Kemsei István
Czigány György: Égi
kémia
Szent István Társulat,
2008
„Hazám e hajnal halotti szertartása. /
Jel, magányos varjú húz át az égi magason. / Tempók egy
tág tenger áttetsző mélységei / felett. Szárnycsapásban
lassú láng áll örök / özönvíz tükreibe. Madár: ítélet
hasítja ketté / a menny kárpitját. Tegnapi, iszonyú /
ragyogás kel föl nélküled s nélkülem / valami égő óceán
eleven medréből.”
A feltámadásban ott van a halál, a halálban
pedig egy mindeddig ismeretlen, az ember által felfogható
földi létezésen kívüli, egy más világban lezajló
feltámadás, amit a vallásos hagyomány szerint mégis
valamilyen önvigasztalásul szolgáló további létezésnek fog
fel a halandó. Mert ilyen folyamatosnak szeretnénk látni ezt
az élettel telített világot, amíg élünk, s valamiképp
ugyanilyen állandóságúnak a halálunk utánit is. Ennek a
szakralitással kacérkodó képzeletjátéknak a lehetősége
azonban a filozófiai feltevések szerint a halálban
végérvényesen megszakad. A hajnal egykor örömtelien éltető
látványának hátterében még szinte rémüldözve hallhatná
az emberi fül az apokalipszis lovasainak dübörgését egy
benső világvége utáni megmerevedett pillanatban, ám ez a
hallás a valóságban az eltávozó lélek üres visszhangja
lehet csupán. Ami objektíve létezhet: a minden embert elérő
Utolsó Ítélet utáni pillanat „iszonyú ragyogása”.
Döbbenetes az a látomás, amit Czigány
György a kötetindító versben (Thrénodie) lefest, az Ezékiel
próféta könyvének vagy a János jelenéseinek
hangulataihoz hasonló, de velük azonosulni mégsem tudó,
hiszen egyértelműen személyhez kötődő vízió. Nem az
egész emberiségre, nem annak megsemmisülőnek vélt
univerzumára, hanem kifejezetten az egzisztencia múlásának
idejére kiterjesztett, a pusztulás pillanatában megmerevedett
kétségbeesés, tiltakozás és elfogadás. Mégpedig nem
külön-külön az egyik-egyik, hanem mind a három egyszerre. Az
önnön halálával tisztában levő, ugyanakkor az örök
számkivetettség alvilágában is kételkedő, de létében már
nem reménykedő, paradox módon a múlásba, a felizzó semmibe
kapaszkodó ember hangja ez: „naplemente kisírt nagy szemében
látom / élve mi magunkat túl az éj határon” (Monódia).
A halálban már nem mi vagyunk jelen lévők,
ott a „szörnyű hallgatás. Isten szava” (Egy álom
szavai) uralkodik egyedül. Tehát a halandósággal
megterhelt embernek ezzel nem is volna joga foglalkozni.
Elgondolkodnivalónak ott van neki az utolsó alapvető dilemma,
ami még a sajátunk lehet: milyen meghalni? Az ember számára
ugyanis nem a halál a végső kérdés, hanem a meghalás
történésének mikéntje, a „nem egyszer halunk meg, de
szakadatlan” (A lét pillantása) folyamatának
beteljesülése. Az idézett szövegrész, ami a régebbi, Vázlat
egy monológhoz című vers nyitó sora, most egy másik vers
lényegibb helyére, a szöveg belsejébe, azaz a kontextusba
kerül: szerkezeti egységeket köt össze. A Czigány-féle, a
dolgok végére járni kívánó gondolat a meghalás
mikéntjének problémafelvetésében nem társtalan. A rákját
még nem is sejtő Kosztolányi jut hirtelen eszembe, ahogyan az
1930-ban írott Vendég című tárcájában elmélkedik a
meghalásról: „Ezt el kell egyszer intéznem. Ez minden ember
egyetlen komoly föladata. Ez az a nagy-nagy vizsga, melyet
föltétlenül le kell tennünk. Bámulom azokat a csodálatos
tanulókat, akik már kiállták ezt a vizsgát.”
Hosszan érett ez a kesernyés vízió Czigány
György költészetében. Az a költői ösztön, ami az ehhez a
látomáshoz vezető kulcsverseket – a Vers a külső
sávból-t, a De profundist, a Győri Te Deumot,
a Négy utolsó éneket s más verseket – néha
átírva, néha súlypontibb helyekre beillesztve az újabb és
újabb kötetekbe beszerkeszthetőnek gondolta, ez esetben is
igen pontosan működött. Lassú léptekkel, e versek
gondolatsoraira támaszkodva küzd a lehetetlen, elfogadhatatlan
paradoxonnal: „Teremtés ez is: a gyász. Létezésünk /
eltüntetése, az egyszer lehetséges, / az egyetlen
idő-csillanás szent / fölszámolása.” (Négy utolsó
ének), szinte kézen fogva, apránként csempészi be a
múlás fogalmát az új kötet verseibe. „Mielőtt még / rám
adják a tiszta inget” (Utolsó ing) – figyelmeztet
az, aki már a neki kedveskedő ápolónőben is a halál
követét látja: „Már megérintett és szalad tovább / a
copfos szél-kisasszony, – fut a halál, / fut új
szerelméhez”. A sejtetéstől a bizonyosságig vezetik végig
a fent említett versek könyvről könyvre Czigány György
költészetének olvasóit.
„Mikor a halál is teremtés” – ismétli
meg némiképp módosítva a Négy utolsó ének negyedik
darabjának zárlatában. Nem jut tovább ennél a paradoxonnál,
mert nem juthat ennél meszszebbre az, akinek a továbbiakban
csakis Istennel van társalognivalója.
És akkor – gondolhatnánk – itt a vége,
jöhetnek a búcsúzás kesernyés szavai. De nem. Czigány
Györgynek még van ötvennégy „tíz mondata”, eddig
felépített költői világától merőben elütő, költői
megújulást sejtető felszárnyalása ebben a kötetben,
amelyekért érdemes volt bejárnia ama szörnyű bugyrokat. A Tíz
mondat-ciklus darabjai ugyanis remekbe szabottak. A magyar
verspróza-irodalom olyan ritkás levegőjű csúcsain jár
velük a költő, ahol Weöres Sándor vagy Határ Győző
versprózái tartózkodnak. Nem véletlenül mondja bátortalanul
a fülszöveg szerzője kisesszéknek ezeket a szövegeket. Vele
vitára kelve állítanám én, hogy ezek bizony nagyszerű,
igazi versek, hiszen dallamvilágukban,
megszerkesztettségükben, másodlagos jelentéstartományokat
hordozó tulajdonságaikban semmiben sem különböznek a
költeménytől megkövetelhető normáktól. Bizony, ott
lebegnek-egyensúlyoznak pompásan és igen merészen azon a
pengevékony határvonalon, ami a prózát a verstől
elválasztja.
A Tíz mondat ugyanakkor mindenképpen a
sok évtizedes költői pálya eszmei összegezése is. Nem póz,
nem gesztusok sorozata. Az Égi kémia-kötet első, cím
nélküli ciklusának hangvételéből kristálytisztán
kitetszik, hogy nincs már ebben a költői műhelyben szükség
sem pózra, sem gesztusra. Egyetlen fontos feladat van: az eddig
létezett világra adható gondolati reflexió.
Lehet-e egy Kodály Zoltánról szóló
anekdotáról, Kalász Márton költészetéről (Tíz mondat
Kalász Márton költészetéről), Mécs Lászlóról (Tíz
mondat Mécs Lászlóról), Simándy Józsefről (Tíz
mondat Simándy Jóskáról) verset írni? A válasz csak ez
lehet erre: verset mindenről lehet írni, egy gyufásdobozról
is akár. Léttanokról is, ahogy Weöres tette A teljesség
felében, vagy ahogyan a francia René Char. Filmszerű
álomképekről is, ahogyan Határ Győző. Verset írni
bármiről: szabad. Azt az evidenciát fedezte föl a saját
költői személyiségében Czigány, azt a legtermészetesebb
alkotói állapotot, amikor már az ember nem akar mindenáron
„költő” lenni. Nem kíván „verset” írni. Elég a
puszta közlés, hogy a dal igazából felszabadulhasson.
Czigány György végérvényesen kitárta azt
az eddig lefüggönyözött ablakot, amely mögé a költők
személyiségüket szemérmesen vagy gátlásosan rejteni
szokták. Ha ezen a nyitott ablakon betekintünk, magát a
költőt látjuk, levetkőzve, anyaszült meztelen lélekkel –
hasonlón Kálnoky Homálynoky Szaniszlójához, aki ezt mondja:
„Nehéz út végén vagyok, zeneművész, zenetudós vagyok és
költő. Reneszánsz ember, aki majdnem polihisztor egy nagyon is
kevéssé reneszánsz és polihisztor világban.”
Ha nem lenne Czigány György igazi reneszánsz
lélek, olyan, aki a lét teljességéről gondolkodik, talán
soha nem jutott volna el odáig, hogy gátlások nélkül
felfedje alkotó titkait, gondolkodásának mélyrétegeit. A Tíz
mondat-ciklusban lemond a vers kínálta formai-stilisztikai
biztonságról, de nem lép ki az összhangzatból. Lemond a
szabályos ritmikáról, a kötelezően alkalmazott
versszerkezetről, mert a verspróza felszabadít. Arra
koncentrál, ami a valóságban a felépített élet, mert ami
nem az: művi, a rajongó lelkek számára kitalált
„költészet”, olcsó vásári portéka. Szépségnek
mondjuk, pedig a szépség máshol van: „A magba zsugorított
távval dolgozik.” (Tíz mondat a magról) Vagy ebben az
igazságban lelhető fel az igazi szépség: „Az öröm más,
mint a vidámság: Mozart Requiemje, Pilinszky Apokrif verse,
Szőnyi zebegényi temetése nem szomorít el bennünket; a
tragikus és keserű élmények éltető hevükben szereznek
maradandó áhítat-örömöt a lélek mélyén.”
A Tíz mondat-ciklus – ne feledjük,
amennyiben versről beszélünk, annyiban próza is –
fejezetről fejezetre halad előre. A szépséget követi, amihez
hozzá van bilincselve rokona, az idő. A kozmikus és az emberre
szabott: „Megtörtént s mégse hihetjük: a világteremtés
utáni első perc, és az időből most letört darab egyforma
mélyen, együtt hever.” (Tíz mondat a mi időnkről)
Bölcsesség és elérzékenyülés, ahogyan a
csendről beszél: „Mi azonban drámaiságában szinte zenei,
örvendező, életerővel teli csendet szeretnénk.” (Tíz
mondat a csendről) Babitscsal fog kezet itt az
időtávolból Czigány: „Csöndben érik a csira / a
föld alatt” – írta Babits A gazda bekeríti házát-ban.
Mindenről szót ejt, amiről hosszú élete
folyamán ember véleményt formálhat. Hitről, imádságról,
zenei, irodalmi kapcsolódásokról, még – uram bocsá’ –
politikáról is, mert a választott forma és stílus mindenhez
tág teret enged. A legmeghatóbb azonban, ahogyan az egész
verskötet lényegét rövidre zárja a Tíz mondat az
öregségről soraiban: „Boldogság, képtelen csoda
számunkra a lét, oka azonban ismeretlen. Halálunknak persze
már van okozója, – maga az élet. A hitet a kétely, a
boldogságot a kétségbeesés hitelesíti, a szenvedésnek
azonban nincs ellentét párja. Magában minden: misztérium.
Érzelmi baleseteink gyógyításához jó sebész kell: talán
Szent Mihály arkangyal? A test megbízhatóan öregszik, múlik.
De mit kezd e fogyatékosságok közt gyermeki vágyaival a
lélek? Mi az öregkor félelme? Hogy tehetségtelenül halunk
meg. Hogy dilettánsként lépünk a semmibe, vagy örök
valóba.”
Ami eddig szép módjával kialakult, s a
költő Czigány György irodalomtörténeti helyét kijelölni
látszott, a Tíz mondat verseivel egyszeriben érvényét
veszítette. Ki lehet dobni. Bebizonyosodott, hogy a haláltudat
mégiscsak a teremtés egy változatának aktusa, hogy a lélek
túlvilági kegyetlen kirándulásának megvolt a maga új,
rangteremtő hozadéka.