Kelemen Lajos
Sütő Csaba András: Szent
és érthetetlen
Orpheusz Kiadó, 2006
Nohát igen: Péret soraihoz sokszor,
talán még ezerszer is érdemes visszalapozni – ha már az Ezerszerben
írja: „telefonfülke volna a tengerfenék / ahonnan senkit nem
kapcsolnának soha sehová”. Az izmusok színpadán hányan
fejezték ki frappánsabban a művészi megszólalás,
egyáltalán: az emberi beszéd huszadik századi
térvesztését? De Péret-nek nemcsak az elidegenülés érzése
kívánkozik a nyelvére. Mondanivalóját ő lehetőleg
meghökkentő módon akarja kifejezni. Ami nem csoda, elvégre a
meghökkentés az ősavantgárd szolgálati ruhája; igaz,
csakhogy akire egyszer ránőtt ez a gönc, vagy nem tudja magát
mással befödni: mintha a semmit takargatná. Különben is, ha
az írás magvából hiányzik az új, a külszínére buktatott
újdonság hamar elvásik.
Nincs mese, az igazi, originális műért egy
bizonyos programot, tudniillik a pokolra menést sehol
senki nem alkudhatja le. Az igazi mű, ahogy éppen Sütő Csaba
András mondja, „kínokra szigorít”.
Mond ő persze mást is; amint az ember olvasni
kezdi a Szent és érthetetlent, egyre inkább úgy érzi,
épp ez, vagyis a beszéd, a laza, gáttalan szójárás, a
bemondások fék nélküli áradata akar Sütőnél médiuma
lenni – de minek is? Szó sincs itt már az ember-óceán, a
világ egyszerű hidegségéről. A nihil kameráriusa ujjong
itt, tarka szóözönnel dolgozva a szóinfláció ellen. Ám
mindösszesen ennyi az újat mondás kényszerével kisajtolt
tanulsága: összezagyvált, rendjevesztett fészek a miénk.
Mióta is ismerős ez a (sokszor grimaszok és élvezetek mögé
rejtező) fájdalom? S hova is vannak letéve leghamarabb
előkereshető dokumentumai? Alighanem az irodalom az a bázis,
ahonnét fesztelen töltekezhet, kinek kedve támad
intellektuális közvetítéssel kóstolni az idők ízét;
büröktől a mézig. Ha az előőrs (az avantgárd) tagjai
hetven-nyolcan évvel ezelőtt valamiféle csődérzet
ellenszeréül találták ki magukat, Sütő magát a csőd
technikáját szervírozza. A jóért, szépért, helyesért
való hatalmas humán igény kiált benne, méghozzá azzal,
ahogy a jó, szép és helyes klasszikus ideálja épp
szétzúzatik lelkében. A partit illetően persze nagy kérdés,
hogy a költés csődjét menti-e vagy még inkább mélyíti a
csőd (ki tudja, hányadszori) végigjátszása.
„…felordított a válság, e rongyos, / amit nem lehet, az
kell-valóság // ebből születtél: vér, fájdalom,
tűréshatár. De tovább…” (Cantus Restitutionis)
Amilyen puritánul buknak elő Sütő száján
ezek a szavak, olyan egyszerű masinériával mutatja be a tiszta
beszéd tönkretételét. Nem hatujjú ő, nem varázsló, nem
szállít csodákat. Hanem szeszélyes képzelettel,
rettenthetetlenül hazardíroz; bátran tesz le némely
képletekről; például, hogy minden valamirevaló műnek
vonatkozásban kell állnia a
konkstrukció–szimbolika–metafizika hármasságával. S
bátran kapja-veszi, amit talál. Magyarán: masinériája az,
hogy bátor nekiesni az irodalomnak. Csepül, ironizál,
próbálja, harapós szeszélyében, fölülírni a klasszikumot.
Amúgy meg: Sütő Csaba András igazi irodalmi
költő; ezerféle olvasmánytól ápolt, nem akármilyen nyelvi
erejű, dacos, gőgös és affektációra hajló poéta.
Nem nagyon érdemes végigbogarászni, mi
minden és ki mindenki (a Halotti Beszédtől József
Attiláig, a Miatyánktól Ady Endréig) válik utánzás
és utalás tárgyává, kinek s minek a szelleme lebeg át a Szent
és érthetetlen lapjain. A módszeres csereviszony (más
szóval: az a babonás tévképzet), hogy a költészet megélhet
a költészetből, még valami nagy artisztikus és láthatatlan
kapcsolatot is fölfedhetne a lírikusok táborából. De a
Petőfi-féle sasmadár („Sas a költés…”) laborbeli
röptetése nem mutat nagy perspektívát, csak legalább
pótmutatványára ne esnék folt; mellőzhetné Sütő, hogy
minduntalan az e. e. cummings által védjegyzett nyelvtörés
mellett apostolkodik, és hogy a költés nevében néha egészen
suta ízlésbukfenceket vet. A „Coop és Tesco fia vagyok
én”, a „Veni, vidi, WC”, odább a „Nem tudom miért, /
de addig maradok még neked, / míg a kezemet (le)fogod, / és
vizezed a sörömet” – ezek egy harmadosztályú kabaré
sovány poénjai. A „Vajda bebukta; Gina – baszott / szeretni
legalábbis” – ez pedig kocsmahumor.
És mégis, a Szent és érthetetlen
elmélyesztő könyv. Pláne az, mihelyt kicsit is távol kerül
a kölcsönvett és így-úgy átforgatott költőhangoktól és
-hangulatoktól. Távol a puszta provokációtól. Olvasói
közül vajon ki nem fog eltöprengeni: lám, lám, mire képes a
rendes útjairól letérített nyelv; a tört, darabos, dadogó,
meglóduló ritmusokra vitustáncát járó forma! Amely itt
talán maga az érzésteremtés, a mélylelki elem, maga az
üzenet. Mintha bármiféle szépség létrejöttét Sütő
csakis a mű külsejére, ilyen vagy olyan töredékére
alapozná. Bősz formatörése közepette azonban olykor
föllázad (avagy inkább óvást emel?) saját lázadása ellen
is. Mily remek dolog szaporítani a betűt, anélkül, hogy az
ember tisztába jönne vele, mi a nyelv, az ige, a hasonlatok, a
gondolatok és a hang átváltása – írták a szürrealizmus
ősszülői. S milyen csodálatos az is, ha mindez megfordul; ha
magyarázatot nyer a miért, a hogyan, s megszólal az eredeti
(mindegy, menynyire a belső, mennyire a külső életből való)
líra. Megszólalnak igék és egyéb zamatok. Íme: „néha
még álmodik / s egyélű késeket fal / a nyomor / / fedett
ponyvatest alatt / vérzik a gyomor / / és falnak vágott / hét
talányok / zöld és barna hátú békák / / a kanális
partján / a sorsukat várják sorsukat várják…”
S keménynek lenni, tagadni is van mód ép
testű verssel: „Gyertek gyertek gyatrák hát / rontsatok ez
égi-régi lángra / billentyűk alól igenlések / s bentről a
nem felel. / / Csak felel, de nem felejt… / Felesel, amivel
felesel. / Szív, lélek; egytrágyadomb…” Aztán egy kis
színtiszta okosság: „csinált hitből nem lehet, / csak
homokvárat emelni”.
A szarkazmusát és fonák szemléletét újra
és újra kipróbáló Sütő Csaba András egy helyütt,
élményt és nézetet egyesítve, hatalmas víziót kerít,
amelyben az irónia és a formaszokatlanság egyaránt a
bölcseleti végkövetkeztetést erősíti. „s férfi szól
»ideje már« / én akkor is és így és úgy is / habozni
fogok / nem fúlhatok meg magomba / a fiatalasszonynak veszek egy
bolygót, / az kinek napja és összes kerengő holdja / én
leszek; feltörünk, mint a talajvíz / a legártatlanabb
pillanat küszöbe / előtt másfél perccel… / és a még
még! / kegyelemmé és békességgé / (elnyomott,
cigarettafüstös, lefojtott önzéssé) / csendesül
(bennünk-belőlünk) / némi fegyelem, még több fényesség /
jól jönne, úgy hiszem.” (Az apostolok köszöntése az
ébredezés egyik hajnalán)
A szerző sokat beleölt a Szent és
érthetetlenbe abból az energiából, amely rombol; ellenben
ha némi fegyelem és szóhit árán tényleg vesz (azaz teremt)
egy bolygót, és e bolygónak maga (és csak maga!) lesz napja
és holdja – biztosan el fog jönni hozzá a „még több
fényesség”. Sőt, talán már ott is van a kapuknál.