Vári Attila
Utazás Abszurdiába
75
éves lenne Páskándi Géza
Ha Gézára gondolok, mindig az a hosszú
utazásunk jut eszembe, amellyel – ha világrekordot nem is
állítottunk fel – az erdélyi magyar irodalom hosszú
utazásainak sorában egész biztosan mi lehetnénk az
aranyérmesek.
Ha most valaki arra gondol, hogy távoli
kontinensre tettünk közös felfedező-utat, csupáncsak egy
dologban téved. Földrajzi felfedezőként viselkedtünk ugyan,
de nem egy távoli földrészen, és most először tárom a
világ elé, hogy láttunk egy mindaddig ismeretlen, füstölgő
tűzhányót. Felfedeztük a hófehér békát. A zöld macskát.
És mindentől távol egy diósgyőri sínpárt, amely nem
vezetett sehova, de annak az erdélyi rekord felfedezőutunknak a
hossza mindösszesen kilencvenhat kilométer, amelyet Kolozsvár
és Marosvásárhely között, kocsárdi átszállással,
sikerült vonattal csekélyke fél nap, tizenkét óra alatt
átutaznunk, s melynek során Dsida Nagycsütörtök
versének színterét, Székelykocsárdot önmagunk számára
emlékezetessé tennünk.
A dolog úgy kezdődött, hogy Géza megkérte
a kolozsvári Continentál fizetőpincérét, akit a
kormányzóval való szédületes hasonlósága miatt csak Horthy
úrként emlegettünk, hogy kérdezze meg a szállodai
recepción, mikor indul a legkorábbi vonat Marosvásárhely
felé.
Horthy úr visszakacsázott egy cetlivel,
amelyre a vonat száma is föl volt jegyezve, s az, hogy reggel
hat-negyvenkor indul.
Gézát Hajdú Győző (van, ki e nevet nem
ismeri?) azzal kereste meg, hogy szeretné, ha lapjának belső
munkatársa lenne, s amit ma a köznyelvben úgy emlegetünk,
hogy kész átverés, nos, az valósult meg aztán Vásárhelyen.
Győző azért kürtölte világgá a hírt,
hogy Páskándit rovatvezetői munkára kérte fel, mert
bizonytalannak érezte helyzetét, ingott a trónja –
Romániában akkor ment végbe az a furcsa nyitás: Nyugat és a
szovjetekkel hadilábon álló Kína felé egyszerre.
Ceaułescu éppen leleplezte a sztálinista
személyi kultuszt, folytak a rehabilitációk, s az irodalmi
kapukat olyan nemzedék tagjai döngették, akik életkoruk miatt
nem szennyeződhettek be a Gheorghiu Dej-féle korszak alatt, s
akik akár át is vehették volna tőle a lapot. Nemzedékemmel
akarta elhitetni, hogy ő is változik: lám, lám, Géza, a
börtönviselt, de mindenki által hiteles személynek tartott
író az egyetlen erdélyi szépirodalmi havi folyóirat egyik
vezetője lesz.
Szóval utaztunk.
Én haza, s felajánlottam Gézának, hogy ha
többnapos lesz az utunk, akkor anyáméknál nyugodtan ellehet,
szüleim ketten laktak egy háromszobás lakásban.
– Szó sem lehet róla, délelőtt elintézem
a dolgot, aztán az éjszakaival visszajövünk – mondta Géza,
de óriásit tévedett.
A délelőttöt s a kora délután egy részét
a székelykocsárdi állomáson töltöttük, mert kiderült,
hogy nincs csatlakozása annak a vonatnak, amivel jöttünk,
Horthy úr azt nem érdeklődte meg, s a legközelebbi járat
Vásárhely felé valamikor délután öt körül indult.
Nyolcórányi időnk volt arra, hogy
felfedezzük az állomás minden ocsmányságát.
Az állomás restijében háromféle italt
mértek. Román vodkát, lilásvörös jugoszláv Istra bittert s
valamilyen penészes címkéjű enyedi bort, amelyről azért el
tudtuk olvasni, hogy valamilyen száraz fajta lehet.
És még ez a csügernek sem nevezhető bor
volt a legjobb időtöltés. Egy palack pontosan egy óráig
kitartott, Géza közben szabadelőadásba kezdett az
egzisztencialistákról, Kirkegaard, Sartre, Heidegger neve
röpködött az ecetszagú bor fölött, s így lassacskán a
nyolc óra várakozásból már csak hat maradt.
– Járjunk egyet – mondta Géza, s
elindultunk, kezünkben pohár és egy-egy palack, a kietlen
állomáson a kijárati jelző felé. Mint a gyermekek, a
síneken egyensúlyoztunk, amikor a talpfákon ugráló hófehér
békát megláttuk. Hatalmas béka volt, nagyobb, mint a
legnagyobb varangy, amit életemben láttam, de csak bibircsókos
bőre emlékeztetett fajtársára. Olyan volt, mintha a sarki
rókák, jegesmedvék világából tévedt volna ide, hirdetve,
hogy lám, a békák még a jégmezőkön is megélnek. És az,
hogy miként kerülhetett ide, nem lehetett kérdés. Ahogy a
patkányok a kalózok szigeteire, a krumplibogár a gyergyói
medencébe, az ausztráliai rókák a kenguruk földjére. Ez
volt az egyes számú földrajzi felfedezésünk, de mivel az
ember az ilyen egynaposra tervezett útra nem viszi magával a
Brehmet, így csak találgatni tudtuk, hogy vajon pigmenthiányos
vasúti béka vagy egy eddig ismeretlen faj-e.
Az állomási szénkonyha mögött (apám így
nevezte a fűtőházak melletti széntárolót) megláttuk, azaz
fölfedeztük Erdély egyetlen működő vulkánját.
Sárgáskék füst imbolygott a csúcs felett, olyan tétován,
hogy az ember azt hihette, mindjárt meggondolja magát, és
visszaillan. A füst tanácstalan volt ugyan, de szabályos
időközönként szikrák záporoztak a kopár, kiégett oldalra.
Alakjára nézve tűzhányónk a Vezúvhoz hasonlított, csak
kisebb volt, és bizonyára a szénsalak között égették az
állomási szemetet is, mert a bűz visszafordulásra
kényszerített – istenkém, pedig még mennyi, de mennyi
felfedeznivaló akadt volna…
A fehér varangy már eltűnt, de ismét
csodát láttunk: a felfedezők sohasem állnak meg egyetlen
lakatlan szigetnél vagy egyetlen, addig ismeretlen pókfajnál.
Még több lakatlan szigetet és még több pókot akarnak. És
ha nem találnak sem pókot, sem terra incognitát, akkor
tételesen bizonyítják, hogy miért nincs pók, és hány
millió évvel ezelőtt süllyedt el az a szárazulat, amely
mérőműszereik tanúsága szerint az Atlanti-hátság közepén
kellene létezzen. És amelyet természetesen szaktérképeken
fekete folttal jelölnek, esetenként fölfedezőjére való
tekintettel viseli a tudós nevét is, hogy azt mondja: Doktor
XY-jelölés, Gondvána-föld lehetséges szigetének helye.
Ergo nekünk sem lehetett egyetlen fehér béka
s a működő vulkán után megszakítanunk hallatlan felfedezői
sorozatunkat – így hát hihetetlen, de felfedezhettük a zöld
színű macskát.
Olyan volt a színe, amelyet közönségesen
házmesterzöldnek nevezünk. Bérházak ajtaját, ablakait,
vasúti állomások peronján a „ravasz lombfűrész”
stílusú ácsolatokat szokták ilyen színre mázolni.
Teremtőnk hozzásegített, hogy a felfedezéseknek ne szakadjon
végük. Mint már jeleztem, sokféle felhasználhatóságának
hangsúlyozásával, a mázolózöld olyan elterjedt a
Kárpát-medencében, olyan népek felettien folklorisztikus,
hogy nem ejtett ámulatba az, hogy megláttuk a szomorú román
népdalt kornyikáló suhancot. Az állomási vécét festette,
az ajtókat zöldre mázolta (jobb kezében ecset, a baljában
meszelő volt), így hát kis szerencsével láthattunk volna
fehér gyíkot is, de az arasznyi állat fürgébb volt, mint a
varangy vagy a macska. Rá nem, de a Géza hajára került egy
szép melírozás a meszelőből, s a srác ijedtében úgy tűnt
el, hogy a megígért pofon utolsó hangzóját talán már nem
is hallotta.
És halljanak csodát! A váróterem és a
resti között mit fedeztünk fel?
Bizony mondom, valódi borbélyműhelyt. Még a
réztányér is úgy villogott a napfényben, mintha frissen
szidolozták volna, s a töltés köveivel céldobási
képességeiket bizonyítók miatt éppen olyan horpadt volt,
mint Don Quijote de la Mancha hasonló célból készült
sisakja.
Egyezményes jele volt valaha a borotvahabverő
réztányér a figarók céhének. Ajtaján távírószalagok
papírcsíkjaiból amolyan légyálló függöny, s odabent egy
bakterrel a helyi focicsapatról vitázó idős, de mindenképpen
erős fokhagymaszagot árasztó, gyanúsan fehérre emlékeztető
színű köpenyt viselő koszvájó.
Megmosta Géza haját, akkortájt még rövid
frizurát viselt, de barátom, a környezet higiéniáját
tekintve, nem engedte, hogy törülközővel itatgassa, azt
mondta, amúgy is pillanatok alatt megszárad a kinti
hőségben…
Visszamentünk az újabb palackhoz.
Számításaink szerint a két előzővel, a felfedező körúton
elfogyasztott másik ikerpárral s a hajmosással eltelt már
szinte négy óra, s akkor Gézának zseniális ötlete támadt.
– Mosasd meg te is a hajadat, és igazíttass
is rajta, mert be van nőve a nyakadba.
Így hát, bevett szokásunkhoz híven, a
felbontott palackokkal, két pohárral felszerelkezve
visszamentünk a borbélyhoz, s Géza rendelkezett, hogy ne
rakjon rám se hajszeszt, sem samponnak nevezett gezemicét. Csak
kézmosó szappannal mosson, és hátul borotválja ki a
nyakamat. Az a helyzet, hogy hajmosás közben meglehetősen
nehéz volt inni, így a mester, becsületére legyen mondva,
meg-megállt, hogy kortyolhassak.
Amire elfogyott a bor, kopaszított nyakkal és
vizes fejjel visszatérhettünk a restibe, ahol a magyar pincér
megígérte, hogy szerez néhány tojást, sajtot, és csinál
nekünk „rátottát”.
Nem akarom az ízek és zamatok szerelmeseit,
az igazi gourmet-kat feltüzelni, de jó volt a rántotta, s már
a bor sem tűnt olyan ordinárénak, így hát újabb kalandok
következtek, de részleteivel nem akarom untatni azt, aki amúgy
is el tudja képzelni….
Apám egy meglehetősen hosszú, több száz
kilométeres vonalszakasz forgalmi főnöke volt –
Székelykocsárdon vették át a grafikonokon kísért vonatokat,
jól ismerték itt is, úgyhogy megengedtem magamnak azt a
luxust, hogy nyilvános telefon nem lévén, az
állomásfőnöktől, a CFR vonalán hívjam Vásárhelyt, apám
irodáját, s szóljak, hogy Géza este nálunk alszik. (Ebből
persze, mármint az alvásból, semmi sem lett.)
Szüleim szerették Géza írásait. Apám
román kollégájának szabadon lefordította Weiskopf úr,
hány óra? című novelláját, amiből annyi hasznunk
származott, hogy Badea mérnök úr – öt taxi volt csupán
akkor még az egész városban – saját kocsijával, egy
Moszkviccsal befuvarozott a főtérig, s közben többször is
elmondta, hogy „domnu Géza, sunte†i un mare scriitor”,
hogy Géza úr, maga nagy író…
De még Kocsárdon vagyunk.
A lényeg az, hogy mire beállt a vonatunk,
még kétszer fordultunk meg a borbélynál. Géza is, én is
megborotváltattuk magunkat, természetesen szünetet hagyva a
két élvezet között – én ugyan tiltakoztam a művelet
ellen, de Géza nem ismert tréfát, különben is, vendége
voltam a koszvájásra, de egyikünknél sem engedte, hogy a
törülközőket használja a mester, a liliomszirommal
illatosított pancsból sem kértünk, csak egészségügyi
kékszeszt engedett az arcára és az arcomra locsolni…
…aztán a kilencedik és tizedik palackkal
fölszállhattunk a vicinálisra.
Sok? Nyolc palack, nyolc óra alatt? Nyolc óra
várakozás, nyolc palack, s még két óra zötykölődés, két
palack… Nyolc palack meg két palack az összesen tíz palack,
az mindösszesen hatszáz perc alatt, hétdecis palackokkal
számolva, annyit jelent, hogy hetven deci, osztva hatszázzal,
az annyi mint nulla egész száztizenhat deci percenként.
Sok?
Kevés?
Késő délután érkeztünk Vásárhelyre…
nem folytatom. A vásárhelyi szép napok leírását majd
egyszer, talán hetvenöt év múlva, Géza születésének
százötvenedik évfordulóján szeretném ugyanitt elmesélni…