Tornai József
Anakronizmus
Az anakronizmus, az anakronizmusok mint a
történelem hajtóerői. Valójában a normális akadályai,
ellentétei.
Anakronizmus nem abban a században élni,
amelyet megértünk. Anakronizmus, ha nem veszem észre az
anakronizmusokat.
Az atlanti világban és egyre több keleti,
távol-keleti régióban emberellenesnek tartják a
diktátorokat, a rémuralmat, a vallási, faji
megkülönböztetést, a szegénységet, a civilizációs
elmaradottságot, a nők alárendeltségét, a szexuális és
életviteli tabukat. Az általános szabadságnak főértéke
van. Fehér-Oroszországban, Kínában, Észak-Koreában,
Vietnamban, Burmában, Kubában egypártrendszert
érvényesítenek. Sok muszlim államban egy a vallás és a
politika. Ez Amerikában, Japánban, Dél-Koreában,
Törökországban, Egyiptomban és Európában anakronizmus.
Ugyanígy a vallási türelmetlenség is. Ellenpéldák: némely
mohamedán ország, India. Izraelben erős az ortodox erők
nyomása a teokratikus kormányzás irányába. Még mindig
érvényesül a népirtás és annak alapelve: „Hibáztasd az
áldozatot!”
Anakronizmus-e ma az animizmus, a mágia, a
hiedelem, a tévhit, a babona?
Anakronizmus-e a sokféle vallásos világkép?
Anakronisztikusak-e a démonok, istenek,
túlvilági hatalmak? A sors, az eleve elrendelés, a végzet, az
eredendő bűn, az üdvözülés, a kárhozat képzete?
Erkölcsi fölényben van-e a bármelyik
hittételben hívő az ezeket el nem fogadóval szemben?
Anakronizmus-e természetes vagy felsőbbrendű
eredetű morális törvényekről beszélni?
Létezhet-e tisztán szekuláris emberiség?
Nemcsak a túlvilág és az evilág tudata
teszi kritikussá a válasz lehetőségét. Annak története is,
ahogy ez a szembenállás kialakult. Világértelmezési
kísérletünk első állomása az animizmus volt: abból a
tapasztalatból indult ki, hogy amikor a horda vagy később a
törzs öregjei meghaltak, nem lehetett belenyugodni a
nemlétükbe. Azt föltételeztük, hogy valamiképp velünk
vannak, és továbbra is tanácsokat adnak, irányítanak.
Tisztelnünk kell őket. Ott laknak körülöttünk a fákban,
sziklákban, vizekben, különféle légköri jelenségekben és
állatokban. A mágia, a varázslás a láthatatlan szellemekkel
fölvett kapcsolat. A nekik föláldozott emberek, állatok,
növények, ételek a támogatásuk megszerzésére tett
kísérlet.
Egy- vagy félmillió évvel ezelőtt ez
egyáltalán nem volt anakronisztikus. Nagyon is aktuális volt.
Mára vált azzá. Mégis fönnmaradt.
Az emberek legnagyobb részének szüksége van
a szellem-, démon-, ördöghitre: arra, amivé az öregek
tisztelete fejlődött. Így születtek az istenek is: minden
földrészen, korban és kultúrában a mai napig
megszámlálhatatlan istennek van kultusza. Ennek már van
spekulatív jellege: teoretikusai, papjai, gurui, varázslói
vannak.
Mondhatom-e ezt anakronizmusnak? Mondhatom, de
ez nem változtat a lényegen: szellemi-lelki háztartásunk
nincs meg nélküle. Európában egy pillanatra (XVII. század)
úgy látszott, Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton leleplezi a
nem létező szellemeket, tündéreket, isteneket. Az ezután
bekövetkező humanizmus, fölvilágosodás, modern fizika,
kémia, növény- és állattan, a távcsővel történő
csillag- és bolygómegfigyelések, számítások fordítanak az
animista gondolkodáson alapuló világ rendjén.
Nem egészen így történt.
Európában, Amerikában is csak különféle
arányokban; a világ más tájain minden változatlan maradt.
Ott nem okozott szinte semmi újat az evolúciós elmélet, a
mélylélektan, sőt az sem, hogy a XX. századra kiderült, a
történelemnek nincs törvényszerű iránya (célról meg nem
érdemes beszélni). A kommunista államokban ugyan brutálisan
beavatkoztak az egyházak, a vallásos szervezetek, igehirdetők
tevékenységébe, az a materializmus, amit kötelező
hittudománnyá tettek, éppúgy igazolhatatlan metafizika volt,
mint az elnyomott transzcendens világszemléleteké. Indiát,
Afrikát, Közel-Keletet, Ázsia egy részét ez az
erőszakhullám alig érintette.
A nagy összeomlás után, a század végére,
az új kezdetére az anakronizmus hatalmas növekedése
figyelhető meg. Dél-Amerikában sosem tudott bizonyos köröket
átlépni a tudományos, a felvilágosult, független
gondolkodás. Északon még mindig majdhogynem a „majomper”
szintjén folyik az oktatás, az állami és felekezeti mozgalmak
hitélete.
Amerika a természettudományok, az elméleti
és kísérleti kutatás központja.
Amerikában a világon a legnagyobb az
anakronisztikus zűrzavar.
Európa tökéletesen megosztott.
A világ többi része vagy teljesen az
animista hagyományok életét folytatja, vagy (mint Kína,
Japán, Dél-Korea és mások) az univerzizmus, a szinkretizmus
útját járja. A természettudományok, ultramodern technikák,
elektronikus eszközök elterjedtek, egyik-másik országban az
atlanti világ eredményeit is túlszárnyalják, az átlagnép
lelkiségéig mégsem hatolnak el.
A buddhista, a taoista, konfuciánus,
mohamedán, hinduista emberek még mindig a szellemek, démonok,
varázslók, mágiák, sok ezer éves szertartások biztos
hitében, gyakorlatában élik le életüket.
Fönnmaradt a kasztrendszer, az
újramegtestesülés és az abszolút alávetettség tana.
A meg nem maradás Buddha hirdette
filozófiájából az egész világon vallás lett, templomokkal,
gandharmákkal, szertartásokkal, némely helyen Buddha istenné
avatásával, buddhista túlvilág képzetével és reményével
kiegészítve.
Buddha anátman bölcselete (nincs semmiféle
szubsztancia) ellentmondás nélkül összeillik a modern
természettudományok kiindulópontjával. Nincs ideális és
reális, földi és égi, isteni és emberi világ, nincs lényeg
és jelenség, nincs világlélek és világtudat. A függő
keletkezés és megszűnés tapasztalható: ezt vizsgálja az
emberi elme, ennek az egy világnak a szerkezeteit, változó
állapotait, törvényeit, az ezekből következő megismerést
használja föl akár elméleti (hogyan keletkeznek a csillagok,
naprendszerek, az élet formái), akár gyakorlati célból.
A szubsztancia kizárásával a gondolkodás
és a tudomány megszabadul minden anakronizmustól. Ha nincs
föltételektől független, nincs valami abszolút, a
természeti, a lelki, a szellemi dolgok olyanok, amilyeneknek
megismerhetjük őket. Nem kell titokzatos, jó vagy rossz
erőket, célokra törő érzékelhetetlen lényeket
föltételezni. Vége bármiféle animizmusnak.
„Gyönyörű elgondolni azt, ami nem
lehetett”, idézem a magyar költőt. Csakhogy valóban „nem
lehetett”.
Az animizmus rendkívül szívósnak bizonyult,
nemcsak az ó-, a közép- és újkorban, ez természetes, de a
modernitásban is. A Nyugat modern korszakában is.
Talán ez is természetes?
A káosz, amelyben az emberiség óriási
többsége él, azt bizonyítja, hogy természetes. Ez a
„természetesség” azonban szörnyű képét nyújtja
fajunknak és földünknek.
A világ, a természet Max Weber-féle
„varázstalanítása” után mégis anakronizmus, amiben
élünk?
Az animizmus és az ebből eredő vallások,
istenek, isten- és abszolútumspekulációk szerint ilyen
anakronizmus nincs. A szabadgondolkozás, a filozófia és a
természettudományok nem alkalmasak arra, hogy sorsunkat
racionális módon megítéljük.
Az ember ugyan szabad (bár Nicolai Hartmann az
mondja: az ember annyira körülményeinek meghatározottja, hogy
„ezt a szabadságot mély homály fedi”), a létet, a
kozmoszt, a világot fölöttünk álló szellem vezeti
számunkra ismeretlen, fölfoghatatlan cél felé. Az így
megalkotott deus absconditus fogalma éppen ezért csupán
az abszolút akarattal való együttműködést teszi lehetővé.
A nagy tautológia és a nagy antinómia.
Az abszolút szabad, mert abszolút, az ember
szabadsága viszonylagos, mert nem vagyunk abszolút,
föltételektől nem függő élőlények.
Megmarad az animizmus és mindaz, ami vele
jár: a babonák, a remények, titokzatos, rejtőzködő,
kiismerhetetlen démonok, erők, szándékok, célok, a sors
külön-külön mindenki számára előre megírt könyve és a
többi kiméra. Nem lehet a valóságosat a fantazmáktól, a
fantasztikustól elválasztani.
Csodák, csodatevők, varázslók, jósok,
megváltók.
Gyűlölet, szeretet, megbocsátás, bosszú,
gyilkolás, remény, lemondás, háború, halál, elmúlás
földje.
Anakronizmus a szubsztancia fogalmának
cáfolata óta. Az ezzel azonos elvű filozófia és filozófusok
művei óta.
És a paradoxon? A paradox emberi léthelyzet?
Egy kisebbség a szubsztancia nélküli
valóság híve, az óriási többség a szubsztanciáé.
A megmaradás metafizikáját azonban nehezen
vagy egyáltalán nem tudjuk igazolni. Nincs empirikus
bizonyíték mellette. A modern ontológiában minden mindennel
összekapcsolódik, a létezés módja végtelen hálózat,
láncszemek szorosan összefűzött oszcillációja (lásd
szuperhúrelmélet, amely az általános relativitás- és a
kvantumelméletet igyekszik egyesíteni). A tápláléklánc
minden föltétel nélküli alkotórészt, lényt, etikai
tartományt kizár.
A megmaradás elve elvont, spekulatív elv. A
szubsztancia csakugyan olyan, mint Leibniz monasza: tökéletesen
zárt, önmagát önmagával erősítő hipotézis.
Az impermanencia is metafizikai gondolat.
A tapasztalat a gazdája. A
természettudományok egyre inkább megközelítették a
látható világból a láthatatlanok felé törve: először az
atomokat véltük végső építőköveknek, aztán az atommagot,
majd az atommag részecskéit, terét, energiáját. Végül –
ha valóban végül – nem volt mit vizsgálni: a megfigyelő
műszereken át a fizikus megváltoztatja a megfigyelt tárgyat.
Megszűnt az objektív és a szubjektív közötti különbség.
A szellem és anyag szembenállásának helyén a
szubsztanciátlanság (üresség) található, azaz nem
található.
Ennek minden tradicionális kultúra,
tanítás, vallás ellentmond. Innen indult el a civilizáció
előtti, rettegő ember.
A szubsztanciának a félelem az ura.
Az ember meghal, az ember születése
pillanatától kezdve a múlás áldozata. Nincs benne semmi
maradandó. Szervezetének széteső elemei: a sejtek, gének,
kromoszómák, a szén, a vas, az arany, a sók, a mikrobák és
a többi visszakering oda, ahonnan összefejlődött: a
természetbe.
A világ ennek az ellenkezőjében hisz.
Nem érthetnénk meg ezt a mítosz nélkül.
A mítoszok természete és értelmezése
nélkül.
A mítosz az átvezető az animizmus, a mágia
és a vallásos képzetek között. Minden mítoszban jelen van
egy vagy több természetfölötti erő, lény: istenek, isten,
kultúrhérosz. Az istenek a mítoszokból, főleg az
eredetmítoszokból születtek. A legfőbb mitikus alak az Isten.
Létezhet-e vallás mítosz nélkül?
Ezt vitatta meg Jaspers és Rudolph Bultmann
protestáns teológus Die Frage der Entmythologisierung
(1953) címmel. A vita szövege angolul 1958-ban jelent meg (Myth
and Christianity).
Jaspers szerint minden mítosz valamilyen
metafizikai rejtjel, enélkül isten fogalma vagy a vallás
elképzelhetetlen. Bultmann azt állítja: a kinyilatkoztatás
nem mítosz, az utóbbira tehát nincs is föltétlenül
szükség. Az a különös, hogy egyik álláspont sem
meggyőző.
Az őstörténetekben semmiféle metafizikai
vonás nincs. A vallásos tételek igazságának isteni
kinyilatkoztatással való alátámasztása circulus vitiosus.
Nem jutottunk előbbre.
A nagy eposzokban (Iliász, Odüsszeia,
Aeneis, Máhabhárata, Rámájana, Kalevala, Edda, Nibelung-ének,
északi sagák, Gilgames, ossziáni énekek) mindig
keverednek valóságos történelmi események a csodás,
fabulációs elemekkel. Ugyanez vonatkozik a hagyomány
úgynevezett szent könyveire, írásaira, följegyzésire is (Avesta,
Védák, Biblia, Tabula Smaragdina, tibeti, egyiptomi Halottaskönyv,
buddhista szútrák).
A mítoszok, szent szövegek, különféle
kultúrák teológiái összefoglalják, netán teljessé teszik
az ember kezdeti eszmélkedésének nyomait, az animista
világlátást. Hozzájárulhatnak misztikus kozmogóniai
elméletekhez, csillagjóslásokhoz, eszkhatológai
megérzésekhez (ilyenek bőven voltak Kr. e. ezer, akár száz
évvel), de nem jutnak azokon túl.
Éppen ennek köszönhetik fönnmaradásukat.
A kopernikuszi fordulattal, a darwinizmussal, a
Freud és Jung képviselte mélypszichológiával, a modern
antropológiával, a szubsztanciaellenes vagy egzisztencialista
filozófiákkal és a XX. század egzakt tudományaival nem
sikerült „igazságaikat” alapvetően kétségbe vonni.
Van egy mikroprocesszorokra,
rádióteleszkópokra, internetre, televízióra, sokfelé
ágazó tudományos kutatásra, terjedő parlamenti rendszerekre
épülő földgömb, és vele együtt, egy időben egy szilárd
archaikus világkép. Minden változik, csak ez a megosztás nem.
Európában, Amerikában, Japánban egymás mellett él
tradicionális és modern, sőt posztmodern.
Furcsa: a megosztottság botrányát szinte
mindenki elkeni: vallási tanítók éppúgy, mint a filozófia,
a természettudományok kutatói.
Nem meglepő, hogy a „jobb a békesség”
fennkölt elvét vallják. Úgyis van elég élethalálharc a
világon. Menjünk el rezzenéstelen arccal a „két világ”
mellett. A legtöbb fizikus, biológus, csillagász, régész,
etológus, valláskutató, sőt filozófus és lelkipásztor
igyekszik kerülni az összeütközést. Így mindenki jól jár.
Főként a konvencióihoz mereven ragaszkodó átlagpolgár, aki
csupán akkor gondol arra, van-e halál utáni örök élet, ha
barátja, szerelme, gyereke temetése után hazafelé hajt a
kocsiján.
Nem arról van szó, hogy a szent könyvek,
írások nem értékesek számunkra. Arról sem, hogy mítoszok
hagyománya nélkül fönnállhat bármiféle kultúra,
civilizáció, művészet, irodalom. Hiszen gondolkodásunk
ezeken alapul. Nem az számít, valóságos-e, hiszünk-e abban,
amit a múlt építészete, szobrászata, festészete,
költészete ábrázol. Az esztétika, az alkotás sikerének
igénye: ez fontos. Malraux fedezte föl, hogy a tőlünk távoli
térben-időben létezett kultúrák isteneit, bálványait,
fétiseit ábrázoló festmények, szobrok a mi szemünkben
milyen nagy metamorfózison mennek át: művészetté válnak. Az
anakronizmus az volna, ha hinnünk is kellene a bennük
kifejezett hiedelmekben, babonákban. „A babona mélyebben
gyökerezik, mint a vallás”, írja Paul Valéry. Nemcsak
mélyebben gyökerezik, össze is keveredik vele.
Elválaszthatatlanok egymástól.
Az jár a fejemben, a protestantizmus
kísérletet tett erre a megkülönböztetésre. Nem is teljesen
eredménytelenül: a szentek tisztelete, a túlvilági
segítségükben való hit, a Szűz Mária-tisztelet ki is maradt
a teológiájukból. Az unitarianizmus azt is megtagadta, hogy az
egy Istent három személyben lássa.
A kereszténységben bekövetkeztek efféle
változások. A hinduizmusban, mohamedanizmusban, jahvizmusban, a
vallássá népszerűsödött buddhizmusban ennek semmi jele.
Ken Wilber amerikai kultúrfilozófus nem
túloz, mikor észreveszi, hogy bár a modernitás elvégezte
föladatát, megszüntette a háromszáz éves rabszolgaságot,
megteremtette a felvilágosodást és következményeit, a
demokratikus társadalompolitikát, a nők egyenjogúsítását,
a tudomány, a gondolkodás, a művészeti kísérletezés
szabadságát, elérte az átlagos élettartam
meghosszabbítását, a nem etnocentrikus erkölcsi szemléletet,
a szexuális forradalmat, leleplezte a zsarnoki rendszerek
emberellenességét, ám számtalan még nagyobb gondot hagyott a
jövőre.
De mennyi gondot!
Az elitkultúrát fölváltotta a
szórakoztatóipar, befejezetlen háborúk egész sora nehezedik
naponta tudatunkra, egyre több a veszélyeztetett helyzetbe
került növény- és állatfaj, nem tudjuk, milyen
„áldásai” lesznek a fölmelegedésnek, a túlnépesedés
meg fenyegetőbb, mint a különféle államok raktáraiban
őrzött hidrogénbombák! Úgynevezett „racionális-ipari”
civilizációban élünk, ennek ma már több hátrányával,
mint előnyével.
Ilyenkor szokás azokat a mentségeket, sőt
megoldásokat remélő mondatokat leírni, melyek „ha”-val
kezdődnek. Nem hiszem, hogy az ilyen gesztusoknak sok értelmük
van.
Jobb szembenézni a valósággal.
Ezek között a legfájdalmasabb, hogy
semmiféle új szellemi kivirágzást még csak csírájában sem
látni.
Az államok, a vallások, nagy szóval: a
világ vezetői napi ügyeikkel vannak elfoglalva. Mintha a
zátonyveszélyt semmibe véve a kapitány a tervezett estély
részleteit ismertetné, és adná ki a megfelelő
utasításokat: a tengerészeknek, szakácsoknak, pincéreknek,
zenészeknek.
Annak az ősidőkből ránk maradt animista
ösztönnek engedelmeskedve, hogy „a dolgok valahogy mindig
elrendeződnek”. Így lesz ez a természetünkkel,
lelki-szellemi paradoxonjainkkal is.
Miért ne bízhatná magát az ember erre a
holnapra mégis eljövendő hatalomra? Miért ne hihetnénk, hogy
a kék bolygón egyre több lesz a tudás, a homo sapiensi hit,
és egyre kevesebb az anakronizmus?