Főhajtás XVII.
Nagy ünnepek borai
Villányi
Kopár Cuvče, 2000, Gere Attila
Egy korty bor: a márvánnyá fagyott
idő.
Egy korty álom: ballagok a napsütötte
Balatonban, fejem fölött hófehér vitorlások röpülnek, és
barátságosan integetve hívogatnak vesperásra a tihanyi
apátság szélben ringó karcsú tornyai.
Egy korty nyár: állok a napon, egyedül
vagyok, lekopik rólam a fájdalom.
Egy korty ifjúság: pincébe felnőttek
nélkül először beszabadult kamasz; a termetes hordókból nem
tudok italt fakasztani, vakablakban felejtett kancsóból
maradék bort iszom; úgy érzem, felnőtt vagyok.
Egy korty alkony: édesanyám simogató szeme,
lassan megtörik benne a fény, angyalok sétálnak be az
ablakon, látom édesanyámat elröpülni – álommá szelídül
bennem a múlt.
Egy korty szerelem: valaki harmincnégy éve
nem ereszti el a kezemet.
Egy korty éjszaka: látom a szakadékot,
óvatosan lépegetek a meredély szélén.
Egy korty hajnal: állok a tengerparton, kézen
fog valaki, és az ég aljára varázsolja a fölkelő napot.
Egy korty bor: emlékszem arra, ami lesz,
elképzelem azt, ami volt.
*
Tokaj
Nobilis Hárslevelű, 2005, Bárdos Sarolta
Capriccio – valóságból és
álomból egybeszőtt tájkép Velencében, a XVIII. században.
A San Marco lovai leszállnak a templomoromról, és büszkén
pompáznak a téren négy hatalmas oszlopon, Colleoni lovas
szobra római romokkal zsúfolt mélabús őszi ligetben áll, az
Óriások lépcsője átsétált a Dózse-palotából egy
bűbájos árkádokkal ékített barokk palotába.
Capriccio – Velence főterén
üldögélek, a Café Florian teraszán, polkát, valcert,
ódivatú slágert dünnyögnek a napfényben álmos
szalonzenészek, a szomszéd asztalnál kávéját kortyolgatja
Seingalt lovag, ismertebb nevén Giacomo Casanova, csábítóan
mosolyog egy galambokat etető dél-amerikai bombázóra, s
hiába faggatom hódításairól, némán, kitartóan bámulja a
csokoládébarna nőt. És közben esik a hó.
Capriccio di vino: Tokaj Nobilis
Hárslevelű, 2005 – össze nem tartozó tájakat, tárgyakat,
emlékeket kristályosít gömbölyű álommá képzeletemben.
Capriccio di vino. Budapesten, 1956.
november 5-én délelőtt állok a Móricz Zsigmond körtéren,
körülöttem néma csönd, utcakövekből barikádot építő,
komor emberek, a töltés túloldalán hallgatag szörnyek,
felénk meredő ágyúcsővel szovjet tankok sorakoznak; fehér
ingben, kezében jegyzetfüzet, ballag felém Petőfi Sándor.
– Potomság! – mondja, és eltűnik a Feneketlen-tó
mellett magasra nőtt kukoricásban.
Capriccio di vino. Latinovits Zoltán
vacsorázik a Kéhlyben, Krúdy Gyulának magyaráz valamit a
velős csontról és a vékonyra szeletelt pirított kenyérről.
Próbálok az asztalukhoz settenkedni. Író akar lenni vagy
színész? – mordul rám barátságosan Latinovits Zoltán.
– Ne felejtse el, amit a lelkünkre kötött Zsdanov
elvtárs: Írók! Művészek! Alkossatok remekműveket! – Kajánul
mosolyog, rám kacsint a legendás színész: Vagy igyanak
tokajit! Sokat!
Capriccio di vino. Pincém mélyén
üldögélek, magamban Hamvas Béla bormeditációit
morzsolgatom, naphosszat ezeréves könyveket olvasgatok, a
fákkal és a széllel beszélgetek. „Megvan az ideje a
hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.” Kezemben
elvarázsolt borospohár. Nem ürül ki soha.
Capriccio di vino. Divino capriccio.
Borból szőtt álom. Vagy isteni tréfa.
Tokaj Nobilis Hárslevelű, 2005 – a
délutáni álmodozások bora.
*
Szegzárdi
kadarka, 1999, Dúzsi Tamás
Borbarát okos emberek állítják: a
magyar kadarka gyorsan öregszik – két-három év, és ereje,
tüze, fűszeres férfiassága sírba száll.
Hatéves szegzárdi kadarkát kortyolok.
Pince mélyén pihenő, címke nélküli palack, évek óta
féltve őrzött, hajdani hordóminta, drága kincs; az üveget
óvatosan bontja, a rubincsillogású italt simogató szeretettel
tölti poharamba alkotója, az óborára büszke gazda.
„Minden mi él, az egyenlő soká él, / A
százados fa, s egynapos rovar” – magyarázza Madách Imre
drámabirodalmában életünk, öröklétünk emelkedő-hulló
ívét Lucifer: „eszmél, örül, szeret és elbukik”.
A bor: palackba zárt élet.
A kadarka nem százados fa: ezt a bort Isten
nem hosszú életre szánta.
Hatéves szegzárdi kadarkát kortyolok:
a bor elfelejtett összetörni, nem akar megöregedni. Hiába
jött a kaszás, hiába suhintott: itt az idő, menni kell, hisz
hat év múltán a kadarka már aggastyán, gömbölyűsége
diribdarabra hull, színe megtörik, illata messze száll… de
ez a bor élni akart…
Hatéves szegzárdi kadarkát kortyolok:
fűszerillatú, napfénytüzű, tengermély álom.
Ha Isten úgy akarja, néha százados fává
terebélyesedik a tiszavirág.
Pince mélyén füstárnyékú gyertyaláng, az
idő mozdulatlan tenger: borozgatunk.
Alkonyragyogású mámor: egy korty hatéves
kadarkától tanulom túlélni az elmúlást.
*
Siralomvágó
olaszrizling, 2003, Jásdi István
Ezüsthíd a Balaton nyáréji víztükrén:
Ranolder püspök hajdani vincellérházának tornácán
gordonkazengésű olaszrizlinget kortyolgatunk – poharunk
tükrében megcsillan a túlpart és a holdfény.
Túlpart: ami itt van és ami ott lesz.
Holdfény: csillogás a vízen, álom az ébrenlétben.
Siralomvölgy – régi magyarok
nevezték így emberi utunk színhelyét a bölcsőtől a
koporsóig. Siralomvágó – hajdani parasztemberek
adták ezt a nevet a csopaki domboldalban napsütötte dűlőnek,
ahol a földben megbúvó sok apró, éles kőtől a testüket
gyötrő munka közben kicsorbult kezükben a kapa.
Kortyolgatom az ércillatú, fájdalomzöld
italt. A bor elringat. Óperenciás tengerré oldja bennem a
keserűséget. Képzeletben átsétálok a túlsó partra. Aztán
visszajövök.
Siralomvágó – egy korty keserűség,
egy korty öröm.
Egy korty: ami itt van. Egy korty: ami ott
lesz.
Elmormogom magamban a Példabeszédek
két sorát: „A szív ismeri a maga keserűségét, és
örömébe sem avatkozhat idegen.”
Siralomvágó olaszrizling: magunkra maradunk
egy pohár borban, feltámadunk egy pohár borban.
*
Grande
Selection, 2000, Tiffán Ede
A nagy válogatás: válogat bennem a bor,
válogat belőlem a bor.
Szerelmem mosolygó arca: ragyog bennem a
múlt. Kicsi lányom utánam kapaszkodó keze: eleresztettem, nem
figyeltem. Dermedt csend: hallgatásom, amikor szólnom kellett
volna. Ordítani akartam: csak suttogni volt merszem. Aztán
fölgyújtottam magam körül a házat. Édesanyám könnyei:
nekem is fájt, hogy hazudtam neki. Törött szélű fénykép;
gyerekkoromban halott apám kérdő tekintete: lett belőled
valami, kisfiam?
Írógépkattogás: mindennapi munka.
Gépfegyverropogás: 1956. Dörögnek az ágyúk: 1945.
Bombazápor, a légnyomás betöri az ablakot,
pokróc alatt kuporgunk az üvegszilánk-esőben – életem
első emléke: látom édesanyám mozdulatát, ahogy hirtelen
rám borítja a takarót.
Mustoskádban totyogok. Füstös szemű
nagyanyám meséli: szüretkor, a szőlőben, a vacsoraasztalnál
hirtelen támadt csendben, mint a férfiak, kétévesen
elkurjantottam magam: bojt ide!
Hallom a borospoharak muzsikáját. Egy korty
bor: röpülünk.
Egy korty bor: utazunk önmagunkban.
Egy korty bor: találkozunk önmagunkkal.
Egy korty bor: a nagy válogatás – ami
belőlünk megmarad.
Szigethy Gábor