Kortárs

 

Kovács István

A fénnyel festő

Somogyi Márk természetfotóiról

 

A természet a magyar nyelvben filozófiailag az egyik legmélyebbre ható szavunk, fogalmunk. Nem pusztán a létünket biztosító teremtett külső élővilágot jelenti itt a földön, hanem az ember belső világát is, amelynek az ösztön és a jellem egyaránt összetevője. Az előbbi velünk születik, az utóbbiért felelősek vagyunk. Ebből következően a természethez való viszonyunk, a természettel való kapcsolatunk az önmagunkhoz való viszonyt, az önmagunkkal való kapcsolatot is minősíti.

Van életünknek egy szakasza, amelyben ez a viszony, ez a kapcsolat a lehető legharmonikusabb. Ez a magábanvalóan harmonikus együttlétünk a környező világgal, a természettel a születésünk utáni első napot, hetet, hónapot, esztendőt idézi fel… A csecsemőkort: ember voltunk legmeghatározóbb időszakát. Amikor szemlélődve fölfedezzük a világot; szemlélődve, azaz: csodálkozva és megrendülten. Megrendülten a kéz mozduló ujjainak látványától, látványának csodájától, a felhő homlokot végigsimító árnyékától, a szembogár színörvényében tovarepülni tétova lepke szárnyának vibráló csillámaitól, és felnőtt voltunkat elfeledve – meghatódottan a világra eszmélő csecsemő mosolyától, amely Istennek a szülők felé továbbított könnyen megfejthető rejtjeles üzenete is lehet az öröklétről.

A természettel való odaadó találkozás azért megrendítő, mert pillanatain áttetszik csecsemőlétünk világot felfedező hangulata. Az igazi művészetnek ezt a hangulatot kell megörökítenie. Ez több, mint például a táj és kellékeinek illusztrálása, amely mesteri felkészültséget, biztos látást és képzett kezet, és persze megfelelő technikai eszközt igényel. Somogyi Márk több a tiszteletre méltó céhmesternél: művész – rembrandti értelemben. Egyszerre érdekli az érzékelhető szépség, és az, ami a lencsével megjeleníthető látványon túl van. Saját egyéni létének megfejthető titka, amely a művészi tevékenység révén megszűnik titok lenni: lényeggé válik. És így lényege a másikunknak is.

Az elmúlt hónapok sporteseményein, a labdarúgó Európa-bajnokság mérkőzésein vagy a pekingi olimpia költői nevű színhelyein fotósok tucatjait, százait láttuk, amint géppisztolyként kelepelő masináikkal a kapu előtti vagy a páston, salakpályán, zöld gyepen sorjázó jelenetek megörökítésére törekedtek. A látszólagos mozgalmassága ellenére is monoton kompozíciók özönéből ritkán bukkanni a lényeget, az embert is feltáró képre.

Somogyi Márkot el tudom képzelni, amint Orbán Balázs ormótlan masináját cipelni segíti az 1860-as évek Székelyföldjén, de megállná a helyét Brassai műtermében is, és mindazokéiban, akik a XX. századi magyar fotóművészetet naggyá tették. A XXI. század magyar fotóművészetének hírét már ő alapozhatja meg... Ő is megalapozhatja… Ő, az összegző, akinek mindenfajta fotómasina a kezére áll, beleértve „az egyszer volt, hol nem volt” szovjet Szmenát vagy a majdani legmodernebb amerikai digitális csodát is. A lényeg: tudja, mit akar fényképezni. Tudta akkor is, amikor másfél évtizede még csak diákat készített. A kompozíció, az itt láthatók mindegyike is, műalkotásvázlatként eleve benne van, mielőtt a fényképezőgép gombját lenyomná… Benne van a természetében, a jellemében, a gondolkodásában, a szellemében; a masina elsütése a kiegészítést, a hitelesítést jelenti. Az ecsetvonásokat. Somogyi Márk a fénnyel fest, a lehető legtudatosabban. Eleven cáfolatául annak, hogy művészi fényképeket csak fehér-feketéket lehet készíteni.

Somogyi Márk semmit sem bíz a véletlenre. Mennyire tökéletes különféle jellegű és irányú mozgásával az a kép, ahol az ég végtelen kék szembogarán átrepül a költészet madara, amelynek szárnycsapásairól Pilinszky János vallott mint a poézis lényegéről. A képen látni a szárnycsapások színeit: szelíden fehérkések és narancssárgásan feketék; és megtaláljuk gyermekkorunk elfújt pitypangejtőernyőjét is a kifényesedő végtelenben, ahonnan útra kelt és ahová tart az ember; és a vadvirágos rét tücsökperspektívájából látni a komoran felhős vagy talán kiderülni készülő eget; és láthatjuk, milyen pompázatos színekben és baljós formában csillog egy olajfolt, amely akár mesebeli piros sárkány is lehet máshol; és milyen levélmintázatot vés barokkosan a természet Istennek a világ hatnapos tervrajzát tároló szekrényajtajára; és kinek szól az elhalványuló kékkel övezett fehér mosolygás? Talán nekünk is…

 

 

 

 

 



Nyitólap