Hanti Krisztina
Marsall László: Szikrák
és tövisek
Széphalom, 2008
Marsall László legutóbb megjelent
kötete, a Holnapután? óta eltelt három év. Ha a
költő nem vonzódna tudatosan a számokhoz, azt is
mondhatnánk, talán véletlen, hogy épp ennyi időt (a három
minden tekintetben mágikus prímszám!) kellett várni az új
kötetig. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Szikrák és
tövisek méltó folytatása az előző köteteknek, s hogy
benne több változás is jelentkezik a korábbiakhoz képest.
Szembetűnően sok a szójáték, a
mondatforgács, a félbehagyott szövegrész, a nyelvi bravúr, a
szóteremtés. Bár mindig is sajátja volt a költőnek, itt
sokkal radikálisabban van jelen a költői nyelv
átalakításának szándékos törekvése. „On dit… / Mondd
mit? / Pont itt / Lódít? / Pont ott… / Mein Gott! / Pontot /
Lopott.” (Az elhülyült vén tolmács klapanciái)
Annak idején, már pályája indulásakor is jellemzi az erre
való irányultság, bár ekkor még éppen emiatt – „az
eltérő látásmód” – nem közölték verseit. A
neoavantgárd jegyeket az akkori hatalom ugyanis nem mindig
nézte jó szemmel. A (főként) formai újítások mindamellett
lehetővé tették a hagyományhoz kötöttség, a konzervatív
versszemlélet megtartását is. Marsall soha nem billent ki a
kettő közötti egyensúlyból, köszönhetően részben annak
is, hogy Weöres Sándor növendékeként sajátította el a
verselés alapfogásait. Az eddigi költemények a „mérsékelt
radikális” bélyeget hordozták magukon, a mostaniak nyugodt
szívvel kiérdemlik a „radikális” jelzőt, már ami a
művek újító szándékát illeti. Azt hiszem, ezek esetén
mégsem az új hang megteremetése volt az igazán lényeges cél
(a jól bevált marsallos jegyek már igen korán kialakultak),
hanem az, hogy miként lehet még kifinomultabb „hangzást”
előidézni. Azaz a nyelv jelen esetben sokkal több
lehetőséget kínált Marsall László számára a
játszadozásra, a próbálgatásokra. A különböző nyelvi
regiszterek összevonásával: archaikus,
matematikai-tudományos, szlengből vett, köznapi s tájnyelvi
elemekkel, valamint akusztikus nyelvi kísérletekkel bővítette
a költői nyelv szótárát.
A másik szembetűnő változás a korábbi
kötetekhez képest, hogy amíg azok majd mindegyike, kis
túlzással, egyetlen témakör vagy központi fogalom köré
szerveződött (például: a Vízjelek a csönd, a Szerelem
alfapont a hiány, a Portáncfigurák a semmi, az Egy
világ mintája című kötet pedig a halál kulcsmotívumát
helyezi a középpontba), addig itt a témák kimerülésének
lehetünk tanúi. Ez két dolgot jelent: a korábbi témák
fölül-, illetve továbbírását, és azt is, hogy bizony a
téma, a mondanivaló nemcsak hogy kifogyóban van, de úgy
tetszik, el is veszti jelentőségét, kitüntetett szerepének
helyét a megformáltság veszi át. Ez utóbbi egyben azzal is
együtt jár, hogy egy-egy alkotáson belül szinte már nem is
kell figyelemmel lennünk a cím és a paratextuális elemek
által indukált szöveg tartalmára, minden más sokkal
hangsúlyosabb. Például az Egy Erdőkerülő dilettáns
szerelmes verse című műben: „Én úgy szeretnék
EU-konform lenni, / Mert olyankor nem fáj semmi. / Én úgy
szeretem a Boldogságot, / mint kakas a bodza-ágot.”
Ha mégis valamiféle logikai kapcsolatot
próbálnánk keresni az előző kötetek tematikus láncával,
mindenekelőtt azt lehetne megemlíteni, hogy a Város
papírmadárból című kötethez hasonlóan itt is
újragondolva kerülnek a fókuszba a már sokszor használt
kulcsmotívumok. Az öregedés kapcsán legfőképpen a halál
foglalkoztatja. Ebben a témában mégsem mond újat, legfeljebb
az idő múlásának okán kissé keserűbb, ironikusabb (a
kettő nem zárja ki egymást!) hangnemben fölülírja az
eddigieket. „A halál és a »végső soron létezgetni« / a
lehetőségek teljes rendszerében, / kizárva a sorsot, Eleve
Elrendelést: / piciny esély a »Halál és Megdicsőülés«, /
számosabb a »névtelen senki« voltál. / Nincs axióma, ember
alkotta szabály. / Nincs tér-idő koordináta-rendszer. / A
»mi más lehettem volna« – eltűnik. / Egyetlen pontban
sűrűsödik a Létezés / meg a semmi.” (Appendix)
Ebben a kötetben is jelen van a semmi motívuma, minden esetben
a lét fogalmával összefonódva. Például: „ha a Lét a
Semmi tükre / A Semmi a Létnek trükkje / Leképezés
szimmetrikus” (Kínálkozó inverziók).
Szót kell ejteni még egy újdonságról. A
szövegpróbálgatások számos prózába hajló művet
eredményeznek, valamint ugyanilyen megfontolásból szerepel
két hangjáték is a kötetben, amelyeket szerzőjük
következetesen rádiójelenetnek nevez. Előbbiek szintén a
nyelvvel való játékra épülnek, merész képi világgal,
gondolattársításokkal élő szövegek ezek, és szerzőjük
ugyanannyira fellazítja a mondatszerkezetet, mint a versekben.
Például: „Mikor ezt hallja: gá – a libák hangját hallja,
ahogy az ember érti. Ha bé – akkor a b betűre gondol, és
hallja is. Ha meg hozzáteszi a »rrr«-t, akkor úgy gondolja,
hogy bér. Amikor egybe hallja, azt hiszi, hogy valaki Gáborról
van szó, és csak azért gábér, mert félrehallósak a népek,
vagy tájszólásban beszélnek.” (Gábérassz)
A hangjáték műfajához való kötődés
valószínűleg még Marsall rádiós korszakából
eredeztethető (1957–1970 között a Magyar Rádió irodalmi
osztályának munkatársa volt). Az első, a Fonák idill a
Rendelőben szívbe markoló történetet vetít az olvasó
elé egy félárva gyermekről, akinek egyetlen társa a hátán
csimpaszkodó játék mackó, Mackó úr. Vele beszéli meg
gyermeki elméjének eszmefuttatásait, igazi apjának tekinti.
Reggelente kávét főz anyjának, és mechanikusan, verkliként
ismételgeti az ehhez kapcsolódó mozzanatokat. „A kettő azt
jelenti: »A dobozt letenni, a gyufa ég.«” A vele
diskurzusban álló pszichológusnő ostobának bizonyul, hiszen
kiderül, hogy egyáltalán nem tud „gázul gondolkodni”. Nem
úgy, mint Mackó úr, aki „barátja volt a híres fizikusnak,
Teller Ede bácsinak, aki megmagyarázta neki, hogy kell
hidrogénbombát csinálni”. S ezenkívül képes hipnózisban
arra ösztönözni a pszichológusnőt, hogy innentől fogva ő
főzze a kávét reggelente anyukának. Valamiféleképpen
szintén a tudományos okoskodásnak, a légből kapott
bölcselkedésnek szóló fricska a másik „fonák”
rádiójelenet is. Dr. Péter Rózsa, a halmazelmélet
professzora vitatja meg tanítványaival a „bepánikolni”
szó köznyelvbe való beszivárgásának útját és lehetséges
helyzetét. A probléma matematika levezetése során a tudós
aszszony odáig jut, hogy halmazokat hív segítségül. (Ezeket
egyébként, mintegy a szöveg mellékleteként, kis rajzocskák
formájában mi is megtekinthetjük.) Így szemléltetve
könnyebben tudja az olvasó végigkövetni a beszélgetés
menetét. „– Professzor, ön marxista? – Nem. –
Materialista? – Nem. – Netán idealista? – Nem. –
Ingadozó? – Nem. – Hát akkor micsoda? – Matematikus”
– vágja rá a racionális és egyértelmű választ az
oktató, miközben történik még egy s más a tanteremben és
környékén. Egyesek a „budiba” zárkóznak, mások
kellemetlen kérdésekkel ostromolják a professzorasszonyt.
Végül úgy tűnik, hogy mégis a hallgatók „pánikolnak
be” az egyre követhetetlenebb, elvontabb eszmefuttatás
hallatán, például amikor számba veszik azt is, hogy a
flórának, a litoszférának és a halottaknak „nem szokásuk
a bepánikolás”. A lényeg, hogy „élő emberek szakaszosan
folytonos halmaza a végtelenhez konvergál”. Én, bevallom
töredelmesen, ezen a ponton vesztettem el a fonalat. Mert az,
hogy egy új nyelvi képződmény magyarázatakor eljusson a
gondolatmenet addig, hogy minden pusztulásra van ítélve a
hidrogénbomba miatt, már az én abszurditásra való hajlamomat
is meghaladta. Marsall Lászlótól pedig nem idegen egyik sem.
Sem a matematika nyelvének versszövegbe ültetése, sem a
„fonák” világlátás. A matematika bonyolult
kifejezéstárát kölcsönzi a köznapi nyelv számára, amitől
gyakran nehezen érthető, gondolataiban csapongó, terjengős
szólamok keletkeznek. Ám valójában ennek a matematikának nem
a tudományos komolyság a lényege, sokkal inkább a humor, a
játékosság, amely főképpen a nyelvhasználatban érhető
tetten. Gyakran a versek ironikus, humoros jegyeit is ez a
disszonáns megnyilatkozási forma szolgáltatja. Marsall csak
olyankor csillantja meg matematikai-nyelvi tudását, amikor az
egyszerű szavak kevésnek bizonyulnak, hogy kifejezzék a
költői elme sziporkázó gondolatfutamait. Persze az is
könnyen lehet, hogy ezt a kreált, titkos nyelvet az irónia
eszközeként alkalmazza.
Például olyankor is, amikor az elmúlás
lamentációja keríti hatalmába, és megmásíthatatlannak
véli a sors akaratát: „Az utolsó előtti óra visszafordul,
/ Zérus felé közeleg.” (Az utolsó előtti óra)