Kolozsvári Papp László
A diák utolsó története
1.
Ilyen szép lányt Tibor még sohasem
látott.
Készületlenül érte. Pedig az apja
azzal a szertartásossággal, amitől mindig úgy érezte magát,
mintha ablaküveget fésülnének a füle mellett, bejelentette,
hogy mennek! És hogy húzza ki magát, mert Barabásék neki
nagyon jó emberei. Ez is micsoda beszéd. És van egy lányuk,
úgyhogy tartsa magát egyenesen, a zsebében legyen zsebkendő,
azt a fekete hajtincset pedig brillantinnal tapassza a
homlokához.
A Bolyai utcában laknak, mondta az apja, és a
hangja olyan volt, mint amikor Winnetou titkos üzenetet ad át
Old Shatterhandnak a gonosz sápadtarcúakról, akik meg akarják
szerezni a nugátokat. De ez később jutott eszébe, akkor,
amikor felmentek a Főtérre, befordultak a Bánffy-palota
nagykapuján. Ő vágyakozva nézte a kapualjba kirakott
moziműsorokat. Vajon mit játszanak a Royalban? A palota
udvarán megkerülték jobbról a Capitol mozit, s Tibor egy
pillanatra átadta magát annak az örömérzetnek, ami mindig
elárasztotta, valahányszor a Capitolba ment. De most
átmentek a palota hátsó kapuján, s bejutottak abba a
macskaköves udvarba, ami mindig olyan kietlennek tetszett mozi
után. S mivel többnyire csak mozi után ment át rajta, az
udvar többnyire kietlen volt.
Az udvar túlfelén újabb kapu vezetett ki
immár a Bolyai utcára, ahová így árnyalatnyi kerülővel
jutottak el. Vajon az apja méltóságteljesebbnek érezte, ha a
Főtér felől érkezik meg Barabásékhoz? Vagy valamilyen
titkos okból halogatni akarta a megérkezést, s ez a kicsi
kitérő a Főtér felé éppen elegendő volt, hogy apja
izgatottsága elenyésszék, s szembe tudjon nézni azzal, ami
Barabáséknál várja őt?
Felmentek a második emeletre. A lépcső
meredek volt, az apja megállt félúton. Most szuszog! A
másodikon maga Barabás úr nyitott ajtót. Bementek a
nagyszobába, ahol várniuk kellett. Barabás úr ugyanis magukra
hagyta őket. Tibor szinte hátrahőkölt a látványtól. A
hatalmas ablakokból messzire el lehetett látni az egyemeletes
házak teteje fölött. Az udvarokból itt is, ott is zöld
bokrétaként fák lombosodtak ki. Érezni lehetett, amint a
Szentegyház utca végighasítja a háztömböt, s a tetők,
udvarok, tűzfalak, ligetek, kémények mozaikja megtorlódott
valahogyan a Bethlen utcán, hogy aztán átömöljék a Bocskai
térre. Tibor elszédült. Hogy innen is látható a város! És
vannak, akik innen látják mindig!
De akkor Barabás úr bejött, s apjával
félreültek egy asztalhoz, s róla egészen megfeledkeztek.
Később a közelükbe somfordált, leült a szék szélére, de
a két apa nem törődött vele. Folytatták, mintha
világéletükben mást sem csináltak volna, azt a ringatózó
beszélgetést, amiről neki mindig a sétatéri csónakok
jutottak eszébe. Felállni bennük tilos volt! Jobbra billentek,
balra billentek, könnyen vízbe eshetett belőlük az ember.
Barabás úr is úgy beszélt, mintha ingatag, borulékony
csónakban akarna felállni, s gyorsan le-levágja magát a
padra, hogy vízbe ne billenjen. Tibor nézte a Barabás úr
nyakát s a felnyírt üstökön az izzadságcseppeket.
Igen, az öccse, Bence! Róla beszélt Barabás
úr, s a Tibor apja szinte meggörbült a kétségkívül
kockázatos pillanat súlya alatt, miszerint most ő is
részesévé válhat a titoknak. A titok pedig az volt, hogy
Barabás Bence hazakerült a Duna-csatornáról, ahol kétévi
kényszermunkát töltött le.
– És azt mondták neki – mondta Barabás
úr –, hogy hallgasson, egy szót se mondjon arról, amit
látott. És akkor nem lesz semmi baj.
Hiszen máris baj van, jutott eszébe Tibornak,
hiszen máris megszegik a fogadalmat, miszerint egy szó nem sok,
annyit sem mesélhet Bence arról, hogy milyen az, ha valakit
kétévi kényszermunkára ítélnek a Duna-csatornánál.
– Megverték?
– Őt nem nagyon – válaszol készségesen
Barabás úr az apja kérdésére. – De másokat! Csak arra
kellett vigyázzon, hogy a tökét mindig a hasa alá húzza,
amikor verik, mert… – és itt a víz már szakadt Barabás
úrról, s a hangja is suttogóvá változott – … mert az
őrök szerették szétverni az emberek tökét. Ezt nagyon
szerették! Bencét nem verték meg ennyire, egy padra kellett
feküdnie letolt nadrággal, de a tökét behúzta a hasa alá,
hogy szét ne verjék. Azt mondja, ki lehet bírni. De voltak
emberek, főleg magyarok…
Hogyan, hát Barabás Bencét nem tekintették
magyarnak, jutott eszébe Tibornak, s a combjába belevágott a
szék éle.
– … akiket órákig vertek. A golyójukat
taposták a cementen, rozsdás szegekkel kivert deszkával
szaggatták a combját, úgyhogy egyetlen véres cafat lett az
egész, eleven hús, feltépett erek és izmok…
Porcelán csendült odakint, s egy hársfa
mintha egészen közel férkőzött volna az ablakhoz.
Tibor látta, hogy Barabás úr kelletlenül
hagyja abba a részletek taglalását, épp ott tartott, hogy egy
másik magyar fogolynak hogyan törték el a térdkalácsát.
Felnézett kissé indignálódva, s a porceláncsörrenés iránt
igazította az arcát. Tibor nézte a Barabás úr fejét, aki
olyasmiket tudott, amiket nem tudhatott, hiszen megmondták
világosan Bence öccsének, hogy csak akkor lesz minden rendben,
akkor nem lesz semmi baj, ha tartja a száját. S Bence nem
tartotta, elmondta a bátyjának, Barabás úrnak, aki most
elmondja az ő apjának, aki a titok megtudásának pírjában
ég. És talán nem is tudja, hogy most már ő, Tibor is tudja,
hogyan óvta a töke golyóit Bence, s hogyan élte vagy nem
élte túl az a magyar fiú, hogy szöges deszkával szaggatták
össze a lábán az ereket.
Tibor is az ajtó felé nézett. A kilincs
megcsikordult, s az ajtó támlája barnán behátrált a
szobába. Egy nő, egy fiatal lány tolta befelé a hátával.
Fehér blúzt viselt, hosszú piros szoknyát, derekán széles
fekete gumiöv, ami mindig az utcán, a botanikuskertben,
bárhol, ahol csak látta, izgalommal töltötte el Tibort,
hiszen az övet széles fekete gumikból varrták össze
varrógéppel. És Tibornak olyan gondolatai támadtak tőle,
hogy hát épp ez a néhány méternyi harisnyagumi látható
lehetett, szemben azzal a sok száz kilométernyi
harisnyagumival, ami a nők combjain feszül, s ami az ő
anyjának is van, csak az fehér.
Aztán az ajtó egészen kitárult, s Tibor
meglátott egy olyan szép lányt, amilyet még sohasem látott.
A lány kezében tálca volt, rajta porceláncsészék remegtek.
– Egy kis hársfa, vasárnap szedtük.
Arca szenvedő. Tibor egyből emlékezett, hogy
templomban látta ezt az arcot. Képen. Remegett valahol a
sírás és a szép komolyság határán.
Amikor eléje is letett egy csészét,
ránézett. Tibornak mégis az volt az érzése, hogy szemét
égre emeli, mint az a kék ruhás nő, aki valami hosszú
szárú fehér virágot tart a kezében a szentképen. Ajkai
dúsan vonaglottak. És az egész arc fehér volt, olyan fehér,
amilyet ő még sohasem látott. Mintha átsejlett volna rajta
valami, ami alatta feszengett. S ami piros, de akkor hogy lehet
fehér az arc? Nem mint a fal, nem mint a hóvirág, nem mint a
hó.
– Köszönjük, Etelka – mondta Barabás
úr.
És Etelka elindult kifelé. Az ajtóból
vissza fog nézni, gondolta Tibor. Rám néz, az ajtóból
visszanéz, az ajtóból rám fog nézni!
Etelka valóban tett egy teljes fordulatot,
amint rátette a kezét a kilincsre. Az arca valóban hármuk
felé fordult. De a szemek nem néztek senkire és semmire. A
pillantás, a szürke, az ezüst madár kiszállt az ablakon,
végigröpült a nagy házszőnyeg fölött a Szentegyház utca
és a Kossuth Lajos utca felé.
Tibor azon vette észre magát, hogy áll. S
talán tesz is egy lépést a becsukódó ajtó felé, ha az apja
oda nem szól.
– Beszédem van még Barabás úrral. Végy
egy könyvet, ha unod magad.
Aznap éjjel Tibor különös álmot
látott.
Nem akkor kezdődött, amikor az álmok
szoktak, valamikor elalvás után. Hanem mintha… s ezt sehogyan
sem tudta megérteni… mintha hazafelé menet, ki a Bolyai
utcán, le a Deák Ferenc utcán. Közbül a fák mintha teher
alatt roskadoztak volna. Langyos volt a késő délután. Ők
középen mentek a két úttest között, mint a kolozsváriak
mindig, ha nagyon elégedettek magukkal. Az apja keze forró
volt, amikor véletlenül hozzáért az ő kezéhez. Az apja is
egy fa volt abban a fasorban, a Deák Ferenc utca közepén. Ő
is teher alatt roskadozott. Valami titkos teher alatt, mint a
fák, s miként a fák a leveleiket, ő is el fogja potyogtatni a
nagy titkot, amit a buta Barabás úr osztott meg vele, pedig
hát csak hallgatnia kellett volna, ha azt akarja, hogy minden
rendben legyen.
Már majdnem a kapujuknál jártak, amikor
megkezdődött Tibor álma.
Álmában a Royal mozitól drótkötél
vezetett át a túlsó oldalra, ahhoz a háromemeletes házhoz, a
Bethlen utca sarkán. Tibor előbb azt hitte, hogy Stroh
Schneider, a kötéltáncos kifeszített kötelét látja, csak
később eszmélt rá, hogy azt nem láthatta. Az a kötél rég
porrá lett, feldarabolták, beolvasztották, mint vaskötélhez
illik, miként porrá lett a híres kötéltáncos, Stroh
Schneider is. A nagyanyja mesélte a kötelet is, a
kötéltáncost is, aki kevéssel azután, hogy sikeresen mutatta
be torokszorító művészetét, lezuhant egy másik városban.
Igaz, hogy mindig minden kötéltáncos lezuhant, aki csak
fellépett egyszer Kolozsváron. Tibor saját két fülével
hallotta, hogy Alexander professzor is így lelte halálát,
alighogy kihúzta a lábát és kötelét Kolozsvárról. Hogy
aztán esztendőre újra megjelenjék, s a Széchenyi téren, a
kőitató és ivókút mögött, a tyúkpiacon, ahol
vándorcirkuszok is föl-fölverték sátrukat, újfent
kifeszítse kötelét. Tibor maga is látta Alexander
professzort, de sohasem láthatta Stroh Schneidert, akinek a
kötelét – a nagyanyja mesélt róla – megpillantotta
keresztben a Deák Ferenc utca fölött, három emelet
magasságban. És a kötélen, a lábánál fogva, mint
mészároskampóra felcsapott húsdarab, ő lógott.
Így kezdődött az álom, s már a kezdet
kezdetekor sem volt kellemetlen. Teste ernyedten fityegett a
magasban, s mintha külön pórázra fogták volna, lassan
kúszott a Royal mozitól a Bethlen utca felé. S
meg-megrándult. Ő volt az, kétségkívül. Egy pillanatra
behunyta a szemét, hallotta, amint az apja visszaszól: „Kint
maradsz? Aztán gyere haza vacsorára!”, s a bokája körül
érezte a béklyót, ami odafent is tartotta azt a másik testet,
ami az övé volt. Illetve hát, az volt-e az övé, ami ott
lógott három emelet magasan, mint mészároskampón a
birkacomb, vagy az volt-e az övé, aminek a talpai a Deák
Ferenc utca aszfaltját érintették.
A két állapot lehetett egyszerre igaz, de az
érzés olyan gyönyörű volt, hogy Tibor minden erejét
megfeszítette, hogy egyszerre legyen lent a földön és fent a
kötélen, lógva, mint egy húscafat.
Kisvártatva érezte, hogy valamelyik
állapotától el fog szakadni. De akkor már röpüljön, hiszen
olyan jó! Nézte a függő testet, talán a szemét is behunyta,
nem emlékezett. Mintha kereken gurulna a drótkötélen, dejsze
azon is gurult, s ahogy haladt, egyre többször vonaglott meg,
mintha csak kínjaival szórakoztatni akarná a publikumot.
Így ingázott Tibor is a két, egy időben
alig-alig fenntartható állapot közt. Most itt legyen vagy
odafent? Végül csak a látószög emelkedett meg. Nem az
utcáról nézte az egyik oldalról a másik oldalra görgőkön
átvontatott testet, az ő testét, hanem valahonnan a magasból,
egy meghatározhatatlan pontból. Nem háztetőről, emeleti
ablakból, templomtoronyból, hanem valahonnan, ahová csak
képzeletben jut el az ember. Mintha valami mindenható erő
megkönyörülne rajta, s intene, hogy mehet!
Tibor beleborzongott a gyönyörbe, minden jó
volt, és legyen úgy minden, ahogyan éppen van! Aztán mintha
már nem egyedül lett volna. Valaki mellette, körülötte,
mögüle nézte még a kiakasztott, lábánál fogva lelógatott
test lassú vonulását három emelet magasban. Szürke szem,
ezüstszürke szempár nézett ki valahonnan a felhők közül.
És Tibor beleszédült! Hogy melyik teste a legalább kettő
közül? Egyik sem, ő maga szédült meg, amikor megérezte,
hogy nincsen egyedül, megérezte Etelka utolsó pillantását
maga körül, az utolsót, amit nem reá vetett, amikor kiment a
szobából, hanem kivetett az ablakon. De igazán! Ez történt!
És Etelka szürke, ezüst madárpillantása azóta itt kering a
levegőben, az övével érintkezik, ha érintkezhetne. De az nem
lehet, hiszen ő teljes testi valójában egy drótkötélen
guruló csigán lóg, s finoman meg-megvonaglik.
Sohase múljék el ez a perc!
Így kezdődött Tibor álma, még mielőtt
elaludt volna aznap este. Otthon szótlan volt és zavarodott. De
senki sem törődött vele. Kitették a vacsoráját, aztán az
apja, anyja kiült a konyhaablak elé az udvarra, s a két fej
halk beszélgetésben hajolt össze. Most meséli el anyámnak,
amit már Barabás Bencének sem lett volna szabad elmesélnie,
mert akkor nem lesz semmi baj! De immár az ő apja is tudja,
hogyan vitték az embereket kényszermunkára a Duna-csatorna
építéséhez. Elég volt annyi, hogy újságot kérjen az ember
az újságárustól, miként azt Barabás Bence tette. S az
Igazság szónak elharapja az első hangját, mintha azt
mondaná: gazság. És az árus átnyújtotta az Igazságot, s
éjjel elvitték Barabás Bencét. És ő bevallotta, hogy azt
kiáltotta az utcán: Gazság, gazság! Megmondta neki egy
emberségesebb rendőr, hogy ezt vallja be, sok bajtól
megmenekedik ekképpen. És Barabás Bence bevallotta ezt már az
első összerugdosás után. És két évre ítélték. És most
ezt a titkot már az ő anyja is tudja. Látni lehet a feje
tartásából. Az anyja feje félrehajlik, és mozdulatlan,
tisztán kivehető, amint ráesik a konyha villanyfénye,
miközben az apja feje olyan, mint valami gömbölyű mormota,
amint épp vackot váj magának a föld alatt. Az apja feje
elássa a titkot az anyja fejében, a titkot, amit egyiküknek
sem volna szabad tudniuk. Ő pedig feláll, bemegy a szobába,
levetkőzik, s lefekszik a díványra, ami ott húzódik a
szülői ágy lábánál, attól csak magas, fényezett deszka
ágytábla választja el. Behunyja a szemét, s szinte azonnal
tovább álmodja délutáni álmát.
Most meztelen, s egy gépteremben van, ahol
szürke géptestek kuporognak, s lassú dugattyúlüktetés
hallatszik. Szemközt, fejmagasságban manométerek kerek pofája
vigyorog rá. Az egyikben meg-megrándul a mutató, mintha
valahol szabálytalan időközönként megnövekedne, majd
lezuhanna a nyomás. A másik manométer fogsora számjegyekből
áll, s a számok állandóan pattognak, váltakoznak. A többi
műszerpofa elmosódottan vigyorog valamiféle gonosz jókedvtől
eltelve.
Megindul lassan egy fémgyaluasztal, fölötte
moccan az előtolás, de valahogy nem olyan minden, amilyennek
abban a gépgyárban látta, ahová elvitték az osztályt, hogy
megismerkedjék a munka örömével és szépségével. A
négy-öt méter hosszú vasasztal mintegy alája nyúl az ő
meztelen testének, felkanalazza, s odébb csúszik vele.
Öklömnyi csavarok és pántok rögzítik az asztalhoz, olaj
csöpög a combjára. Megfeszíti az izmait, mintha le akarná
pattintani magáról a vasakat. Bilincs tartja a bokáját, a
csuklóját. Teste földomborodik hídba, a combjáról lefolyó
olaj zöldesen fénylik, olyan, mint a moha a hegyi patakok
kövén. Az asztal fémkapuzat alatt siklik ide-oda, a kapuzatra
fémmegmunkáló kések vannak felerősítve, az egyiknek a hegye
megérinti hídban feldomborodó hasát, s végigkarcolja. Az
asztal futása lelassul, a karcolás sokáig tart, és
kimondhatatlanul jólesik. Szeretné, ha a fémkapuzat
reároskadna, s lassan agyonroppantaná.
Aztán újfent lóg. Láncon húzzák fel a
magasba az egyik lábánál fogva, épp mint a Royalnál. Keze,
karjai, haja, másik lába lelóg. Feje lebicsaklik, látja, hogy
a helyiség, ahol úgy játszanak vele, ahogy a kedvük tartja,
fakockákkal van kirakva. Épp mint a Technofil csarnokai, ahová
a munka megbecsülése végett vitték el az osztályt. A
daruskocsi, amiről ő úgy lóg le, mint fénylő szalonnadarab
a nyársról, a műhely mennyezetére van felerősítve.
Mindenfelé gépek csattognak. Homorítania kell, hogy kitérjen
a sikoltva forgó köszörűkő elől, a szürke kőtárcsa
így is megcsípi karján a bőrt. Tüzes kemencéhez közeledik
a lelógó test. A parázsban hegyes vasak. Óriási fújtató
szikrafelhőt és elviselhetetlenül forró levegőt fúj rá.
Ám az elviselhetetlen nagyon is elviselhető, csak még tovább
tartana, örökké tartana.
És álmában sincsen egyedül. Szürke,
álmodozó, hosszú eső utáni égszíneket rejtő szempár
nézi vonaglását. Eszébe villan, hogy hiszen ő meztelen, és
azt álmodja, hogy míg más álmaiban minden érzések
legborzalmasabbika, hogy ruhátlanul kell lennie utcán vagy
lakásban, felöltözött emberek közt, most ez ebben a
manométeres, szerszámgépes, fakockás, láncdarus világban
nagyon jó, kísértetiesen jó. Hogy Etelka szeme reá
szögeződik? De hát nem láthatja, Etelka szeme nem kereste
őt, amikor kiment a szobából, valahogy úgy általában
nézett, s a szürke, madárszürke, esőmosta pillantás végül
kiröppent az ablakon.
Mindazonáltal jó, végtelenül jó érzés,
hogy ott van, ahol ő most sohasem látott géphez közeledik,
viszik a lábánál fogva, fejjel lelógatva, meztelen. A
gépezet csupa dugattyú, egy dugattyú-rózsacsokor.
Repülőgép csillagmotorja, amit a Magyar Cserkészben látott,
Ottó adta kölcsön, szigorúan egy napra. A daru a lüktető,
csúszkáló dugattyúk fölé siklik, s az ő lábán meglazul a
bilincs, s teste kapálózva, tiltakozva zuhanni kezd, bele
egyenesen a rángatózó gépbe. Nem is zuhanás, de
mindenképpen lassú süllyedés, és ő érzi, hogy ebből
nincsen visszaút. Az anyját szeretné szólítani,
segítségért szeretne kiáltani, Etelka neve szakad ki a
száján. De már belezuhant, a dugattyúk, csövek, csuklók
maguk közé gyűrik, s őt sohasem érzett forróság járja
át. Valami olyan jót érez, amilyen jót el sem lehet
képzelni. Forrón és nedvesen vonaglik a vasszerkezetben,
csapok, csuklók, csövek közt, és felriad álmából. Hallja,
amint anyja és apja egyenletesen szuszog az ágytámla túlsó
oldalán. Az éjszakára nyitva hagyott felső ablakon odalátni
a könnyű szélben hajladozó fa lombjara. Keze beletapad a
hasát elborító tapadós nedvességbe. Szinte azonnal újra
elalszik.
Egy hétbe telt, amíg Tibor beszélni
merészelt Etelkáról Endinek.
Endre a padtársa volt a Brassaiban,
szőke kolosszus, súlyemelő, nem is élsportolója az
iskolának, hanem egyenesen sztahanovista, mint Balogh
tornatanár úr mondta. A hátsó padban ültek, mint az
osztályban a legmagasabbak, s valamiféle kristályos
levegőbuborék vette őket körül. Endi kora reggel lemásolta
a házi feladatokat, mivelhogy ő sohasem csinálta meg, Tibor
pedig mindig megcsinálta, inkább gyávaságból, mint
kötelességtudatból, s talán azért, mert annyira végtelennek
és el nem múlónak érezte az időt.
Endi döfésre előrehajtott fejjel hallgatta,
s Tibor úgy érezte, hogy semmit nem képes elmondani a
lányról. Hogy szőke, hogy szürke a szeme, hogy… Milyen a
lába? – kérdezte Endi. Tibor eltűnődött: vékony?,
csontos?, görbe?, egyenes? Távolról hallotta a további
kérdéseket, melyek kétségkívül leegyszerűsítik, de nem
válaszolják meg a dolgot: van-e már melle? Pihés-e a nyaka a
füle mögött?
Tibor érezte, hogy borzalmas tévúton
járnak, amikor másnap ott lődörögtek Endivel ketten a Bolyai
utcában, hogy Tibor megmutathassa Etelkát. De Etelka nem jött,
csak harmadnap került horogra, véletlenül, amikor Tibor és
Endi a Fürdő utcába ment, végig a Linzeg utcán, s a
Malomárok hídján meglátták Etelkát. Úgy lépkedett, mint
aki messziről jön, és már fáradt, már nagyon szeretne
otthon lenni. S valóban így is volt – Etelka a Donát út
végéről jött, a Kányafői út mentén volt
gyümölcsöskertjük, a kosár, amit cipelt, késői körtével
volt tele, a kosár alján lehetett alma is, s ezért Etelka
alakja megdőlt, olyan volt a Malomárok hídján, mint
csodálkozástól meghőkölő felkiáltójel: hogy lám, micsoda
mondatnak került ő a végére!
– Ő az! Ne nézz oda! – súgta oda Tibor
fölöslegesen, hiszen Etelka még meszsze volt.
Etelka most kék ruhát viselt, vállán nagy
kötött kendő. Hűvösödnek az esték. Aztán meglátták
egymást. Köszönni kell, nyilallott bele, s érezte, hogy
elönti a verejték, nyelve béna fadarab. Mit kell mondani?
Szervusz? Kezicsókolom? Jó napot? Az öntvénytörő vasgolyó,
amit a gyárban látott, az rémlett olyannak, mint ez a jó
napot. A lány már ott imbolygott előttük, Tibor szája
kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Etelka áttette a kosarat a
másik kezébe, a felkiáltójel ezzel elhajlott tőlük. A
szürke szem! Ég eső után! Tibor inkább érezte, mint látta,
hogy Endi utánafordul a lánynak. Őt nyelje el a föld! Mossa
el a Malomárok!
– Lapos a segge – jegyezte meg Endi. –
És még ki sem bújt a didije.
Éjszaka, amikor Tibor kiszökött otthonról,
s kábán tántorogva mászkált, mint holdkóros, a Petőfi
utcában, egészen a temető kapujáig, az arcát odaszorította
a kerítés vasrúdjaihoz, egyfolytában az Etelka nevét
ismételgette, félhangosan, suttogva, lehelve. Megfogadta, hogy
Endrével soha többet nem beszél. Akkor még nem tudta, hogy
ölni is lehet, különben tán megfogadja, hogy megöli Endit.
Ahogy aztán elérte a Görög templom utcát,
s elindult felfelé a meredeken, sikerült lassan megfosztani
Etelkát testének még az általa engedélyezett részeitől is.
Nemhogy olyan részei nem voltak, amilyeneket Endi mocskos
szájára vett, de elmosódtak a fülei s a homlokába hulló
szőke hajtincs is. Nem volt keze, amit szeme tisztán látott
és emlékezetébe vésett, amikor a lány behozta a teát, és
letette a tálcát az asztalra. Nem maradt más Etelkából, mint
két kisírt vagy csak eső utáni égbolt színű szempár, ami
sehova se néz.
Így kellett tennie Tibornak, hiszen csak így
tudott megszabadulni attól a látványtól, hogy Etelka szeme, a
Linzeg utcában, nem rá és nem a semmibe meredt, hanem élesen,
pontosan és tervszerűen Endire szegeződött. Megnézte Endit,
lefényképezte, eltette télire.
Tibor ezt tudta, és olyan fájdalmat érzett,
mint akkor érzett volna, ha álmában, a gépteremben valóban
csíkokra hasogatják a szerszámgépek, húsába tüzes vas
fúródik, csontjait szilánkokra zúzzák a dugattyúk, abban a
csillagmotorban, amit a Magyar Cserkészben látott, s amit Ottó
adott kölcsön egyetlen napra.
Tibor nem tudta, hogy tán felordíthatott
volna az éjszakában, hogy: Szeretlek, Etelka! A dolog vagy
folyadék, amit érzett, nem volt kifejezhető azzal a szóval,
hogy szerelem. A szerelem az volt, amit János vitéz érzett
Iluska iránt, s annak semmi köze nem volt ahhoz, ami benne
kavargott, s ami vasakból, kenőolajból, meztelen
kiszolgáltatottságból volt összegyúrva, egyetlen
göcsörtös gombóccá, amitől alig kap levegőt.
Felért a Görög templom utca tetejére, s az
elviselhető érzés hirtelen kihunyt benne. Balra a
Házsongárdi temető romladozó deszkakerítése, előtte,
szemben, a levegőben Kolozsvár fényei, amint megszorulnak az
alacsonyan szálló felhők alatt.
2.
A város tele volt szórakozással. Tibor
emlékezett még azokra a kék lánggal égő betűkre, amik
annak örömére és tiszteletére gyulladtak ki a Főtéren, a
Mátyás-szobor előtt, hogy bevezették Kolozsvárra a
földgázt. De hát milyen gyönyörűség volt szombatonként
kimenni a Mihály-parkba. Ha esett hajnalban, ami oly gyakori
Kolozsváron, a Sétatér porondja még nedves volt az
árnyékban, szemnek ízletes pocsolyák húzódtak meg zöldesen
a mélyebb részeken. Az esővíz már lefutott a két
párhuzamos árokban, csak vékony ezüstös vízér vezetett
végig a Sétatéren, mint két kottavonal, mely hiába várja a
másik hármat.
A Mihály-parkban már nem nyitott ki az
uszoda. Rabló-pandúrt játszottak, s Tibornak nem jutott
eszébe, hogy ösztöneikben voltaképpen a számháború él
tovább, amiről a Magyar Cserkészben olvasott – a lapot
végül csak tíz nap múlva adta vissza Ottónak. Vagy Fábián
Gyula regénye, melynek csúcspontján számháborút vívnak.
De lehetett kirándulni a Szent János kúthoz,
vagy egyszerűen csak a Gáthoz, a Hójába, a Bácsi Torokba. A
két városerdőhöz hozzátartoztak a Kolozsvárról Hunyad
felé kirobogó vagy onnan érkező vonatok. Kolozsváron nem
ágazik el a vasút, a sínek mentén túrázni egyszerűvé és
boldogítóvá teszi az életet! S mint mindenki, Tibor is
bevárta a sínek melletti ösvényen állva a feléje robogó
142-est. Égig érő fekete torony! Nemhogy a test remeg, de
reszket, vonaglik a töltés. És ha a mozdonyvezető épp akkor
húzta meg a sípot, attól el lehetett ájulni.
De a százezernyi szórakozás közül a
legkedvesebb a mozi volt. A mozik persze nyáron is játszottak,
de Tibornak úgy rémlett, hogy moziba ősszel és télen járt
csak. A Royalba, a Deák Ferenc utca végén, az Operával
srégen szembe, ahol zöldek voltak a falak, s a vászon mellett
ez a felirat volt olvasható magyarul: „A film a legerősebb
agitációs eszköz a tömegek részére. IV. Sztálin.” És
Negyedik Sztálin nem volt egyedül a Royalban, ott volt a másik
oldalon Hatodik Lenin, s ő is valami nem kevésbé fontosat és
teljesen érthetetlent mondott, Tibor azt nem jegyezte meg.
Megjegyezte viszont Hatodik Lenin teljesen érthetetlen
meghatározását arról, hogy hát mi is a megismerés –
magát ezt a szót sem értette, vagyis hogy: „Az eleven
szemlélődéstől az elvont gondolkozásig és innen vissza a
gyakorlatig, igen, ez a megismerés dialektikus útja. VI.
Lenin”
Az Egyetem mozi az Egyetem utcában. Szögletes
oszlopok a teremben – a Royalban átfoghatatlan hengerek. A
függöny fülsértő csattogással, nyikorgással megy szét. A
mozi alatt egy szakasztott olyan terem, ahol a Magyar Színház
játszik, amíg átépítik a homlokzatát, Csóka József A
szabin nők elrablásában. De erre Tibor már nem
emlékezhetett. Később volt, sokkal később.
Az Egyetem moziban rémisztő filmeket
játszottak. Fekete-fehérjében szakadatlan esett az eső, vad
parasztlázadások pusztítottak, s a bukás után a megtorlás
mindennél iszonyatosabb volt. Tibor félt egyedül feküdni,
megvárta, amíg a szülei is begubóznak ágyukba, vagy
tekintetét segélykérőn meresztette a konyha üvegablakára,
amelyről akkoriban leakasztotta a függönyt. A lázadó
parasztokat póznákra kötözték fel, s lassú tűzön
égették meg. Tatárok vagy mongolok embereket fogtak szekerük
elé, s ostorral terelték őket. A Krisztina királynőben
kalodába zárt ember talpát égették fáklyával, s egy
halvány, mosolytalan lányarc látszott olykor. S miután
megismerkedett vele, Tibor ezt az arcot Etelka arcának
képzelte. De ott nyomták ki a belét hosszú lándzsákkal –
vagy a Capitolban? – annak a parasztvezérnek, aki életét
áldozza azért, hogy a kínvallatás során tett hamis
vallomásával félrevezesse az ellenséget.
A Capitol ott terjeszkedett büszkén a
Bánffy-palota udvarában. Vajon a gépház és a hátul
elhelyezkedő három sor páholy, ahová a szerelmesek,
mindenesetre a párok ültek be smacizni, de egyszer Tibor azt a
szót is hallotta, hogy greifolni, s megértette, bár nem
értette, vajon a gépház és a páholyok már a Bánffy-palota
barokk oszlopos folyosójába voltak beleépítve? A nagy mozi
egyetlen kis bejáratánál mindig emberölés volt, akkor is, ha
már minden jegyet eladtak, mintha csak a kívül maradottak
kárpótlásképpen agyon akarták volna nyomni egymást. Endi
mesélte a történelemórán, ahol még annyira sem figyeltek
oda, mint a többin, hogy ilyenkor odanyomják a nőket a falhoz,
egymáshoz, s hogy ő előzőleg mindig felhúzza a pucáját a
hasához, hogy amikor feláll, valamelyik nő fenékvágásához
nyomva, vissza ne törjön. Tibor nem mindig gyűlölte Endit az
ilyen beszédért, voltaképpen sohasem gyűlölte, másképpen
írta volna körül az érzést, ami ilyesmik hallatán
eltöltötte. Korhadt deszka szagát érezte, s a deszkán, a
szürke erezetekben víz folyt le lassan, s homokzöldre
festette. Ezt érezte Tibor, amikor Endre arról beszélt a
történelemórán, hogyan feküdt egy nő fenekevágásában
a farka, a Capitol bejáratánál, a tolakodásban.
A filmet, amit a Capitol 3-tól, 5-től, 7-től
és 9-től játszott, a Vörös Csillagban is vetítették,
4-től, 6-tól, 8-tól.
– Nézd, most viszik át! – mondta egyszer
Endre.
Sáros férfibiciklire tett rá egy sáros
nadrágú ember egy nagy kerek, lapos dobozt, rászíjazta a
csomagtartóra, felkapott a nyeregbe, s kivágott a Kossuth Lajos
utcára. Tibor utánanézett, amikor már nem láthatta,
elképzelte a lapos dobozban Alekszander Nyevszkijt, amint
vágtat a hómezőn, s vele szemben szögletes, fehér
vödörsisakot viselő keresztes lovagok sorakoznak. Végre egy
film, amitől Tibor nem félt, pedig kegyetlenül csatáztak
benne, fejek hulltak, de valahogy ez elsikkadt, tűz is égett
benne, de valahogy nem nyaldostak senkit a lángnyelvek, mint azt
a meztelen talpat a Krisztina királynőben. A sáros
bicikli alkalmasint végigment a Kossuth Lajos utcán, a Magyar
utcán, s a Zsidó templom utcába balra befordulva elérte a Pap
utcát, s a Vörös Csillagot, amit a Tibor szülei Edisonnak
hívtak.
Az Edisonban látta meg Tibor először a
jegyszedőnőt.
Milyen más volt a Munkás mozi! Tibornak akkor
már voltak elmosódó emlékei, rémlett neki, hogy az egész
elemit, ami úgy zuhant lefelé benne, mint kútba dobott kő, az
egész elemi iskolát elvitték a Munkás moziba, ahol valami
színes filmet játszottak, könnyű, rövid ruhákban vívtak
egymással a harcosok, volt sivatag is, és hadihajók fölött
fehér vitorlák csattogtak. Semmit sem lehetett érteni, pedig
az egyik tanító bácsi megsokallta végül a fülsiketítő
sikoltozást, s magyarázni kezdte, hogy hát ki harcol ki ellen,
a rómaiak harcoltak valakik ellen, de hogy ki ellen, odáig nem
ér el a Tibor emlékezete. Mennyivel élesebben élt benne a Halhatatlan
helyőrség, amit Endivel és még egypár fiúval az
osztályból nézett meg a Munkás moziban! Csak ők voltak a
teremben, a széles sorban terpeszkedtek, s végigröhögték az
előadást. A fertőző röhögéstől volt, aki lecsúszott a
székről, s az olajos padlón fetrengett, amikor az egész
német hadsereggel szemben a hazát védő halhatatlan
helyőrség végre megadja magát, de nem is adja meg, hiszen
csak a lőszerük fogy el, s nyílik a kapu, s az egész német
ármádiát megállító sereg képében mindössze két hős
szovjet katona támogatja egymást az ellenség kárvallott,
dühtől vicsorgó sorfala között.
Azon az őszön, amikor Tibor megismerkedett
Etelkával, s éjszakánként kiszökött a lakásból, hogy
néptelen utcákon, füves dombokon, remegő éjszakai parkokban
az Etelka nevét ismételgesse, s üvöltse el egyszer-egyszer
torkaszakadtából, akkor látta meg a jegyszedőnőt másodszor,
s tüstént megismerte.
Az Urániában volt, ahol a Tarzan-filmeket
játszották, de jaj, nem a Tibor felnőtt életében, Tarzant
csak az apja és az anyja látta valamikor az elmúlt időben,
amit ő fel nem foghatott, meg nem érthetett. Hogy volt idő,
mikor ő még nem volt! És amikor ő is elment egyszer az
Urániába, s a vetítés még nem kezdődött meg, szemét
kimeresztve bámulta a vásznat, s megpróbálta elhinni, hogy
ott, azon a fehér téglalapon Tarzan egykor fáról fára
lendült. S azt hitte, meghal, ott mindjárt, hogy ő ezt már
soha, de soha nem láthatja. Hiszen a filmek mindig örökre
eltűntek Kolozsvárról. Egy hétig éltek, nagyon-nagyon
ritkán két hétig, s elenyésztek mindörökre. Elenyészett
hát nyilván Tarzan is!
És akkor ébred rá Tibor, hogy mindenből
csak egyetlenegy van az ő életében. Olyan nyilvánvaló dolgok
eszébe sem jutottak, hogy csupán egyetlen anyja és egyetlen
apja van, s élete is csak egy van. Az jutott eszébe, hogy csak
egyetlen Tarzan-film van, s az már nincs. És benn egyetlen
dugóhúzójuk van, s az még a dédnagynénjéé volt, tőle
örökölték, s nagyon kell rá vigyázni, mert nincsen másik.
És egy van a Kék csillag című légiósregényből, s
nyilván egy volt a Sivatag titkából és az Ideál
csókjából is, mint azt az ő tulajdonukban lévő Kék
csillagban kinyomtatva látta, de az, úgy látszik,
elenyészett, mint a Tarzan-film. És egy rézmozsaruk volt, egy
réz mozsártörővel, egy likőröskészlet, amit a szülei az
esküvőjükre kaptak, és egy csalipohár, amit az apja mindig
elővett, s huncut arccal abból kínálta a még be nem avatott
vendéget, s abból bárhogyan ivott is az ember, a lé mindig a
ruhájára folyt. És egy volt a porcelán sótartóból, és egy
volt a csontrömiből, aminek a hátlapja fekete volt, az
előlapja vajsárga, és egy volt Bourroughs regényéből, a Mars
hadurából, s abból a hiányból is egy volt, amitől azt
hitte mindig, hogy megszakad a szíve: a Mars hadurának
utolsó íve hiányzott, kiesett, elkallódott, s ő úgy
érezte, sohasem fogja megtudni ebben az életben, hogyan is
győzi le végül ellenségeit John Carter héliumi herceg,
hiszen a történet egyszer csak megszakadt, épp e
legválságosabb pillanatban, s csak az utolsó két lap volt
meg, melyen John Carter, immár mint győztes, keblére ölelheti
párját, mint azt Tibor kívülről tudta, épp, mint Hatodik
Lenin meghatározását arról, hogy mi is hát a megismerés.
A film az Urániában rettenetes volt. Orosz
film volt, amiképpen majdnem minden film orosz volt a mozikban,
s a lány, egy egészen nagylány meztelenre vetkőzött benne,
és végigfutott a virágos mezőn, miközben esett az eső, de
az eső a szobában is esett, az egész filmben esett. És Tibor
megborzongott, és hányhatnékja támadt, amikor az egészen
nagylány ölén, ott, ahol a hasa végződik, és a lába
kezdődik, fekete foltot látott. Mintha haj lett volna. De Tibor
ezen nem tudott elgondolkozni. Aztán a lányt az anyja
kegyetlenül megvesszőzi, nem lehetett tudni, hogy miért,
talán azért, mert találkozott a fiúval, egy egészen
nagyfiúval. Nem lehetett látni semmit, csak a vessző suhogása
hallatszott, s a nagylány kistestvéreinek rémült arca
látszott. Ilyen borzalmasat Tibor még sohasem látott.
Rettenetesebb volt, mint az égő parasztok az Egyetem moziban, a
bányákban kényszermunkára ítélt rabok verejtékező teste,
miközben már a csákány felemeléséhez sincs erejük. Úgy
érezte, kiesik a moziból abba a hosszú kapualjból, ami kivitt
az utcára, ahol látszólag minden rendben volt, emberek dolguk
után siettek, eldörgött egy-egy autóbusz, a 3-as vagy a 4-es,
s a Fellegvári út felől, az Astoria szálló oldalánál még
visszasütött a lemenő nap.
Akkor látta meg másodszor Tibor a
jegyszedőnőt. Fekete, boglyas haja volt, cigarettázott,
száján vastag rúzs. Az elfricskázott cigarettavég Tibor
lábához esett, cigarettapapíron nyálas rúzsfolt. A
jegyszedőnő befordult az Urániába, fenekén fekete szoknya
feszült, alatta vastagon rengett a hús.
Abban az évben, amikor Tibor megismerkedett
Etelkával, halt meg Sztálin. Gyönyörű napok voltak. Az őszi
megismerkedés Etelkával maga a szurkos szorongás és kín,
Sztálin tavaszi halála maga a színes mese!
Az élet tele volt érthetetlen dolgokkal. Mint
két szál – fonal, fűszál vagy hídpálya –, aminek össze
kell érnie valahol a város napsütötte-árnyékos terében, de
nem érnek össze, elsiklanak egymás mellett. És senki sem
veszi észre, csak őt foglalkoztatja, miként valami dallam, a La-la,
la-la-lalalala! a Rigolettóból, képtelen
megfeledkezni róla. Sztálin halála is együtt járt két
dolognak az össze nem érésével. Tanulták, hogy amikor Lenin
meghalt, öt percre megállt a világ. Volt róla egy vers is: Öt
percre megállt a világ, s ő olyan jól el tudta képzelni
a verset a térségben, ami körülvette: megállnak a vonatok, a
munkás kezében a kalapács, a paraszt kezében a sarló,
megállnak a kombájnok, s a csákányok a bányákban, megáll
az iskolás az iskolába menet, és megáll a kenyér a
levegőben, amit az eladó a vevőnek nyújt, s megáll a vevő
keze is, amint utánanyúl. Tibor a képtelenségig bővítette
az öt percre megálló tárgyak és emberek körét: megállt a
csipesz a bogarász kezében, megállt a tű a sebész kezében,
megállt a nővér a felvágott has előtt, s megállt a félig
kivágott vakbél a vérző hasban. Hogy milyen egy operáció,
azt Tibor véres dokumentumfilmek végtelen sorából ismerte,
minden héten vetített egyet az Új Idők mozi, ami akkoriban
nyílt meg a Főtéren. A filmek szürkék voltak, szürkén
folyt a sebészkés nyomán megnyíló húsból a vér, s amikor
valami oda nem valót, hatalmas vérrögöt vagy micsodát vettek
ki valakinek az alsó karjából, a szürke vér nagy fekete
csomó körül patakzott le valami edénybe, s világosszürke
géz itatta fel a sötétszürke vért a fekete vérrög körül.
Hatodik Lenin tehát megkapta öt percre a
világ megállását. Tibor természetesnek találta, hogy
Negyedik Sztálin is megkapja. És valóban! Az egész iskola, s
a város többi iskolája, kint állt a friss márciusi szélben
a Főtéren, arccal a déli oldalnak, s miként arra
kitanították őket, vezényszóra valamennyien
mozdulatlanságba dermedtek. És akkor Tibor – előre készült
rá! – elképzelte, hogyan áll meg az egész ország, a
vonatok, a csirkének magot szóró kezek, talán még a
repülőgépek is a levegőben. De a szálak nem értek össze!
Alighogy vigyázzba merevedett a Főtér, Tibor látta, hogy vele
szemben, az első emeleti ablak mögött, a Hintz patika melletti
házban valaki járkál a szobában. Mozog, megtöri a világ
néma mozdulatlanságát abban az öt percben, amit Sztálin
halála szitál.
Tibor és a város talán minden kisdiákja
pontosan tudta, hogy Sztálin gyilkos gazember. Ha megkérdezi
tőle valaki, hogy ezt ugyan honnan tudja, ki mondta neki, nem
tudta volna megmondani. Az egész várost átitatta valamiféle
véres, gennyes rohadás, s mindenki tudta, az újszülöttek
úgy jöttek a világra, hogy ez a tudás bele volt írva a
fejükbe, hogy ezek itt mind szarháziak és stricik, miként a
vicc is mondja: Kik voltak az urak régen? Az Esterházyk és a
Zichyk! És most? A szarháziak és a stricik. És hát amikor a
székely ankétra megy a rendőrségre, azt is mesélte mindenki,
s Tibor megértette a székely ember válaszát, hogy hát hol
volt ő? Ankéton! – mondja. – Hogyhogy? – Ankét pofont
kaptam!
S amiképpen a városban majdnem mindenki
utálta az oroszokat, undorodott Sztálintól, és rettegve
félte az államhatalmat – Sztálin képét a budira
kirajzszögezni senki sem merte –, azonképpen valamiféle
félrevert nosztalgia savanyította-édesítette meg az arcokat,
ha a németekről esett szó. Nem igaz, hogy az orosz katonák
csokoládét adtak a gyerekeknek, amikor bejöttek. És tényleg,
ezt Tibor is megmondhatta volna. Náluk a fogpasztát kenték a
kenyérre, s azt ették, s az anyja később megvallotta, hogy
attól félt, rosszul lesznek a fogpasztától, s mind lelövik
őket. Emlékezett viszont, hogy a németek vajas kenyeret adtak
neki, s a kristálycukorral meghintett vajas kenyeret attól
fogva német vajas kenyérnek hívták ők is s majdnem mindenki
a városban. Nem szépült meg Hitler, hiszen nem is csúnyult
meg, ahhoz még évekre volt szükség, s rengeteg
tanulnivalóra, Tibor kölcsönkapta és elolvasta doktor Nyiszli
könyvét: Doktor Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi
krematóriumban. Elolvasta, és nem értett belőle semmit. A
borzalmak, amikről olvasott, beálltak azoknak a borzalmaknak a
végtelen sorába, amelyek a mozikból áradtak feléje: „A
film a legerősebb agitációs eszköz a tömegek részére –
Negyedik Sztálin”. A háború messzi katonakalandok és
viszonylagos biztonság visszavágyott mesevilága lett. A
valóságban sötétszürke vér folyt a fekete vérrög körül,
rá a világosszürke gézre az Új Idők moziban.
Sztálin halála után egy hétig nem
játszottak a mozik. A Capitolban épp a Szadkót adták,
s a mesék szivárványos hőse ott lapult összetekerve, némán
a kerek dobozokban, nem kelt útra a Capitol és az
Edison-Vörös Csillag között, hogy 5-re újfent a Capitolban
legyen.
És akkor csoda történt! A kancsi Fülöpnek
a bátyja mozigépész volt, tekintélyes ember, ámbátor szinte
még gyermek. Fülöp az Új Időkben mutatta meg Tibornak:
– Az unokatestvérem!
Tibor már látta a titokzatos embert, aki a
mozi előcsarnokából otthonosan felmehetett a gépházba
vezető lépcsőn, oda, ahová senkinek sem volt szabad felmenni.
Vágyó, elfanyarodó tekintetek kísérték, nők gondolhattak
rá odaadással – legalábbis Tibor így képzelte, mert nem
ismerte még Etelkát, s így nem tudhatta, milyenképpen
éreznek egymás iránt a szerelmesek.
És március 6-án – lehet ezt elfelejteni?
– Fülöp azt mondta Tibornak:
– Gyuszi szolgálatban lesz a moziban,
vigyázni kell. Ha akarod, téged is beviszlek, Gyuszi azt
mondta, hogy le fogja vetíteni nekem a Szadkót. Te is
hozzál valami társasjátékot, egész nap ott kell lenni,
Gyuszi bent is alszik.
És a meseregény folytatódott. Gyuszi akkor
már a Capitol gépésze volt. S március 6-án – csak a nagy
Sztálin tud ekkora jót cselekedni! – megnyílt Tibor előtt a
Capitol titka. Az előcsarnok sötét volt, csak egy kis lámpa
égett, s a három fiú, hiszen Gyuszi is fiú volt még, csak
nagyobbacska, a pénztárszobába fészkelte be magát. Gyuszi
egyből mondta, hogy a Szadkót később fogja
levetíteni, de végül nem vetítette le. Biztos nem volt szabad
neki, gondolta később Tibor, s akkor csak azért nem jutott ez
az eszébe, mert az önkívületi gyönyörök szinte egymást
érték.
Először bújócskát játszott a három fiú
a Capitolban! A Bánffy-palota oldalába vájt zegzugos
termekből összetákolt előcsarnokban. A sötét nagyteremben,
melynek állott levegőjében nyilván ott remegett
láthatatlanul Szadkó és Maximka, a kis néger hajósinas,
akivel az imperialisták a cipőjüket pucoltatják, s a nők
attól fogva Maximka-frizurát csináltattak. És ott lebeghetett
a kagyló alakú moziteremben, ahol Gyuszi, Fülöp és Tibor
bújócskát játszott, az a kislány, aki bevesz egy halálos
pirulát, de szerencsére a babájának is ad mindig abból, amit
ő eszik, s akkor a kétségbeesett felnőtteknek eszükbe jut,
hogy hiszen csak a babát kell összetörni, és már adják is
az injekciót, az arcok megkönnyebbült mosolyra húzódnak, a
szemekben hálakönny remeg! És ott siklott a székek alatt, a
sötétségben, ahol a három fiú bújócskázott, áldott
légy, ó, Sztálin!, a P. K. 8-as tengeralattjáró, melyet a
gaz imperialisták megbombáztak, de a legénység egy része
életben marad, s fuldokolva megjavítja a tengeralattjárót,
hogy aztán a nagyszerű szerkezet, mint valami víz alatti
nyíl, merüljön fel diadalmasan a tenger és a székek alól,
ahol ők bújócskáztak, s a diadalmas zene megremegtesse
mindenkinek a hasát, s könnyeket facsarjon a szemhéjak alól.
Csodálatos volt a vaksötét előcsarnokban
fogócskázni. Szembekötősdi szemkendő nélkül! Ha összeért
két kéz, vagy összeütközött két test, a gyönyörűség
szinte sikoly formájában tört föl a torkokon. Hát el lehet
képzelni ennél földöntúlibb boldogságot, ha nincs Sztálin?
S főleg, ha nem hal meg! Bár halna meg minden évben legalább
kétszer.
Amikor belefáradtak a cicázásba, beültek a
pénztárszobába, s Fülöp és az unokatestvére a nőkről
kezdett el beszélgetni. Fülöpnek már kilenc nője volt,
Gyuszinak már annyi, hogy számát se tudta. Tibor, akinek még
egy sem, gombócot érzett a torkában, s hallgatott.
Gyuszi ekkor egy köteg Színházi Életet vett
elő zsíros aktatáskájából, amit egészen össze lehetett
hengergetni, s megmutatta benne a nőket. A nők haskötőket és
fűzőket viseltek, a fehérneműket csipke szegélyezte, s a
nők a csipkés alsóneműkben mind nagyon jól érezték
magukat, mert fölényesen mosolyogtak. Tibor, aki még sohasem
látott Színházi Életet, s levetkőzött nőt sem, az anyját
kivéve, akitől ezek a melltartóval egybeszabott feszes
haskötők olyan távol álltak, mint maga az, hogy ő nő. Már
hogy lehetett volna a Tibor szemében az anyja nő?
De Tibor izgalmas, nyirkos szenvedése ezzel
még nem ért véget, mert Fülöp oda mutatott, ahol a haskötő
alul véget ért, s azt mondta, hogy ott tudna ő igazán
ellakni. És Tibor megérezte, hogy neki most valami hasonlót
kellene mondania, s a melltartóra mutatott, ott, ahol középen
a két félgömb össze van varrva, s azt mondta, hogy ő meg ott
érezné jól magát, s a szégyentől és a tilostól, amibe
nyilván beletévedt, elöntötte a forróság és a víz. De nem
történt semmi, Fülöp és Gyuszi úgy viselkedtek, mint akik
épp erre számítottak tőle, s miután Fülöp még elmondta
és megmutatta, hogy hol lakna ő még szívesen, Gyuszi vette
át a szót, s olyanokat mondott, amiket Tibor már nem is
értett. A történetet is csak egy ideig hallotta, utána mintha
rácsapódott volna valami a fülére, mint fedél a fedeles
csuporra. Addig hallotta a történetet, amíg Gyuszi
részletesen elmondta, hogyan vetkőztette le a nőt, húzta át
a fején a blúzt, dehogy babrált ő a gombokkal, aztán
felhúzta a szoknyát, alája nyúlt, és megfogta a jó meleg
muffot. Tibor azt hitte, látni a lángokat az arcán, s mivel
Fülöp szakszerű közbevetésekkel kísérte az unokabátyja
elbeszélését, úgy érezte, neki is mondani kell valamit,
hiszen különben süket hülyének fogják tartani, úgyhogy
megkérdezte, hogy milyen színű volt a nő bugyija, mire Gyuszi
meghökkenve elhallgatott, Tibornak úgy rémlett, hogy Gyuszi
arca ijedt, mint akit rajtakaptak, s megkukult. Gyuszinak
többször is szóra nyílik a szája, de nem szól, mintha
elfelejtette volna, hogy aztán felnevessen, s visszakérdezzen,
hogy hát mit képzel, milyen színű, hát majd Tibor is
megtudja, mire ő, de nem is ő, hanem valaki, aki benne lakott,
s most kiszólt belőle, azt mondta:
– Az enyémé rózsaszínű volt. És selyem.
Innentől kezdve nem emlékezett Tibor arra,
hogy mit mesélt még Gyuszi, s hogyan szólt hozzá szakszerűen
mindenhez Fülöp. A vastag süketséget csak egyszer szakítja
át Gyuszi hangja, amikor azt mondja, hogy mindig asszonyokkal
kell, azok mindent tudnak, mert a lányok semmit sem tudnak, csak
tartják a kis fafeneküket, hogy beléverjék a szeget. És hogy
ő úgy szokta, hogy amikor már csak bugyi van az asszonyon, azt
ő szemből, a gumijánál fogva megmarkolja, s egy mozdulattal
leszakítja. És mutatta, hogyan kell csinálni, s leverte vele a
társasjátékot az asztalról.
Aztán ez is véget ért, s valamiféle puha
bágyadtság telepedett rájuk és a Sztálin halála miatt
elnémuló mozira. Jóval később, amikor Tibor már ismerte
Etelkát, sehogyan sem tudta egy helyre, egy háztömbbe, egy
bolygóra képzelni a halott Capitol mozit s Etelkáék
lakását, pedig hát a mozi és a lakás alig egy percre volt
egymástól. Ki kell menni a Bánffy-palota hátsó kapuján, s
az ember máris az Etelkáék udvarában találja magát. A
moziból azonban, amelyben ő és barátai bújócskát
játszottak, nőkről beszélgettek szakszerűen, abból a meleg,
kissé nedves odúból nem vezetett út az Etelkáék udvarába,
akárhogyan igyekezett is arról Tibor meggyőzni magát. A
Capitol már újra játszott, a bejáratánál emberölés, s ő
megannyiszor át is ment a palota hátsó kapuján, sohasem
tudott a Sztálin sírhantjában megbúvó mozi és az Etelkáék
között utat találni. Vagy itt volt: tolakodás, nyögések,
egy nő sikolt! Vagy ott: Etelkáék háromemeletes háza,
macskakövek, a kövek hézagaiban gyér fű, ha nyár van,
hófoszlányok, ha tél.
Vagy itt, vagy ott. Egyikből a másikba
átmenni nem lehetséges.
Később a három fiú elővette a
társasjátékokat. Ez is gyönyörű volt! Gyuszi elhozta a Villámháborút.
Ennek volt két egyforma táblája, rajtuk folyó, erdő, liget,
mintha repülőgépről nézné az ember a messzi földet. A
táblák kockákra voltak osztva, s fel kellett rakni rá
tetszés szerinti kockákba repülőteret, hidat, ágyút, falut.
Voltak még piros és liláskék fabombák, s ezekkel lőni
kellett a másik tábláját: lövök az A2-re, a D6-ra, a C3-ra.
S ha a bombázó házat, hidat, repülőteret talált el, kis
kerek kartondarabkát kellett odatenni, a papírkarikán színes
robbanás látszott. Olyan közel volt még a világháború, a
városban a fiókok még tele voltak ilyen játékokkal, volt
még majdnem minden házban rugóra járó német tank, pléh
motorkerékpár, rajta a kerékpáros terepszínű egyenruhában,
a rugók jobbára már el voltak törve, de ahhoz képest, hogy
az egész Kolozsváron nem lehetett játékokat kapni, a törött
világháborús készségek maguk voltak a mesék ezerszínű
világai.
Aztán Fülöp elővette az indián harcosokat.
Volt nyolc térdelő indián, tíz álló indián, a többi
indián hason fekve szögezte hosszú puskáját az ellenségre.
Voltak fák is, sűrű bokrok is. Mind színes, s mind kartonból
volt kivágva. A talpakon kétfelé kellett hajtani a kartont, s
akkor az indiánok és a bokrok álltak. Fülöp egyenként
rakosgatta fel őket az asztalra, ahol máskor mozijegyeket
számozott a pénztárosnő, s a vonuló indián törzs
kísérteties valóságossággal tartott a pénztárablak
felé, a kopott, zöld páncélszekrénytől jövet. Gyuszi
szakértő mozdulattal igazított az indiánokon, hogy hát ne
látsszék a hátuk, a csupasz fehér kartonpapír.
A karton indián törzs is a háborúból
maradt meg, hiszen a boltokban semmit sem lehetett kapni. Vagy
mégis, nagy ritkán, mint például abban a trafikban, ami a
dohánygyár mellett állt, több lépcsőn lehetett bejutni, s
az ablakában színes képecskék voltak, egy piros autó, egy
kék autó… Tibor többször is elment a
Szentpéteri-templomig, ahol a dohánygyár volt, hogy megnézze
a színes autókat. És volt még egy pattogó számlapú óra
egy Malom utcai kirakatban, a járdán kamaszok és elemisták
lökdösték egymást, hogy láthassák, amint a számlap
percenként odább fordul. És volt még egy ablakban, a Patak
utcában a csomó kaktusz, amit mindig sokáig kellett nézni, ha
arra járt az ember, a strandra vagy a sétatéri tóhoz menet.
Mi volt még? Talán az egylejes ceruza a Főtéren, az elemi
iskola melletti papírboltban, s a vashídnál a két emelet
magas kávéreklám.
A papírindiánok tologatása eltartott egy jó
órát, aztán Tibor elővette a család féltett kincsét, a
hatalmas, soktáblás társasjátékot. A táblán kacskaringós
ösvény vezetett a kezdőponttól a célba, s ha az embernek
szerencséje volt, olyan karikába lépett, hogy előremehetett,
ha balszerencséje, akkor várakoznia kellett, vagy éppen
visszalépnie. Nem volt ez sem különösebben érdekes, sem
különösebben újszerű!
Hanem a tábla!
A hatalmas tábla egy díszes parkot
ábrázolt. A porondos ösvények szökőkutak, bokorcsoportok,
kies patakocskák közt vezettek, hidacskákon, sűrűségeken
át, lombos fák alatt. Az ösvény mentén padok álltak, a
padokon földig érő fehér ruhás nők ültek, mellettük
itt-ott fekete kürtőkalapos urak. Ilyen párok vagy magányos
hölgyek, urak az ösvényeken is sétálgattak. Vagy álltak, az
urak hátratett kézzel, a hölgyek napernyőjüket forgatva, s
nézték a zenepavilont, ahol kék egyenruhás, piros csákós
zenészek fújtak, vagy csattogtatták a cintányért, verték a
dobot. És olyan megtévesztően igazak voltak, hogy Tibor
hallotta a zenét! És úgy látszik, Gyuszi és Fülöp is
hallhatta, mert megilletődötten, sokáig hallgattak, s nézték
a mérhetetlen tájat. Hiszen a liget mély volt, távol, a
horizonton kékes erdősáv zárta le, s az elnyúló lankákon
néhány őzike legelt. A zöld fűszőnyegen pedig gyermekek
játszottak illedelmesen. A lányok szoknyája bokáig ért,
széles karimájú kalapot hordtak, a fiúk nadrágja térdig
ért, s fogócskáztak, karikát hajtottak, fél lábon
ugráltak, vagy bakot tartottak egymásnak.
Tibor, aki beleszeretett ebbe a
társasjátékba, együtt nőtt fel vele, most sem tudta kivonni
magát a bűvölet alól. Néha úgy vágyott bele a képbe, hogy
azt hitte, kiugrik a szíve. Elképzelte, hogy a cilinderes urak
és a napernyős hölgyek egyszer kisétálhatnak a képből, a
karika begurul a bokor mögé, a labda lepattog a tábláról,
elered az eső, s mindenki fut, ahogyan a Sétatéren iramodott
meg mindenki, ha cseperegni kezdett az eső. Tudta, hogy a park
lakói sohasem hagyhatják el a parkot, mégis mindig
elképzelte, hogy már nincsenek ott. S ilyenkor elővette a
társasjátékot, nem hajtotta szét a táblát egyből, előbb
erősen arra gondolt, hogy immár minden megváltozott, nincs
labdázás, nem ugranak a fiúk bakot, nem játszik a
katonazenekar a pavilonban. Aztán kihajtotta a táblát, és
minden úgy volt, ahogyan régen mindig, s ennél gyönyörűbbet
képzelni sem lehetett.
Nem is játszott Gyuszi, Fülöp és Tibor
ezzel a játékkal. Sokáig nézték megilletődötten, Gyuszi
felfedezte és szóvá is tette, hogy a patakocska partján egy
kislány és egy kisfiú guggol, s papírhajókat ereget a
vízen. Fülöp a park fölött szálló madarakat mutatta meg,
mintha csak Tibor nem tudta volna betéve a kert minden
fűszálát, facsemetéjét, azt a három fiút, aki egy homokos
szögletben golyózott, azt a fess huszártisztet, aki épp
belép a díszes kovácsoltvas kapun, s szalutál a padon ülő,
kék-fehér ruhát viselő hölgynek, akinek a táskája ott
fekszik a barna padon. S ahogy nézte Tibor a táblát, nem
csupán a saját szemével, hanem a barátai szemével is,
egyszer csak úgy érezte, valami görcsbe merevedik benne.
Megrohanta valami alaktalan érzés, hogy ez már nincs, örökre
eltűnt, felszivárgott, szétomlott. És ezt még az sem tudta
enyhíteni benne, hogy a tábla épen, összes színeiben
csillogva ott feküdt előtte a pénztárszoba asztalán,
Sztálinnak köszönhetően, aki meghalt, hogy ő ezt ma itt
láthassa és átélhesse. Aztán szemügyre vette a két színes
dobókockát, a kisfiúkat, kislányokat, hölgyeket, urakat
ábrázoló bábokat, amikkel a játékot játszani kellett, s az
érzés ekkor lassan elenyészett.
Langyos őszi napon szegődött Tibor a
jegyszedőnő nyomába.
A jegyszedőnő, úgy látszik, már nem az
Urániában szedte a jegyet, mert Tibor az Egyetem mozinál
pillantotta meg. Rövid, fekete prémgalléros bundát viselt. A
derekáig ért, s látni engedte a szűk fekete szoknyába gyűrt
húshengeres fenekét. Talán ez indította el Tibort a
jegyszedőnő után. Képtelen volt levenni a szemét a mozgó
húskaréjokról, melyek minden lépésre megrezdültek, de
merevvé feszültek ismét. Tibor közelebb ment a
jegyszedőnőhöz, hogy jobban lássa, alig kartávolságra volt
tőle, amikor az Egyetem utcán leértek a Főtérre, s Tibort
izzadt kölniszag csapta meg. Az egyetlen szag, ami minden
nőből áradt Kolozsváron, aki kölnizte magát.
Tibor minden oldalról szemügyre vette a
jegyszedőnő hátsófelét, de mivel nem volt semmi dolga,
tovább lézengett a nyomában, mintha hajó nyomdokvizében
sodródna, s ugyan mindegy volna a sodródó papírhajónak, hogy
itt merül-e el, vagy máshol a végtelen óceánon.
A jegyszedőnő végigment a Főtér nyugati
oldalán, el az iskola előtt, ahová Tibor elemibe járt, s
bement nyílegyenesen a Mátyás király utcába, olyan
határozottan, mintha csak Mátyás szemközt álló
szülőházába igyekezne. A Mátyás szülőháza előtt balra
tért, elhagyta a Szentlélek utca torkát, s egy Izabella utcai
ház kapujában tűnt el.
Tibor hirtelen ürességet érzett, ahogy ott
maradt az alkonyodó Izabella utcában. Betért egy férfi,
végtelennek tetsző időbe került, amíg elért az utca túlsó
végére, s ott eltűnt. Az utcácska néma volt, Tibor megnézte
jól a házat, ahol a jegyszedőnő lakik. Magas, díszes fakapu,
nem messze az asztalosműhelytől, ahol még mindig visított a
fűrész, s egy árva villanykörte lógott egy szál drótról.
A kapu mögött, mintha csak vázába lett volna dugva, lombos fa
koronája magasodott. Még rajta volt minden levél, alig itt-ott
csípte meg a sárga a zöldet.
És ekkor különös, émelyítő és édes,
borongós és boldog érzés kerítette hatalmába. Etelka jött
oda hozzá képzeletben, karnyújtásnyira volt, mégis valahol a
messzi semmiben. Úgy érezte, sírni tudna a szerelemtől. A
jegyszedőnő is ott volt a közelben és ugyancsak a
képzeletben. A szűk fekete ruhát rángatta le magáról, s
szakasztott olyan volt, mint azok a hölgyek a Színházi
Életben: melltartóval egybeszabott haskötőt viselt, s a
haskötő alján háromszögű árnyék sötétlett, éppen
olyan, amilyenbe Fülöp akart beköltözni a tavasszal, a mesés
és üres Capitolban, amikor meghalt Sztálin.
Tibornak különösen jólesett, hogy Etelka a
maga esőmosta szürke szemével, ami nézte is őt, nem is,
látja, amint ő látja a húsos jegyszedőnőt a Színházi
Életben. Sőt, Tibort valami bosszúval vegyes elégtételérzet
is eltöltötte, szinte fennhangon ki is mondta, hogy így jár
minden Etelka! De a gondolattól megijedt, rémülten nézett
végig a néptelen Izabella utcán, mintha valaki tetten
érhetné gondolatait. Eszébe villant, hogy hát mi volna, ha
Etelka is… ha Etelkát is… levetkőztetné, ahogyan a
jegyszedőnőt, de ettől hirtelen hányingere támadt.
Iszonyúan utálta magát egy percig.
Ki tudja, mi történik még vele, nyilván
előbb-utóbb hazamegy a Deák Ferenc utcába, de akkor nyílt a
kapu, s ő szemtől szemben állt a jegyszedőnővel.
Olyan közel volt a kapuhoz, s a jegyszedőnő
még tett is egy lépést, vitte a lendület, hogy Tibor újra
érezte az izzadt kölniszagot. A jegyszedőnő megtorpant, a
lendület a fiú felé döntötte, s aztán azt mondta:
– Na!
Megijedt, látszott rajta. Tibor képtelen volt
megmozdulni, s összeszorított foggal várta a sikolyt vagy
valami más heves életmegnyilvánulást. Mint amikor fékező
autó gumijának visítását hallja az ember, s behúzott
nyakkal várja az ütközés csattanását.
A jegyszedőnő azonban oldalt lépett, s
felszegett fejjel elindult a sarok felé. És ott eltűnt.
Tibor később eszmélt, mindig későn
eszmélt, s már csak a Főtér sarkán érte utol. Micsoda pech,
a jegyszedőnő épp akkor nézett vissza a sarkon, amikor ő egy
lámpa fénykörébe ért. Mikor sötétedett be? És mi ez az
avarillat, ami itt, az Unió utca és a Főtér sarkán
körüllengi, s prüszkölésre készteti? A jegyszedőnő
befordult az Unió utcába. Hová megy? Nem az Izabella utcában
lakik? Vagy ott, de erre van dolga? Már nem siet, sokan járnak
az utcán, s ahogy elhagyja a Muntyán Temetkezési Vállalatot,
az Unió utca sarkán, mintha már nem is járna, hanem
ringatózna az aszfalton.
Meg-megállt a kirakatoknál, s Tibor látta,
hogy lopva visszanéz. Aztán a Kötő utca sarkán teljes
testtel visszafordult, végigfürkészte a járdát, s a sarki
lámpa fényében Tibor látta, amint a tekintete az ő arcán
állapodik meg. Az arc valami gyűrött fintorba húzódott, hús
rétegei helyezkednek el így, ha levágja a mészáros a combot
a tőkére. Tibor képzeletben ki is színezte: zsírvörös és
faggyúsárga rétegek, bennük az orr mint fehér forgócsontja
egy állati térdkalácsnak.
A jegyszedőnő bement a Kötő utcába. Biztos
léptekkel halad, vagy siet, hiszen a mellékutca kihalt. De megy
is valaki, jön másvalaki vele szembe, a jegyszedőnő alakja
rárajzolódik az iskolaudvar magas, vakolt téglakerítésére.
A Kismester utca! Visszanéz! De a jegyszedőnő nem nézett
vissza, ment tovább a Kismester utcai iskola felé. Tibor
megiramodott, s látta eltűnni a vaskapun, ami a görög
katolikus templom udvarára nyílik. Még egy iramodás, s ő is
a kapunál van. Beles a rácsok közt. De senki. A nő eltűnt.
A város templomudvarokkal van tele, de ebben
az udvarban Tibor még sohasem járt. A kevés fény a
Bornemisza-ház ablakaiból esik az udvarra. Át lehet menni a
Jókai utcába? Átjáróház? Tibor bemegy az udvarra, mindig
árnyékban, ahogy az indiánkönyvekben olvasta, s a
kartonindiánoktól látta. Az ég csillagos, az is vet ide
valamicske fényt. Megint mintha kilépett volna a világból,
legalábbis a városból, egy másik planétára. Megfeledkezik a
jegyszedőnőről, s ezzel az enyhe hányinger is elmúlik, ami a
gigáját nyomogatta alulról. Az avarillat itt olyan erős, hogy
harapni lehet. És Tibor valóban úgy tesz, mintha harapná a
levegőt. Kitátja a száját, előrenyomja a fejét,
összecsattintja a fogát. És mégis ismeri ezt az udvart. Úgy
látja magát, magukat, mint egy kékesszürke fényképen, a
Magyar Cserkészből, amit Ottótól kapott kölcsön. Ottó is
itt lakik, a Kötő utcából nyílik a kapu, hosszú udvar, s az
ember a Lábasháznál jut ki belőle.
De nem! Mindig elkószál a figyelme! Most azt
a szép kék-szürke képet akarja látni. Felfűrészeletlen
fahasábokat húznak a szűz hóban. Talán második elemista! S
a tanító bácsi áthozza az osztályt ebbe az udvarba, itt
állt, né, a farakás, s mindenkinek át kellett vinni egy
felfűrészeletlen fahasábot a főtéri iskola udvarába. Újabb
kép a vetítőben: egy vastag hasábot ketten hoznak! Igen,
megvan, ezt örökre elteszi! Már egész gyűjteménye van régi
fényképekből, a fejében hordja őket. Azóta gyűjt képeket,
amióta azt a fiókos skatulyát látta Aurél bácsinál.
Fényképrendező, mondta Aurél bácsi, és az apja belenyúlt.
Miért is? Akkor azt hitte, meghal, ha az a fiókos skatulya nem
lehet az övé. És nem lett az övé, s ő nem halt meg.
A fiókos skatulya a fejében van. Pontosan
tudja, hogy hol, a bal füle fölött, nem túl magasan, hogy
elférjen a befelé hajló koponyacsont alatt. És a
jegyszedőnőről immár teljesen megfeledkezve sorra veszi a
kolozsvári templomudvarokat, ahol csak járt, s a szürke,
kékesszürke, zöldes képeket betűzködi a skatulyafiókokba.
A monostori templom udvara! Hogyne, oda a nagyanyjával mentek
el. Gyalog! Még nem járt iskolába! Nagyon messze volt! És
borzalmas! Mert amikor fölmentek a meredek domboldalon – te
jó isten, nagymama még domboldalakat tudott megmászni?! –
egy mesterséges barlangban véres jelenet tárult a szeme elé.
Mészárszék! Egy meztelen test, vastagon bepreckelve vérrel!
Csak erre emlékszik, de persze egy feszületnek is kellett ott
lennie, amire Krisztust felszegezték, csak az előhívhatatlan.
Úgy rémlik, elsírta magát, de erre sem emlékszik. A
Kétágú-templom. Mögötte télen korcsolyázni lehet az
udvaron. Vizet eresztenek a salakos pályára, az megfagy, de a
jég olyan vékony, hogy a korcsolya minduntalan elakad a piros
salakban. A lutheránus templom! Udvarára nézett az a terem,
ahová első elemibe járt, s ahol a tanító bácsi egyszer
azzal állított be, hogy látott elesni egy lovat. Aztán
mindenki elmondott mindent, amit a lóról csak tudott. Ő nem
tudta, hogy ő is mondhatna valamit a lóról. Vagy nem is tudott
semmit a lóról. Aztán a tanító bácsi azt mondta, hogy
tudjátok, mi történt? És ők nem tudták. Akkor azt mondta,
hogy tartottak egy órát a lóról. A lutheránus templom udvara
hosszúkás volt, s oda nyílt egy hosszú, keskeny
rövidáru-kereskedés hátsó ajtaja is. Bejárat a Kossuth
Lajos utcából.
Volt még a Farkas utcai református templom
udvarán, és látta a Szentpéteri-templom udvarát, és a
Dávid Ferenc utcából be-belesett iskolába menet a református
templom keskeny udvarába is.
De akkor már ismét fáradtságot érzett.
Nagy üresség volt benne, sokkal nagyobb, mint ő maga. Lassan
feljött a hold, s ő még mindig ott állt a görög katolikus
templom udvarán. Mintha várna, holott nem várt semmit. A hold
sarló alakú volt, pengeéles, mint a török félhold, s neki
először rémlett úgy, mintha látná a törököket, akikről
csak olvasott Gárdonyinál, amint idevágtatnak, itt laknak,
kaszabolnak és kereskednek finom papuccsal, idegen ízű
kávéval, itt, Kolozsváron. Hirtelen megtelt értelemmel és
sokadalommal az a fura szó, hogy törökvágás. Úgy mondja ezt
a szót mindenki itt, mintha semmit nem jelentene, olyan szépen
pörög az ember nyelvén: törökvágás!
Kigombolta a nadrágját, s pisilt. Az
érintés jólesett a pisilőjének, s erről ismét eszébe
jutott a jegyszedőnő. Igazából egy pillanatra sem feledkezett
meg róla, ott bujkált gondolataiban, templomudvarok,
törökvágás, törökdúlás hátterében, mint kicsinyke alak
a nagy játéktáblán, ahol napernyős hölgyek és
kürtőkalapos urak, a piros-kék huszár, a karikahajtó, bokros
szoknyás kislányok voltak a főszereplők. Begombolta a
nadrágját, s elhatározta, hogy hazamegy. Azon a kapun fog
bemenni, ahol Ottó lakik, s a Lábasházon át megy ki a
Főtérre, s onnan lezúdul a Deák Ferenc utcába. De akkor, azt
hitte, nem kap levegőt! Etelka lépett be a vaskapun! Fehér
ruhában volt, karikát hajtott, szoknyája a bokája körül
bokrosodott. Egy pillanatig olyan élethűnek látta Etelkát,
hogy szinte felkiáltott: Ne gyere ide! ide ne gyere! Etelka
képe háromdimenziós volt – a szót Ottótól tanulta, aki
azt mondta, hogy van négydimenziós kép is, de azt már nem
magyarázta meg, hogy az milyen. Ő sem tudta! Ő sem tudta!
Etelka a negyedik dimenzióból jött. Vagy ő
maga volt négydimenziós! Így kellett lennie, hiszen miképpen
is lett volna képes megkülönböztetni őt a világ más
közrendű, piszkolódásra képes, elfáradásra képes,
halandó halandójától?
Részlet az író hamarosan
megjelenő posztumusz regényéből.