Papp Ágnes Klára
Alexa Károly: Életünk
és irodalmunk
Kortárs Könyvkiadó, 2006
„Márka: Alexa Károly – Egyéb
felnőttirodalom” – hirdeti egy internetes
bevásárlóközpont Alexa Károly egyik kötetét. És a
megfogalmazás láttán érzett első meghökkenésünk után
igazat kell adnunk a portál szerkesztőjének: Alexa neve márka
(áruvédjegy?), abban az értelemben, hogy képvisel. Képvisel:
hangot ad karakteres meggyőződésének, nem hárítja a
felelősséget, nem rejti általános alanyok, álobjektív
kritériumok és módszerek mögé azt, ami a kritikust teszi, a
véleményt. Írásai kapcsán visszatér a műfaj problémája
(lám, mily találó, a vita élét elvevő, pártatlan az
internetes megnevezés: „egyéb felnőttirodalom”), és ennek
apropóján éppúgy szokás felemlegetni – mindenekelőtt a
Németh László-féle – esszét, mint a tanulmányt és a
publicisztikát. A megnevezések, azon túl, hogy természetesen
maguktól a kritizált írásoktól is függnek, arról is
árulkodnak, hogy szerzőjük milyen viszonyban áll az Alexa
márkanevű termékkel: igyekszik irodalmi téren komolytalannak
minősíteni, érveit a napi politika által sugallt
odamondogatásnak tekinteni (publicisztika), konfliktuskerülő
módon eltekinteni aktuális kérdésfelvetéseitől
(tanulmány), vagy a kettőt egységben szemlélve párbeszédbe
kezdeni vele. Mert kétségtelen: ezek az esszék provokatívak,
nemcsak maguk fogalmaznak éles véleményt, hanem arra is
ingerelnek épp ezáltal, hogy a róluk író is, belépve ebbe a
térbe, maga is állást foglaljon. Épp ezért a publicisztika
címke, noha ezeknek az írásoknak igencsak leegyszerűsített
olvasatát adja, nem egészen alaptalan: Alexa Károlynál az
irodalom kérdése – ami mégiscsak a középpontban áll –
sosem magánügy, az esztétika és a vele foglalkozó tudorok
belügye, hanem társadalmi- politikai kérdés. Mondhatni,
nemcsak erős gyomrú irodalmárok számára emészthető száraz
és rágós falat, hanem régen (A magyar polgár – és a
magyar író című kötet gondolatmenetéből kiindulva úgy
a XVII–XVIII. század óta) fövő és rotyogó
társadalompolitikai levesben úszó – annak ízeit magába
szívó – szaftos étek.
Ez a gasztronómiai hasonlatba burkolt
megállapítás Alexa egész pályájára érvényes. Noha az Életünk
és irodalmunk című kötet nem törekszik arra, hogy
szintézist alkosson – ahogy a maga módján erre vállalkozott
egy hívószó kapcsán A magyar polgár – és a
magyar író –, hanem a legkülönfélébb, általában (de
nem kivétel nélkül) az adott, nagyjából 2003 és 2006
közötti időszakban megjelent, azaz látszólag
véletlenszerűen kiválasztott könyvek kapcsán megfogalmazott
vélemények laza sorozata. (Az akkor friss Nobel-díjas Elfriede
Jelinektől Döbrentei Kornélon és Szabó Magdán át II.
János Pál enciklikáiig.) De ahogy a kritizált kötetek
kiválasztása már magán viseli a kritikus keze nyomát, úgy a
részletekben: visszatérő kérdésekben, nézőpontban,
magában a stílusban kirajzolódik a háttérben álló átfogó
elképzelés irodalom és társadalom viszonyáról. Ahogy az
Életünkben megjelent esszésorozatot záró írásban (a
Jutalomjátékban) megfogalmazza Alexa Károly: „Olyan
szabálytalan olvasónaplónak szántam ezeket a dolgozatokat,
amelyek egy-egy új könyv kapcsán, annak ismertetése,
elemzése és bírálata során, tudatosan elágazik egy-egy
elméleti, történeti vagy irodalompolitikai kérdés felé
is.” Azaz a részben meglátni, kimutatni az egészet:
„számon tartani napjaink irodalmának fejleményeit, és
figyelni arra is, hogy napjaink irodalma »könyvről könyvre«
hogyan írja fölül a teóriát és a históriát”.
Most kanyarodjunk el az aktuális
irodalompolitizálástól, és azt vizsgáljuk meg, hogyan szövi
egymásba Alexa „napjaink irodalmának fejleményeit” a
„teória” és „história” kérdéseivel – ahogy majd
azt kell látnunk, hogy minden igyekezetünk ellenére sem tudunk
elkanyarodni a fenti aktuális problémáktól, hiszen a
bírálat kritériumai, a kiválasztás szempontjai, az az
irodalomeszmény, aminek nevében véleményt fogalmaz meg a
szerző, már társadalmi kérdéseket foglal magában.
Méghozzá az irodalom társadalmi létét érintő
alapkérdésekben való állásfoglalást: kinek ír az író és
miért, milyen viszony áll fenn olvasó és a kortárs
irodalomnak nevezett tengernyi könyv között, és ez a viszony
mennyire manipulált és manipulálható. Egyáltalán:
irodalomról alkotott axiómáink – és itt jelenik meg az
irodalomtörténész Alexa –, amelyek annyira különböznek az
avíttas XIX. század olvasóközpontú, erkölcsi
állásfoglalást, nevelve szórakozató olvasmányt elváró
irodalomeszményétől, nem éppolyan korfüggők-e (ergo
bírálandók, alakítandók), mint az idejétmúltnak
kikiáltott kritériumok? Mi több: ha egyszer ezek az eszmék
hatalomfüggők és korjellegűek, manipulálhatók és
manipuláltak, akkor nem az-e a feladata az írástudónak, hogy
függetlenítse magát ettől a gépezettől? Valahol e kérdés
táján keresendő az a nagy probléma, amellyel Alexa Károly
minden esszéjében megvív. Legyen az Jelinek elutasítása
(„egy ilyesféle könyvről és abban a közegben, amelyben egy
ilyesféle könyv megíródik, megjelenik és a legmagasabb
művészi rangra emelődik”) vagy Nagy Gáspár költészete
ürügyén az irodalmi népiesség és a politikai líra
esélyeinek latolgatása, vagy a századfordulón élt
„kőszegi ködlovag”, a kalandos életű pap és mesélő
Kincs István, akinek kapcsán olyan megállapítást tesz Alexa,
ami joggal nevezhető krédójának (és egyben magyarázatot ad
arra is, hogy miért és hogyan kapcsolódik irodalomképében az
esztétikai és a társadalmi probléma): „Hogy mitől is
válik az irodalom magasrendűvé, annak egyik eleme
kétségtelenül az lehet, hogy az író a kor társadalmi
viszonyainak bemutatásakor hajlandó-e radikálisabb
szóemelésre, vagy igyekszik elkerülni a konfliktusos
élethelyzeteket.”
Ugyanakkor – és a felvállalt személyesség
mellett ez teszi igazán érdekessé, közüggyé és nem
magánvéleménynyé Alexa írásait – ez az irodalomról
vallott felfogás nem elvont probléma, hanem művek
elemzésében érvényesíthető nézőpont, az irodalom
történetéről kialakított koncepció, amellyel ha
történetesen nem ért is egyet minden ponton az olvasó,
vitatkozhat, párbeszédbe kezdhet vele. Vannak olyan
visszatérő pontok, amelyeken keresztül az egészről alkotott
összkép az elemzés gyakorlatává válik. Az egyik ilyen az
írói szerep kérdése, ami egyrészről értelmezhető a
társadalmi helyzet, az irodalomnak a korban betöltött szerepe
felől és mint ilyen fontos összetevője az íróban is
kirajzolódó, őt tudatosan-öntudatlanul befolyásoló
irodalomeszménynek, másrészt szoros összefüggésben áll az
elbeszélő problémájával, amin keresztül nyitva áll az út
a narráció elemzéséhez. Pontosan ezen összefüggések
átgondoltsága teszi, hogy indokoltnak és elméletileg is
relevánsnak érezzük, amikor „írói szándékról” beszél
mondjuk Spiró örvén, vagy éppilyen érdekes a Tar Sándor
besúgói és írói „munkásságának” összevetése, és
ezzel kapcsolatban az írói tehetség és az erkölcsi tartás
kérdésének boncolgatása.
A társadalom és irodalom viszonyának ez az
egységben látása és ennek az egységnek történeti
kontextusba ágyazása: azaz a kortárs irodalom kánonjait
kétségbe vonó, bennük hatalmi, politikai szándékok
meghosszabbítását látó szemlélete teszi Alexa Károlyt a
saját megfogalmazásában konzervatívvá. (Azonban még
mielőtt hagynánk, hogy saját konzervativizmusértelmezése
ügyében maga a szerző mondja ki az utolsó szót, vessük
közbe, hogy miközben Alexa az „új idők liberális”
világával vitatkozik, olyan kérdéseket feszeget, amelyek az
irodalomelmélet nem épp konzervatív és manapság sokat
idézett szerzőit foglalkoztatják, ahogy azt, hogy „az
irodalomnak, mint minden másnak, az intimszféra etikájáig
bezárólag, a fő jellemzője a hatalomhoz való viszony” –
akár Foucault is mondhatta volna. Azt is megkockáztathatjuk,
hogy ugyanarról a jelenségről van szó, csakhogy Alexa – és
ebben áll igazából konzervativizmusa – elutasítja, ami ezt
a szellemet kiszabadította a palackból.) És akkor már
valóban nem maradt más hátra, mint idemásolni, mit is ír
Alexa Károly a konzervativizmusról: „Mitől sem fél jobban
»korunk embere« … aki azt hiszi, hogy a „korszellemnek”
megfelelően szervezi, szereti látni és még jobban: láttatni
életét, mint attól, hogy konzervatívnak bélyegezzék. Mert
ez a jelző a közbeszédben, a médiavilág, a világméretű
manipuláció hatására nem azt erősíti, aki kiáll az
értékek mellett, nem arra vonatkozik, aki őrizője kíván
lenni a létezés szépségeinek, derűjének, a reménynek,
hanem arra vonatkozik, aki avítt, idejétmúlt, aki valamiféle
Don Quijote (ha ugyan olvassák még Cervantes könyvét), aki
tehát nem illik az új idők »liberális«, »demokrata«,
»önmegvalósító« videoklipes villogásába.”