Kovács István
A fénnyel festő
Somogyi Márk
természetfotóiról
A természet a magyar nyelvben
filozófiailag az egyik legmélyebbre ható szavunk, fogalmunk.
Nem pusztán a létünket biztosító teremtett külső
élővilágot jelenti itt a földön, hanem az ember belső
világát is, amelynek az ösztön és a jellem egyaránt
összetevője. Az előbbi velünk születik, az utóbbiért
felelősek vagyunk. Ebből következően a természethez való
viszonyunk, a természettel való kapcsolatunk az önmagunkhoz
való viszonyt, az önmagunkkal való kapcsolatot is minősíti.
Van életünknek egy szakasza, amelyben ez a
viszony, ez a kapcsolat a lehető legharmonikusabb. Ez a
magábanvalóan harmonikus együttlétünk a környező
világgal, a természettel a születésünk utáni első napot,
hetet, hónapot, esztendőt idézi fel… A csecsemőkort: ember
voltunk legmeghatározóbb időszakát. Amikor szemlélődve
fölfedezzük a világot; szemlélődve, azaz: csodálkozva és
megrendülten. Megrendülten a kéz mozduló ujjainak
látványától, látványának csodájától, a felhő homlokot
végigsimító árnyékától, a szembogár színörvényében
tovarepülni tétova lepke szárnyának vibráló csillámaitól,
és felnőtt voltunkat elfeledve – meghatódottan a világra
eszmélő csecsemő mosolyától, amely Istennek a szülők felé
továbbított könnyen megfejthető rejtjeles üzenete is lehet
az öröklétről.
A természettel való odaadó találkozás
azért megrendítő, mert pillanatain áttetszik
csecsemőlétünk világot felfedező hangulata. Az igazi
művészetnek ezt a hangulatot kell megörökítenie. Ez több,
mint például a táj és kellékeinek illusztrálása, amely
mesteri felkészültséget, biztos látást és képzett kezet,
és persze megfelelő technikai eszközt igényel. Somogyi Márk
több a tiszteletre méltó céhmesternél: művész –
rembrandti értelemben. Egyszerre érdekli az érzékelhető
szépség, és az, ami a lencsével megjeleníthető látványon
túl van. Saját egyéni létének megfejthető titka, amely a
művészi tevékenység révén megszűnik titok lenni:
lényeggé válik. És így lényege a másikunknak is.
Az elmúlt hónapok sporteseményein, a
labdarúgó Európa-bajnokság mérkőzésein vagy a pekingi
olimpia költői nevű színhelyein fotósok tucatjait, százait
láttuk, amint géppisztolyként kelepelő masináikkal a kapu
előtti vagy a páston, salakpályán, zöld gyepen sorjázó
jelenetek megörökítésére törekedtek. A látszólagos
mozgalmassága ellenére is monoton kompozíciók özönéből
ritkán bukkanni a lényeget, az embert is feltáró képre.
Somogyi Márkot el tudom képzelni, amint
Orbán Balázs ormótlan masináját cipelni segíti az 1860-as
évek Székelyföldjén, de megállná a helyét Brassai
műtermében is, és mindazokéiban, akik a XX. századi magyar
fotóművészetet naggyá tették. A XXI. század magyar
fotóművészetének hírét már ő alapozhatja meg... Ő is
megalapozhatja… Ő, az összegző, akinek mindenfajta
fotómasina a kezére áll, beleértve „az egyszer volt, hol
nem volt” szovjet Szmenát vagy a majdani legmodernebb amerikai
digitális csodát is. A lényeg: tudja, mit akar fényképezni.
Tudta akkor is, amikor másfél évtizede még csak diákat
készített. A kompozíció, az itt láthatók mindegyike is,
műalkotásvázlatként eleve benne van, mielőtt a
fényképezőgép gombját lenyomná… Benne van a
természetében, a jellemében, a gondolkodásában, a
szellemében; a masina elsütése a kiegészítést, a
hitelesítést jelenti. Az ecsetvonásokat. Somogyi Márk a
fénnyel fest, a lehető legtudatosabban. Eleven cáfolatául
annak, hogy művészi fényképeket csak fehér-feketéket lehet
készíteni.
Somogyi Márk semmit sem bíz a véletlenre.
Mennyire tökéletes különféle jellegű és irányú
mozgásával az a kép, ahol az ég végtelen kék szembogarán
átrepül a költészet madara, amelynek szárnycsapásairól
Pilinszky János vallott mint a poézis lényegéről. A képen
látni a szárnycsapások színeit: szelíden fehérkések és
narancssárgásan feketék; és megtaláljuk gyermekkorunk
elfújt pitypangejtőernyőjét is a kifényesedő végtelenben,
ahonnan útra kelt és ahová tart az ember; és a vadvirágos
rét tücsökperspektívájából látni a komoran felhős vagy
talán kiderülni készülő eget; és láthatjuk, milyen
pompázatos színekben és baljós formában csillog egy
olajfolt, amely akár mesebeli piros sárkány is lehet máshol;
és milyen levélmintázatot vés barokkosan a természet
Istennek a világ hatnapos tervrajzát tároló
szekrényajtajára; és kinek szól az elhalványuló kékkel
övezett fehér mosolygás? Talán nekünk is…