Péter László
Olvasat
Két műszó értelme és
haszna
Az olvasat irodalomtörténészi
(filológiai, textológiai) műszó; főként régi kéziratok
egy-egy szavának, sőt betűjének lehetséges elolvasását
jelenti. Ezt a Magyar értelmező kéziszótár mindkét
kiadása így határozta meg: Kétes írásjelnek, leírt
szónak stb. valószínű hangzásbeli megfelelése. A
legújabb, 2003. évi második kiadás – választékosnak
minősítve – új definíciót is közöl: Értelmezés,
magyarázat.
Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy e
második meghatározás keletkezésének történetét is tudom.
Szabolcsi Miklós, aki az irodalomelméletnek és
szövegtudománynak is (a József Attila kritikai kiadás
szakértőjeként) jeles művelője volt, kezdte kiterjeszteni az
olvasat szót a betűk, szavak elolvasásáról egy-egy
alkotás, vers értelmezésére, magyarázatára. Mint sikeres,
hatásos előadó, ötlete gyorsan elterjedt. Hasonlót őriz
még emlékezetem: a miatt névutót Bóka László kezdte
fölcserélni az Irodalmi Újságban az azóta divattá vált okán
álnévutóra. Ebből is divat lett.
Nem szerencsések az ilyen
jelentéstorzítások, mert homályossá, bizonytalanná teszik a
nyelvet, korlátozzák az egyértelmű megértést. Kosztolányi
szellemes „törvénye” szerint az olvasót, hallgatót a
másodperc törtrészéig sem szabad bizonytalanságban
tartanunk. Amikor mostanában a törvényhozás helyett az
újságokban törvénykezést olvasunk,
elbizonytalanodunk: parlamentről vagy bíróságról van-e szó?
Ha egyházfiról hallunk, nem lehetünk biztosak, hogy
hagyományos jelentése szerint sekrestyésről, harangozóról
közölnek-e velünk valamit, vagy – újabban – egyházi
személyről, akár püspökről is.
Jellemző, hogy az olvasatnak ez a
hibásan elhomályosított, állítólag „választékos”,
második jelentése a sajtónyelvben megszülte az értelmező
szótár szerint is pongyola harmadik jelentését. Az 1972-i
első kiadás természetesen még ezt sem ismerte: az újságok
az ’olvasás’ helyett is kezdik használni. Holott az olvasás
folyamat, az olvasat eredmény. Ezt összekuszálni
szintén nem tekinthető a nyelvfejlődés előnyös
mozzanatának.
Az olvasat eredeti, megőrzendő
jelentését önmagában is érdekes példán szeretném
meggyőzően megmutatni. Juhász Gyula verse kínálja ezt a
lehetőséget, a költői életművet gazdagító tanulsággal
és általánosítható ismeretanyaggal.
1
Juhász Gyula száz-egynéhány Anna-verse
között kevéssé ismeretes, de szépségében a legjobbakkal
vetekvő Koncert című verse 1926. március 21-én jelent
meg a Magyarország című napilapban. Ez az újság a három
Est-lap egyike volt: a Pesti Napló reggel, a Magyarország
délben, Az Est késő délután került az utcára.
Szerkesztőségük azonos volt; irodalmi rovatukat Mikes Lajos
(1872–1930) szerkesztette. Istápolta a tehetséges
pályakezdő írókat, költőket. Juhász Gyulát is
rendszeresen közölte mindhárom lapban. Ahhoz volt érzéke,
hogy becsülje a rovat munkatársainak kéziratait: megőrizte,
házi múzeumot rendezett az írók, költők verseinek,
elbeszéléseinek kézirataiból. Gyűjteménye szerencsére
megmaradt, a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, s ma részint
tanulságos kiállítási tárgyak anyagául, részint a kritikai
kiadások nélkülözhetetlen forrásaiul szolgálnak. Juhász
Gyulának az Est-lapokban megjelent verskéziratai is így
maradtak meg. A Koncert című versé is.
A Délmagyarország 1928. október 28-i
számában is megjelent a vers. Egyszerű utánközlés, amelynek
elsősorban a költő anyagi támogatása lehetett a
magyarázata: a szűkös tanári nyugdíj, a 44 pengő 44 fillér
kiegészítése némi honoráriummal, egy-két pengővel.
A textológia, a kiadástudomány
alapszabálya, hogy a több változatban fönnmaradt alkotások
közül a költőtől látott, jóváhagyott utolsót kell alapszövegnek,
főszövegnek tekinteni, ezt kell kodifkiálni,
véglegesíteni, a költő összes műveinek új és új
kiadásaiban népszerűsíteni. A Koncert Juhász Gyula
válogatott verseinek gyűjteményében, a Genius Kiadó
megjelentette Hárfában 1929. március 27-én került
kötetben nyilvánosságra. Az utolsó kéz (ultima manus)
elve alapján a költő összes versének kritikai
kiadásában (Akadémiai Kiadó, 1963) Ilia Mihállyal ezt
kellett alapszövegnek tekintenünk. Lényegesen nem is tért el
a kézirattól. Jegyzetében erről ezt írtuk: A
Magyarországban és a kéziratban a 4. sor végén pont van. A
kézirat 8. sorában a szivem rövid i-vel
szerepel. A Hárfában ugyanis a 4. sor végén
vessző van, s ezt vettük át mi is, továbbá följogosítva
éreztük magunkat, hogy a közismerten a „rövid
ortográfiájáról” ismert Juhász Gyula szövegét emendáljuk,
a mai helyesírás szerinti alakra javítsuk.
Hasonló javítást már a Hárfa is
végzett, de ezt nem vettük észre, nem tettük szóvá. Az
első sorban a lehunyva Juhász kéziratában ékezetes ú
betűvel látható. Tudva, hogy Juhász a helyesírás szerinti
hosszú magánhangzókat számos szóban szinte következetesen
rövid változatukkal szokta írni (ifjuság, kisértet,
szinész stb.), ezt a kivételt figyelembe kellett volna
vennünk, a költő szándéka szerinti ritmikai követelménynek
tekintenünk, és a helyesírással szemben is megőriznünk.
2
Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, ahol
csak alkalmam van rá, hogy nyelvünknek ez a sajátossága,
rugalmassága, amelyet nyelvjárásaink is erősítenek, vagyis
hogy bizonyos szavainkban a magánhangzók a jelentés
megváltozása nélkül röviden is, hosszan is ejthetők,
mennyire gazdagítják költőink stiláris lehetőségeit,
rímelési változatosságait. A költői szabadság (poetica
licentia) a magyar költő számára ezzel a lehetőséggel
lényegesen bővül.
Azt kérdezte tőlem a minap Dalos László
barátom, a jeles színházi hírlapíró, költő és
dalszövegíró, vajon nem hibás-e a Koncert című
versben egymás után két szó is?
A vers így kezdődik:
Szemem lehúnyva
hallgatom,
És föligézem arcodat.
Te ringatózol a dalon,
Te rengeted a húrokat.
Vajon az állítmány a második (föligézem)
és a negyedik sorban (rengeted) nem sajtóhiba-e Juhász
Gyula összes versének kiadásaiban? Nem fölidézem és pengeted
kellene a helyükön állania?
Megszeppentem. Nem emlékezhettem, hogy több
mint negyven éve milyen alapon ítéltünk egy-egy
szöveghelyről. A föligézem helyessége felől nem
voltak kétségeim: ezt rögtön meg is magyaráztam barátomnak.
Juhász Gyula itt a sámán szerepébe álmodta magát, és
varázsigékkel akarta maga elé idézni Anna eszményített
alakját. E metaforikus igével költőnk máskor is élt. Már
1919-ben, az őszirózsás forradalom első évfordulóján Az
októberi forradalomhoz című versében ebben az értelemben
használta. Itt a rokon szót (idézni) is árnyalja,
fokozza, magyarázza vele:
Síromban véltelek
megérni,
S alig mert halkuló dalom
Mint éji szellemet idézni,
Föligézni,
Forradalom!
1925-ben pedig ő maga adta meg egyértelműen
különleges szavának magyarázatát, jogosultságát, mégpedig
magában a versben, a szövegkörnyezetben: a Krúdy
Gyulának című versében:
Mágus szemeddel
múltból feligézed
Az elporlott víg gavallérokat,
És mosolyognak újra régi szépek,
Kiket már csöndes, vén őskert fogad.
Az őskert még inkább Juhász
Gyula szava: költői szókincsében a temetőt jelenti. Arany
János a Toldi estéjében használta ugyan, de csak mint
Toldi kertjét, amelybe temetkezett. Juhász általánosította a
’sírkert’ jelentésében. A fel igekötőt a költő
tollán általános föl helyett – ha nem a nyomdai
szedő ösztönös torzítása a ludas – valószínűleg a rím
(régi szépek) vonzhatta.
3
Bizonytalan lettem azonban a másik
állítmány helyessége felől. Valóban: nem helyénvalóbb-e,
természetesebb-e ott a pengeted? A köteteket, a Hárfát
is, megnézve sem nyugodtam meg, hiszen szomorú tapasztalataim
voltak, vannak a kötetről kötetre vándorló sajtóhibákról.
Megnéztem Benkő László kitűnő könyvét, Juhász Gyula
költői nyelvének szótárát (1972). Neki nem tűnt föl a
különleges szó, hanem idézte a sort, és meg is magyarázta a
szót: Rezegtet. Engem ez nem nyugtatott meg: hátha
Benkő is elnézte?
Csak a kézirat dönthet. A Petőfi Irodalmi
Múzeum kézirattárának vezetője, Varga Katalin előzékenyen
rendelkezésem bocsátotta a szépen letisztázott vers
kéziratát. Benne is vitathatatlanul rengeted olvasható.
Szintén textológiai műszó a banalizáció.
Stoll Béla alapművének kitűnő meghatározása szerint: „Az
irodalmi szöveg reprodukálóinak (másolóknak, szedőknek
stb.) változtatásai a köznyelv felé irányulnak: az átlagos
nyelvérzéknek (és versérzéknek) megfelelően banalizálják
a költői szöveget.” (Szövegkritikai problémák a
magyar irodalomban, 1987.)
Az irodalmi szövegek gondozójának tehát
résen kell lennie, és ha két változattal kerül szembe, a
bonyolultabb olvasatot (lectio difficilior), a
hétköznapi, közönségesebb szóval szemben a ritkább,
költőibb, nehezebben érthetőt kell előnyben részesítenie.
Így van ez a fölidéz~föligéz és a penget~renget
igepárok esetében is.
S ez az olvasat igazi jelentése és
értelme. Több tudálékos szőrszálhasogatásnál, mert segít
a költői szöveget minél gazdagabb, sokszínűbb
jelentésében értelmezni, hangulatában átérezni.