Alföldy Jenő
Üdvözlet a vesztesnek
Szappanos Gábor: Csőregh
Márton válogatott szenvedései
Nem is tudom már, mikor olvastam olyan
sokrétegű kortársi könyvet, mint amilyen Szappanos Gábor
kisregénye, a Csőregh Márton válogatott
szenvedései. Első benyomásra modern filmregény, amelyben
nem kevesebb erőszak és pornó váltakozik, mint korunk naponta
sugárzott filmjeiben, amelyek gondoskodnak róla, hogy az
elfásult lelkekben ne lohadjon a láng, késő esti szexuális
érdeklődésünk megújuló ingerhullámok lökéseitől kapjon
új erőre, s minél több tűzvész, kínzás, erőszak és
horrorjelenet tartsa ébren kíváncsiságunkat mindaddig, amíg
véget nem ér az adás.
Nem tudom, hogy az (egyébként a kisregényben
rendre föl is bukkanó) filmesek kapva kapnak-e az alkalmon,
hogy tűzvészgomolygásban, pornójelenetekben, fityulás
ápolónői erotikában, kiscicák és négyéves kislányok
szívcsiklandozó érzelmeiben bővelkedő filmet készítsenek a
„pörgős” cselekményű sztoriból. Félő, hogy a
szórakoztató felszín alatt a „nagymenő” rendezők
megsejtik a mélységet, az erős vizuális ingerekben
fölfedezik az irodalmi, képzőművészeti és filmtörténeti
utalásokat, és elmegy a kedvük az egésztől: „Nem akarok
én Antonioni-filmet csinálni, bazmeg, én egy rendes »jó
éjszakát, felnőttek, ágyban vagytok-e már« filmet akarok,
bazmeg.” Korlátoltságomban ilyen sematikusan képzelem el a
divatos filmesek reakcióit. Szerencsés esetben persze a
filmművészetnek is meglehetne a maga Szappanos Gábora; sajnos,
még nem találkoztam vele, de reménykedjünk.
Úgy vélem, ha nem lett volna Truffaut,
Fellini, Huszárik s még néhány összetett látásmódú
rendező, aki nemcsak kigondol egy látványt, hanem láttat is
egy gondolatot, s ha nem lettek volna olyan írók, mint Krúdy
Gyula, Weöres Sándor vagy Boris Vian, aki mindazt szavakban
tudta, amit ők, akkor bajosan született volna meg ez a mű. Az
író, úgy tetszik, végigpörgetett az agyában egyet s mást,
aminek elődei már a végére jártak. (Említhető, hogy
Márton éppolyan jóhiszemű, mint Candide vagy Don Quijote, és
navitásáért éppúgy rendszeresen helybenhagyják, mint
Voltaire és Cervantes hősét.) Nem csupán hatásvadászat
volna, ha néhány festő nevét is ideírnám Lucas Cranachtól
és Hieronymus Boschtól Salvador Dalíig: ők voltak még
képesek arra, hogy erotikus képzeletükbe jó adag iróniát
és borzalmat is belévetítsenek, a szüzet megrontó öreg
kéjenc foghíjas mosolyától a babiloni parázna
szadomazochizmusáig és az eketaligának használt farmer
ugartörő férfiasságáig.
A főhős, Csőregh Márton egy zseniális, de
élhetetlen festőművész, aki a pornófilmiparban statisztálva
próbálja megkeresni a hideg vízre valót. Már ezért sem
hiába emlegettem a képzőművészeket: Szappanos a
társművészetekben is érzékeli az írói gondokat. Azért
ennek a hideglelősen életszerű és fantasztikusan realista
novellafüzérnek elsősorban mégis az irodalmi
motiváltságára irányítanám a figyelmet. A könyv
utószavának szerzője, Madarász Imre szerint „a műben az Isteni
színjáték ihlető hatását ismerhetjük fel: egy
mesterséges pokolban kezdődik (ahol »mintha valamelyik
pokolkör kárhozottjai rónák céltalan köreiket az idők
végeztéig«), és az igazi mennyországban ér véget”. A Divina
Commedia olyan változatát képzeljük el, amely sokszor hoz
minket zavarba: nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk.
Hozzátenném, hogy a purgatórium sem
hiányzik a pokol és a mennyország közül a gondosan
megkomponált – a dantei trilógiaszerkezetet követő –
műből. Egy giccsesen tervezett, soktornyú budai luxusvillában
– vagy éppen kastélyban – játszódik az első rész, az
infernó. A filmstatisztai munkát hirdető cég ide csábította
a gyanútlan festőt, és itt részeltette a szexuális pokol
kínjaiban. A vörös fénnyel megvilágított kéjbarlangban –
amelynek Dominaland nevet adtak a feminizmust
bombaüzletre váltó, aranyláncos kan ördögök – perverz
hajlamú úrnők élvezik a statisztálásra szerződtetett
férfiak szexuális szolgáltatásait. Csőregh Mártont mégse
véljük a maga girnyó testi mivoltában antiférfiúnak. Amikor
egy alul pucér, derekán fölül bőrfűzős és korbácsos
donna arra kényszeríti Mártont, hogy a kordováncsizmáját
nyalogassa, ő a megalázó pózban is ama rést lesi
kíváncsian. Nőnemű kínzói azonban kiverik belőle
egészséges hajlamainak e megnyilvánulását: andráskeresztre
feszítik, s egy falra szerelt korongon forgatják Báthory
Erzsébet modern utódainak gyönyörűségére, mert szerintük
nincsen szórakoztatóbb, mint egy meztelen férfitest, amelyet szakrális
pózban aláznak röhejessé.
Szappanos Gábor ért ahhoz, hogy szavakkal
fessen és filmezzen, mert ő is, mint hőse, erősen
„vizuális típus”. A pokolfejezetben a kuplerájpiros
lámpák, a tűz, a hús és Márton kiömlő vérének vöröse
uralkodott. A következő részben a mentők kórházba
szállítják a félholtra forgatott piktort – ez a fehér
színek, a lepedők, dunyhacihák, a sebeket eltakaró géz és a
fehér köpenyes ápolónők világa, s egyben a dantei
purgatórium „színe”. Azért itt sem egészen minden
hófehér – ez még korántsem a mennyország: az ájulatából
és a műtéti altatásból magához térő Márton csonka
végtagokat és szenvedéstől eltorzult arcokat fedez föl maga
körül a betegszobában. A fehérbe öltözött ápolónők sem
egészen angyalok – izgalmas nővéreknek nevezhetők
inkább a mindenkori férfi betegek egyezményes szavával. A
purgatóriumot a pontosság kedvéért magyarra fordíthatjuk:
kitör a tisztítótűz, lángba borulnak a kórtermek, s
Ági nővér az alagsori mosodába gurítja a felsőtestén
múmiaként bepólyált Mártont. Egy sötét zugban sietős
numerával könnyít a művész örökös kielégületlenségén.
Márton földi létének megszokott
siralomvölgyében folytatódik a történet.
Külső-józsefvárosi műterme nem napos tetőtéri
panorámalakás, mint a befutott művészeké, pinceodú inkább,
ahol csak a tavaszi és az őszi napforduló között jelenik meg
egy napsütötte sáv (tiszteletadás Petrinek). A
buddhista létszolidaritás elvét követő Márton pókokkal,
csótányokkal és egy kiscicával barátkozik, s a platóni mania
jegyében festett, eladhatatlanul zseniális felhőivel
tapétázza ki a vedlő falakat. Itt is van tűzeset, jelezvén,
hogy ez a környezet még jócskán innen van az üdvösségen: a
rekkenő kánikulában váratlanul öngyulladást szenved egy
arra bóklászó, tűzvörös hajú svéd fiatalember –
teljesen mindegy, hogy mindenestül Márton látomása volt-e
(ahol egymásra talál a hőség és a lángvörös haj, ott
valaminek vagy valakinek égnie kell alapon), vagy pedig
csakugyan lángok martaléka lett Jan Mattsson. A svéd
mindenesetre délibábos jelenség volt, s úgy lobbant lángra,
mint Salvador Dalí Égő zsiráfja.
Ez a fejezet Márton lelkivilágába kalauzol
minket, úgyhogy ne akadjunk meg a valószerűtlen részleteken
– egy koplaló festőművész képzeletében minden
képtelenség realitás. A festő álmodozásában megjelenő,
kacsalábon forgó János-hegyi műteremben valószínűleg
elmenne a kedve a festéstől, mert látná a Teremtés
tökéletességét a zugligeti tájban, és amit Isten valóra
váltott, annál különbet úgysem teremthet az ő ecsetje. A
fénytelen, dohos pincelakásban azonban minden átlényegül, s
a méltó életre vágyakozó, megváltásért sóvárgó Márton
éterien gomolygó felhőképei, ha lehet így mondani, égre
kelnek. A festő és alkotásai közt „a bensőséges viszony
olyan, mint a szülő-gyerek kapcsolat”, üzletiesség nem
árnyékolja be, a képek nem kerülhetnek méltatlan kezekbe.
Igaz, az éhező Márton elvitte a Falk Miksa utcai galériába
valamelyik felhőakvarelljét, hogy pénzzé tegye, de amikor az
üzletember kézbe vette a művet, az egyszerűen lefolyt a
padlóra, mint egy paca. Mert vajon áruvá tehető-e egy
kumulonimbusz?!
Itt fogalmazódik meg Csőregh, a festő és
Szappanos, az író ars poeticája; már sejtjük, miért forog
az egész kalandos, bölcsen humoros és játékosan is igaz
kisregény a megváltás körül. Sors nélkül nincs igaz
művészet, és itt feltárul előttünk a művészsors –
bohókásabban, tragikomikusabban, mint az úgynevezett
bohémtörténetekben, ámde magával ragadóan. Az író végig
tegezi hősét, ami számomra annyit jelent, hogy gondosan
értelmezi az ösztönös zseni tetteit. „Szaporodó
festményeid néma, egyre erősebb hadseregként fedeznek (…),
nem kérnek enni, szótlanul tűrik az évek vonulását, sokáig
meglennének sötét, eldugott helyen, de ha egyszer fényre
kerülnek, nyomban megtelnek élettel. (…) Olyan ez, mint a
kegyelem, vagy részesülsz benne, vagy nem, de úgy kell
dolgoznod, mintha egyfolytában kegyelemesőben élnél.”
Folytatódnak a megváltástörténet
stációi. Márton a városligeti majális forgatagába kerül,
mintha a francia impresszionisták kedvelt témáit
tanulmányozná. Egy négyéves kislány szegődik hozzá,
„apunak” szólítja, és többé nem engedi el. A kislányt a
művész alteregója veszítette el a tömegben – szakasztott
olyan, mint Márton, csak kőgazdag, és közömbös
minden iránt, ami emberi. Márton boldogan veszi tudomásul,
hogy a kislány immár hozzá tartozik. Játszanak, pereceznek,
megbámulják a lufikat, amelyek váratlanul a magasba emelnek a
gorillák gyűrűjéből egy neves politikust – a műben csak
ez a truffaut-s epizód utal közvetlenül a politikára
könnyed humorával. A festő színes papírforgót húz ki
újdonsült lányának egy játékárus krumplijából – ekkor
kezdődik a megváltásra kiválasztott művész következő
szenvedésstációja. Lopással vádolják, majd amikor a
feldühödött sokaság rátámad, gyermekrablással és
pedofíliával is… Márton, hóna alatt a kislánnyal, a
Szépművészeti Múzeumba menekül, és (mivel ő a festett
képek világában van otthon) az olasz barokk festő,
Fontanbasso római tárgyú képéhez igyekszik, hogy annak
jelenetében bújjon el üldözői elől. Ám egy időszakos
kiállítás rendezése következtében elvéti a képet, s egy
másik olasz mester újszövetségi jelenetében találja magát,
amelyen éppen a betlehemi kisdedek lemészárlására
készülnek Heródes hitvány zsoldosai (tiszteletadás
Pilinszkynek). Most már a kislány életéért küzd: minden
leleményére szüksége van, hogy megmentse az aprószentek
sorsától. Rejtekhelyéről végignézi a borzalmas
mészárlást, amely töményen igazolja egész életének
visszatérő tapasztalatát: az agresszív emberek, ősi
ösztönük folytán, ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy
belerúgjanak a gyöngékbe. Menekülne – de a bibliai
jelenetből ismét a „mai magyar valóság” erőszakos
karjaiba csöppen. A rágalmak ismét felharsannak, Mártont
leütik, s a kislányt elragadják tőle. A rendőrségen tér
magához, egy arctalan tiszt hallgatja ki állítólagos
bűneiről.
A harminchárom éves Csőregh Márton
messianisztikus sorsa beteljesedik. Egy ünnepélyesen
megrendezett passiójátékon őt szemelik ki Jézusnak keszeg
termetéért, szenvedő tekintetéért. (Van tehát az emberekben
megváltásigény bőven, csak fogalmuk sincs róla, hogy
miért.) Amikor már eleget kínlódott a rögtönzött Golgota
középső keresztfáján, a római zsoldosnak öltözött
statiszta rossz helyre döfi lándzsáját, s a disznóvérrel
telt hólyag helyett Csőregh Márton szívét szúrja át.
Következhet a mennyországi szín. Ha eddig is komolyan veendő
komédiában éreztük magunkat, akkor itt már Jean Effel
tréfás rajzainak világában vagyunk, a huncutkás, fehér
szakállas Szent Péterrel, a pirospozsgás, szárnyas
angyalokkal. Márton legfontosabb kérdése, hogy folytathatja-e
itt a festést. „Te lehetnél itt a hivatalos festő” –
hallja a kiábrándító ajánlatot. Mint odalent hasonló
helyzetekben, itt is vonakodik: „Jó, hát megpróbálhatom, de
nem ígérek semmit, mert a harmóniát meg a zenét elég nehéz
ábrázolni.” Meg sem tehetné: itt az alkotás gondolatban
történik. Szerencsére a szabad és tiszta eszmék hona ez,
úgyhogy gondolatrendőrségtől nem kell tartania. Hazatalált,
üdvözült. Holta után – így szokás – sikeres
kiállítást rendeznek műveiből a Műcsarnokban, s műértők
értelmezik megszenvedett oeuvre-jét. A mennyei beteljesülés
netovábbja mégsem ez, hanem egy ősi hang egyenletes
lüktetése: anyjának szívverését hallja, mint születése
előtt az anyaméhben. Elhihetjük: ez az eszményi állapot,
amelyben nincsenek többé gyöngék és erősek, a védettség
tökéletes. Vége a legfőbb földi kínnak is, amelynek neve az
író szavával: „szeretethiány”. Az „örök vesztes”
örök üdvösségben részesül.
A műben állandó az átjárás a művészi
képzelet és a tények világa között. Három nagy alapfogalom
között jelölném ki a regény mozgásterét: sors, teremtés,
megváltás. Valamivel bővebben: a művészet
megvalósulásának alapvető kelléke a szenvedés; a
művészi teremtés voltaképpen az isteni teremtés egy-emberre
méretezett reprodukciója; az előbbi kettő pedig nemcsak a
művészt, hanem a munkájában gyönyörködőt is megváltja
a gonosz világ ármányaitól, a cezaromániás barmok
szolgálatkész kopóitól és a magánszorgalmú kutyáktól.
Harminc éve hallom a lírára irigy esztéták
nem éppen mennyei kórusát: „a líra ideje lejárt” (mint a
parizer szavatossági ideje), a próza vette át a „vezető
szerepet” (a próza nyilván valami főcsővezető). Hányan
bevették ezt a maszlagot! Én most találkoztam először olyan
prózával, amelyet bátran odatehetünk Kálnoky László,
Orbán Ottó, Parancs János, Petri György, Csoóri Sándor,
Tolnai Ottó vagy Tornai József költészete mellé (azért
említem őket, mert amikor az imént idézett sületlenséget
harsogni kezdték az esztéták, történetesen ezek a költők
érkeztek éppen a csúcsra). A különbség csupán annyi, hogy
Szappanos Gábor prózája egyáltalán nem játszható ki a
költészet ellen: költészet az is, akár az említetteké –
költészet prózában. (Kráter, 2008)