|
Toroczkay András
Tabula
rasa
a tükörben
megsimítom bizsergő arcomat
egy hatalmas tenyér emlékét
sebemre nézek meztelen hasamra
amit gondos orvoskezek régóta bevarrtak
már a szőr is benőtte
mint a fű a behegedett sírokat
most arra gondolok hogy a tanítványokon
vagy a tanárokon kérik majd vajon számon
az anyagot végül amit a koporsókba rejtettek el
azután ősz hajamra téved és egyre többet téved
a szemüveg mögött irreálisra nőtt szemem
keserűen elhúzom számat
a két elkötött levágott kidobott
hatodik ujjam már csak néha kerül szóba
és a csuklómról lehullott óra
amit órákig kerestem az albérletemben sírva
soha nem juthatsz eszembe
mint az a nap sem mikor füzetem
egy tiszta lapjára álmosan felírtam
házi feladat
és könnybe lábadt a szemem
isten is vizsgázik halálunkkor
kezét tördelve néz ránk
és örül minden jó válasznak
amit némán ő súg nekünk
Küszöb
csak annyira
emlékszem rá amennyire
egy gyertyalángot öt
kilométerről valamelyik sötét
vegytiszta éjszakán látsz én annyira emlékszem belőle
amennyit egy óra ketyegéséből a tökéletes csöndben
hat méterről meghallasz csak annyira emlékszem
amennyire egy kávéskanálnyi cukor nyolc liter vízben
vagy egy csepp parfüm egy háromszobás lakás légterében
ha elkeveredik vagy amennyire egy centiméterről egy méh
szárnya észlelhető lesz mikor majd arcodra hull
