Ferdinandy György
Akinek
minden film hosszú
Régen az úgy volt, hogy a pályatársak,
akik kíváncsiak voltak egymásra, vagy még inkább: akik tudni
akarták, hogy mit gondol róluk a másik, aláírták és
kicserélték a könyveiket. Mára aztán, mint minden egyéb, ez
is megváltozott.
Kezdve azon, hogy a kiadók sem osztogatják
már számolatlanul a szerzői példányokat. Az íróember, aki
annak idején húszforintos bolti áron vette meg a kötetét, ma
három-négyezer forintokért ugyanezt már nem teheti meg. Egy
szó, mint száz, nem jut el hozzá, ami érdekelné: a kortárs
irodalom.
Nem mintha így kevesebb könyv tornyosulna az
asztalán. A mennyiség – ami engem illet – változatlanul a
régi: évi félszáz műremek. Önkiadások. Aki önmaga
kiadója, annak minden példánya szerzői kötet.
Nincs is semmi baj ezzel. A figyelmességet ma
is változatlanul megköszönöm. Ajándék lónak, ugye… Nem
ütöm nagydobra a véleményemet. Csak hát kíváncsi lettem
volna egyre-másra. És ezek itt – nem azok a
kötetek.
Sokba elég, ha csak beleolvasok. Az első
pleonazmusnál, az első ízlésficamnál abbahagyom. Kitépem
belőlük, nagy borítékban őrzöm a dedikált címoldalakat.
De van, amit nem dobhatok a kukába. Például
azt, amit egy-egy ismerős szerző fáradságot nem kímélve
személyesen átadott.
Az alábbiakban egy ilyen találkozás
története következik. Kettőé is, hogy pontos legyek. Mert
volt egy ismeretlen, aki – ha hitelt adhatok neki – kétszer
is elhozott nekem egy dedikált verseskötetet.
Az elsőt – ezt keményen állította – egy
buszmegállóban nyújtotta át. Az Egyetemi Könyvtár előtt
ácsorogtunk, a nyolcasra várva, amikor csak úgy, lesz, ami
lesz, leszólított.
Apró, rőt szakállas férfi, amolyan
vénecske Petőfi Sándor.
– Hazatelepült? – kérdezte. – És:
itthon él?
– Inkluzíve! – feleltem enigmatikusan.
Volt időnk a bólogatásra, napközben ritkán
járnak a nyolcasok. Az utastérben azután ennek a foghíjas
beszélgetésnek is vége szakadt.
Másodszorra már fent találkoztunk a buszon.
Közben elmúlt két-három év is, de ez az én emberemnél nem
sokat számított:
– Elolvasta?
– Természetesen! – vágtam vissza
kapásból. A hasalásban van gyakorlatom.
– És? – kérdezte.
– Remek. Olyannyira, hogy lába kelt.
– Annyi baj legyen! – válaszolta.
És mindjárt adott is helyette egy másikat.
Kisméretű, hófehér füzet volt, alig százoldalas. Nem
emlékeztem rá, de mindegy. Keményem megígértem, hogy amint
hazaérek, újra elolvasom.
*
Az első, amit észrevettem, az, hogy ezek itt
egy egészen fiatal lány költeményei. Tévedtem volna? Már az
is furcsa, hogy az első, a három év előtti kötetre, ha
megfeszülök, sem emlékezem.
Hogy lába kelt volna, mint ott a buszon
állítottam, nem hiszem. Hajósládáim körbeutazták a
világot, és a trópusi társak fél évszázados opuszai ma is
itt vannak velem. Megnéztem a borítékot, amiben a dedikált
címlapokat tárolom, de az én Petőfiméhez hasonló aláírás
itt sem akadt.
A verseskötetet különben is női név
jegyezte: P. Kis Zsuzsa. Nem mondhatnám, hogy kíváncsian
lapoztam bele. Azután megtörtént, ami ritkán fordul elő:
elkapott a gépszíj. Mert ezekben a szószilánkokban volt
valami megrendítő.
Ez a lány – mint hamarosan kiderült, a rőt
szakállú útitárs leánya – „mint valami tócsán gázol
át a galaxison”:
„Személy vagyok
gyors vagyok
teher vagyok
sebes vagyok”
– írja magáról ironikusan. Tessék
végigragozni a panaszt és a lázadást, ami ebben a négysoros
szójátékban benne van!
Másutt az öreges bölcsesség: „lassanként
mintha kopna belőlem a szeretet”.
A lista hosszú lenne, nem is folytatom. Mire a
félszáz szösszenet végére értem, kezdtem érteni az én
konok Petőfi Sándoromat.
Íme a könyv, amit ez az apró, kisírt szemű
ember egymás után kétszer is a markomba nyomott. Csak azt nem
értettem, hogy miért ő. Hogy miért nem a lánya. Egy kamasz
lány felkínálkozása mégiscsak többet nyomhat a latban.
Valami ilyesmi járt az eszemben, ott, az önjelölt költőim
alatt.
*
P. Kis Jánosnak még a címét sem tudtam.
Valahol itt lakik a közelben, de hát laknak erre mások is, a
nyolcas vonalán, a hegyoldalon. A buszon sem botlottunk
egymásba többé. Még szerencse, hogy ennek a szép, új
világnak vannak más csomópontjai is. Például a szelektív,
magyarán szortírozó hulladékgyűjtő helyek.
Itt, a konténerek lábánál, úgy, mint
régen a közért előtt, a téren, ma is találkoznak az
emberek. Fém, papír, műanyag. Fehér és színes üveg!
Végigjárják a stációkat, kiürítik a cekkereket.
Itt állt meg előttem az én emberem.
Megöleltük egymást.
– Nagy költő! – mondtam in medias res
ott a szeméttelepen.
P. Kis elsírta magát.
– Gyertek át! – biztattam. Megígérte, de
azután mégsem csengetett. Bedobott egy borítékot, hogy mikor
járt itt, csak ebből következtetek.
A küldeményben volt egy meghívó, abból a
fajtából, amit számítógépen nyomatnak ki. Nem akartam hinni
a szememnek: irodalmi társaságot alapított, lent a kocsmában,
a Márvány utca sarkán, ez az én emberem.
Volt idő, amikor ebbe az ivóba jártunk. A
szalmaborok és az ürmösök hőskorában itt mérték az
aránylag legelviselhetőbb hordótöltelékeket. Később
kiszivárgott, hogy ez itt valami laboratórium. Azóta ide se
tettem be a lábamat.
Ma már nincsenek se szérumok, se szalmaborok.
Van viszont, a hátsó teremben, ez a társaság. Ott, ahol anno
a sárga földig leitták magukat a környékbeliek. És ahová
most én is elmegyek.
A borítékban volt még egy kézírásos
levél. Amolyan curriculum vitae. Legközelebb majd ezt is
előveszem.
A Márvány borozó az Ugocsával szemben
üzemel. A mozival, amiből könyvtárt csinált a kerület.
Gyerekkoromban ide hozott le matinéra az apám. Itt láttuk a Gül
Babát és a Bob herceget.
Szemben, egy ház homlokzatán kőtábla
hirdeti, hogy itt lakott Kaffka Margit. A Társaságnak is ezt a
nevet adta János. És hogy ez a pince is Kaffka legyen. Meg
aztán, mi ez a begyepesedett Ugocsa? Hogy non coronat?
Rá is fizetett!
Szóval hogy el kell ezt is kaffkásítani.
Végül is mindenütt a világban írókról nevezik el a
könyvtárakat!
*
Színek és évek! Az ajtóban
szakállas irodalmár fogad:
– És a lány? – kérdezem.
Értetlenül mered rám, nem mosolyog.
– Merthogy én mégiscsak miatta jövök!
– Elkéstél! – nyögi ki, amikor megérti,
hogy semmit sem tudok.
A hátsó teremben tucatnyi öregember: a mai
nyugdíjasok. Néhány asszony. Pogácsa, zsíros kenyér.
Literes korsókban kénsárga borok.
– Az Ugocsának is küldtem meghívót! –
jelenti be Jánosom. Nevetés. Nem érnek rá ilyesmire a
könyvtárosok!
– A Kaffka Margit Gimnázium Szent Margitra
magyarosított!
Egy másik bejelentés. Ilyen országban
élünk. Szentek között. A résztvevők kiisszák a borukat.
Weöres Sándor írt egy lányról, aki
tizennégy évet élt, írt tizennégy verset, és főbe lőtte
magát. Lehetett volna belőle egy Kaffka Margit? – kérdezik.
Nyilván ez adta az én emberemnek is az
ötletet. Innen ez az egész Társaság. A lányának találta
ki. Őt akarja, csak azért is, életben tartani.
Este elolvasom a biográfiát, amit bedobott.
Zsuzsa Skorpió volt, novemberben született.
Félparaszt-félmunkás szülők, szabolcs-szatmáriak. Egyéves
korában került ide, a Hegyre. Másfél szoba, konyha. Arany
János iskola. Felvételik Egerben és a budapesti
Képzőművészetin. Ismeretlen betegség, zárt osztály,
scientológia. És a Farkasrét. „Visszatért a semmiségbe,
ahol minden megvan.” Az utolsó sorok.
Ennyi. Egy apa, aki megpróbálta költővé
avatni a lányát. Egy kislányt, aki nem is volt tehetségtelen.
Róla, Jánosról, két kurta sorocska áll a
százoldalas füzetben:
„moziban voltam apával
neki minden film hosszú”.
Hosszú bizony. Mint az önvád és a
fájdalom. Mint ez a maradék élet, ami hátravan.
Ácsorgok az Egyetemi Könyvtárnál, várom a
nyolcast. De többé nem áll meg előttem, és nem szólít le
az én rőt szakállú Jánosom.