Falusi Márton
Mennyi filozófiát bír el
a költészet?
Vitairat egy hamis toposz
ellen
Amikor jog és irodalom összefüggéseit
először fogtam vallatóra, nem csodálkoztam, hogy olyan
méhkaptárba nyúlok, ahol a fullánkok vázrajzát
szükségtelen saját kezemmel kitapogatnom. Elég, ha egy
pillantást vetek a közelemben állók szégyenlősen
nadrágzsebbe mélyesztett, sziszegve összeszorított öklére.
Mi visz rá élemedett jogtudósokat, hogy efféle
kísérletezésbe kezdjenek? Lefegyverző érveléseik ellenére
is azt kell hinnem, hogy ugyanaz a lelki motívum, ami engem. A
világ mibenlétét firtató elme dolgavégezetlen torpan meg
valamely szaknyelv illetékességének határán. Ha a
jogfilozófia nem jut nyugvópontra a jogról mint olyanról
folytatott vitában, akkor egy feltűrt ingujjú, borgőzös,
füstös éjszakán álmából is felzörgeti az
irodalomtudományt. Amaz elragadtatással fogadja ezt a sármos
fiatal férfit, akiről semmit sem tud, de csapodárságát
tudományszerte híresztelik, és mivel éppen alkotói válság
gyötri, nagyon kívánja az egyéjszakás kalandokat.
A jog hamar eljut a jogon túli világot
ostromló kérdésekig, amelyeket – főként ha valamennyi
társadalmi problémáról őt faggatják, az ő szava dönt –
nem odázhat el. A valóságtalanított irodalomnak is jól jön
felajánlkozása, hiszen ha nem beszélhet másról, mint
radíron csámcsogó nyelvi műhelygondjairól, igazán van mit
megosztania a másik nagy nyelvhasználóval, aki ráadásul
élesben teszteli a hermeneutikát, az analitikus
nyelvfilozófiát et alii. Meddig tagadhatjuk el, ami napnál
világosabb: a tudás kisbirtokosaként egyikünk sem
életképes, hiába műveljük néhány holdunkat
elsőosztályúan? Vagy költészet és filozófia, filozófia
és költészet makacs kötőszava mögött mégsem egészen ez a
megfontolás lappang? Csak tudományos létmódok között
lehetséges az átjárás? Hogyan viszonyul a költészet a
másik két nagy tudásformához, a filozófiához és a
tudományhoz, egyáltalán, miként alakult ki a kortárs
irodalmi közbeszédben az a velejéig romlott toposz, mely
szerint „a jó költészet a mélyen filozofikus
költészet”?
A helyzet roppant hasonló a jog és
irodalom-kutatásokéhoz, csak hajlamosak vagyunk efölött
átsiklani. A jog nyelvén nem fejezhető ki mindaz, amit
rálőcsölt a kényelmes jogállam, ezért lassan-lassan
feketelyukként mind beszippantja a rajta kívül eső
világokat. Önmagába záródó normatív univerzuma a
politikát, a gazdaságot, végül az esztétikumot is. Az a
paradox helyzet állt elő, hogy túlerejével és feneketlen
„nyelvéhségével” felülkerekedik a többi nyelv
valóságán, és mindeközben saját egyéniségét is
roncsolja, degenerálódik. Önmaga rokkant hasonlatává
sántul. Akárcsak az a fajta önbizalomhiányos költészet,
mely éppen a filozófiában bízik, hogy személyében
támaszra, szócsőre talál. Ugyan nem azért, mintha
alkalmatlan volna a teljesség megszólítására (ahogyan a
jogtudomány az), hanem mert – természetes közegét vesztve
– kisebbrendűségi érzéssel küzd. Elméletek
metaforájának áll.
Természetes emberi gyarlósággal örülünk
annak, ha a miénkétől szélsőségesen távol eső
érdeklődésű, származású vagy foglalkozású tekintélyek
ugyanazt állítják, amit mi. Egy valamirevaló könyv –
különösen, ha filozófiai traktátusról van szó – azzal
kezdődik, hogy Platón, Prótagorasz vagy Arisztotelész
valamely fragmentumában kikotyogta, mitől döglik a légy,
jóllehet eddig félreértelmezte a hagyomány, vagy nem
tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ha irodalmi
művek és értelmezéseik ugyanarra mutatnak rá, amire a
jogbölcselet egy bizonyos felfogása, hogyan is vonhatja
kétségbe igazát egy csupán autonóm jogelméleti indokokra
támaszkodó érvrendszer? Ahhoz, hogy meggyőzőek maradjunk,
nem kerülhetjük meg a „módszertisztaság”
követelményének felrúgását, amit ezúttal nyersebben kell
megfogalmaznom: filozófia, tudomány és művészet határain
életbe kell léptetnünk a schengeni rezsimet. Azaz: újból
föltesszük a mi a filozófia?, mi a tudomány?
és mi a művészet? kérdéseket. Azért célszerű az
ókorból szemezgetnünk, hogy dolgozatunk legelején
beláthassuk: már a három tudásforma elkülönülésének
forrásvidékét rosszul térképeztük föl. Minél meszszebb
van a dolog, annál jobb a jelentésnek. Valamiképpen nem
határozható meg saját fogalmaival az, hogy mi a jog?
vagy hogy mik a jogi értékmérők?, ugyanúgy nem tudjuk
a költészet nyelvén definiálni a költészetet,
amiért viszont ne a költészet szégyenkezzék. Ez olyan
hasonlat, amelyikben nem dönthető el, mi a hasonlító és mi a
hasonlított.
A költészetet első ízben egy filozófus
hozta rossz hírbe. Hogy bebizonyítsam a lírát elfilozofásítók
álláspontjának tarthatatlanságát, jó detektív módjára
útnak eredek a nyomdokaikon. Ez a filozófus ugyanis Platón
volt. „Hiszen az utóbbiakat [tudniillik a költőket – F.
M.] már nem lehet megkérdezni afelől, amit költeményeikben
mondanak, azok viszont, akik beszédeikben tanúként hivatkoznak
rájuk, a legkülönbözőbb módokon értelmezik egyes
kijelentéseiket, s nem veszik észre, hogy olyan dologról
vitatkoznak, amelyet úgysem lehet egyértelműen megoldani;
…félretéve a költőket, a saját magunk erejéből kellene
beszélgetnünk, hogy megmérhessük önmagunkat és az
igazságot…” Platón Szókratész szájába adja e szavakat a
Prótagorasszal folytatott disputában, egyenlőségjelet téve a
szofisták és a költők közé, mint akik sohasem jutnak el az
igazsághoz (episztémé), csak tévhitekhez (doxa). Platón
dialógusából azonban ennél több olvasható ki: nyilvánvaló
– ahogyan erre Jacques Roubaud felhívja a figyelmet –, hogy
a költők korábbi, immár megfakult tekintélyét vindikálja
magának Prótagorasz, a szofista bölcs. Ha a költészetet
detronizálta, „földközelben lakozását” (Heidegger), el
nem homályosítható ismeretértékét lerontotta az emberiség
fejlődés iránti szomja – miként a természetéből
kiűzetett emberi természet is –, hasonulni kénytelen az új
elvárásokhoz? Nem mehetünk el Platón rosszindulata mellett
anélkül, hogy meg ne jegyezzük, Rorty éppen ellentmondást
nem tűrő tekintélyelvűsége miatt kárhoztatja a verset.
Ilyenképpen Roubaud és Rorty a költészetről vallott
filozófiai felfogás két végpontja. Előbbi szerint az írás
általánossá válása és a szellemi munkamegosztás egyidejű
kialakulása változtatta meg a líra szerepét, mert „a
költők nem maradhatnak az igazság mesterei… a költészet
szerepe is megváltozik: többé nem az ember és a város szinte
egyedüli és szükséges mozgatója, a tudás átadásának
nélkülözhetetlen útja”. Utóbbi azt veti a költészet
szemére, amit Platón hiányol, hogy esszencialista, ezért
antidemokratikus. Igazságtevő, mikor a demokratikus
társadalmakban nincsen igazság, helyes döntés, csak a
többség elve. Igazság az irónia világrendjében? Az
is baj, ha nem találja az igazságot, de az is, ha megtalálja.
(Nálunk a rendszerváltozásig egyértelműen irodalomnemű
volt az igazság, azóta jognemű tételekben vélünk
rábukkani. Irodalmat és jogot ezért legalább annyi kapocs
tartja össze, mint közös ókori gyökerükig kitapinthatóan
filozófiát és irodalmat.)
Roubaud három magatartásmodellt nevesít,
melyek a szerepvesztés történelmi kataklizmája óta a
költészet lehetőségeit jelentik: az első úgy tesz, mintha a
régi presztízse megmaradt volna, a második az ihletett
költő, „aki távolról hasonlít a sámánra és az
improvizált szóbeli alkotásra”, a harmadik úgy gondol
magára mint ars minor, „egy pusztán dekoratív
foglalkozás” képviselője. A „poétikusok”, azaz az
irodalomtudósok úgy tekintenek a költészetre, mint amelyik az
említett három szerepfelfogásból választ, reflexív
attitűdre pedig egyedül a filozófusok képesek, akik viszont
így szembehelyezkednek vele, mintha el sem mozdult volna a
„homéroszi”, „tudós”, „hírnöki”,
„igazságbirtokló” igény mezejéről. Roubaud meghökkentő
gondolatmenetéből a költészet mai konfliktusai a
filozófiával szinte mind kibonthatók. Arra jut, hogy mivel
„a költészet folyamatosan ellentmond magának”, nem felel
meg a fogalmi gondolkodás Arisztotelésztől eredő
követelményének. Mi tagadás, axiómáiban olyan költő
benyomását kelti, mintha egy második típusú kortárs
magyar költőt kérdeznénk. „A költészet nem gondolkodik. A
költészet nem mond semmit. A költészet nem parafrazeálható.
A költészet azt mondja, amit azt mondva mond.” Különös,
hogy éppen a harmadik típusú irodalomértelmezés
képviselői hivatkoznak a filozófiára az első
kettővel szemben, mint amelyek fölött eljárt az idő. De
mióta? Mióta a költészet a szóbeliségről áttért az
írásbeliségre, Homérosz óta? Vagy az Internet
szupersztrádájának megnyitása, a szellemet fosztogató új
barbárság kezdete óta, ami semmi hatalmat nem ismer el saját
romboló hatalmán kívül?
A francia költő-filozófus álláspontja
magyarázatra szorul. Amikor azt írja, hogy a költészet nem
gondolkodik, nem úgy érti, hogy nincs benne gondolat, hanem
úgy, hogy nem ez a lényege, hiszen nem tudjuk megmondani, mit
mond („nem mond semmit”), nem tudjuk újramondani egyszerű
ismétléssel („nem parafrazeálható”), „… amit a
költészet mond, nem hozzáférhető ugyanazokon a módokon,
amelyeket a gondolkodás vagy a tudás használ, és nem
elemezhető, nem vitatható, nem írható le ugyanúgy”.
Rouboud hosszú esztétikai okfejtése merőben ellentmond a ma
oly divatos elméleteknek, melyekről bajos lenne eldönteni,
vajon a „filozófia” vagy a „poétika”
tudásterületéről származnak-e. Mit is mond Rouboud? A
költészet nem írható le a gondolkodás (filozófia) vagy a
tudás (irodalomtudomány) nyelvén. Egész egyszerűen azért,
mert „aminek nincs egyetlen jelentése, annak egyáltalán
nincs jelentése”. Valójában a francia költő-filozófus
költőként rátapint a lényegre, ám filozófusként téved. A
költészet lényege ugyanis, amit metafizikai tartalmának vagy
szubsztanciájának nevezhetünk, csakugyan nem írható le a
tudomány, az irodalomtudomány nyelvén. A filozófia
nyelvén viszont azért írható le, mert ugyanarra a titokra
kérdez mindkét tudásforma. Filozófia és irodalom
középpontjában egyaránt létezésünk örök titka áll,
melyhez nyelvileg közelít mindkettő. De vajon kijátszható-e
egyik a másik ellen, leírható-e („parafrazeálható”) egy
vers a filozófia vagy akár egy filozófiai gondolatmenet egy
vers „szavaival”, s ha igen, világosabb lesz-e ettől
bármelyik „jelentése”? Kérdés, hogy ebben az értelemben
tudomány-e a filozófia.
Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a filozófia
szó használatakor egyszerre gondolunk a filozófia
tudományára, ahogyan azt – mondjuk – egyetemeken
tanítják, és a filozófia gyakorlatára, amit az egyetemet
végzettek jobbára filozófusok munkásságának
elemzése-értékelése révén végeznek. Mert a filozófia ad
absurdum eltudományosodott. Mihez is kezdhetne tudományos
mivoltában a költészettel? Az irodalom esetében azonban
elválasztjuk az irodalomtudományt az irodalom gyakorlatától,
vagyis – leszűkítve vizsgálatunk tárgyára – a
költészettől. A filozófia manapság szokásos tudományos
nyelve aligha különböztethető meg az irodalomtudományétól.
Ez a tudományos filozófiai nyelv nem világít rá arra, amit
„a költészet mondva mond”, hiszen a tudomány a többféle
jelentéssel nem megy semmire. A filozófia, mely valóban
filozófia, tehát olyan létfilozófia, ami tudatában
van fájdalmas korlátainak, nem pedig minden diszciplínában
otthonosan mozgó analitikus nyelvelméletet művel, sokkal
tartózkodóbb a költészettel szemben. Úgy is
fogalmazhatnánk, hogy egyik oldalon áll a tradicionális
létfilozófia, ami végül arra a következtetésre jut, hogy
„az igazság a versben lép működésbe”, ő maga ezért a
költészet területén illetéktelen. Legfeljebb maga is
utánozhatja a költészetet (Heidegger). A másik oldalon az
analitikus nyelvfilozófiák terpeszkednek el félelmetes
uszályukkal, s azzal tüntetnek, hogy a költészetről vég
nélküli, filozófiának álcázott fecsegésbe fognak, holott
valójában nem a költészetről beszélnek. Saját
hermeneutikai, tehát a filozófia határain belül
lefolytatható vitáikat exportálják. Eleinte olybá tűnik,
hogy magasabb plénum elé járulnak, mézesmázos hangon
körüludvarolják a költészetet, majd nyakára tekerednek,
„nyakatekertségükkel” fojtogatják, hogy csak akkor
vehessen levegőt, ha ők engedik. Beszivárognak bőre
pórusaiba, eltömítik verejtékmirigyeit, felborítják
biológiai egyensúlyát.
Gadamer, aki Heidegger útját követi, a
költészet autonómiája mellett tör lándzsát. A tudományos
szöveg „nem teljesedik be önmagában, mint ahogy például
egy vers önmagában beteljesedik”. Hangalak és jelentés
egysége a költészet, a verseken nem lehet túllépni,
„mindig csak a hozzájuk való visszatérésben léteznek
valóban irodalmi szövegekként”. Fehér M. István rámutat
arra a gadameri gondolatra, hogy az írásbeliség minden más
formája „elsődlegesen nem a beszélőre utal vissza, hanem
arra, amit gondolt”. Emlékezzünk Rouboud axiómájára: „a
költészet azt mondja, amit azt mondva mond”. Miért filozofásul
el napjainkban a költészet? Nyilvánvalóan azért, mert a
megértés erőszakos hatalmi aktussá vált, a tudomány
matematikai pontosággal leíró gondolkodásmódja lett rajtunk
úrrá, míg a művészi megismerés létmódja veszendőbe ment
tapasztalat. Tudományosan közelítünk a költészethez, mert
másképp nem megy, és ettől maga is „tudományossá”
válik: alkalmazkodik hivatásos olvasójához.
Kezdjük érteni, honnan ered ez a kártékony
toposz: „a jó költészet a mélyen filozofikus
költészet”, amit ráadásképp megfejelnek azzal, hogy
bizonyos költőket „filozófiátlanoknak”, másokat
„filozofikusaknak” bélyegeznek. Hogyan állapítják meg
tiszteletre méltó irodalmáraink, mennyi filozófia van egy
versben? Hallgassuk meg, mit mond erről Margócsy István:
„Ám a század utolsó harmadában, az 1970-es évek elején
bekövetkezett nagyszabású irodalmi paradigmaváltás, mely
mind a lírát (Petri, Tandori és társai révén), mind az
epikát (Mészöly, Nádas, Spiró, Esterházy, Tandori révén)
radikálisan átértelmezte, a megelőzőkhöz képest más,
mondhatnánk: magasabb rangú státust adott mind az
alkotásban, mind az interpretációban a filozofikusságnak.
S mindehhez nagyon nagy mértékben járult hozzá még az is,
hogy az irodalomértelmezési stratégiákban a
nemzeti-történeti módszert nagyon nagy mértékben
kiszorította a különböző filozófiákra támaszkodó, de
mindig szigorúan és tudatosan elméleti alapozottságú kritika
(…). Ha ezt az újabban születő magyar irodalmat tekintjük:
az a nagyon sok nagyon erős kísérlet és eredmény az
irodalom filozófiai súlyának növelésére (…) mára,
megítélésem szerint, tökéletesen okafogyottá tette (…) a filozófiátlanságra
hivatkozó panaszokat és szemrehányásokat” [kiemelések
tőlem – F. M.]. Világosan kitűnik, hogy az idézett
szövegben nem egyszerűen arról van szó: a művek és
értelmezőik is elfordultak valami mástól a filozófia
felé (önmagában ezzel is vitatkozom), hanem arról is, hogy az
úgynevezett filozofikusabb művek és az ezek nyomán kialakult
filozofikus kritikai elmélet magasabb rendű, mint az
úgynevezett alulfilozofáltak. Mivel én magam ezúton filozófiai
vitába szállok azzal, amit „filozofikus irodalomnak”
nevezhetünk, nem foglalkozom az efféle deklarációk mögött
meghúzódó hatalmi-politikai szándékokkal. Engem csupán az
érdekel – az ideológiai jelentésréteget leszámítva –,
következik-e ebből bármi is irodalmi
értékítéleteinkre, nota bene: minél filozofikusabb egy
vers, annál jobb-e.
Nem vitás, ahogyan írásom elején kifejtem,
költészet és filozófia régi riválisok a világ leírása,
az igazság megismerése dolgában. Fehér M. István Gadamer
ihletettségében azt látja kettejük legfőbb
különbségének, hogy „a filozófiai szövegek csak
közbeszólások a gondolkodás végtelen beszélgetésében”,
jellemzőjük az állandó fogalmi önmeghaladás,
„nyelvínségben” szenvednek. A vers azonban
megcáfolhatatlan, benne jelentés és hangalak eggyé forrt.
Úgy is mondhatnánk, hogy a filozófia a világot leképezi, a
vers újrateremti, újraartikulálja sajátos
törvényszerűségekkel, de igazabban, mint amilyen az
valójában. A jogfilozófia nyelvén szólva (ha a
nyelvfilozófiáén szólhatunk, a jogén miért nem?) sein
és sollen, tény és érték egyidejű jelenléte a
költészet, „van” és „kell” folytonos
oszcillálásának egyensúlyi állapota. Ha ez így van, a
filozófia egyszerűen alacsonyabb rendű a költészetnél,
sőt, mivel a jó versre igaz csupán, hogy „vitathatatlan”,
a filozófia egyfajta meghatározása lehet, hogy nem más, mint
a rossz irodalom. Margócsy szövegéből kitűnik, mit
keres a filozófia unos-untalan a költészet karjaiban: mivel
amaz nem „parafrazeálható”, vagyis hivatalos értelmezői
szerepkörében az irodalomtudomány csődöt mondott (ne
feledjük, a tudomány csakis egy megoldást ismerhet el
helyesnek!), segítségül behívta a filozófia tudományát,
mint Bálint úr a törököt Budára. Csakhogy a filozófia
semmivel sem megy többre, veresége egyetlen ok miatt
szükségszerű: mai felfogásában lényegileg ő maga is
tudomány (leginkább analitikus nyelvelmélet). Mármost
a filozófiai interpretációban a költészet maga is
filozófiává válik, amelyik szöveg a legsimábban
illeszthető bele az uralkodó filozófiai paradigmába, az
részesül a zseninek, a világirodalmi rangú szerzőnek,
a poeta laureatusnak kijáró elismerésben.
Fentebbi megállapításaim sok ki nem mondott
implikációt hordoznak magukban, melyeket nem fogok mind
kifejteni: hadd maradjak provokatív. Vonatkoztassunk most el egy
kicsit a jelenlegi helyzettől! Mi lenne, ha a filozófia nem a
tudományok tudományává avanzsálva (lényegében
szakfilozófiaként) fojtogatná a poézist? Jogosan
mérhetnénk-e akkor a vers minőségét egy filozófiai
kánonnal? Ha jó egy vers, benne tehát a nagy nyelvfilozófiai
hármas (dolog–jelentés–szó) hermetikusan egybevág, milyen
nyelv magyarázhatja e tökéletességet? Szükséges-e
magyarázni az isteni harmóniát? Minél tökéletesebb egy
költemény eszerint, annál nehezebben elemezhető, pontosabban
annál kevesebb értelmeznivaló van rajta. Az
értelmeznivaló mint a líra súlyfölöslege. Addig jutunk el
ezen az ösvényen, hogy a rossz vers, ami közel áll a
filozófiához, hálásabb értelmezői téma, mint a jó
vers, vagyis filozofikusabb. Ezt azonban túlzás lenne
állítanunk. Csupán odáig merészkedem, hogy teljesen
indifferens, filozófiai szempontból hogyan értékelhető a
költészet, mert mindkettőt eltérő törvényszerűségek
mozgatják.
Mennyi filozófia van egy versben? Nos,
Tisztelt Filozófus Literátorok, filozófiája
válogatja! Akik a filozófia értékmérőire hivatkoznak,
általában nem tesznek egyebet, mint nyelvfilozófiai
aspektusból vizsgálják a költészetet, és ráadásul úgy
csinálnak, mintha csak egyféle nyelvfilozófiai implikáció
lenne kiolvasható egy versből. Igazamat mi sem mutatja
pregnánsabban, mint hogy Heidegger és Gadamer filozófiájának
létezik egy hermeneutikai és egy posztmodern
nyelvfilozófiai olvasata. Előbbi más filozófiai
előfeltevéseket értékel hangsúlyosan egy versben, mint az
utóbbi, amelyik leggyakrabban használja bunkóként a
filozófiátlanság vádját. Mind tudományos kutatásaihoz,
mind analitikus nyelvelméleti alapállásához az szolgáltatja
a legnagyobb fűtőértékű nyersanyagot, ha dolog, jel és
jelentés távolságán (e három szükségszerű divergenciája
nem más, mint az antiszubsztancializmus, azaz a nyelvi
nihilizmus) kedvére csámcsoghat. Rouboud első és második
típusú költői szerepfelfogása ezért számára nehezen
problematizálható, ergo: alulfilozofált. Valóban azt akarják
elhitetni velünk, hogy ami a filozófiai paradigma pillanatnyi
struktúráiba illeszkedik, az az egyetlen legitim választása a
költészetnek? Hogy akkor kerülünk be mi, költők a kánonba,
ha ennek megfelelünk, mert ha nem, fütyülnek ránk? Mi köze
ebben a dimenzióban a filozófiai igazságnak az esztétikai
igazsághoz? Hogyan lehet az úgynevezett nemzeti-történeti
módszert kijátszani az úgynevezett filozófiai módszer ellen?
Nem másról van szó, mint kétféle filozófiai előfeltevés
ütköztetéséről, melyek közül az „igazságbirtokló”, a
„progresszív”, a „magasabb rendű” tagadja az irodalom
igazságtevő képességét a tudomány igazságtevő
képességének nevében. A jó irodalom ars minor, a
teória gyönyörű, ámde üresfejű hosztesz kisasszonya.
Ironikusan legyint önnön jelentőségére, helyesbítget,
hebeg-habog. Erről beszél már Platón is, mikor a
szofistáktól mint „a szó varázslóitól” elvitatja a
hatalmat, és azt a filozófiának vindikálja, jóllehet már ő
is inkább egyfajta filozófiát kritizál, mintsem a
költészetet per se. Mindig kell valaki, aki végső
döntést hoz, akinek ítélete megfellebbezhetetlen, s Platón a
„filozófus királyt” tartja erre legalkalmasabbnak. A
valódi filozófia gyöngye nem szórható a szofista
bölcselkedők disznai elé, sem a költői gondolkodásra nem
bízható, mely keresztülhúzza a hatalomtechnika, a technokrata
tudás gondosan kieszelt számításait. Ha ma uralkodó
literátoraink platóni eredetű hatalmi logikáján áll vagy
bukik, a filozófiatörténet egyes nagy mesterei éppúgy
filozófiaellenesnek tekinthetők, mint bizonyos
„műveletlen”, mert más filozófiai előfeltevésekkel
dolgozó költők. „Művészetének egyetlen tárgyilagos
magyarázatát maga a művész adja nekünk azáltal, hogy
művét a csekély egyszerűségbe [in das geringe Einfache]
teljesíti be. Ez a sokféleségnek az ugyanaznak abba az
egyszerűségébe való változásával történik, amelyikben az
igaz megjelenik. A sokféleség egyszerűséggé való
változása az az eltávolodás, amely által az egyszerűség
létesül” – így Heidegger. Minő agyafúrt politikai
eszköz a költészetet úgy hatástalanítani, hogy elmléletek
kontrollja alá vonják! Az ilyen költészet aztán a
filozófiában járatosaknak biztos megélhetést nyújt, a
járatlanokat elidegeníti a poétikai szövegektől, kiölve
belőlük a líra iránti érzékenységet s mindazt a tudást,
ami anélkül nem hozzáférhető.
És hogy egy másik filozófust vegyek elő a
filozófiátlanság vádjának cáfolatára: Foucault szerint a
megismerésben az uralom relációja van jelen, nem pedig az
adekvációé, ezért ha ténylegesen meg akarjuk ismerni a
létet, „nem a filozófushoz, hanem a politikushoz kell
közelítenünk”. Fején találta a szöget. Ha közelebbről
szemügyre vesszük ugyanis, kiket igazol a „filozófia”,
helyesebben az irodalmi szövegek értelmezésének egy konkrét
fajtája, arra jövünk rá, hogy a filozófia az
irodalompolitika ideológiája, semmi több – ennyit erről,
hiszen megígértem korábban, hogy érvelésem tisztán
filozofikus lesz. Voltak korok, mikor a filozófia a kötelező
teológiai elmélet fellazítására szolgált, s azt a politikai
filozófiát értették rajta, ami az uralkodó felfogással
szembeszállt (lásd Leo Strauss!). Lám-lám, hatalmi
jellegében most is az a szerepe, hogy a tudományra hivatkozók
magasabbrendűségét alátámassza. Mivel a költészet beszél
metafizikai kérdésekről, a filozófia jelenti be igényét
az autentikus értelmezésére, de gondoljuk el, mi volna, ha a
kormányprogramról mint fizikai létezőről metafizikai
konnotációktól mentesen nyilvánítana véleményt (mért is
ne tehetné)! Politológusok lépnének a filozófusok helyébe,
és joggal nézhetnék le az addigi elméletet apolitikussága
miatt. Vajon a költészet sajátos létmódjának esszenciális
kelléke, hogy jelentése a „metafizikába” csap át? De
hiszen ez sem más, mint filozófiai kategória! Most
pedig éppen azt kívánom belátni, mennyire nem magyarázható
filozófiával a költői igazság, hát még mennyire nem
filozofikusságának mértékén múlik. Az irodalmi művet,
tudjuk jól, nem a témája minősíti, hanem sajátos
létmódja. A politikai, és ami – mint a lélek másik
alapvető természetes affinitása – hozzá történetileg is
szorosan kötődik, a szerelmi költészetet is csak annyiban
legitimálja ez a filozófiainak csúfolt poétika, amennyiben a
politikai vagy szerelmi léttartományban való
működésképtelenségét, impotenciáját tudatosítja. A
szubjektum efféle gyanúsan zavaros attribútumai ugyanis
veszélybe sodorják a hatalmat mint tudományos létmóduszt!
Holott valójában a költői megismerés az
egyetlen, amely igazságtevő, de nem erőszakos.
Eljátszhatunk azzal, hogy teszteljük a
verseket, vajon mennyi filozófiát bírnak el. Itt van rögtön
Tőzsér Árpád egyik verse, a Kontextuális etika
című: „Sikerült apránként / költeni el magamat, /
fösvény az aranyait. / Na és ez hiba? / A keresztény
könyvelés / szerint igen, de / majd jóváírja az új
könyvelő, / a kontextuális etika.” Egy etikai iskolához
való viszony a vers, miközben ebből valamiféle poétikai
attitűd, egzisztenciális dráma is lepárolható. Egy vérbeli
kortárs irodalomtudós megállapíthatná, hogy „bőségesen
tartalmaz filozófiát”, igazi szellemi kalóriabomba (mintha jelentésesség
és filozofikusság egy és ugyanaz volna). A költő
nemcsak átérezte és kozmikussá emelte létezésének
abszurditását (hogy több irodalmi közhelyet már ne is
említsek), de lévén olvasott, tudós ember, néven is
nevezett, mi több, gazdagon illusztrált egy morálfilozófiai
irányzatot. Szőcs Géza sem rest etikai kérdéseket
boncolgatni, akárhol ütjük is föl a köteteit, melyekben
viszont legtöbbször nyoma sincs direkt filozofálásnak. Végh
Attila A világbőrönd című versét egy
Heidegger-mottó után így indítja: „Sötét van. / Egy
bőröndben mászkálok. / Kezemben ugyanez a bőrönd, / viszem
magammal mindenhova. / Egy létügynök táskájában élek, /
egyik rekesze csak az enyém.” Kétségtelenül filozofikus a
vers, a nagy német mesterrel dialogizál, kitűnően
vizsgálható, milyen következtetéssel. Talán több a
filozófia benne, mint Szőcs Géza műveiben, és valamivel
kevesebb, mint Tőzsér Árpádéban.
Mi történnék, ha a versszövegek helyet
cserélnének a filozófiai szövegekkel? Végh Attiláé
Heideggerével, Szőcs Gézáé egy morálfilozófuséval,
Tőzséré pedig egy teológiai kézikönyvével. Miből
állapítanánk meg, melyik a vers és melyik a filozófia?
Pláne ha közismert poétikai eszközök (például rím,
ritmika) sem segítenek a különbségtételben. Ez utóbbi
esetben nehezen tennénk distinkciót Gadamer vagy bárki más
doktriner útmutatásai alapján, a filozófiáról és a
költészetről való képzeteink, tapasztalataink viszont a
legtöbb esetben eligazítanának. Mitől válik értelem és
hangzás elválaszthatatlanná, ha nem tudjuk, hogy verssel van-e
dolgunk? Gondoljunk csak a divatos szövegirodalomra! Mondatokat
vehetnénk ki a versekből anélkül, hogy értelmük sérülne
(így bizonyára jelentősen változna hangzásuk). Egy jól
felépített filozófiai okoskodást nehezebb lenne ily módon
csonkolni. Mi alapján döntenénk el, hogy egy szó ott,
a maga helyén újramondhatatlan? Circulus vitiosus! Azért vers,
mert parafrazeálhatatlan, és azért parafrazeálhatatlan, mert
vers.
Mi a helyzet az újramondással? Ha Végh
Attila verse nem parafrazeálható Heideggerrel (tudjuk, ez a
költészet kritériuma), és az a német költő
filozófiájának nem mechanikus leképezése, utánzása (ha az
lenne, parafrazeálható maradna), be kell látnunk, hogy a két
szöveg közötti kapcsolat tekintetében (kapcsolat biztosan
van, hiszen Végh különben minek választaná mottónak
Heideggert) csak egy biztos: Végh Attila ismerte Heidegger
filozófiáját, Heidegger viszont nem ismerte Végh Attila
költészetét (Hölderlinét igen, de az más tészta…).
Heidegger tapasztalat, előismeret a költő
számára, ennél többet nem tudunk biztosan. Nem érdektelen a
kortárs költészet kapcsán felvetnünk, mennyi
előképzettség szükséges egy vers értelmezéséhez. A
posztmodern írástechnika mintha a posztmodern filozófiát
utánozná abban, hogy vendégszövegekkel tömi tele magát, azt
gondolván, ettől kap súlyt, pedig az elnehezedés,
elpohosodás, eltespedés sújtja, ha nem vigyáz. Szó sincs
arról, hogy egy írónak ne kellene ismernie a magyar és a
világirodalmat mint az írói mesterség avatott
szakértőjének! De miért kell tudását konkrét szövegekkel,
folytonos utalgatásokkal, szó szerinti átemelésekkel
olvasója orra alá dörgölni? A vers logikus levezetése egy
gondolatnak, kezdve minduntalan az irodalomtörténet
origójáról? Aligha, jóllehet „a líra logika, / de nem
tudomány”. Elég baj az a szerző szellemi partnerének, ha
ragályos műveletlenségében nem rendelkezik kellő
előismerettel egy kortárs irodalmi alkotás befogadásához,
még ha nehéz volna is szabatosan körülírni, mit kell
hozzá tudnia. Olvasottság? Kontemplatív, elmélyülésre
indító hajlam? Élettapasztalat? Történelmi érzékenység?
Stiláris, poétikai iskolázottság? Netán nem egyéb, mint
belső beállítódás, finomra hangolt lelkialkat? Vagy éppen a
filozófia, aminek megértéséhez számtalan hivatkozott
klasszikus és nem klasszikus mester ismerete
nélkülözhetetlen?
Milyen érdekes, hogy Platón számára meg a
költészet volt előismeret, mikor a filozófia
milyenségéről, feladatairól értekezett! Platón annak akarta
elejét venni, nehogy az igazság a költészet létmódját
vegye föl, míg Heidegger azt óhajtotta, bárcsak
visszatérhetne a filozófus a költészet ősi megismeréséhez.
Egyik esetben a filozófia újra képes mondani a költészetet,
csak Platón szerint ez nem vezet sehová, de a másik esetben
is, hiszen a költőien lakozó filozófia az etalon. Mi a
legfőbb különbség kettejük között? Teljesen mást értenek
költészeten, s ennek történeti okai vannak! Platón
„zavaros” ontológiai státusát kéri számon,
ismeretelméleti doxáit, Heidegger viszont az eredendően
művészileg megélt világegyetem „humanizmusához” hajolt
vissza az emberi „egyetlenséget” széthasító, a
társadalmakat erőszakosan irányító tudományos
akaratossággal szemben. A filozófia, mikor a költészet kerül
terítékére, nem tudja meghatározni tudományosan annak
mibenlétét (meghatározni csak tudományosan lehet,
bocsánat a redundanciáért).
Akárhogyan nézzük, a filozófia nyelve nem
visz bennünket közelebb a költészet nyelvének
értelmezéséhez. Ha egynemű a kettő, azért nem, hiszen aki
az egyiket érti, érti a másikat is (egymás előismeretei).
Egy filozófiai fogalommal, metaforával magyarázni egy költői
szóképzést, metaforát nem abszurd kísérlet? Ha
különnemű, akkor meg azért: hogyan vonatkoztatható el
egymástól/vonatkoztatható egymásra, ha a különneműség
lényege, hogy a költészetet nem lehet azonos jelentéssel, de
eltérő hangalakkal újramondani? (A filozófiát persze újra
lehet mondani, kivéve költői nyelven, hiszen akkor megszűnne
filozófiának lenni.)
Ki merné ezek után azt állítani, hogy a
„Delelnek a dombok, / bölénykednek barnán, / ma térdemre
ültethetném / Istent, ha akarnám” (Utassy József) vagy a
„Sárgagát táján élt / hazátlan Sallai – / róla akarok
itt / szó szerint vallani” (Sinka István) sorokban kevesebb
filozófia van, mint Tandori Dezső bármelyik sorában („mai
korunk alighanem legfilozofikusabb írója Tandori Dezső” –
Margócsy István)? Melyik vershez nem lehet filozófiai
előfeltevéseket keresni, függetlenül attól, hogy költője
ismerte-e az adott filozófiai nézetet? Tandori Dezső vagy
akár Tornai József költői nagysága
„filozofikusságukkal” magyarázható? A költői
műveltség, intelligencia akkor is eltér a filozófiai
képzettségtől, ha vannak kikerülhetetlen átfedéseik.
Filozófia és költészet két eltérő
tudásforma, még akkor is, ha bizonyos történelmi
helyzetekben, országokban és közösségekben, szokásokban és
felfogásokban az egyik a másik fölébe kerekedett, mert
valamiért közelebb férkőzött közösen keresett titkukhoz:
az igazsághoz. „Csak a szerelemnek mutatkozik meg a szerelem,
és csak a hitnek Isten” (Rüdiger Safranski). A vers pedig
csak a költészet iránt érzékeny szubjektumnak. Jacques
Rouboud a költészetet a „nyelv emlékezetének” hívja,
„… a nyelvjátékok között teljesen egyedi az a mód,
ahogyan a nyelvet kezeli; a saját, egyedi módján használja a
nyelvet… a költészetnek ezt a létmódját,
emlékezethatásának ezt a módját nevezem számnak és
ritmusnak”. Az emlékezet művészetének, az artes memoriae-nak
felbomlása, mnemotechnikává züllése vezet szerinte a
költészet hanyatlásához. A belső emlékezetet a
„muzeománia” váltja fel, a külső, ránk erőltetett
civilizáció képei. Tudásunk többé nem „eredeti
önelsajátítás” – tenné hozzá Heidegger. Orpheusz a
létfelejtés előhírnöke, a lét megismételhetetlensége (a
költészet újramondhatatlansága?) vele végképp
semmivé foszlott, visszaútja az Alvilágból süllyedés, ahogy
csak „szertefutó levegőt” foghat a logosz éneke helyett.
Az igazság az, hogy az emberek tudatából, lelkéből vész ki
lassan a költészet, és a tudomány, a technika nyelvén
kezdenek róla, utolsó megmaradt emlékképeiről beszélni. Ez
a költészet eltudományosodásának kora.
Hogy mi a legfőbb különbség a tudományos
filozófia leképező és a költészet teremtő nyelvhasználata
között? Szentkuthy írja a Prae-ben, hogy „egy
jelenséggel két dolgot lehet csinálni, vagy elnevezem, vagy
magam is azzá a jelenséggé alakulok át. Vagy mondok egy ilyen
blöfföt, hogy bükköny, vagy fogom magam, és elmegyek
bükkönynek, azzá leszek.”
A filozófus azt mondja, bükköny, a költő
bükkönnyé válik, és az marad rendíthetetlenül. Akkor is,
ha a világ összes tudósa éjt nappallá téve magyarázza
neki, hogy márpedig ilyen nem létezik.