|
Zsille Gábor
Erősebb ő
L. Simon Lászlónak
„Így a mienk marad”, bizakodsz-biztatsz
gyönyörű köteted egyik versében,
„így a mienk marad a szőlő, a bor, a föld,
a kert, a táj, az út” –
de nem, végül nem marad belőlünk semmi,
a kerti ösvényen lábnyomunk benövi
gyorsan a fű, elég hozzá egy május,
néhány dühödt zápor, és ujjunkkal
körberajzolt árnyunk elpárolog a falról,
végül nem marad belőlünk semmi,
halálunk másnapján a szőlő
ugyanúgy gyöngyösül tovább,
és ugyanaz a csend, és ugyanaz a zöld,
a tájnak egyetlen gallya se rezzen, az út
pora nem súgja, hogy lépkedtünk rajta,
nélkülünk is minden közönyösen tovább,
a rét fölött egy madár, a réten szirmok
és méhek és méz, szenvtelen tökély,
a világ nem adja át magát soha,
erősebb ő annál és tisztább,
hogy a miénk lehet,
képzeljük csak
Tóparti elégia
Túl sok gondolat.
Utak, városok, falvak.
A felduzzadt folyón, végig
a határ mentén túl sok
eszkábált tutaj. A könyvtár
görnyedt polcain túl sok
porlepte világ. A tóparti
sétányon tömeg. A szobák
és utcák forgatagában túl sok
arc, kézfogás, kéz.
Túl sok halott,
túl sok dermedt szempár,
sárból, agyagból kimeredő kézfej,
szilánkká hasadt, elárvult csont,
csattanás, nyüszítés, mezőnyi csend,
az úttest csillogó pofáján
túl sok elmázolt vércsík,
velő, kiszakadt bél, aszfaltra
hegült szőrcsomó, túl sok kín,
kórházfolyosón elém tolt alkony,
félájult narkózis, kiürült arc,
csövek és gépek és vaságy,
horzsolt, kéklő, pergamen bőr,
túl sok parcella, sírbeszéd.
Túl sok gondolat
a túl sok halott hangján,
túl sok emlékről túl sok szó,
emlékkötet, emlékvers, emlékest,
utolsó találkozás, éttermi búcsú,
peron és váróterem és asztal
és pad, őrjöngő folyó és vihar,
lárma, hallgatás, csend, a tóparti
sétány fái kidőlnek elém sorra,
körém gyűlnek mind a tóparti
sétány fái, körém gyűlnek a fák,
túl sok árnyék, túl – – –
