|
Fecske Csaba
Mózes
mögötte múltja kiszáradt meder
folyót alig idéző puszta part
minden nap megpróbáltatás teher
amit magára venni nem akar
nem is él már csupán emlékezik
mint vadvíz csillantja meg tört szeme
a hajdanvolt ég csillagképeit
mi volt még egyszer megtörténhet-e
mint gyík a naptól felhevült kövön
sütkérezik agyán a gondolat
a semmibe hull fájdalom öröm
mint víz ha megbillen a poharad
a világból a léte kicsordul
a teste itt de lelke már ott túl
A büfésoron
érettzöldjeivel a nyár
a levegő fénylő kirakatában
úgy van jelen mintha régi
nyarakat képviselne s ígér
felelőtlenül eljövendőket
sörszag halszag a büfésoron
bádogasztalra könyökölve
próbálgatod magad ez is lehetsz meg az is
ám ez se vagy meg az se
lejárt szavatosságú én
hiszen ha tudnád ki árvája vagy
de csak a jóllakott érzékek unalmával
űzöd egyre hazárdjátékként életed
