Márkus Béla
„Feltalálódott a rangos
írói publicisztika”
Szilágyi István közírói
pályája a diktatúra bukása után
Nyolcvanas évek közepe, vége. A
szocialista Románia, a Ceaułescu-önkényuralom legsötétebb
időszaka. Szilágyi István a kérdésre, hogy miért épp az Agancsbozót
témáját írta meg ekkor, Balogh Józsefnek válaszolta:
„Hogy ne teljen hiába az idő” (A Hét, 1991/19.). Az 1986
nyarán megkezdett és 1988. október 10-én befejezett, november
első napján pedig a Kriterion Kiadónak már át is adott
kézirat megjelenésére azonban szintén hiába várt több mint
egy esztendeig. S várhatott volna, bizonyára, tovább is, ha
nem szól közbe a nagybetűs Idő. A Történelem. 1989
decembere, amelynek eseményeit ugyan – utólag – Szilágyi
István is hol „forradalomnak”, hol „változásnak”, hol
meg „puccsnak” nevezi, azt azonban nem tagadja meg tőlük,
hogy „egyetlen véres, fegyverropogásos, felfordulásos hét
alatt megbukott az addig rajtunk országló diktatúra”. Az
ennek utána következő esztendő – ahogy a Reménykedjünk?
nevezi (Helikon, 1990/52.) –, a „küszöbév” aztán más
irányba terelte nemcsak a regény útját, hanem az író
sorsát is.
Ha nincs a „gyötrelmes
rendszerváltozás”, akkor az Agancsbozót kiadói
kálváriája közben talán megint azzal az „új” regénnyel
kezd el – kedvelt fordulatai ezek – pepecselni,
szöszmötölni, babrálni és bajmolódni, amelynek a
megírásába a Kő hull apadó kútba után fogott bele,
hogy főhősében „egy ellen-Szendy Ilkát” próbáljon
megeleveníteni. Minderről Magyar Zoltánnak és Rónyai
Zoltánnak a debreceni bölcsészek kiadványában beszélt (A
lélek határsávjai, Határ, 1991. február), és mert
ismereteink alapján először és utoljára tette, érdemes
esetleg ezt a tervet, töredéket is számba venni. Hogy aligha
félbe-, inkább abbahagyott munka lehetett, sejteti a
terjedelme, az a „rohadt pár száz oldal”, és elképzelteti
az a „rengeteg jó szöveg”, amelyből – az alkotó
reménye és akarata szerint – „még valamikor… valamikor,
ha tényleg két életem lesz, talán lehet valami”. Szendy
Ilka ellentétét afféle „női Kakuk Marci”-nak nevezi,
olyasvalakinek, aki összesodródik mindenkivel, csapódik a
környezetéhez, miközben elmúlik felette az idő, eltelik a
XX. század, az első világháború előttről a hatvanas
évekig, amikor is egy buldózer „eltolja a házát”. A több
mint fél évszázad során ez a kalandvágyó hölgy „mindig
felül marad azzal, hogy mindenki alá került”, ráadásul
„valahogy mindig ép emberke” tud lenni, épen vészeli át a
rendszerváltozásokat. 1918-at, amikor elmennek a magyarok, és
román világ jön a felsőrészkészítő gyári munkáslányra;
1940-et, a második bécsi döntést követő erdélyi dolgokat;
1944-et, majd 1948-at, az újabb változásokat. „Valami
furcsa… új-nagyrealizmus?” – kérdezi magától az író
az egyetemistákkal beszélgetve, mert ők nem is faggathatják,
hiszen jó vagy rossz szokása szerint a regényből részleteket
sem jelentetett meg. Önmagának válaszolva aztán elhárítja a
stílusirányzatba való besorolást, hogy ama másik, ugyancsak
feltehető kérdésre, végül is miért nem hozta tető alá a
regényt, többértelműen felelhesse: „nem talált bele a
korba, nem volt vonzása”.
Ebbéli érzéseiben az újabb
rendszerváltozás, 1989 decembere még csak megerősíthette: a
történetet legfeljebb akkor tehette volna vonzóvá, úgy
találva bele a korba, ha – a feltehetőleg már megöregedett
– asszonyhőse vagy ennek leszármazottja a diktatúra
végóráiban ott harcol a munkások és diákok között a
hatalom védelmezőivel szemben. Mint ahogy az Utunk legutolsó Vezércikke
(1989/51–52.) keserű humorral láttatja a hozzá hasonlókat:
föltépi a mellén a zubbonyt vagy a farmerdzsekit, azt kiáltva
a katonáknak: „ha mertek, ide lőjetek”. Azok pedig –
folytatódik zárójelben az összegzés – („Sajnos, mertek,
és lőttek. Pont oda.)”. Szilágyi István számára is
egyszerre csak nagyobb lett annál a tét, semmint hogy a lány
Kakuk Marci szövegével kezdjen hozzá – ahogy az Agancsbozót
Derese mondaná – labdázni, hintáztatva, lebegtetve a
szavakat. És – miként a Határban is állította – valóban
nem kellett hozzá semmiféle „néptribun-attitűd”,
semmiféle „népszolgálat-mese”, ami bevallása szerint
mindig is távol állt tőle, hogy mindjárt a kezdetekkor a
„felfordulás” krónikásául szegődjék. Méghozzá
önként, hiszen az 1990 januárjától az Utunk utódja, a
nevét Helikonra változtató hetilap főszerkesztőjeként maga
szabhatta meg, róhatta ki a feladatait. Aligha csak belső
parancs vezette azonban. Ekkori nyilatkozatainak visszatérő
eleme, gondja az a felismeréssé érő sejtés, amit A lélek
határsávjai némi humorral úgy fogalmazott meg, hogy
„átadjusztálódnak az elmék”, mármint az olvasók elméi,
ennek következtében pedig – ahogy évekkel később Gittai
Istvánnak mondta – marginalizálódik az irodalom, előtérbe
kerül viszont az újságírás, a lapcsinálás (Folyton
szerkesztés és olykor regények – Heti Magyarország,
1994. március 25.). „Feltalálódott a rangos írói
publicisztika” – állította a debreceni fiataloknak is,
mintha neki semmi köze nem lett volna ehhez, s nem kezd
ugyanúgy sorozatokba, mint az általa emlegetett Esterházy
(Péter) vagy Czakó (Gábor). Ám hogy „kényszerült” volna
erre, ez csak a belső kényszerre tekintve lehet igaz. Vagy
legfeljebb úgy, hogy hamar érzékelte azt a válságot, amelybe
nem személyesen ő maga mint szépíró, hanem az irodalom
jutott, mindenekelőtt amiatt, hogy hirtelen vége lett annak az
időnek, amikor a sorok között kellett, csak ott lehetett
üzenni. „Azt, amit az irodalom üzenhet, a
legfélresikerültebb rendszerváltásokban is vezércikkekben
meg lehet írni, annak ellenére, hogy létezik az ízlésterror
és a nyomor cenzúrája” – állította, Gittai Istvánnal
beszélgetve. Saját cikkeit is – nem minősítette, hanem –
jellemezte ezzel. Riportjait, beszámolóit, „mikroesszéit”,
kommentárjait – annak a két-három esztendőnek a közírói
termését, amelynek a pálya legelején, a hatvanas években
megvolt ugyan a („kényszerült”) előzménye, ám a
folytatása mindmáig, úgy tetszik, immár végérvényesen
elmaradt.
Karácsony Menyőben
Pedig ennek az új – publicisztikai –
időszaknak a nyitánya igazán emlékezetes: a Karácsony
Menyőben (Utunk, 1989/51–52.) – ha az újságírás
ismer ilyet – maradandó értékű alkotás, jeles
antológiadarab. Miközben kiváló érzékkel ragadja meg és
bontja ki annak az advent harmadik vasárnapjától karácsony
első napjáig tartó egy hétnek az eseménysorát, amelynek a
diktatúra bukásában meghatározó jelentősége volt,
meggyőződésének, sőt – ami az egész közírói pályán
kivételes – lelkesültségének is hangot mer adni. Hangot,
már mindjárt a címmel is, hogy egyszerre irányítja a
figyelmet a keresztények legnagyobb ünnepére és a
szilágysági horpadásokban meghúzódó „világvégi apró
falvak” egyikére. A vidék – olyan falunevekkel, mint Kis-
és Nagymon, Kis- és Nagydoba, aztán Vérvölgy – a szerző
gyermekkori sejtelmeit idézi, de belésajdulnak Ady sorai is:
„Vak ügetését hallani / Eltévedt hajdani lovasnak”. A
karácsony viszont magától értetődően teremt összefüggést
a bibliai és az evilági események között, Jézus nevéhez
kapcsolva a (romániai) szabadság születésének eseményét,
de a faluba száműzött, ott fogva tartott lelkész, Tőkés
László kiszabadulását, ezáltal mintegy újjászületését
is. E hármas ünnep misztériumának a „riporter” nemcsak
tanúja, de teremtője is, beszéde ezért lehet közvetlen,
természetes, de emelkedett is. Olyan regiszterben szólal meg,
amelynek különféle hangszínei és érzelmi-gondolati
játékai ritmusuk elevenségével izgalmat teremtenek és
közvetítenek.
Mind a hétköznapi, itt-ott ironikus, a köz,
illetve a „világsajtó” véleményét, álhíreit
kommentáló hangnak, mind az „elbeszélő” érzelmi
elragadtatottságának a hitelét két tényező növeli. Az
egyik, hogy a rabság helyzetéből való kiszabadulás nem egy
Menyőn végrehajtott akciónak, történelmi tettnek
köszönhető – a szomszéd faluba a szekuhoz naponta
kihallgatásra bekísért lelkész olyan helyzetbe került,
amikor nem alakítója, hanem elviselője önnön sorsának. Ám
ezt a sorsot a falubeliekével, sőt az ország népeiével
együtt már az is formálja, netán annak van a legnagyobb
ereje, ami Temesvárott a lelkész által és miatta történt.
Hogy a parókiát és a templomot Tőkés László védelmében
előbb élő lánc vette körül, majd az elhurcolását
követően a tömeg ellepte az utcákat, beverte a kirakatokat,
égette a Ceaułescu-könyveket. Aztán a katonasággal,
rendőrséggel is szembeszállt, aminek százak halála,
sebesülése lett a vége. De vigyázni kell, „nehogy
magyar-ügy keveredjék belőle”; itt a lakosság nagy
többsége román. Erre a Kolozsvárott élő írót telefonon
figyelmeztetik temesvári barátai, a Kóborló évekből
(Utunk Évkönyv, 1985) ismerős Bárányiék, jelesül Ildikó,
a feleség. S ez a másik tényezőt tekintve fontos igazán.
Nevezetesen, hogy a „riporter” ha akarná, se tudná
letagadni, mindenhez személyes köze van. A temesvári szemtanú
beszámolójához éppúgy, mint annak felderítéséhez, vajon
valóban elhurcolták-e a papot, s ha igen, „akkor szóljunk
Annának, a László nővérének”. Ha pedig azt is sikerül
kiderítenie, mégpedig Zilahon, ahová stoppal utazott a
(saját) húgához, hogy a papot csakugyan Menyőre vitték,
akkor ismét hívni kell a Bartha-lakást, hadd tudják, „az
Abbé tényleg ott van” a faluban. A különös, bizalmaskodó
névhasználat azonban kitérőt tétet vele, zárójeleset:
„(Apropó, Abbé: telefonközelben majd minden családban fals
neveket mondtak. Ha megtudja, mármint Tőkés László, hogy
nálunk ő ilyen házi használatra abbé, talán csak nem
haragszik meg reánk. Ökumenikus vonzás, reméljük.)”
Biztos, hogy nincs harag – ellenkezőleg, szeretet van,
bizalom, szinte rokoni ragaszkodás. Amit különösen a
karácsony reggeli telefon árul el, Annának, a nővérnek a
mintegy mellékes kérdése: „…nem kéne kimenjünk Menyőbe?
Hogy meghallgassuk az istentiszteletet?” Igaz, szóba hozza
még, hogy Tőkésnét, „az asszonykát meg kéne
vizsgálni”, máskülönben pedig mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne az isten háta mögötti falu
templomában köszönteni Krisztus születését. A városé
helyett, ahol egyébként az ember „egész nap azt hallja, hogy
oda húzódtak ki a Bükkbe a Csao orvlövészei”. Oda, ahol az
út is vezet, és még jó, ha „tejfehér köd ereszkedik”
le. „Legalább biztonságban érezhetem magam” –
vélekedik, mint aki a maga félelmét nem akarja megosztani az
útitársai közül senkivel, még a tárgyilagos
távolságtartással emlegetett „Szilágyinéval” (a
feleségével) sem, nemhogy Annával vagy annak a lányával,
Ilkával. Azt sem árulja el nekik, legalábbis szóban nem, hogy
életében tán először örül a katonáknak, akik – túl
sokszor is – ellenőrzik őket, illetve hát az utat. A
hallgatásnak éppolyan szerepe van, mint annak, hogy
tényszerűen nem számol be a diktátor bukásáról, a
Ceaułescu házaspár haláláról: a magáéval együtt a
társadalom bizonytalanságát, a félelmet érzékelteti e
párhuzam által. „Eltelik a hét; álmatlan éjszakák;
fegyverropogás, örömünnep és keserves gyász; szorongó
aggodalom és bizakodás” – előbb ekképpen összegez, majd
miután Tőkés püspökét úgy utalta panaszra a
kondukátorhoz, mintha ez élne még, így: „Mert mi történik
ott messze, túl a ciheres, karcsú-tornyos dombkaréjokon.
Egyelőre az alig bukott Heródeshatalom zsoldosai lesnek az alig
világra jött demokrácia-kisded őrizőire.” Szembenállást,
feszültséget fejez ki az a másik párhuzam is, amit a lelkész
két szolgálati helye között von: „Ha Temesváron, ahol fél
tucat televízióadást fognak, volt élő emberlánc, akkor itt
lett élő falulánc. Pedig itt nincs mass media. Csak köd és
sűrű bozót. És Wal¸sához sem mehettek tanácsért:
csinálták a saját elgondolásuk szerint. Anélkül, hogy
tudták volna: ezt Európában valahogy így szokták csinálni.
Éppen így. Körénk gyűrűzik a gyalázat, akkor mi ezerszer
olyan erős gyűrűt vonunk aköré. Apró templomtornyokból,
nagy-nagy reménykedésből. Aztán lássuk.”
Ez a többes szám első személyű
igehasználat már annak a jelzése is, hogy a vallomásos
beszéd, a tanúságtevésé, képviseletibe váltott át. A
mi-tudat megszólaltatása bár nem teszi semmissé, de legalább
felfüggeszti a korábban jelzett legnagyobb veszélyt, a népek,
a románok és a magyarok szembeállításáét, egymás ellen
való kijátszását. A többszörös ismétlés, valamint a
kérdve kifejtés retorikájával nyomatékosított állítás
következik: „Tőkés László akart elvenni országrészeket?
S mit csináljon velük, vegye a hátára őket? S hova vigye?
Tőkés Lászlónak – azóta tőle is hallhatta az egész
világ – nem országrészek kellenek – ez túl kevés –,
Tőkés Lászlónak Európa kell. Csakúgy, mint Mircea
Dinescunak. Hogy egyik a kétmilliót, másik a húszmilliót
Európa felé vigye. De nem ám ki-ki a magáét, hanem együtt
ennek az országnak az értelmisége, mind a
huszonhárommilliót. Hisz eddig is azért kellett elválasztani
minket egymástól, nehogy együtt könnyebben sikerült volna
kitörnünk Nyugat felé.” E közlés – vagy inkább
kinyilatkoztatás – után a többes szám használatába aztán
már minden szereplőt bevon, ami a stílust úgy színesíti,
hogy humorossá is teszi. Igaz, önmagában is derűs hatású,
ha a lelkészre felügyelőt „szegény zsaru bácsi”-nak
titulálja, hát még ha olyannak mutatja, aki csak eljátssza a
szigorú kísérő szerepét. „Mordulunk kettőt, mikor
indulunk a pappal, hogy hallja a falu, aztán útközben a
szelíd rabbal csendesen elbeszélgetünk” – ebben a
beállításban a rendőr is retteg a szekuritátétól, és
nemcsak hogy együtt érez a rabbal, hanem még rokonszenvez is
vele. Mint aki szintén azok közé tartozik, akik egyek a
cselekvésben, a tettben és a reményben. Mintha a zsaru egy
lenne a sokból, aki a magasztos pillanatok előtt közvetlenül
felszólítható, hogy: „No de terítsük végre az ifjabb
Tőkés tiszteletes vállára a palástot”, és: „Menjünk,
hogy fölhangozhassék végre a karácsonyi ének”. Aztán
mintha ő szólítaná fel, biztatná a hívekkel együtt a
papját: „Mondjad, mondjad nekünk, te bibliás ember, hogyan
is aránylik egymáshoz a Római Birodalom és Bethlehem – és
Menyőhöz e vérzivataros országkörnyezet.” Aztán arra hív
fel, „imádkozzunk”, majd azért lelkesedik, hogy
„hirdetünk, hirdetünk, szervezzük a segélyszállítmányt:
Menyő Temesvárnak, Szilágy népe az egész országnak”.
„Küldjünk mindent, amiből adott az Isten” – buzdít, ám
hogy kicsoda, éppúgy megnevezhetetlen, mint ahogy
azonosíthatatlan az a személy is, aki az istentisztelet végén
a lelkésszel beszélget, s a borostás katonák megérkeztekor
mintha nyugtatná: „László, ezek immár nem érted, miattad
jöttek, a mi gyermekeink.” Ez a beszédmód, a többes
egyesből a tegező második személyre váltás arra a helyzetre
mutat, amikor a névtelen, ám a partnerét barátian
megszólító többek véleményének ad hangot. Mintha másokkal
közösen, együtt mondaná, s mind emelkedettebben, hogy „ne
felejtsd el, napokon belül utazol”, „mihelyt hívnak
Iliescuék”, és hogy „indulsz oda, a nagyobbik
gyülekezetbe. Ne felejtsd el, azok most magadfajták,
kötelességed közöttük állni, ez most már mindennél
fontosabb.”
E búcsúztatás pátoszát remény, derű és
öröm táplálja. S az a „jövőnkbe vetett hitünk”, amely
ha bethlehemi jászolnak látja a menyői templomot, akkor teli
bizakodással a falu dolgában is. A búcsúmondat lehetne akár
az „öles, szépszál ifjú emberre”, a papjára felnéző
gyülekezeté, az Adyt idéző motívumai miatt mégis inkább a
„riporteré”, ezért hangozhat így: „És ne féltsd
Menyőt. Most már nem fog többé összekuszálódni fölötte,
hogy megfojtsa, avagy csak elrejtse köd és bozót.” Hogy
mennyire idillikus a kép, hogy a beszélőt mennyire megragadja
a pillanat, ez talán abban mutatkozik meg leginkább, hogy az
útitársairól, Anna vagy Szilágyiné érzéseiről,
gondolatairól egy szót sem ejt. Magafeledten elfelejtkezett
róluk is. Mert belefeledkezett a karácsony hangulatába.
Krónika 1–6.
Mintha csak ezt az áhítatot akarná
ellenpontozni az ugyanekkor közölt Vezércikk (Utunk,
1989/51–52.), már a szabványos címével is, de még inkább
azzal, hogy a születés misztériumát a haláléval cseréli
fel. A templomi jászol látomását azoknak a lobogókkal
letakart koporsóknak a látványával, amelyeket hatalmas
teherkocsik visznek a Hősök temetője felé. „Dermedten
állunk, furcsa menekültek, kik hazamenekülnek. Megpróbáljuk
elhinni azt, ami történik velünk” – rögzíti a
másokéval azonos nézőpontját a beszélő, szavai hitelét
azzal a korábbi közléssel is növelve, hogy ideiglenes
helyük, a román Tribuna szobájának ablakából nézik a
gyászmenetet. A mondottak alapján azonban korántsem zárható
ki, hogy éppúgy jelöli magát egy transzcendentális
közösség tagjaként, mint egy létező szerkesztőségéként.
Aligha bizonyos ugyanis, hogy kijelentése csupán a valóságra
vonatkoztatható, s nincs metafizikai távlata. Mert kik is
volnának azok a „menekültek”? Ha ők maguk, akkor mitől
furcsák, s hol a haza? Vajon nem a sír, a temető ez, és nem a
halottak (a diktatúra elől? az élet elől?) az ott menedékre
találók, kik, ím, a Házsongárd-tetőn lelték meg
hazájukat?
E megszólalás tényállító és metaforikus
egyben. A Vezércikk, amelyik egyébként az „erkölcsi
kopást szenvedett” régi lapcímnek az újra való
kicserélését, a Helikon név felvételét is bejelenti, a
közíró pályája második szakaszán utoljára használja a
kettős beszédnek ezt a formáját. Képes, átvitt értelmű
kifejezések később is, mindig is feltűnnek persze, ám
arányuk lecsökken, helyüket mindinkább szakszavak, a
politika, a jog- és társadalomtudomány területéről vett
fogalmak veszik át. Az élményszerűségét a tárgyszerűség,
a személyességét a tárgyilagosság. Nem megjelenít, hanem
elemez, inkább lesz körülményes, mint érzékletes. Fejteget,
magyaráz, értelmez, kiegészít, ellenkezik és vitatkozik –
azaz voltaképp azt a szerepet sem játssza el, a
krónikaíróét, amelynek a vállalását pedig az 1990-es, hat
részből álló Krónika címével mintegy bejelentette.
Az egymástól független, időben hosszan elnyúló sorozat
(Helikon, 1990/3., 12., 14., 21., 30. és 36.) az események
egyszerű feljegyzésére sem fordít gondot, legalábbis abban a
tekintetben, hogy minél többet rögzítene közülük, gazdagon
adatolva. Tényeket lehetne várni tőle, annál is inkább, mert
a „krónikás” is, egyre erősebb hangsúllyal, a tények
igazságát és pontosságát kéri számon a hatalmon, a
pártokon, illetve a tömegtájékoztatási eszközökön.
Mindenekelőtt a „forradalom” idejére vonatkoztatva, de a
későbbi eseteket számba véve is. Indulata csak növekszik
annak tapasztaltán, hogy újra uralkodni kezd a „szövegfétis
meg szómágia”, s megint visszaszorulóban, elenyésző a
„józan, mértéktartó hang”. Pedig a „küszöbévnek” a
világsajtóban is hosszan visszhangzó hazai eseményeit emeli
ki. Olyanokat, melyeket csak a hírekből ismerhet ő is,
szemtanújukká a televízió adásai avathatták. Mint „a
március 19-i vásárhelyi dráma”, e „lőfegyverek
föltalálása előtti polgárháború”, ahogy – zárójelek
között – nevezi. Aztán a „szabad és demokratikus
választás”, e „furcsa össznépi színjáték” május
20-án, majd „az immár legitim hatalom”
„legszerencsétlenebb” döntése, „húzása” június
13–16. között, mikor is előbb a bukaresti Egyetem téren
tüntetőket verette szét, „a legklasszikusabb brutalitás
bevetésével”, utóbb pedig másfél napig
„bányászterrort” zúdított a fővárosra. A szocializmus
rémuralma után újabb terror tehát, az éhínséget, a
nélkülözést követően – a Krónika 6. szerint –
„félős, mi ránk vár: a közös nyomor. Majd a kenyérsorban
deres hajnalokon.” És nemcsak testi, fizikai
kiszolgáltatottság. Lelki-szellemi is. „Ma még le lehetett
írni ezeket a sorokat” – veti a Krónika 4. végére,
napban, órában pontosan megjelölve annak az idejét, amikor
újra nehéznek találta megjósolni, „az eddig elnyertnek
vélt szabadságjogokból mi marad”. Még tart a
„küszöbév”, ám már messziről se fénylenek a menyői
karácsony reményei. Már önbiztatás az óévet búcsúztató
kérdés is: Reménykedjünk?, a rendszerváltozás pedig
„abszurd vállalkozásként” mutatkozik meg. Hogy végül
1989 decembere „olyan pokoli rászedettség-érzetet”
növeljen fel benne, „mely elkerülhetetlenül meg fogja
bosszulni magát”. Keserűbb tapasztalat ez a
kijózanodásnál, és keserűbb a találgatás is, hogy
miközben az ország sok százezer embere, köztük az ifjúság
„forradalomként vállalta föl a változást”, aközben nem
egy máshol megírt „forgatókönyv” szerint indult-e az
egész, csak a „forgatást fölborogatta Temesvár”, „egy
férfi s vele egy kicsi gyülekezet”. Végül maga is
feltételezi, hogy csakugyan létezett egy forgatókönyv, ám a
„megszerkesztői” aligha számolhattak azzal, hogy „a
történelem egy konokul elszánt református lelkésznek is
lapot oszt” (Krónika 5.).
Nyilvánvaló, hogy a becsapottság érzete
más hangon szólal meg, mint az örömé, a lelkesültségé. A Krónika
szövegeiben a legsűrűbben az irónia jelei tűnnek fel. A
mai stilisztikák az irónia lényegi ismérveként tartják
számon annak a távolságnak a tudatosítását, amely
elválasztja egymástól a megnyilatkozó és egy másvalaki,
egyén vagy közösség értékelését – Szilágyi István
jegyzeteiben ez a különbség zömmel úgy szerepel, hogy a
hatalmi, hivatalos állásfoglalásokat követően zárójelek
közé rakott mondatokban jelenik meg a saját véleménye, vagy
az, amit többséginek vél. A szövegben tehát többnyire a
zárójel az a jel, amely megmutatja, hogy a mondottakat nem
kell, nem szabad komolyan venni, vagy hogy kettős jelentésről
lehet szó. A legelső Krónika szerint például ha a
Nemzeti Megmentési Front komolyan venné a felhívását, hogy
„ne hazudjunk”, akkor közhírré tenné, ki lőtt december
21-én délután és este. Mindegyik fegyveres testület tagadja
ugyanis, hogy ő lett volna, sőt esküszik, el tud számolni a
lőszerével. A tényt aztán így kommentálja a
„krónikás”: „(Na ne. De igazán. Ha nem tetszik hinni,
tessék eljönni hozzánk s megszámolni a töltényeink.)” A
sorozat legutolsó részében a második „bécsi döntés vagy
diktátum” ötvenedik, „szerencsétlen évfordulója”
megemlékezéseivel kapcsolatban állapítja meg, hogy a tévé
is szívesen látta „a horthysta rémtetteket előszámláló
»munkatársakat«”, majd ehhez fűzi hozzá: „(Na persze, a
tévé is független, ugye.)” Ez a másokat és magát
magyarázó, utalásokat, célzásokat sorakoztató, nemcsak
zárójelek között, hanem közvetlenül is hátravetett
ellenvetéseket, kiegészítéseket tartalmazó szöveg – az
előbb idézettekből kitetszhet – a rétegkeverésével is
hat. Az élőbeszéd hanyagsága éppúgy jellemzi, mint argós
igénytelensége, durvasága és intellektuális eredetű
szellemessége – mindaz, amit G. Kiss Valéria az Agancsbozót
nyelvét elemezve a legjellegzetesebbnek tartott. S ha a
Szilágyi István írói karakterét immár
megkülönböztethetővé tevő mondatkapcsolás és
mondatszerkesztés kipróbálása nem ezzel a regénnyel, hanem
már a legelsővel, az Üllő, dobszó, haranggal
kezdődött is, elbeszélői és előadói modorként mégis ez
idő tájt lett meghatározóvá. Talán azzal összefüggésben,
ahogy a könnyed humort egyébként is alig ismerő, a komikum
különböző formáival alig is élő írói szemlélet
mindinkább az iróniában, illetve a gúnyban lelt rá a
vélemény kifejezésének lehetőségeire.
Az idő haladtával a krónikaíró is egyre
inkább a sziklahámor regénye elbeszélőjének
sztoikus-cinikus alapállását veszi fel. Ebbe fegyelmezi
magát, mindkét fő témáját illetően. Az egyik a sorozat
középső darabjában úgy fogalmazódik meg, hogy Románia
lakossága „odébb tolta egy korszerűbb demokrácia
lehetőségét”, a másik pedig annak az esélyét latolgatja
és követeli, hogy a magyar nemzetiség egyenlő arányban
részesüljön az emberi szabadságjogokból. A kettő
kapcsolata, elválaszthatatlan összetartozása már előbb
felmerült, mindjárt 1990 januárjában, amikor „véget ért a
szabadság mámorának vakációja”. E mámor elmúltát nem ő
fogalmazta meg ugyan, hanem Szabó Gyula Az emberi jogok
ábécéjében (Helikon, 1990/4.), annak a két kolozsvári
iskolának a helyzetén tépelődve, amelyet még a szocializmus
is csaknem az utolsó pillanatig meghagyott a „magyar
voltában”. Most meg „a diktátorpár helyett, a halálba
fagyott-némult két mérgező száj helyett egyetemeket végzett
értelmiségi szájak (mondják) a háborgó szavakat arról,
hogy »ősi román iskolákból« kitiltják-kirekesztik a
magyarok a románokat a maguk nacionalista szeparatizmusával”.
Mit lehet tenni ebben az „újabb történelmi
sújtottságban”? – kérdezte a cikkíró, fölvetve, hogy
talán az volna a legegyszerűbb, ha az iskolák kapujára,
miként történt valamikor „Vittenbergában”, kiszegeznék
„a pontokat az emberi – és azon belül a nemzetiségi –
jogokról”. A főszerkesztői kommentár szerint „keserű és
türelmetlen” jegyzet íródott – nem keserűbb és
türelmetlenebb, mint amilyeneket majd ő vet papírra,
ugyanolyan megfontolásból is, hogy maradjon nyoma a nem biztos,
hogy pillanatnyi helyzetnek, és hogy az elhallgatott bajok
nehogy újabbakat szüljenek. Egy kis füzetecskéből idéz
ezután, az ENSZ 1948-i közgyűlésén elfogadott Az emberi
jogok egyetemes nyilatkozatából, és amit a
különböző cikkelyekhez hozzáfűz, arra a későbbi
írásaiban is sűrűn kénytelen hivatkozni. Magyarázhatná
aztán, köznapi módon, a végtelenségig, hogy a demokrácia
kérdésében nincsenek részmegoldások, hogy „nincs olyan,
hogy biztosítom, mondjuk, a tulajdon sérthetetlenségét, a
szociális biztonsághoz való jogot, de korlátozom például a
gondolat szabadságát vagy az anyanyelvi oktatáshoz,
művelődéshez való jogokat”. Pár évig még egész
publicisztikáját az tölti fel indulattal, hogy igenis „van
olyan”. Hogy az államhatalom „a diktatúra
eszköztárából” mindig megtart valamit, ha a nemzetiségi
jogok érvényesítéséről lenne szó.
„Rendezni végre közös dolgainkat…” –
kezdte a sorozat legutolsó részét, ám már három hónappal a
diktatúra megdöntése után „hiú ábrándnak” tartotta,
hogy „belátható időn belül rendezhetők lennének” a
József Attila-vers idézte közös dolgok (Krónika 2–3.).
Ekkor a marosvásárhelyi „lázálomból” ébredve úgy
vélte, „újra valami jóvátehetetlen történt”, mert a
többségi sajtó s a „feszültségteremtésben” jeleskedő
televízió az „egymásra uszításunk dolgában” túltett
„bármikori önmagán”. Ismét, „újból sikerült a román
népben veszélyérzetet, fenyegetettségtudatot ébreszteni”,
sikerült elérni, hogy Iałitól Topánfalváig azt skandálja a
tömeg „Erdélyt nem adjuk!” Tehetetlen és tanácstalan
elkeseredése már ekkor azt mondatta vele, amit különböző
műfajú írásaiban azóta nemegyszer felhozott: tudomásul kell
vennünk, bármennyire keserves is, hogy „a magyarságot a
Kárpát-medencében a szomszéd népek nem szeretik”. Az
ellenszenv lehetséges magyarázatai, okai közül –
kiábrándultságát jelzi ez – leginkább az esik, úgymond, a
keze ügyébe, hogy „a magyarságot azért nem szeretik, mert
igazából önmagát nem szereti”, és hogy történelmi
sorsában az önelégültség öngyűlölettel társult. E
kíméletlen önvizsgálat juttatja el oda – miután
elősorolta a kölcsönös gyanakvás és rettegés eseteit, s
mielőtt beszámolt volna a mócvidéki hétvégi kirándulásuk
élményeiről –, hogy kétségbe vonja,, „érdemes volt”
„kultúráink kölcsönös tolmácsolása”, s hogy feltegye,
csak áltatták magukat, bármiféle művészet „közelebb
hozhat egymáshoz népeket”. A legutolsó krónika ebben a
vonatkozásban hozza szóba, hogy a bécsi döntés
évfordulóján „az Erdély-részi hadsereg biztos, ami biztos,
készenlétbe helyeztetett”, a „komor
emlékezésalkalmakon” pedig dehogyis esett szó arról, hogy a
„nagyhatalmi döntés-diktátum ugyanannyi dél-erdélyi magyar
fájdalmat s gyászt okozott, mint amennyi észak-erdélyi
románt”.
„Európa távolodik” – rögzíti
tőmondatba csalódottságát, elégedetlenségét a búcsúzó
jegyzetíró, a város és a falu riasztó híreire, a gólem
iparvállalatok elavult voltára, a földbirtoklás körüli
anarchiára és sok egyéb másra utalva. Azaz az egész ország
gondjait veszi számba, a hatalmon lévők józan, pragmatikus
megfontolását várva. Nemcsak „a magyarrágalmazás, a
cigányozás” riasztja, hanem a többségiek ellenzéki
csoportjaival szemben alkalmazott erődemonstráció is. Mert –
összegez – „minden totalitaritás exkluzív, mássággyűlölő,
tehát egyazon időben értelmiség- és nemzetiségellenes –
hisz mindkettő kisebbség”.
Renegátlástalanul 1–7.
A következő esztendő, 1991 hozta el
Szilágyi számára publicisztikai pályája legvisszhangosabb
kudarcát: annak a tervnek a nagy érdeklődés kísérte
meghiúsulását, hogy a második világháború utáni romániai
magyar irodalomról számvetést készítsen, az írói
szerepeket vizsgálva. Az alkalmat vagy inkább az ürügyet
Hajdu Győző szolgáltatta, egészen pontosan az a tény, hogy a
„diktatúra és diktátordinasztia” hű kiszolgálója a
televízióban jelenthette be az Együtt nevű művelődési
egyesület megalapítását. Ráadásul annyi „szerepidőt”
kapott, mint nemhogy más kulturális egyesületek, de még
alakuló politikai szervezetek, pártok sem. A kivételezés
lehetséges okait a cikkíró olyan megsemmisítő gúnnyal,
annyira nyersen sorolja elő, amilyen hangon talán még sohasem
szólalt meg. Kíméletlen az ítélkezésben, Hajdut szinte
mindennek lehordja, nevezi eszközembernek, vitrinfigurának,
kipróbált zsoldosnak, előcsahosnak, „ápolatlan hadovát”
mondónak, a román nyelvet „nyárádmenti akcentusba”
nyomorítónak. És „gátlástalan kalandornak” is persze,
hogy a jelző minden magyarázat nélkül kerüljön át az
írás címének (Renegátlástalanul. Helikon, 1991/24.)
leleményesen leleplező szóösszetételébe, ahol a renegát
mindkét szótári értelme jelentéssel bírhat. A hittagadó
is, aki tegnap még Ceaułescunak „mindenkit túllihegve
szállította a hódolatot”, azzal hízelegve neki, hogy „te
vagy a mi Bethlen Gáborunk”, de az áruló is, aki megtagadta
az övéit, a kisebbségi magyarokat. A televízióban azáltal,
mindenekelőtt, hogy kifogásolta az RMDSZ létezését, a
romániai magyarság politikai életében kapott
„túlsúlyát” – alapítóként pedig azáltal, amilyen
nevet adott az egyesületének. A publicista gyilkos iróniával
elemzi, hogy az Együtt nyilván azt jelenti, „románok,
magyarok, jehovisták, kommunisták, kurvák és honleányok:
együtt”. „Egyszóval nem külön-külön, még bár
művelődési és hagyományainkbeli érdeklődésünk szerint
sem. Mert az szeparatizmus. Az pedig nagy bűn, főbenjáró:
maholnap, ha nem vigyázunk, alkotmányba ütköző lesz, még
ekként, kultúrtestületek különállása esetében is. Ne
legyen tehát Lucian Blaga Társaság és ne legyen Lorántffy
Zsuzsanna Társaság, mert mindenik szeparációs veszélyeket
rejthet magában? Vagy csak az utóbbi?” – a maróan keserű
irónia itt több ellentétből fakad. A rezsim hivatalos
állásfoglalásaként is felfogható állítás itt a tagadás
kifejezésére hivatott, az egyetértést tanúsító kérdések
mögött pedig elutasítás rejlik. A bürokratikus
semmitmondás, a hangzatos szólamok, az „új keletű
jelszóflastromok” ellen ugyancsak a verbális humor
eszközeivel lép fel – például egy szinte végtelenített
szóösszetételt használva, amikor eljátszik a gondolattal:
Hajdu akár fel is jelenthetné, hogy „a román–magyar
megbékélésegyüttélésegyütthalás megátalkodott
ellenségei vagyunk”. Vagy amikor gyanút fog: az alapító
„csak ne bizonygatta volna oly vadul, hogy az Együtt olyan
kulturális egyesület lesz, mely nem politizál. (Nem, nem,
soha.)”. A két világháború közötti revíziós magyar
politika jelszavának fölemlegetése éppúgy az álságos és
önző magatartás mutatója, miként annak felvillantása is,
hogy Hajdu a felesége fellépései érdekében létrehozna egy
„Ádám Erzsébetet turnéztató Kft.-t”. A képtelenségek
és a túlzások valószerűsítésével az a képmutatás
lepleződik le, amely netovábbja a demokrácia nyilvánossága
előtt úgy tenni hitet „magyarságáról, román
hazafiságáról, mindenféle hovatartozandóságáról,
vétkeiről (hogy rögvest meg is bocsásson magának)”.
Mindezek betetőzéseként – „ha jól értettük, még a
Jóistent is belekeverte a parttalan pakliba” – rajzolódik
ki a gátlástalan kalandor torzképe. Annyira élesen, hogy a
háttér elnagyoltan is alig látszik. Kevéssé lehet kivenni,
vajon az új politikai rendszer miért fogadta el a
„diktatúraedzett eszközember” szolgálattételre
jelentkezését. Az RMDSZ-t bíráló, a szeparatizmus
veszélyét visszhangzó szavai miatt? Arra viszont, hogy
Szilágyi István miért pazarolt ennyi szót rá, a válasz:
Hajdu az „újabb föllépéséhez megint csak irodalomból és
»művelődési életből« próbál bohócköntöst fércelni
magának, s ezzel olyan lehetséges praktikákat álcázhat,
melyekkel maradék kultúránkat veszélyeztetheti”.
Figyelemre érdemes, hogy tehát a Renegátlástalanul
szerint általában a kisebbségi magyarok kultúrája a tét –
vagyis a tegnapi főszerkesztő, a mai egyesületalapító
középpontba állítása nem alapozza meg a romániai magyar
irodalom önvizsgálatát, nem teszi szükségessé az írói
számvetés igényét. Ami alapján feltételezhető – noha a
cikk vége bejelenti a folytatást –, hogy a sorozat
megírásának ötlete csak menet közben vetődött föl. Ezt a
fölvetést erősítheti meg, hogy az immár számmal ellátott
második rész, a Renegátlástalanul – 2. is
(Helikon, 1991/26.) vajmi keveset törődik a tegnapi (s mai)
magyar szépírók műveivel és viselt dolgaival, a harmadik meg
egy szót sem veszteget ezekre (Renegátlástalanul – 3. Helikon,
1991/ 28.). Az „ironikus szövegterelés”, amely az
önminősítés szerint is mindkét rész sajátsága, folyvást
ahhoz a kérdéshez kanyarodik vissza, hogy „miért nem kezdte
el az ország vezető értelmisége” az önvizsgálatot, miért
nincs „széles körű vallomásosdi, számadás”. E sorozat
kezdetén voltaképp tehát ugyanannak veselkedik neki, mint az
egy évvel korábbi sorozat, a Krónika végén.
Annál kevésbé érti, hogy a fordulat
„politikusgarnitúrája” számára a múltügy miért van
lezárva, mert feltételezi, a mai „kilátszó” hatalmi
elitnek aligha lehetnek „bevallhatatlan” bűnei. Miért nem
izgatja akkor őket a lakosság bizalmának elvesztése, miért
nem gondolnak arra, hogy „a morális hitel nélküli országot
kormányozni válságzátonyok között aligha lehet üdvös
vállalkozás”? – kérdezi, sok egyéb mellett. Újra
firtatva, talán a marosvásárhelyi pogromra is gondolva, hogy a
rendszerváltás utáni hatalmi villongások idején miért volt
nélkülözhetetlen „azoknak az erőknek, támaszoknak
(testületeknek) a bevonása, reinkarnálása, melyek
szolgálataival” azóta sem tudnak elszámolni. A
megválaszolatlan kérdések végül azt sugallják, hogy
„igenis sok itt a titkolni-, takargatnivaló”. S bizonyára
„az együttműködtünk, kiszolgáltuk ügyeket
illetően”, vagyis épp azt tekintve, ami Hajdu „harsányan
töredelmes hunyászkodását” is különössé tette. Hogy
miközben „megtárulkozott”, bevallva, a diktátorék
dicsőítésével ő is követett el hibákat, aközben
támadásba lendült, mondván, „na de ki merné itt azt
állítani, hogy nem kollaborált”. A hatalomnak, az új
rezsimnek egyenesen jól jön hát nem bíbelődni a
„számonkérés-macerával”, a „bolsigyakorlatot” idéző
önkritikával, s a nemzeti megbékélés szólamának harsogása
után így parancsolhatni: „tapsoló ország voltatok,
diktatúracinkos nép (bizonyság rá, hogy túléltétek…) –
tehát hallgassatok”. A publicisztika keserű iróniájának
forrása, hogy mintegy meg is jeleníti e hallgatás, kussolás
okait, mégpedig olyan módon, mintha a tömeg egy-egy
képviselője közvetlenül szólalna meg, magyarázkodva,
előadva mentségeit. Mindeközben annyi a változás, hogy a
zsaru, aki az utolsó időkben a városi pártbizottság
rendjére vigyázott, most a Nemzeti Bankot biztosítja. Később
egy cikk, a Reménykedjünk? azt tartja jellemzőnek, hogy
ahol tegnap, a kolozsvári Főtér sarkán halálra szánt
fiatalok vére száradt, ott ma valutaüzérek lóbálják az
elértéktelenedett nemzeti pénz kötegeit.
Amit még ehhez a helyzetértékeléshez az
első cikkek hozzátesznek, az is legfeljebb a megfogalmazás
módjában tartalmaz egy-két új, humoros elemet. A
szócsonkításét, a „Jókai bácsi”-szerű
értéktorzításét, például. Az alapvetés ismerős: a
nyilvánosság fórumai együtt terelik a két kisebbséget; a
nemzetiségi magyarságot gyalázva, a tegnapi radikális román
értelmiséget pedig dezavuálva. Kevésbé választékosan
szólva, durva-szemléletesen: „a nagynemzet-eszmény
paravánja mögül előfröccsenő bulvármocsok” így
szennyezi be mindkettőt. Védekezni lehetne ugyan, ám új
tapasztalat – ami a magyar kisebbségi sajtó vonatkozásában
is felvetődik –, hogy „a szónak semmi hatalma”, hogy
néven lehet nevezni dolgokat, de kit érdekel. Kit ingerelhet,
többségi olvasókat, a magyarsággyalázó megannyi
újságcikk, kit „a Sütő András megsérült szeme”, kit a
Rákóczi, a Petőfi utca átkeresztelése. Más a gond a tegnapi
radikálisokkal, akik mára újra „visszanyerték” ellenzéki
státusukat. Ők, kevesen, a rangos művészértelmiségiek az
új intézményeken kívül rekedtek, azzal a paradox helyzettel
nézhettek szembe, hogy ha a társadalom önvizsgálatára sor
kerül, maguk lehettek volna a számvevőszék. A többség, a
legnépesebb csoport, amelyik sem a diktatúrát nem vállalta,
sem a nyílt szembenállást vele, a fordulat után sok esetben
harsányabb ellenzékinek mutatkozott ugyan, ám a számadás
helyett arra törekedett, hogy megtalálja a helyét az „új
erőtérben”. Meglepő becsülete lett a profizmusnak –
állapítja meg a cikkíró, ám a végkövetkeztetése így
hangzik, királyi-kisebbségi többesben: „meggyőződésünk,
hogy az önvizsgálat elmaradása a következőkben meg fogja
boszszulni magát”.
Hogy legalább az irodalom berkein belül ne
így legyen – talán ezért íródtak a sorozat további
darabjai. Ám kevésbé összeszedetten és módszeresen, és nem
annyira belső szükségből, mint inkább kötelességszerűen
– már a megjelenésük esetlegessége ezt sejteti. Eltérnek a
kéthetenkénti közlés ütemétől, előbb három, majd négy
hét múlva követi egyik a másikat, a legutolsó, a hetedik
részre pedig csaknem két hónapot, hét hetet várhatnak az
olvasók. Mintha kényszer vezetné a publicista tollát, az
önmagának való megfelelés, az önként vállalt feladat
teljesítésének kényszere. Így történhetett, hogy –
miként Budai Katalinnal beszélgetve értékelte („Lapszéltő
lapszélig írok”. Magyar Napló, 1994/6.) –
„egyelőre” beletört a bicskája annak elősorolásába,
hogy mi minden szerep volt, „amelyekbe magunk vagy még inkább
az előttünk járó pályatársak belekényszerültek”. A
kudarc okai között említette még, hogy a visszatekintésre
korai az idő; hogy az újabb nemzedékeket aligha érdekli az
egész; hogy a magyarázatkeresést, az értékelést
közvetlenül a második világháború után kellene kezdeni,
ám van-e neki erkölcsi alapja („hogy jövök ahhoz?”)
ítélkezni olyan korok és pályaívek felett, amelyeknek tán
még passzív tanúja sem volt. Különben is: „miért is
kérem én ezt számon magunktól, mikor a negyvenes évektől a
nyolcvanas évekig az irodalom viszonyát a hatalomhoz
Kelet-Európában átfogóan, kimerítően nem tisztázta
senki”.
A fejszéjét mekkora fába vágta (amibe
aztán beletörött a bicskája), ezen mindjárt a 2. rész
elején elámuldozott. Harminc év alatt egyetlen írását sem
„illette” annyi észrevétel, mint a Hajdu-ügyről szólót
– furcsállta, s még inkább, hogy némelyek azt vetették
fel: nem volt nemzedéktársa, nem dolgozott együtt vele stb.
„Aligha állíthatja közülünk valaki, hogy valamilyen
formában nem »dolgozott« vele” – hárította el a
támadásokat, mint aki magára veszi a(z író)világ bűneit, a
zsarnokságban „mindenki szem a láncban” elvét követve. A
közös bűn e tételezése és vállalása önkritikára is
vallhat persze, hiszen ha – a Renegátlástanul 7.
nyomán (Helikon, 1991/43.) – azt találgatjuk, hogy a
rezsimhez való viszonyt tekintve Szilágyi István hová sorolja
magát, akkor a három csoport közül egyet bizonyosan
kizárhatunk. Mégpedig azokét az értelmiségiekét, akik
rebellisként, ellenzékiként stb. szemben álltak azzal a – Vezércikk
megnevezte – „legextrémebb pártállam-változattal”,
amely „perfidül ötvözte a klasszikus fasizmus s a
legeslegmodernebb kori terrorizmus számos jegyét”. Hogy a
másik csoporthoz, a diktatúra hívei, apologétái közé
tartozott volna – korai, hatvanas–hetvenes évekbeli
publicisztikái alapján is egyértelműen cáfolható, hiszen
szinte elmondhatja magáról, hogy azt a szót: szocializmus,
kommunizmus, pártfőtitkár, le nem írta. A harmadik
csoportban, a „kívülállók” között lenne, bizonyosan, a
maga kijelölte helye: „igyekezett sem a hatalomnak, sem a
hatalommal való szembenállásnak nem elkötelezni magát”.
Köz- és szépíróként lehet ez a számvetés summája. Ám
másnak kell lennie munkahelyi státusa, az Utunknál több mint
két évtizeden át – 1968-tól 1989-ig – vállalt (viselt)
főszerkesztő-helyettesi posztja alapján. Betöltött szerepe
– a kívülálló helyett – legalább a „közvetítőé”.
Ahogy a sorozat 4. része fejtegeti (Helikon, 1991/31.), elég
világosan: „ha néhány írónak, művésznek sikerült is
saját »kívülállást« biztosítania, alkudott a műért (az
úgynevezett kívülálló művéért is) a kiadói lektor, a
folyóirat-szerkesztő, a színházigazgató, a
tárlatrendező” – nekik mintegy munkaköri kötelességük
volt a hatalommal érintkezniük. Ennek a „gyakorlatát” a
„technikáig” menően érdekes volna ugyan „mindenestől
aprópénzre váltani” – veti föl, ám a Renegátlástanul
önkritikája nem terjed ki az érintkezés kínos eseteinek
feltárásáig. A szerző alapállása e tekintetben a költőé:
amíg a világ ily veszett, irgalmas lesz magához. Hogy lehettek
bocsánatos bűnei, méltatlan melléfogásai – erre Csiki
László A jajdoni Szilágyi című kisportréjából
következtethetünk (Az író árnyéka, Kortárs Kiadó,
2007). A groteszktől „el egészen az abszurdumig”
sorakozhattak olyan helyzetek, mint amilyent a hajdani kolléga
említ: látványosan kirúgták „mindenféle állásból,
testületből, és a példát statuáló gyűlésen Szilágyi
Istvánnak kellett elnökölnie. Elmondta, hogy én vagyok a
legjobb pajtás, a legjobb szerkesztő, a legjobb író a
világon – tehát ki kell engem rúgni.” Az, hogy a
színjáték netán megviselte a fellépőket, pusztán sejthető
– a gyűlés után a kirúgottat a román kartársai hívták
meg vodkázni. S a magyarok?
A Renegátlástalanul írója nemcsak
önmaga fölött nem szeret pálcát törni. Talán azért is
törik bele a bicskája a vállalkozásba, mert mások felett
sem. A sorozat 5. része (Helikon, 1991/35.) Kántor Lajos 1968:
a harmadik kakasszó? című tanulmányával vitázva
azt a szövegidéző módszert tartja követendőnek, amelyik ha
lehet, nem köti szerzőhöz, „személyhez” a citátumot,
mert különben „méltatlanul járatunk le korosabb
pályatársakat (olyanokat, akik erre azóta rég, de esetleg akkor
sem szolgáltak reá); sőt, torzítunk el helyzeteket, pláne
ezek motivációit”.
A szerzőket nézve csodálkozott, „mennyire nem
volt kivétel”, amit először az Utunk három
évtizedének tanulmányozása után állapított meg (Szabálytalan
leltár – Utunk Évkönyv, 1977). Van viszont ennek a
seregszámlának egy olyan alapgondolata, amelyet kevésbé
kibontott formában már jóval előbb megfogalmaz, a
legkorábban tán Sütő András írói hitelességéről
elmélkedvén (Idézetek – Utunk, 1968/33.), aztán a
legszemélyesebben a saját pályakezdését felidézvén (Kóborló
évek – Utunk Évkönyv, 1985), a legkimerítőbben pedig
majd a nemzedékvallató, Balázs Imre József szerkesztette
kötetben (Vissza a forrásokhoz – Polis, 2001). A Renegátlástalanul
tehát e gondolat felvetését nézve közbülső állomás,
aminek abból a szempontból van jelentősége, hogy a sorozat
szerző szerinti kudarcát lényegében a következetessége, a
saját nézetéhez, alaposan végiggondolt tételéhez való
ragaszkodása okozta. Az, hogy a romániai magyar irodalmat a
rendszerváltozás után sem értékelte másképp, mint a
diktatúra kellős közepén tette – eleve kétségeket
támasztva, az önvizsgálatban lesz-e merész, újszerű elem. A
számvetés alapkérdése: mikor és kik szakítottak a
proletkultos szellemmel, a szocreál kötelmeivel, kiknek
köszönhető – ha volt – a Kántor Lajos által könyvcímbe
emelt (és szinte kizárólag a Forrás első nemzedékéhez
kötött) „korváltás”.
E fogalom helyett Szilágyi István az
„értékmegáradást” használja, s a „tova két
évtizeddel a második világháború… után”, azaz a
hatvanas évek közepe táján kezdődött periódust jelöli
vele. Nevek említése nélkül tévedésnek tartja úgy fogni
fel a „váltást”, hogy „mindent félresöpörve
fölviharzottak ifjú titánok, akik hozták új időknek új
dalait”. „Mindez korántsem így történt” – állítja,
hozzátéve, hogy a legbámulatosabb a negyvenes évek végén
meginduló, „a náluknál is jóval korosabb pályatársak
(néhol már-már szaltószerű) megújhodáskísérlete volt”.
Az az idő tájt, nagy ritkán közölt kritikái azt sejtetik,
hogy mindenekelőtt az Aréna szerzőjére, Méliusz
Józsefre célozhatott (Városnagy költemény – Utunk,
1968/14.), illetve hát a Röntgenkép címmel az Anyám
könnyű álmot ígér egyik részletét közlő
Sütő Andrásra. Ez utóbbit dicsérve – „a nyelv adta
irodalmi kifejezésbeli lehetőségekkel kevesen élnek” így
– azokkal vitázik, akik szerint könnyű ítéletet mondani
letűnt korszakok fölött, bemutatni, feltárni, leleplezni
hajdani visszásságokat. Az Idézetek (Utunk, 1968/33.)
amellett érvel, hogy talán a bajok „felismerése,
felismerhetősége is történelmileg determinált”, vagy ha
mégsem, „a szó kimondhatósága, a tények feltárhatósága
mindenképpen az”. A Röntgenkép „őszinte, írói
lelkiismeretlángja irodalmi életünket fölmelegíti” –
emelkedik a poézis magasába a méltatás, hogy aztán,
esztendőkkel később a Kóborló évek ugyancsak lírai
ihletettséggel két újabb művet emeljen ki. Senki sem
láthatta előre – mondja –, „hogyan fog majd zokogni a
Majom, vagy ha enciklopédiás lesz a Láz, hogyan vacogunk”,
és hát „közeleg Kohlhaas és Szervét, ha nem is lesz
könynyebb az álmunk általuk”.
Bálint Tiborral és Szilágyi Domokossal
együtt is kevés az a szerző, akire mint az
„értékrendváltás” kezdeményezőire tekint. Mondhatni,
fukar kezekkel mér a Renegátlástalanul 4., csaknem fél
évszázad maradandó terméséből mindössze Szilágyi Domokos
poémáit, Sütő hetvenes évekbeli drámaciklusát és Szabó
Gyula történeti tudósításfolyamát ragadva ki. A névsor
majd a nemzedékvallató beszélgetésekben lesz teljessé, itt
ismétli meg – maga is a Forrás első nemzedékének tagja
–, hogy nemcsak ők leltek rá a „tabuk-tiltótáblák
kerülgetésének útjára”, hanem „ebbe az
akadályversenybe” az előttük haladó nemzedék is
benevezett. Ennek az elismerése magával vonta – ahogy erről
a 6. részben olvashatni (Helikon, 1991/36.) – a második
világháborút követő korszak írói-művészi
magatartásának, szellemi beállítottságának,
szerepvállalásának vizsgálatát is. Vagy inkább, ahogy maga
a szerző minősíti, a „nagyobbrészt csapongva összehordott,
s elég keresetlen vonásokkal rögzített korjellemzők”
számbavételét. Az összegzés szerint nincs ok kételkedni,
„az adott történelmi szakasz meggyőződéses
szolgálattevőivel állunk szemben”, és a korabeli
magatartások sokkal tanulságosabbak, mint a művek. A tanulság
pedig – az 5. rész szerint –, hogy a ’60-as évek
végére a pályatársak azt tudták mondani, „ne tovább!
ebből elég volt”, s ezután „immár tehetségünket nem
csődöt mondott ideológiáknak s apparátus-elvárásoknak
rendeljük alá”. S a magatartás-vizsgálatok itt véget is
érnek. És aligha azért, mert különben folytatni illenék
későbbről, a legextrémebb pártállam idejéből is, hanem
mert egy irodalmat mégiscsak a művek minősítenek. És ha –
okos érveléssel – bizonyítható az értékek megáradása,
akkor a számvetés tanulsága a régi – transzszilván? –
szentencia lehet: teher alatt (nő) a pálma. A gyöngy és homok
metaforájával már elő sem hozakodva. Azzal azonban igen, hogy
a sorozatcím mégsem talál a romániai magyar írók javára. A
diktatúrák tobzódása idején sem lettek se renegátok, se
gátlástalanok.
Pro domo, avagy
Mozikavalkád
A sorozat talán e belátástól
indíttatva fordul az intézmények szerepének elemzéséhez.
Előbb azokat a „műintézeteket” veszi górcső alá –
már a 4. részben –, amelyek sohasem nevezték cenzúrának
magukat, noha évtizedeken át legalább kettő volt belőlük.
Hozzájuk kötődve a folyóiratok „irányulásbeli”
kérdéseit boncolgatja, e bürokrácia teremtette melléknévvel
is jelezve a stílus ironikus kacskaringóit. Az úgynevezett
sajtóigazgatóság volt az egyik cég, pecséttel, pontos
hatáskörrel; a kommunista párt helyi propagandaosztályának
sajtóirodája volt a másik, ahol inkább instruáltak, mintsem
cenzúráztak. Az utóbbi az előbbit sosem rendelhette maga
alá, annál is kevésbé, mert ez a belügyhöz tartozott. A
publicista, úgymond, az anyavállalat hőskorát idéző név
után Dömének becézi, tevékenységét „pirosceruzás
gyakorlatként” összegezve, amikor is az írószerszám
pontosan lajstromozott szavak, kifejezések kihúzására (pl.
székely, földgáz), nemkívánatos jelenségek, tartalmak –
bikkfanyelvi tömörítéssel – „előnemfordulhatására”
szolgált. A cégek egymással, majd a szerkesztőségekkel való
együttműködése megannyi abszurd helyzetet idézett elő,
közülük talán a legbizarrabb kérés, hogy „szabad
legyen nem közölni”, amit részben már jóváhagytak. A
publicista végül így ítélkezik: „Kevés undorítóbb
lényt hordott a föld a hátán a kacsingató, meakulpázó
cenzornál, aki biztosítani igyekezett afelől az írót, hogy
ő is ember, sőt intellektus, hisz, lám, minden kihúzott
sorért vérzik nekije a szíve.”
A „folyóirat-kultúra korabeli nyomorát”
a művészeti élet más területeitől lehetetlen persze
elválasztani – a „párt propagandaapparátusa” mindenütt
vigyázott a marxista ideológia érvényesülésére, dilemmát
a legtöbbször azzal okozva, hogy a hatalom ereje teljében
engedékenyebb, vagy épp hogy a gyengeség jele a tolerancia. A
különböző művészeti ágak, múzsák „igénybevettség”-mértéke
eltért ugyan egymástól, a szocialista „eszmék”
terjesztése mégsem kizárólag írásbeli feladat volt. Az
alkotási szövetségek a nyolcvanas évekig, míg „végképp
megtérdelteti őket a diktatúra”, egyben az ellenzékiség
fészkei is, olyannyira – s ezt korábban az Íróközgyűlés
1990. április 18–21. című beszámoló is (Helikon,
1990/17.) fölemlegette –, hogy az Írószövetség
választmányi gyűléseit már 1981-ben betiltották, később
az úgynevezett operatív vezetőség sem ülésezhetett. Az
úgynevezett szocialista, kulturális miliő jegyei az idők
során, negyvenöt év folyamán lényegében maradéktalanul
föllelhetőek – a változás legfeljebb annyi, hogy mikor
melyik kap nagyobb nyomatékot, mindig az olyan fogalmak
rovására, mint a 6. rész idézte „humanizmus”, amelyre az
a sors vár, hogy „erkölcsi kopásra ítéltetve
elkerülhetetlenül ott rozsdásodjék, s verje föl a gaz a kor
által elnyűtt s levetett többi fogalomhulladék között”.
Az előadásmód e köznapi szemléletessége érzékelteti, hogy
a legnagyobb terhet az irodalmi lapok cipelik – s bizonyosan
nemcsak az ötvenes évek legelején, hanem egészen a
rendszerváltozásig. Mert ha – a 6. rész példáival élve
– Toldi Miklóssal a hatvanas évektől már nincsenek is
bajok, hogy anarchikus természet, hogy kulákcsemete volna
(mint: volt), a Nyugat lírikusai, Adyt kivéve, sokáig
„nyavalygó polgárok”, József Attila öngyilkosságával
mindvégig nehéz elszámolni, s tán máig „nincs olyan magyar
fasizmus, mely ne Németh László műveibe torkollna, vagy ne
belőle lenne eredeztethető”.
Ötven esztendő együttszemlélése végül
azzal a megállapítással zárul, hogy a romániai magyar
írótársadalom a két történelmi fordulat pillanatában –
1945-ben, illetve ’89-ben – „majdhogynem egy emberként
állt ide vagy oda”. Előbb azzal tűnt ki, hogy
„sebtiben igyekszik” az új ideológiát elsajátítani,
utóbb pedig tartózkodik, „sőt fázósan viszolyog”
bármiféle ideológiáktól. A háború után nem vitatja az
uralmon lévők jogosultságát és hozzáértését, a
szocializmus bukása után viszont gyanakvás kél benne az új
hatalom gazdáival szemben. Fontos eltérés, hogy korábban
szemben áll a lakosság nagyobb részének
„beállítottságával”, napjainkban ellenben az
„írástudó-bizalmatlanság” nagyjából összhangban van a
lakosságéval, romániai magyar vonatkozásban mindenképp. Az
sem közömbös, hogy hajdan Kelet felé kellett „tekinteni”,
most meg „szaladnánk fejvesztve az ellenkező irányba. Nyugat
felé”. S a jellegzetes zárójeles, hátravetéses kommentár
ehhez, említetlenül Ady komphasonlatát használva:
„(Kérdés: ez után a Kelet–Nyugat ingajárat után mikor
fogunk megérkezni haza. Vagyis oda, ahol épp vagyunk. Eközben
is.)” A különbségek sorolása végül eléri a sajtót is:
régen rajongó volt a hangja, ma visszafogott, „amolyan
szegényrokon-nyekergés”. Különös különbség,
bizalmatlanságra valló, amikor többségiek firtatják – az
íróközgyűlésről tudósító cikk fölvetette már –, hogy
a kisebbségi lapok, miközben „e nagylelkű közösség
millióit” költik el, közleményeiben „vajon nem bújnak-e
meg revizionista szikrák”.
Pro domo, avagy pénz beszél? –
kutatta a (nemcsak a kisebbségi) kultúra „megélhetése
hovatovább egyre nagyobb titkát” az a cikk (Helikon,
1993/8.), amely mintegy foglalata lehetne mindannak, ami a
hetilap főszerkesztőjét szinte megbízatása első
pillanatától nyugtalanította, odakényszerítve minduntalan az
alkalmi publicisták közé. Mert a Krónika és a Renegátlástalanul
után elvétve ha jelen van írásaival, hosszú-hosszú
hónapokon át egyetlenegy közlése sincs. Vagy ha mégis, akkor
két témában merül ki, merül el. Az egyik a pro domo,
azaz a saját érdekét képviselő, mondhatni belső
használatra készült felszólalás, fogalmazvány – ahol a domus
természetesen a Helikon, a lap. A másik terület a film: a
rendszerváltoztatás után Budapesten rendezett szemléknek
egy-két év kivételével megbízható krónikása, alapos és
szigorú kritikusa. S aligha akad, egyetemlegesen, még egy jeles
író, akit hozzá hasonlóan gyötört, kínzott volna
közvetlenül egy szerkesztőség, közvetetten pedig a magyar
irodalom sorsa, jövője. De olyan se igen, aki ennyire
kitartóan figyelte volna a filmművészet hazai törekvéseit.
Házi használatú, vagyis nemegyszer csak a
lappal kapcsolatos fejleményekről – alakváltoztatásról,
előfizetési díj emeléséről, számok kimaradásáról,
terjesztésről stb. – szóló cikkei egyikét maga nevezi
„beszámolónak”, ám ez a tényközlő jelleg nem gátolja
meg, hogy legalább két tényezőre visszatérően rá ne
irányítsa az olvasó figyelmét. Az egyik, amit korán
megjósolt, az irodalom s általában a művészetek iránti
érdeklődés fokozatos „leépülése”, az írott szó
tekintélyén esett csorba. A másik – miként ezt a „Vajjon
lehet-e jobbra várni?” is taglalta (Helikon,
1993/1.) – a „túlélés, a fennmaradás”, az intézmények
megtartása. Miközben mind fenyegetőbb fogalmak honosodnak meg
a közéletben, s „oly gyalázatos szenvtelenséggel íródik
le az »etnikai tisztogatás«, mint alig egy éve a
»környezeti ártalom«”, aközben igyekezni kell távol
tartani a „megmaradásunkra rákérdező kételyeket”. Ezért
hívott fel már egy évvel előbb, félretéve mindenféle
értelmiségi „szemérem- és szégyenérzetet”, hogy aki
csak teheti, alapítványok, vállalatok (és nyilván
magánszemélyek is), támogassák a két romániai magyar
szépirodalmi folyóiratot. Ha ma veszni hagyjuk „a maradék
anyanyelvű művelődési intézményeket – a könyvkiadást, a
lapjainkat s az iskolát –, nemzetiségünk a harmadik
évezredre értelmiség nélkül marad” (Újrakezdés
– veszteségekkel. Helikon, 1992/3.). A tét tehát a
megmaradás, ami a pontosságával mindig is kitűnő
publicistát a Pro domót írván arra indítja, hogy
kiszámítsa, egy lappéldányhoz szükséges papírnak mennyi a
súlya (kb. 8 deka) s az ára, és hogy aránylik mindez az
összes költséghez stb. Az önmagában mulatságos
aprólékosság akkor kap mélyebb értelmet, amikor a lapjáért
aggódó főszerkesztő hirtelen a Román Kommunista Párt
nyolcvanas évekbeli tagdíjaival hozakodik elő, eljátszva
azzal a gondolattal, hogy ha a magyar nemzetiségűek
önkéntesen legalább ennyit összeadnának, „most már
megmaradásunk céljaira”, akkor nemcsak lapokra futná
belőle, hanem „leszakadó szórványaink valamennyi iskolás
gyerekét is internátusokba költöztethetnénk (…). Mi több,
alighanem egy új Bolyai Egyetem alapjait is lerakhattuk
volna.” Önmagunk megsegítéséről is „lenevelődtünk”
– érzékelteti az igekötő gunyoros megválasztásával azt a
kétségbeejtő helyzetet, hogy egész ország, fél
Kelet-Európa „forgatja a fejét s nyújtja a markát, hátha
belepottyan valami”. Régibb idők példáit – Lánchíd,
Mikó Kollégium, Mátyás- meg Wesselényi-szobor stb. –
sorolva kérdezi, „maradandó értékek megteremtésében ugyan
ki segített nekünk”.
Egyetlen rozoga tank árából száz évig
prosperálhatna a Helikon – hangzik a poén, a kornak
arra az ellentmondására célozva, amely már a Van baj,
elég glosszaíróját is nyugtalanította (Helikon,
1991/4.). Nevezetesen, hogy a világban minden változás
ellenére a hadiipar maradt a „leghúzóbb gazdasági
ágazat”, és hogy a Perzsa-öbölbe sereglő szövetségesek
vajon akkor is felvonulnának egy kis ország függetlensége
ügyében, ha ott nincs „fölös kőolaj”, s
fegyvervásárlásra sem futja egyhamar. Egy másik öböl keleti
partjára gondol, Európa északi részére, ahol „épp most
tipródik el három kicsi ország függetlenségvágya, és senki
sem segít”. A glossza egyébként azon kevés írás közül
való, amelyik közvetlenül politizál. Ez idő tájt még az
útirajzáról mondható el ugyanez (Észak-német tücsök
és bogár – Helikon, 1992/7.), ahol a Göttingában
tartott előadásának azt az óhaját emeli ki, hogy vajha
ugyanannyit áldozhatnánk „pusztuló etnikumok, kivesző
embercsoportok, nyelvjárások, identitásfoglalat-szokások
megmentésére is”, mint amennyit a tengeri emlősök,
jegesmedvebocsok alkalmas környezetbe helyezésére. A politikai
véleménynyilvánítást tekintve e két publicisztika mellé az
a cím nélküli vezércikk tehető (Helikon, 1993/3.), amely az
RMDSZ III. kongresszusán megválasztott elnököt, Markó
Bélát (mint legrangosabb lírikusaink egyikét) köszöntve azt
reméli, hogy számára a szabadság és a túlélés nem lesznek
egymást kizáró „létezésevidenciák”, továbbá pedig nem
fog megfeledkezni a legfontosabbról. Arról, hogy „minden
lázas útkeresésen és önmeghatározás-kísérleten túl
végül is a Romániában élő magyarság anyanyelvi és
műveltségbeli meghatározottságú együvé tartozása és
egyben maradása a tét”.
Szilágyi István nyilatkozatainak,
vallomásainak ismeretében különös újra és újra effélét
olvasni. Hiszen – például Budai Katalinnal beszélgetve –
maga hívta fel a figyelmet arra, hogy a Kő hull apadó
kútba ötszázvalahány oldalán egyszer szerepel a szó, magyar,
és hogy szkeptikusan viszonyul az otthoni létezésükhöz,
„utóvédharcnak” tekinti az egészet, a helyben maradásnak
semmi heroizmusát nem érezvén. A camus-i helyzet áll hozzá a
legközelebb, mondja, A pestisből: „aki még járni
bír, az fogja meg a hordágy végét, és cipelje”. Így,
ebből a heroikus pesszimista alapállásból érthető és
ítélhető meg, ha – eltérve attól, hogy nem szoktak
reagálni „a román sajtó szenzációnak szánt
csámcsogásaira” – kommentárral ellátva újraközli az
egyik bukaresti napilap összeállításának azt a részét,
amelyben tizenegy magyar íróról, köztük róla magáról
készült egykori állambiztonsági jelentések is szerepelnek (Az
a kartoték. Helikon, 1995/20.). Határozott véleménye,
hogy noha a dossziélapok a tegnapnak íródtak, közreadásukkal
a mának akarnak üzenni valakik, ráadásul úgy, hogy a román
írótársaikéval összevetve az „üzenet-lóláb”
nyilvánvalóan kilóg. A névsor, rajta kívül: Bodor Pál,
Bálint Tibor, Fodor Sándor, Gáll Ernő, Kántor Lajos,
Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Veress
Zoltán és Gálfalvy Zsolt – itt feltűnő Domokos Géza és
Sütő András hiánya. Nekik – szól a magyarázat –
ugyancsak lehetett a rovásukon, „Sütőnek akkor már
bizonyára testesebb volt a »doszárja«, mint
bármelyikünknek”, csak bizonyára más, magasabb fórum
számára készült. S hogy mi van azzal a lólábbal? A
kommentár végkövetkeztetése: majdnem mindenkinél „ott
szerepel, hogy mi nem értünk egyet az ország nemzetiségi
politikájával, ellenséges, irredenta magyar körökkel tartunk
kapcsolatot, ragaszkodnánk az anyanyelvi oktatásunkhoz,
egyszóval rohadt magyar nacionalisták vagyunk. S lám, ezt már
akkor lehetett tudni rólunk, tizenöt évvel ezelőtt. Hát még
azóta, mára hová nőhettük ki magunk.” A Magunk
gravámenje című, terjedelmes panaszát ugyan több mint
két évvel később veti papírra (Helikon, 1998/1.), ám arról
az alapvető jogsérelemről már itt beszámol, hogy „ma is
lehallgatják telefonjainkat, átvizsgálják a postánkat”.
Hogy legyenek hát jóhiszeműek, mikor régóta tisztában
vannak vele, kisebbségben jó lépés aligha képzelhető el,
politikai szervezetük is elkerülhetetlenül – bravúros
szóösszetétellel kifejezve – csak
„kényszerpályabérlő” és bűnbakjelölt tud lenni (Gazdátlan
késztetés. Helikon, 1997/1.). Megalázó helyzetek
sokasodnak, és nincs hova fellebbezni. A gravámen például
részletesen leírja, mintha igazi bíróság elé kerülhetne, a
Helikon kiebrudaltatásának és ellehetetlenítésének
történetét. Azt, egyfelől, hogy a polgármesteri hivatal nem
újította meg a bérleti szerződésüket, „menjünk a
szemünk világába”, szólították fel őket, de mert nem
engedelmeskedtek azonnal, következett a karhatalmi
kilakoltatás. „Rendőrosztagi segédlet, falból kitépett
komputercsatlakozók – megannyi kultúratámogató
önkormányzati gesztus, mert ugye, mit keres Kolozsváron egy
magyar irodalmi folyóirat a Zsigmond-kori várfalak (ma már
csak »virtuálisak«) vonalán belül.” És hogy mit keres,
mármint az új helyén? Ha a rég dédelgetett terve, hogy
szótárakat, valamint irodalom- és nyelvoktatást segítő
kézikönyveket adjon ki, dugába dőlt, más pénzforrások
után kényszerül nézni, főleg, hogy a szerkesztők se láttak
háromnegyed év óta fizetést. Mi mást vállalhatnak, mint
hogy szellemi fogyatékos gyermekek számára készítenek
iskolai feladatlapot – „Lászlóffy Aladár rajzolta a
nyuszit, a mackót s a hét törpét”. Ez se hoz persze –
továbbra is a közönséges köznyelvi fordulatokat idézve –
a konyhára sokat. Legalábbis nem eleget ahhoz, hogy – több
cikke példálózik vele – érvényes legyen a Kós Károly
kiadói gyakorlatától a Domokos Gézáéig fennálló
ár-kánon: egy vidéki napilap ára egyenlő egy tojáséval,
egy átlag könyvé egy kiló húséval, a lexikoné meg egy rúd
téliszalámiéval stb. Talán – függeszti fel a sérelmek
elősorolását – segítene „az a diszkréten önsajnáló
magunkriszálás, hogy ó(h), mi e régió kortársi
irodalmáért mennyi áldozatot hozunk”. De
„fontoskodhatnék, fennforoghatás-kényszer, sem más
nagymérvűsködés” nem jellemzi őket. Így hát a Helikon
szorgosan tanulja a máról holnapra élés leckéit. Ahogy a
főszerkesztő a bécsi Bornemisza Társaság irodalmi
gálaestjén 1998 áprilisában mondta, mielőtt
példaértékűnek nevezte, hogy a Magyar Írószövetség
jóvoltából szorosabbra húzhatókká váltak a szellemi
együvé tartozás szálai: „a baj csak az, hogy a magyarság
anyaországtól elszakadt nemzetrészei más-más jégtáblákon
egyensúlyoznak, inognak; nagyobb részük elmaradozókon,
távolodókon” (Távolodó jégtáblákon. Helikon,
1998/11.).
Szilágyi István „filmkritikusként” is
mindenekelőtt a közös gondokat lajstromozta, s hozta szóba.
Ám elsősorban azokat, amelyek alapján e „hetedik
művészet” rokonítható a többivel. Pontokba szedve
rögzítette például, hogy a kultúrának hátat fordító
közönség figyelmét milyen módon próbálják visszaszerezni.
Van már minden – írja a Magyar film – 1994 (Helikon,
1995/6.) –, „maffia, nehézfiúk, leszbikus szubkultúra
(szem-szájnak ingere…)”, egyúttal azt is tanúsítván,
hogy az ironikus tárgyalásmód cseppet sem változik, a cikk
felhozta „állig gombolt kedély” itt is borzolódhat a
stílus „meghökkentő fintorain”. A mozinéző kegyeit
kereső mellett a heccelő, a fügemutogató stílust elemzi,
majd azt az alkotói attitűdöt, mely szerint a művész járja
csak a maga útját, nem törődve piaccal, közönséggel. Ezt a
Mozikavalkád szerint leginkább még a
dokumentumfilmeknek tudja megbocsátani, hiszen – mint írja
– ezeknek a túlsúlya, „megáradása” a rendszer- és
korszakváltások éveiben természetes jelenség. Almási
Tamás, Sára Sándor, Sólyom András munkáit egyaránt
dicséri, de a számára is fontos vállalkozás Gulyás Gyula
és Gulyás János Széki lassúja, amely a paraszti
kultúra, a közösségi életmód és szokásvilág
továbbörökítését kísérelte meg. Mindazonáltal a
„szertelen beszámolókban” a dokumentumfilmekről kevesebb
szó esik, aminek egyszerű oka is lehet: kevesebbet néz
belőlük, inkább a játékfilmeket üli sorra. Hogy melyikből
mennyit, hány órányit – önmaga statisztikusaként
többnyire ezeket az óraszámokat is rögzíti. Van azonban egy
másik ok is, azon túl, hogy a televízióban számít majd e
„nem fikciós” alkotások sugárzására: nincs ínyére –
és ezt a kivételként emlegetett Elek Judit-film, az Egy
szabad ember – Fisch Ernő élete kapcsán hozza szóba –
a szemléletük. Az, hogy „mindig túlteng a társadalmi,
nemzeti önsajnálatunk (leépülés, pusztulás stb.), s az ún.
jövős ügyeket legtöbbször egy-egy megszállott fantaszta
peremre szorított buzgalma képviseli” (Kapkodjuk a
fejünk…). A kivételre itt is ráirányítja a figyelmet:
örvendezik a Dunai exodusnak – kár, hogy nem nevezi
meg a rendezőt –, mert „a Duna-tájon élők sorsáról
sohase láthattunk ilyen őszinte dokumentumot”, megérdemelte
hát a díjat.
Az évenkénti szemléző egyébként
következetesen beszámol a díjazottakról. Örvend Sopsits
Árpád (Videoblues) sikerének, Szabó Ildikóénak (Gyerekgyilkosságok),
de a csalódásait sem rejti véka alá, ha például az általa
a Vasisten gyermekei óta sokra tartott Tóth Tamásnak a Natasáját
nem értékelik kellőképpen. Ugyanígy sajnálja a hasonló
sorsra jutott Can Togayt, az Egy tél az Isten háta mögött
filmszalagra fogalmazóját. Megütközik azon, ha egy olyan
„rangos” alkotásnak, mint a Witman fiúk, megosztott
fődíj se jut. Ezért „akadtunk ki” tavaly, emlékezteti a
nézőt, fölsorolva azokat a nemzetközi díjakat, négyet,
amelyekkel a külföldiek később a filmet jutalmazták. S ez a
kritikusra nézve is fontos közlemény: mutatja, hogy a hetedik
művészet értékei iránt nem csak Pesten és nem csak egy
hétig érdeklődik.
Ennek tanúsítója már önmagában az is,
hogy kritikasorozata a művek ismertetése és értékelése
mellett szinte mindig tipizál is, kiragad általános, több
alkotásra és alkotóra jellemző sajátságokat, ismétlődő
technikai megoldásokat, epikai-elbeszélői elemeket. Szereti
például a kedvelt helyszíneket csoportosítani. Ismételt
kifogása, amit legelőbb a Mozikavalkád nyomatékosít
(Helikon, 1993/6.), hogy a kamera „látóköre”
beszűkült, legtöbbször „beszorul” a fővárosba, és hogy
az „untig-sztereotip” terek, a vasútállomás, a söntés, a
kórházi intenzív osztály, a háló, a fürdőszoba mellett
újabban szinte kötelező módon jelenik meg a templombelső, az
oltár. Egy fél évtizeddel később azon fintorog, hogy a
gyűjtőtó vizéből fölágaskodó bözödújfalui templomot
három rendező is felfedezte, azaz „ugyanazt a kottát
nyálazzák egyszerre többen is” (A harmincadik. Helikon,
1999/6.). Osztályoz aztán a filmek kedélyállapota alapján
is, és mert „meglehetősen nyomottnak”, rosszkedvűnek,
harapósnak találja a többséget, szinte lelkendezve méltatja
a kivételeket. Koltai Róbert Sose halunk meg
„nyűhetetlen illúzióhajhász kisemberének” történetét
éppúgy, mint Jancsó Miklós „fölszabadító hatású”
filmjét, mert egyáltalán nincs ellenére, hogy a Nekem
lámpást adott kezembe az Úr Pesten „a bolondját akarja
járatni” a nézővel, fügét mutatva a „miesnapi
gondtehernek”, vagy hogy a morbid lesz a komikumforrás. Az
idős mester „poénos posztmodernül is jobban tud, mint
számos ebben fáradozó ifjabb pályatárs” – jelenti ki A
harmincadik. Ezt a véleményét erősíti meg,
„blődli”-remeklésnek minősítve a következő filmet, az Anyád!
A szúnyogok-féle „újabb szellemi hancúrt”, ahol
„Jancsót öli a csúfság, szórakozik velünk” (Keskeny
a szalag, széles a való. Helikon, 2000/7.).
Rossz néven veszi viszont, ha a mozi körüli
„fontoskodók”, a forgalmazók és egyéb „menedzser
jótevők” szórakoznak a közönséggel – vagyis szemléi
során figyel a reklámra, a plakátdömpingekre,
szórólapáradatokra, és figyel a nézőre, a fogadtatásra is.
Maró gúnnyal intézi el, hogy az efféle rendezvények háza
táján sűrűn megfigyelhető „valami lappangó sanda
igyekezet”, a törleszkedőké, az egyik filmet futtatóké, a
másikra pedig legyintgetőké. Karikatúrafigurák szinte
mindahányan, ahogy az „orvfintorgók és bérfumigátorok”
is, ezek a különös képződmények, akiknek főnévi alakját
hiába keresnénk a szótárakban, a gúnyos kedvű kritikus
adott karaktert nekik, hogy e furcsa szócsinálmányokból a
végén kislexikonnyit lehessen összegyűjteni. Ám hogy a
machinátorok mi mindenre képesek, a kritikus nem győz
csodálkozni. Az egyik alkalommal azon, hogy sikerült
„bepasszírozni megosztott fődíjasnak a Csinibabát”,
a másikkal meg a Glamourt. Jancsó Miklós
szállóigének számító szlogenjét idézi velük
kapcsolatban: „Díjat az kap, akinek adnak”. Tímár Péter
filmje főbajának nem azt tartja, hogy „olcsó hacacáré”,
hanem hogy „megpróbált már-már »népi hőst« agyusztálni
egy jó öreg háztömbfelelősből, a hatvanas évek elejének
ezen pocegértenyészetéből, akinek – az ’56-os
pufajkásjárások után (ki ne emlékezne rá) – »gondjaira«
bízták a megfélemlített városlakót” (Kapkodjuk a
fejünk…). Gödrös Frigyes rendezése előtt annyi
mindennel puhították a médiát, a „nagy BUMM” mégis
elmaradt, mert „valahogy hibádzik” az ötletek
kötőanyagának szánt könnyed irónia, hozzá még a
főszereplő-választás is hibás (Keskeny a szalag, széles
a való).
A szemlebeszámolók visszatérő szempontja,
hogy hány forgatókönyv alapozódott irodalmi művekre.
Furcsállja, ha másfél tucat játékfilm közül mindössze egy
kötődik íróhoz, s hogy végképp „megneheztelt” a film a
történelmi múltra, mintha történelmi regény nem is
létezne. Ugyanakkor lelkesedve szól a Molnár György rendezte,
Esterházy Péter regényeiből „származó” Anna filmjéről,
értetlenül állva az előtt, hogy a zsűri figyelemre sem
méltatta ezt az alkotást. A lehetséges okokon morfondírozva
felvetődik benne, csak nem az volt tán a kifogás, hogy a nő
és férfi együvé tartozásának morális tétje van, vagy azt
tartották rendhagyónak, hogy „a nonstop hancúrból gyerekek
születnek, feltehetően egészségesek”, s „valahol mindez
beletartoznék abba a bizonyos »nemzetlátás«-pakliba” (Mozikavalkád).
Hogy nem önmagában az adaptáció tényét méltányolja, azt
akár Tarr Béla filmjének, a Krasznahorkai László
regényéből készült Sátántangónak a
„rendhagyások” közé sorolása (Magyar film ’93.
Helikon, 1994/6.) vagy a Mészöly Miklós-kisregényt alapul
vevő Filmmel kapcsolatos észrevétel is tanúsíthatja,
noha nemcsak ebben az esetben feltételezi a néző
szellemi-érzelmi állóképességének túlbecsülését. Az sem
hízelgő, hogy vakmerőségnek tartja Deák Krisztina tettét, a
Jadviga párnáját filmre vinni, s benne a „felfűtött
szenvedélyek premier plánját” közrevevő történelmi
háttér tapétázott voltáról beszélni. Tetszett mindenkinek
a film, „aki nem olvasta a regényt” – közli, és e
félmondata kritikusi magatartása alapvonásáról árulkodik: a
forgatókönyvek alapjául szolgáló művek ismeretében
méltat, bírál. Csendes megrendülésre és némi
veszteségérzéses rezignációra a Pacskovszky József rendezte
Esti Kornél csodálatos utazása is ezért
késztetheti, tűnődvén, „hol s mikor adott túl rajtunk ez
az Európa”, s hogy mivé lett Esti Kornélok nélkül, „akik
hajdan oly magabiztos eleganciával suhantak át állomásain”.
Nemcsak olvasmány-, hanem valóságélmény is fűti a sorait,
amikor a valamikor az Utunkban közölt Bodor Ádám-novella, A
részleg vagy amikor a Csiki László-elbeszélés, a Kínai
védelem filmváltozatáról elmélkedik. Az egyik
legkeményebb film, amit valaha látott, a „nyers
megfellebbezhetetlenség és a környezetidegen törékenység
»dialógusa«” – írja a Gothár Péter rendezte
előbbiről. Ihletetten szakszerű elemzését azzal a szomorú
poénnal zárja, hogy az alkotásra az egyik körúti moziban
állítólag negyvenhét néző volt kíváncsi (Kapkodjuk a
fejünk… Helikon, 1998/5.). A Tompa Gábor rendezte másik
alkotás ismertetésekor se kertel, kijelentvén, filmélményt,
„melyet ennyire magunkénak érezhettem”, még sosem kínált
egyetlen „moziderbi” sem, és hogy külföldi kollégái
elfogultnak ítélték lelkesedését. Nem restelli, de a
hadifogoly-történet neki „külön is üzent”, családi
emlékeket bolygatva föl. A filmben szerinte vannak ugyan
„megoldatlanságok”, ám nem tartja kizártnak, hogy
sikertelensége mögött a színházi rendezővel szembeni
ellenérzés, féltékenység is megbújhatott.
Szemle-szemle szertelenül – ez a
játékos alcím többé-kevésbé illik tán mindegyik
sorozatdarabra, egyre azonban bizonyosan nem. Arra, amelyik azzal
is kiválik a többi közül, hogy mindössze egyetlenegy
filmről értekezik, ám erről nagyobb terjedelemben, mint
korábban a másfél tucatnyi alkotásról együttvéve. Az igen
alapos érvelésű, különböző szempontokat ütköztető, a
kritika elemeit a vallomáséval és a történettudományi
esszével, sőt a vitairatéval is elegyítő dolgozat egy
„tipikus globalizáció kori vállalkozásról”, Szabó
István „nemzetközi marketing-háttérrel készült”
koprodukciós alkotásáról íródott. A Napfény íze
és statisztériája (Helikon, 2000/8.) a címében is
ítéletet hordoz: a mellékszereplőkre, jelentéktelen alakokra
való utalás azt kifogásolja, hogy a filmben jobbára csak a
helyszínek, a háttér és a statisztéria hazulról hozott, és
hogy a róluk alkotott kép nemcsak kedvezőtlen, hanem
„igaztalanul egyoldalú” is. A zsidó származású család
történetében főként az látszik, hogy „leghűségesebb
csatlósként” (’30-as, ’40-es évek), majd „legjobb
tanítványként” (Rákosi-korszak, ’50-es évek) mi
hitványság telik ki tőlünk, magyaroktól” – szól nagyon
határozottan Szilágyi István bírálata. Véleményének
szigorú kifejtéséhez bátorítást kaphatott attól a György
Pétertől, aki a Sorsválasztók című kritikájában
maga is több ponton vitatta a mű történeti hűségét,
hitelét. A legtöbb ponton egyetért vele, legyen szó a mű
didaktikus voltáról, „asszimilációkritikai tézisének”
igazolásáról, a második világháborús események hézagos
említéséről, az ÁVH tevékenységének afféle
bemutatásáról, mintha az erőszak nem a magyar társadalom
egészét sújtotta volna. Azzal a véleménnyel sem vitázik,
még ha egy részét „erősen túlzónak” tartja is, hogy a
Sonnenschein-Sorsoknak a „nem zsidókkal, azaz mindennapi
magyarokkal való kommunikációja vagy teljes egészében
hiányzik a filmből – illetve a hű cselédre korlátozódik
–, vagy ami ennél is rosszabb: mindenekelőtt és teljes
egészében a zsidó–nem zsidó lét kérdéseire
korlátozódik”. Hogy a mű utolsó harmadában a magyar
„elem” és környezet szinte kizárólag ellenséges legyen
– a kritikus szerint „viszolyogtató érzés” észrevenni
az efféle tipologizálást.
A Helikon szerzője több ponton követi
az Élet és Irodalomét, mint ahánynál eltér tőle. Ám ezek
egyike a film legalapvetőbb kérdésében mutatkozik meg: a
magyarság történelemszemléletének dolgában. Saját családi
tragédiájának, édesapja elvesztésének történetét mint a
gyásznak gyűlöletbe való átfordulását elemezve jut el
ahhoz a másutt is szinte rögeszmésen hirdetett tételéhez,
hogy a szomszédságban élő népektől a
történelemszemléletünk különböztet meg a legvilágosabban
(illetve hát, a játékos szerzőt követve, a legsötétebben).
Furcsa „etno-szkizofréniás tüneteket” vesz észre
magunkon, a magyarokon, s nem tagadja, kisebbségi tapasztalatai
csak növelték az erre való érzékenységét. Mert azt kellett
észlelnie, azzal kellett szembesülnie, hogy míg a szomszédok
„szívós következetességgel igyekeznek fölmenteni
elődeiket bármi hajdan volt gyarlóság vádja alól”, addig
mi „a magunk-vádolásban vagyunk következetesek”.
Zárójelben jegyzi meg, de nyilván fontosnak tartja
hangsúlyozni, hogy a kíméletlen önostorozásunkkal csak
megkönnyítettük a szomszédok dolgát, akik – és ezt is
szinte megszállottan mondja újra meg újra – nem szeretnek
bennünket, és történészeikkel, politikusaikkal együtt
nemzetük minden nyomorúságáért évszázadokra visszamenőleg
minket okolnak. „Valahol nagyon megtanultuk – túlontúl a
magunkévá emésztettük –, hogy egy nép, egy nemzet
története a másokkal szemben elkövetett úgynevezett bűnök,
méltánytalanságok története is” – veti föl, ezt „a
magyar-bűneinkért-lakolunk tudatot” a zsidóság
„maga-múltja-szemléléséhez” nagyban hasonlónak tartva. A
különbség minden bizonnyal az önbecsülés és az
önbecsmérlés arányában mutatkozik meg.
A szemléző A Napfény ízét
voltaképp azért marasztalja el, mert egyoldalú, előítéletes
szemléletével a magyarságot mint a saját történelmében
statisztáló tömeget láttatja. S ezen a képen csak rontanak
az ábrázolásmód következetlenségei, „törései”, a
montázsszerűen beiktatott archív felvételek, az
áldokumentum-részletek, a narrátor mindentudása, a jellemrajz
sutasága, a lélekteremtés felszínessége. Mindezek
szóvátétele azért lényeges, mert a film művészi hitelét
kétségbe vonva itt is bizonyossá válik, hogy Szilágyi
István elemzési szempontjai és módjai kiállják a
szakmaiság próbáját. A szerző a hetedik művészet
múzsájára nem úgy tekint, mint az irodalom
szolgálóleányára. S ha az előadásmód szó- és
mondatalkotásainak leleményes és szellemes voltát is
érzékeljük, akkor Szilágyi István úgy áll előttünk, mint
aki a kilencvenes évek közírójaként csaknem annyira érdekes
és érdemes személyiség, mint a Hollóidő szerzőjeként.