfergő székely gyerek, sötét örmény – ezek nem zavarták a magyar cenzorokat, de a román elvtársak érzékenységét a világért sem akarták megsérteni.

Elkezdtem tudatosan végiglapozni a kötetet, párhuzamosan az 1937-ben, majd az 1942-ben megjelent Babits Mihály összes versei kiadással. És elkezdtem a szaggatott vonalak fölé beleírni (ceruzával!) a hiányzó verssorokat. A Csonka Magyarország című versből csupán két szó – Erdélyben, felvidéken – és az emblematikus cím tűnt el, a zárójelbe tett első sorral – [Bár lenne a hangom tiszta…] –, azt érzékeltetve: cím nélküli töredék e néhány zaklatott verssor.

Az 1919 júliusában írott Szíttál-e lassú mérgeket? már teljes egészében eltűnt. A vörösterror idején született kétségbeesett sikolyt kitörölték az elvtársak Babits Mihály életművéből.

Eszmét neveznek – és a föld bitókkal fölfakad;

jövőt – és viszik halni már a gyönge fiukat

népjavát – s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;

emberközösség: pompa szó! de kerüld mint a kést;

szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,

mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!

1977-ben nem az foglalkoztatott: igaza volt-e Babits Mihálynak, amikor 1919 júliusában így jellemezte „az ideológiai mindentudás megszállottjait” (Bibó István), a hatalmuk megtartása érdekében minden aljasságra, erkölcstelen tettre, gyilkosságra, hazaárulásra képes kommunistákat. 1977-ben a megcsonkított Babits-életmű döbbentett rá az iszonytató veszélyre: szívjuk, évtizedek óta szívjuk a lassú mérgeket!

A múltat végképp eltörölni! – harsogtuk kötelezően iskolában, hivatalos ünnepségeken az emberi történelem legaljasabb politikai jelszavát, s lassan eltörölték bennünk a múltat.

Szíttál-e lassú mérgeket? – vallatott 1977-ben Babits Mihály.

„…a múltat be kell vallani” – ajándékozott meg a feladattal József Attila.

Az idő tájt született meg bennem a gondolat: karcsú kötetekből álló sorozatban kellene kiadni régi magyar írók, gondolkodók, művészek, politikusok, értelmiségiek egy lélegzettel elolvasható esszéit, írásait, röpiratait. A Gondolkodó magyarok sorozat első kötete 1981-ben jelent meg: Babits Mihály A magyar jellemről. Az 1939-ben írott Babits-esszé már újra olvasható volt néhány évvel korábban (Arcképek és tanulmányok, Bp. 1977. 149-199.; Esszék, tanulmányok I-II. Bp. 1978. 2. kötet 628-665.), de mindkét kiadásban jó néhány […] jelzi: politikai cenzorok csonkították kényük-kedvük szerint az eredeti szöveget. Helyettünk gondolkodtak: bennünk akarták végképp eltörölni a múltat.

Istennek hála, néha a cenzorok is elbóbiskolnak. Fontos, hogy feltűnés nélkül keverjünk álomport az italukba.

„A magyar viszont ebben a változó világban »posztulál« valami állandóságot. Elsősorban már országának állandóságát” – itt 1978-ban szögletes zárójelben három pont következett. Az 1981-ben, a Gondolkodó magyarok sorozatban megjelent kiadásban így folytatódott a szöveg: „Ez a »szent korona területe«, egységes és változhatatlan, ezer esztendő óta. Más nemzetek növelhetik vagy elveszthetik birtokaikat. Magyarország olyan, mint egy eleven test, melyet sem vagdalni, sem toldani nem lehet. A történelem tanúsága szerint minden toldás vagy hódítás hamarosan lehullott róla, s viszont elvágott részei előbb-utóbb újból összenőttek. De amíg ez nem történt volna is meg, a magyar mindig csak ugyanazt az egységes és teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. Az ezeréves jogállapot az ő szemében nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó helyzetek.”

Csonka országban csonka Babits: 1981-ben Babits Mihály szelleme vezetett s lelkesített, amikor megkezdtem álruhás magánháborúmat a magyar múlt visszahódításáért.

Szigethy Gábor

Nyitólap