Bertha Zoltán
A
Serfőző-életmű dimenziói
Négy egymást követő reprezentatív
kötetben – a Püski Kiadó jellegzetes arculatot kölcsönző
gondozásában – jelent meg Serfőző Simon eddigi
pályájának java termése. A gyűjteményes könyvek nem az
„összes műveket” tartalmazzák, nem teljes életműsorozat
darabjai tehát: inkább olyan válogatások, amelyek a műfaji
sokszínűség tanúsításával tág horizontú
áttekinthetőségét, hiteles keresztmetszetét nyújtják ennek
az azóta is napról napra bővülő s a mai magyar irodalom
egészében is kitüntetett jelentőségű oeuvre-nek.
A költőként induló és ma is elsősorban
ekként ismert és számon tartott Serfőző Simon lírikusi
pályafutását – 1961-től 2002-ig – a Közel, távol
című (2003-ban az Írók Alapítványa és a Széphalom
Könyvműhely társkiadói segédletével közreadott) kötet
mutatja be. A bizonyos mértékig időrendben, de
évszámmegjelölés nélkül sorakozó versek az eddigi
kötetcímeket csak kis részben átvevő, mert inkább új
címekkel ellátott ciklusokra tagolódnak. Ez mindenképpen új,
a költői szemlélet teljes távlatát áttekintő, vagyis
döntően világképösszegző igényt jelez, s a válogatást az
egyszerű, mechanikus kronológiai szemponton így bizton
túlemeli. A kezdő vers az égig hegyesedő akácfák, a holddal
érintkező szalmakazlak, a mindenségbe suhanó vadludak
szülőföldi tanyavilágát örökíti meg, a záróénekek
pedig az elszakadás ellenére is megtartott hűség, a
„hazajáró” ragaszkodás krédóit kristályosítják ki.
„Az én anyám / ez a faluhatár, / gátoldal, / ez a faluvég
már” – hangzik egy ilyen alapélményt megvalló
konfesszió, a kötődés tárgyilagos, szűkszavú, de a
hovatartozás primordiális energiáit így még inkább
felmozdító himnusza. A régi paraszti, alföldi életvilág
tárgyi és lelki közege az a felnevelő és ihlető
élményforrás, amely ennek a sajátos varázslatokkal
töltekező lírikumnak a karakteres identitását megteremti.
Mert minden élménytitok, érzés- és látástávlat, minden
magatartás-meghatározó ösztönzés innen ered és ebből
fakad. Mert a valahai paraszti létküzdelem, a falusi-tanyasi
nyomorúság és nekifeszülés megélése éppen nem
szűkösséget jelent – ellenkezőleg: a szegénységben, a
szegénység ellenére is megvalósuló és föltáruló
emberség, emberi teljesség átérzésére tanít. Ahol holddal
világítottak, ott az emberlét metafizikai és kozmikus
dimenziói nem válnak el a hétköznapi erkölcsiség, az
érzelmi bensőség, a szellemi készenlét legtisztább
lehetőségeitől. A történelmi létromlás ennek az autentikus
közösségi otthonteremtő igyekezetnek és valóságnak a
szétverése és meggyalázása. Serfőző Simon költészetének
alapvető egzisztenciális jelentéstartalmait ez a felismerés
és tisztánlátás telíti. Az időben, a múltban elsüllyedő
– mert tékozló erőszakkal szándékosan is elpusztított –
létezésformák megelevenítése, az emlékek ezernyi érzelmi
árnyalattal színezett kivetítése, a személyes életút, a
kiszakadás-kiemelkedés, a tömegszállásos nagyvárosi
elidegenedés, illetve a morális-spirituális hazatalálás
sokféle örömöt és keserűséget hordozó megjelenítése, a
nemzetsorvadássá fajuló értékvesztés diagnózisa és
tudatosítása – mindez egyben megrendítő lírai krónikája
utóbbi fél évszázados nemzettörténelmünknek. Sorsvállaló
vallomástétel és eszméltető igazságbeszéd egyszerre.
Példázatos öntanúsítás és kitágított érvényű
helyzetdemonstráció. A szemhatárában (ahogyan Vasy Géza
jellemezte) „a tanyától a hazáig” ívelő meditatív vagy
prófetikus létösszegzés.
De hogy ez a megindító sorsbeszéd milyen
nyelvi-poétikai sajátosságokat ötvöz, s miképpen képes a
látvány- és látomásteremtés misztériumában a történeti
téridő, az egyéni és kollektív élményszférák, az emberi
értékvilágok és létminőségek annyi változását és
lényegvonatkozását megragadni – ez külön értekezések és
monográfiák témája lehetne. Hogy például milyen lelkületi
mélységperspektívák feszülnek az általában rövidre
szabott, olykor tőmondatossá redukált leíró-megnevező
sorokban, amelyek a földgyökerű közelképeket sorakoztatják
az árokparton játszadozó csirkékről, a jászol mellől
kiballagó tehénről, a sáros tanyaudvarról, ólakról és
kukoricaszárkúpokról, a beomló krumpliveremről, a szaladozó
szénaboglyákról, a padláson a rossz szekérkerékről és
taligalábról. Mert a természeti és emberi együvé tartozás,
a minden töredelemből kisugárzó emberi erőfeszítés, az
otthonszeretetként időtlenül sajgó érzületi őstapasztalat,
a beszennyezhetetlen bensőség univerzuma revelálódik
ekképpen. Föld és lélek örök érvényű összeforrottsága:
az értékfeltétlenség metafizikai üzenete. És nem
idealizálva, nem hamis nosztalgiával övezve, hanem a
megszenvedett küszködésözön, a létfolytonosságot
szavatoló munkabírás ösztönparancsában s a
gyermekként-felnőttként átélt megpróbáltatások és
életremények összetettségében.
A roppant felidéző erejű tárgyfestő
mozzanatok szuggesztív sorsjelképi értelemmel és hangulattal
telítődnek tehát. A tömören sorjázó evokatív tárgyi és
fogalmi ténymegállapítások, a látszólag szikár-szenvtelen
(a „dolgok nyelvén” beszélő, sőt „minden szerszám
nyelvén” értő, „kemény, egyenes”) nominális közlések
és helyzetjelentések ritmusa, zenéje mintha egy örökös
illúziótlan számbavétel keserűségét árasztaná: egy
folytonos decrescendo dallamával és háttérmorajlásával
sejtetve az elmúlás, a veszendőség, az értéksorvadás
fájdalmas folyamatát. A borzongató hiányérzet és a
természetellenes létvesztés sugallata – konkrétum és
egyetemes sorslátomás között – mindegyre a metaforikus,
metonimikus vagy szinekdochés átvetítések,
jelentésátvitelek révén képződik meg. Ahogyan hajdan
lesöpörték a padlást – ezzel együtt felőrölve a
magyarság életképes energiáit és minden körülmények
között is megőrizni próbált értékteljességét –, úgy
söprik le a mindezt felfogó tudatvilágunkat is;
kitakaríttatták múltunkat, „mint a szemetet”. „Nyakunkra
hurkot húzó”, „sintér” ítéletidőkben,
„mindenségdúló”, „elzüllő” korok évadán csak
megpecsételődik a „mindenkori szegények”, az
„alvégeken” sínylődő „félszeg” „kívülrekedtek”
„félországának”, a „csillag-hangulatvilágítású
tanyák” kisemmizett népének a sorsa;
„öregember-tántorgós” kistelepülések dőlnek romba,
erőszakkal „szétdúrt, szétrontott”,
„szétszóratott”, „megüresedő”, „jövőből
kitagadott” és elárult („gyepűink, / folyóink után
kapkodó markoknak” kiárusított) hazája lett csupán ennek a
„bűntelenül” is megalázott, bűntudatba taszított,
„lenézett”, „visszaszorított”, „hitebicsaklott”,
„szorongó” – végül halálosan „megroppanó, /
emlékezetéből kilakoltatott, lélekben / hontalan” –
népnek. Az elnéptelenedő vidékek, szedelődzködő falvak
holnapjait elköltöztették, mint már az iskolákat is onnan;
az életkedv elszáll, mint a madár, s az elhagyott istállók
szaga „bődül el az ajtókban”. Az összetartozás
érzelmi-erkölcsi kötelékei és szeretetviszonyai meglazulnak,
országrészek feledésbe tűnnek, csak a buta, önző,
hivalkodó „gazdagodás” meg a tragikusan jövőgyilkos
egykézés hódít, így aztán „elszaporodó pangó
vadvizekként” „veszteségeink gyűlnek”, s „résein e
hazának / maradék melegét / kifújja a szél”. A pusztulás
és az önpusztítás komor látleleteit mélyértelműen
ellenpontozzák a költői hitvallás közvetlen
megnyilatkozásai („te vidámítani akartad, / s én is élni
segíteni a világot” – hangzik a Kalász Lászlónak szóló
üdvözlet summája) vagy a tönkrezúzott, elherdált
örökségből, a meg nem becsült, „karóba húzott
forradalmaink” történelmi példáiból, köztük az
ötvenhatosból nyerhető elszántság szavai („ama /
felzúdult napokért őket tették felelőssé! / A
szégyentelenek a bosszújukat őrájuk uszították. / Akik, ha
csak napokra is, embernek akkor / érezték magukat, egyszer az
életben akkor / szabadnak. Aminek az emlékét kiirtották
volna, / hogy felejtődjön némaságba. A haza utcákra /
tódulását ellenforradalommá gyalázhassák, amit / hiába
kiabáltak a harsány hangszórókból, / rádiókból; hiába
sulykolták. A csöndbe, / megfélemlítésbe szorítottaknak ez
a szó nem jött ki / a száján. Abban a másik
Magyarországban, / ahol ők a szegénysoron élnek, megőrizték
/ magukban az igazságot, vigyáztak rá. // Éjszakára
óvatosságból a kaput is becsukták”).
Az átlelkesített táj- és életképektől
(amelyekben a sárból feltápászkodó itatóvályúnak éppúgy
helye van, mint a világló égitesteknek) az emlékpillanatokat
rajzoló történetmondásig, a panaszsoroló lamentációtól a
földönfutóvá kergetett milliók képviseletének deklaratív
hirdetéséig („másokért / szegődtem el bajos, /
szókimondó munkára”), a bajvívó és -leleplező tónusú
(a „magyarságbaj” rémével viaskodó)
megszólalásfajtáktól a magyar kultúra szellemóriásait
Berzsenyitől, Petőfitől Adyig, Sinkáig invokáló
versesszékig, a népdalosan stilizáló szerelmi és hitvesi
énekekig, sőt a naiv-mesélő, vidámabb gyermekköltészeti
hangvételig, a nyersebb prózaiságba hajló szabad verstől a
kötöttebb, rímes-versszakos, dalformás darabokig: a koherens
tematikai és világképi övezetek gazdag, finom belső alaki
és hangnemi rétegezettségben bontakoznak ki. Ódaszerű a
„fekete szomorúságtól” füstölő kéményű vályogházak
lakóinak, az ólak malacaihoz, disznaihoz koszolódott,
munkában elgyötört, elhasználódott öregeknek a
mégis-életrebiztatása (Öregek); és megrázó a
mindenkori háborús elesetteket rekviemszerűen sirató (egyben
ébresztő) történelmi számvetés, amikor az ártatlan
áldozatoknak még az emlékművük is feledésből épül, s
„közöny pernyéz”, „fullasztó beletörődés”, mert a
„behúzott nyakú”, „kushadó”, „a tisztesség
útmellékén, gyepsorán” élő néppel önmagát is
„leköpették” (Feledésből az emlékmű). (És ilyen
jellegű, kiemelkedő nagy költemény a válogatott versek
kötetét követő újabb könyv, a Megfordult égtájak
[2007] egyik remeke, az édesapa halálára íródott Sirató
is, miként a korábbi anyavers – az Anyám – vagy a
szózatos múltbúcsúztatók, az Édestestvéreim, a Hegyekre
kiállva, az Otthonunk: e táj; „Ameddig a fák
ellátnak, / kicölöpözöm idetartozásommal a tájat, /
maradék hazámat. / Miközben az égből most eső száll, /
elverve, mint a kotlós után csipogó port, / a széttúrt,
beszántott tanyák / kihűlt szagát” – halljuk ez
utóbbiból.)
Egyetlen poéma, különféle hangnemi
változatokban – ilyen benyomásunk is támadhat e versvilág
bejárása után. És másfelől mégis: minden versnek külön
íve, szerkezete, arányrendje van. A kifejezés
plasztikusságának és reflexív, általánosító
gondolatiságának a keveredésmódja mindig egyedi és
ismételhetetlen. Az élményanyagban rejlő hasonlóságoknak is
rendre új és más vetülete tárul így föl.
Hogy Serfőző Simon költői világának
különös erejét elsősorban a meghitten vagy megvilágosítón
antropomorfizáló, jelképes-látomásos hatásformákkal
dúsított lírai realizmus sugallatos konkrét tárgyiassága,
atmoszferikus telítettsége, leíró, megjelenítő és
lényegláttató szuggesztivitása adja, sokan megállapították
már. A minden apróságra figyelmes deskripció, a megragadóan
érzékletes és szemléletes ábrázolás valóságrajzi
hitelessége az elementáris kötődés, az erkölcsi és
történelmi tudatosság háttérsugárzásával egészül ki, a
sorsjelentéses hangulatiság és gondolatiság
megteremtődésével bontakozik teljessé és katartikussá.
Elégikus tárgyiasság, élményi mélységtávlat és morális
ítélettisztaság, tapasztalatiságban gyökerező vallomásos
személyesség és historikus közösségi sorsfelmutatás: ezek
talán a legfőbb dimenziói ennek a nyelvi tömörségében,
hangnemi sűrűségében, visszafogott izzású
szenvedélyességében olyannyira jellegzetes poézisnek.
Amelynek sajátos ötvözetű poétikuma méltán szerzett
magának külön irodalomtörténeti helyet a népi
indíttatású és ihletettségű modern nemzeti sorsköltészet
tág keretei és összefüggései között. Rokoníthatón persze
némiképp az esszéizáló, racionális illyési versnyelv
objektivizmusával, a Nagy László-i képsűrítés
metaforikus-vizionárius drámaiságával vagy az elégikusan
áradó, rapszodikusan lüktető Csoóri-féle beszédmód
konfesszionális bensőségességével – nem is beszélve a
Hetek költőtársainak mindegyikénél más-más esztétikai
világgá szerveződő minőségvonásokról. (Köztük a
játékosabb, fanyarabb hangütés árnyalatairól – Ágh
Istvánnál vagy Bella Istvánnál –, a tragikum élesen
metszett látványi és szimbolikusan sejtetett felidézéséről
– Ratkó Józsefnél, Buda Ferencnél –, a táji-természeti
vetületű szubjektív sorsképzetek intim
átlégiesítéséről, átszellemítéséről – Kalász
Lászlónál –, és így tovább.) Serfőző Simon
„szociografikus ihletésű”, egyszersmind „emocionális
telítettségű” költői létszemléletének talán
legegyénibb vonása a tropikus megszemélyesítéseknek valóban
az az eredeti és eredendő figurativitása, amely a versalkat,
az „őszinte és nyílt” s gyakran „dísztelen, érdes
disszonanciákkal ellenpontozó” versbeszéd stiláris elemeit
a természeti, természetes ember genuin otthonosságához,
archaikus világtudatához kapcsolja – amint ezt kitűnő
áttekintő pályarajzában Cs. Varga István részletesen
kifejtette. A kritikai társadalomképhez „szinte panteisztikus
természetimádat” társul (Márkus Béla megfigyelése
szerint), s a „teljességgel antropomorf táj
anyagszerűségében és egyszerre derűs, ragyogó költői
fényben jelenik meg”; „valóságosak a sorsok, tájelemek,
mindennek és mindenkinek konkrét arca is van”, ám a legszebb
darabokban a látvány „mitologikus magasságokba” emelkedik
(ahogyan pedig Pécsi Györgyi állapította meg). E líra –
Ködöböcz Gábort idézve – „valóság- és
természetközeli beállítottságának”, „empirikus, tárgyi
világba való beágyazottságának” folyamatos megtartásával
s az egyre komplexebb „élmény- és érzékenység-formák”
művésziségével mind „tágasabb tér- és
időkoordinátákat” képes átfogni.
Az életműkiadványok között 2002-ben
megjelent Gyerekidő című regénytrilógia (A kis
vadóc, Nyulak a hurokban, Nincs maradás) hasonlóképpen
ölel át sorsmeghatározó személyes és családi, kollektív,
történelmi életidőt: a Tisza-melléki, Zagyva-táji
szülőföldön, tanyavidéken átélt hosszú ötvenes éveket,
a mindennapi terror korszakát a padláslesöprésektől a
forradalom leverése utáni megfélemlítő hadjáratokig. És
életrajzi, szociografikus, nevelődési, fejlődéslélektani,
ifjúsági prózatípusok műfaji szintézisében – szép
arányossággal felépített epikai kompozícióban. A
mesés-kalandos történetmondás, a Tersánszky, Tamási, Szabó
Pál és általában a népi írók fémjelezte elbeszélőmodor
széles hagyományrendjében. A „két világháború között
virágzó népi irodalom útján jár” az író,
„munkájával cáfolva, hogy ennek az iránynak ma már nincs
létjogosultsága” (állítja Bakonyi István).
A múltidéző előadásmód narratív
perspektívája alapvetően a főszereplő kisfiú
látószögéhez simul, de az önéletírás visszatekintő
optikáját sem mesterkélten kiiktatva. Lebilincselő
olvasmányosság és cselekményesség dúsítja a tempósan
részletezett emlékmozzanatokat, a felnövekvő ifjú legény
hol játékos, hol gyötrelmes élménypillanatait. S a nyűgös
tehénlegeltetéstől a közeli város (Szolnok) külterületi
kisiskolájába, majd gimnáziumába való bejárásig (a
„kávédaráló” kismozdony húzta zsúfolt vicinálison), a
sikeres vagy kudarcos téli nyúlfogás izgalmaitól a felfedező
csavargásokig, az iskolai tanulás nehézségeitől az édesanya
tejhordásában való besegítésekig – a hitelesen
megelevenített köznapi eseményrengeteg egyben a lelki
önmegerősödés és az eszmélkedő öntudat fundamentumává
lényegül. Örömökön, bánatokon, sérelmeken keresztül
vezet az út a mélyebb életismeret felé: a csínytevések, az
apró kalandok, a játékkedv tarka villódzását a szakadatlan
gürcölés légköre veszi körül, és szülői szidalmak,
magányérzet, társadalmi lenézettség okozta elkeseredések
ellentétezik. A vívódások, a félelmek, a bizakodások, a
jóakarattal vegyes önösség számtalanfajta lélekmoccanása
során a bonyolult gyermekpsziché korán kiforr; a
középiskolából való kimaradás meg a családi kistulajdon
elkommunizálásának kataklizmája keserűen hamar megérleli.
Fiatal kamaszként kell elviselni a szülőket tönkretevő
történelmi merénylet: az erőszakos kollektivizálás minden
embertelen kínját. Az önálló kis- és magángazdák
földjeinek elvételét, tagosítását, kolhozosítását. Az
élete értelmétől megfosztott, bár végig ellenszegülő apa
is, a fiával együtt, mint annyian, kiszolgáltatott
bérmunkássá süllyed. Hiába próbálja drámai
hadakozásokkal az édesanya is elzavarni a rájuk törő
agitátorokat – köztük a volt naplopókból és tolvajokból
lett kommunista pribékeket –, a kegyetlen végzet
beteljesedik. Mindez viszont csak fokozza a familiáris
együttérzés, a szolidaritás, a közösségvállalás eddig is
élénk energiáit.
És ez a minden híg érzelmességet
nélkülöző szemérmes szeretet lengi körül a tragikus meg a
mókás történéseket, a kevert érzéseket és
kelepcehelyzeteket egyaránt (mint az egyes anekdotikus
eseményrészleteket novellisztikusan feldolgozó 2006-os Varjúleves-kötetben
is). Az ártatlan embermélyi derű és lélektisztaság
levegője ez, a kedvesen játékos-humoros, szelíden
(ön)ironikus, olykor tréfás-csúfondáros kedély üde bája
és melegsége. S az ábrázolás életes áttetszősége. A
nyelv különleges szövegalakító architektonikája
egyenletesen és a természetes bölcsesség kristályos
mértékei szerint strukturálja a lélek-, az esemény-, a
figurarajz motívumait, leírás és reflexió szegmentumait, s a
„tanyasi gyerkőc” gondolatkivetítő, tudattükröztető
szófordulatai – hiányos vagy félmondatai is – híven
közvetítik, sőt kottázzák a megejtő gyermeki észjárás
és a jellegzetesen csillogó népi intelligencia vezérelte
belső beszédet. A szóképi hasonlatok, elmés megjegyzések az
éles értelem és ítélőképesség igazáról árulkodnak
(„Sikerült is megtalálnom a boglyát. Vagy ő talált meg
engem?”; „elkezdtek csodálkozni: – Ez a maga fia, tejes
néni? Én meg azon csodálkoztam, hogy mi csodálkoznivaló van
ezen. Mért, kié lennék?”; „Jöttél az iskolába? Én
leszek a tanító nénid, jó lesz? – és megsimogatta a fejem.
– Előre én azt nem tudhatom – szólaltam meg”). Ugyanúgy
a gyakori önmegszólító – önmegfigyelő és önmegkérdező
– töprengések („S én ott álltam most, gyökeret eresztve
a kazal mellett, s nem tudtam, melyik ujjam hegyét harapjam
meg”; „Legalább bot lenne a kezemben. De most menjek ki az
udvarra, keresni egyet?”) vagy a szinte vicces szólássá
sűrített szellemes tanulságlevonások („Most már okos
voltam – utólag. Máskor fordítva lesz: ha tudom, hogy
elesek, előtte leülök majd”).
Ha legszigorúbban tekintve és egyenként
kiemelve valódi irodalomtörténeti súlyú remeklésként
talán lehet, hogy csak néhány nagy Serfőző-vers
értékelhető, a Gyerekidő kétségtelenül tökéletes
remekmű. „Érzékletes és dokumentatív erejű korrajz”,
„mikrokozmikus térben” a „tágabb Magyarország
drámáját” nagyítja ki, s „úgy fogalmaz meg kőkemény
ítéleteket az ötvenes évekről, hogy mindezt a nyomorúságon
áttörő mítoszba is ágyazza” (Jánosi Zoltán).
A válságos történelmi időket
dramatizálják Serfőző Simon színjátékai is (Mindenáron,
2005), még élesebben tragikus, illetve tragikomikus, groteszk
vonásokkal. A Rémhírvivők az ötvenes évek végi
téeszcsészervezés minden hírhedett galádságát
felvonultatja a fenyegető zsarolástól a megvesztegetésig, a
hazug ígérgetéstől a fizikai megtorlásig és tortúrákig (a
belépni nem akarókat „megkocsikáztatva” puhítják meg,
azaz hatékonyan elagyabugyálják) – de bemutatja az
ellenállók felőrlődését, demoralizálódását és végső
ellehetetlenülését is. Ez a Móricz, Kodolányi, Németh,
Illyés, Sarkadi nyomdokát követő parasztdráma vagy
társadalmi krízisdráma a zsáneres jelenetek vaskos népi
realizmusától a példázatos végzetszituációk olykor
bohózatos, „tragifarce”-os modellálásáig ível. Az
agitálókra baltával ráijeszteni vagy előlük akár
elrejtőzni, elbujdosni – ólak, kazlak mögé vagy a
mosóteknő alá bújni – kész parasztcsaládok egymással is
csak marakodnak, hogy melyikük a gyávább, a megalkuvóbb, az
önfeladóbb. A vergődő-veszekedő önmarcangolástól és az
öngerjesztő riogatástól felhevülten az őszinte
sajnálkozás elemi közhangulata ellenére egymásra uszulnak
szegényebb és módosabb gazdák, a másikra mutogatva egymást
okolják, vagy éppen irigykednek, vészmadárkodnak,
kárörvendenek. A nyomorúság és a tehetetlen megalázottság
legmélyebb bugyraiban bontakozik ki azután az életmódváltás
döbbenetes tragikuma. Hogy nemcsak azért volt hiábavaló az
ősi munkaösztön szerinti (amúgy végletesen
önkizsákmányoló, önemésztő) többre törekvés, az
örökös földműves („földet túró”) robotolás s most a
saját birtokhoz foggal-körömmel való ragaszkodás, mert
úgyis minden odavész. Hanem azért is, mert akinek érdekében
ez az életáldozat nagyrészt végrehajtatott: az új nemzedék,
a fiak már megutálták a paraszti létformát, s könnyedén
dobnák oda a szülőktől vérrel-verejtékkel megszerzett és
örökségnek szánt kisföldvagyont.
Az Otthontalanok a földjeiktől,
falvaiktól immár végképpen elszakadt ipari segédmunkások, a
„fekete vonatokon” több száz kilométerre ingázók, a
külvárosi munkásszállásokon, nyomornegyedekben, lepusztult
albérletekben tengődők mélyvilágát tárja elénk – a
nincstelenség és a kilátástalanság naturalizmusával,
durvaságával, a környezet determináló hatásával, a stílus
ösztön diktálta nyerseségével. Pontosan leképezett hetvenes
évekbeli típushelyzetek és tipikus magatartásmódok kerülnek
színre az alsó néprétegek mindennapos létharcának, a
társadalmi erózió felgyorsulásának, a családok
felbomlásának, a szülési hajlandóság rohamos apadásának,
az abortusz terjedő divatjának, a vak gyarapodásvágy
legtorzabb következményeinek a jelenségköréből. A szerves
közösségiség és a működőképes tradicionális morál
kereteit drasztikusan szétzúzó rendszer megoldhatatlanná
fajuló közállapotokat teremtett, s a tömegurbanizáció, a
természetellenes kétlakiságba kényszerítő
elgyökértelenítés minden gondja-baja lecsapódik a
különféle korú és jellemű emberalakokban. Visszautak vagy
felfelé mutató, kecsegtető perspektívák nélküli űrben
hányódnak. Az egyiknél úgy fejeződik ki a honvágy, hogy a
munkásszálló börtönrácsos ablakába tett cserepekben
palántákat nevelget, a másik inkább az önző
nemtörődömségbe menekül, a harmadik a váláshoz vezető
ivászatba, s megint egy másik házasság úgy törik szét,
hogy önálló lakás hiányában folyvást a könyörtelen (s a
férj számára boldogító) magzatelhajtást kell választani.
Ebben a „rohadék életben” mi vagyunk a piszkos, alja
munkára szegődők, „a városok cigányai”, fakad ki
egyikőjük, de a falun maradó – és szüntelen, eszeveszett
hajszában görnyedező – öregebbek is csak szitkozódnak:
„Városon még ha az utolsó munkát végzi is valaki, azt is
többre becsülik, mint azt, aki falun van. Ahol nincs becsülete
a földnek, semminek.” Az organikus önszerveződésétől
eltiltott társadalom halálos sorskérdései nyilallanak itt
fel, a szociális katasztrófa rémsejtelmei, a deformált
mentalitások és kényszerreakciók a harag, gyűlölködés,
elégedetlenség, az egymásra támadások közegében. Mert e
szerencsétleneknek valamiképpen mindnek igaza van, az
érdekháborúságban és az erkölcsi konfliktusok sokaságában
törvényszerűen egymást falják – a valódi felelősök
elleni lázadásnak az esélyétől is messze elzárva. Az
értelemvesztés és az elidegenedés egzisztenciális,
történelmi, pszichológiai sokértelműsége gazdagon ecsetelt,
vérbő és helyzetkomikumban is bővelkedő jelenetekben,
lendületes képsorokban, pergő dialógusokban, csalárd
reményekkel és talmi ábrándokkal vagy éppen torokszorító
önostorozásokkal teli monológokban vetül ki. A szenvedés
egyetemes, a humanitás megannyi erőfeszítése és virtuális
értékképviselete pedig ugyanabba a kínba, sárba, semmibe
hull.
A Mindenáron című groteszk
tragédiában mindez egyfajta haláltáncszerű végkifejletbe
fullad: az öregségükre egyedül hagyott vagy szociális
otthonba dugott idős falusi szülők sorsa bármily tébolyodott
ellenkísérletek dacára megpecsételődik. Az ingázás, a
kettős teher alatt összeroppanó férjét éppúgy, mint saját
magát agyonhajszoló (egyúttal a vak kapariság gyilkos
elviselhetetlenségét megtestesítő) anya csupa boldogító
szándékkal gázolna át a lánya életén is, akit – a
házért, pénzért cserébe – végleg magához láncolna,
ráadásul kizárólag diplomás vőt követelve. A már megesett
menyasszonnyal elköltözni kívánó egyszerű udvarlót így
kényszerűségből orvosnak állítják be előtte, míg minden
ki nem derül, s a képmutató lagzi az apa halálával egy
időben a teljes összeomlásba nem zuhan. A félreértések, a
bonyodalmak akasztófahumoros fordulatai (a
probléma-összetettség és a markáns gesztuskarikírozás
sajátos együttesében) úgy torkollanak a nagyzolás, a
rongyrázás, a kivagyiság farsangoló komédiájába,
burleszkes „tévedések vígjátékába”, hogy közben az
összeegyeztethetetlen életelvek, életigények közötti
legmélyebb szakadékok is elősötétlenek. A lélekölő
„igahúzás” felesleges mártíriumában és a szerzés
mániájában összeroskadó zsarnok anya elevenen példázza az
önmagából kiforgatott társadalmi rétegek céltalan,
téveszmés küzdelmét, létbizonytalanságról árulkodó
érzelmi betegségét. S a feloldhatatlan érdekütközések
sokoldalú revelációjában – sőt szereplői
megfogalmazásokban – a történelmi oknyomozás lényegre
vezető eredményei is felvillannak. Az apa és barátja szerint
azokat kell hibáztatni, „akik hatvanban kiraboltak minket. Ha
meghagyják, amink volt, a fiunk itthon marad. De hogyisne! Meg
kellett fojtani a parasztot, kisemmizni”; „nemcsak a
vagyonkájából, az életkedvéből is kivetkőztették az
embert!”.
És montázsszerkezetű szövegszőttesben
kiszélesedő történelmi tablót vázol a Jövőlátó
című folklorisztikus (rusztikus humort, népdalt,
katonanótát, szakrális-liturgikus népéneket, profán adomát
naiv bájjal mozgósító) misztériumjáték vagy mirákulum –
stilizált pillanatképekkel az ország ezeréves sorsáról,
Szent István álmában, töprengéseiben feltoluló
mozzanataival az országvesztéseknek, tatár- és
törökdúlásoknak, idegen megszálló hatalmak alá
vettetéseknek, levert forradalmaknak, háborús vereségeknek,
Trianonoknak és diktatúráknak, meghiúsult
szabadságtörekvéseknek. A király legendás életét és a
népe jövőjét mozaikosan összeillesztő kettős időrendben
az aggodalom növekszik, és a kétségek fokozódnak; s a
magyarságféltés indokoltsága fohászos és oltalomkérő
imákban domborodik ki. Az előérzetek és
látomástapasztalatok arra tanítják Istvánt, hogy így
könyörögjön: „Fegyverrel, sem semmilyen kényszerrel meg ne
hódoltassunk: ne váljunk kiszolgáló néppé,
parancsvégrehajtó néppé soha! Martalóc népek martalékává
soha!” Az eltökélt identitásvédelem, az önérzetes
nemzetépítés és megmaradásakarat (hogy a hazánkat „el ne
lakják előlünk”) mindenkor aktuális szentenciái ezek, hol
a belső álnoksággal, testvérháborúsággal vagy önfeladó
beletörődéssel, hol az érzéketlen külső uralmi
agresszivitással szemben. Mert például a keresztény
európaiságot vérével is annyiszor megvédő magyarság, a
magyar kultúrnemzet helytállását miképpen becsülik és
viszonozzák a nyugati hatalmak? Országdaraboló Trianonnal vagy
ötvenhatos magárahagyásával? „Számíthattunk-e valaha is
másra, mint magunkra? Mire kellettünk, kellünk
mindmostanáig?” – ébresztget a szerző is a darabhoz
fűzött kommentárjában.
Életérdekű válaszokat várnak az ilyen elvi
s mégsem megvalósuló evidenciákat feszegető égető költői
kérdések – miként az író dokumentatív szociográfiai
riportjaiban, krónikás beszámolóiban, publicisztikus és
esszéizált társadalmi tudósításaiban is. Ezért lehet
valóban szinte egyetlen – noha minden alapműnemben és
sokféle poétikai regiszteren megszólaló – „tudatosan
szerkesztett, összefüggő műnek” is tekinteni Serfőző
Simon életművét (Pécsi Györgyi meglátása szerint). Ez a
nagy, körkörösen és spirálisan is bejárt élményszféra
és tematikai értelmezéstartomány: a nemzetfenntartó magyar
nép elemi megrázkódtatásai, konvulziói az elmúlt
évtizedekben. Az élethalálharcnak azonban talán Még nincs
vége – amiképpen az esszék, novellisztikus riportok,
tűnődő útijegyzetek, közéleti írások, versprózák,
interjúk 2007-es kötetének a címe is nyomatékosítja.
A tényfaggató, tényfeltáró
beszélgetések, vallomások, kommentárok hatalmas bőségére
(az alföldi népélet szinte enciklopédikus
feltérképezésére) alapozó helyzet- és esetleírások
életanyaga egy olyan „Magyarország felfedezését” –
kör- és korképét, a jellegzetesen keresztül áttetsző
látleletét – nyújtja, amelyben a kíméletlen paraszti,
kisemberi szorgalom erőtartalékainak jó irányú
kihasználása sokáig lehetővé tette volna egy erős nemzeti
mezőgazdaság és általában egy életképes nemzetgazdaság
létrejöttét. Minden hétköznapokat sújtó politikai
megtöretés (államosítás, kuláküldözés, verésekkel,
leitatásokkal, öngyilkosságba kergetésekkel végrehajtott
téeszesítés, lumpenizálás, eszménytelenítés) után és
közben, a maradék földdel, háztájival, jószágokkal,
építkezéssel, ellenséges jogszabályokkal és ostoba
bürokráciával, több műszakos (látástól vakulásig tartó)
szolgálattal való birkózás árán (a vályogvetéstől a
napszámos hagymaszedésig, a kukoricafosztástól a
libatömésig): ez a dologtevésbe belerokkanó, öregségbe,
kezeletlen betegségbe, magányba fúló, a falvak
kiüresedésének mégis ellenálló emberminőség jelenthette
volna a saját célú termelés közösségi létbiztonságát. A
közvetlen élőbeszéd romlatlanul ízes nyelvén előadott
történetek és az azokhoz simuló gondolati összegzések – a
megszólaló riportalanyok és az írói hozzáfűzések
bravúros arányossággal kimért vagy konstruált
szövegterében egyaránt – a népi valóságirodalom (Móricz,
Illyés, Veres Péter, Sütő András és mások fémjelezte)
legjavához méltó nyitottsággal illesztik a megélhetési
küzdelem részletrengetegét az általánosító, sőt
történelembölcseleti érdekű, egyetemes nézőpontokhoz. Ha
értelmes gazdaemberek már a hetvenes években azt veszik
észre, hogy az ő terményükre nincs szükség, s államilag
inkább támogatják a felelőtlen költekezést („Nem mehet ez
így tovább, hogy termelőkből csak fogyasztókká legyenek a
falusiak is. Akkor hova jutnánk?”): akkor amit felismernek, az
valóban az ország, sőt az emberiség elhatalmasodó csődjére
villantó képtelenség. Mert ezek a gyakran csakugyan
inukszakadtáig és a haláluk percéig munkálkodó, a
másodrendűségükbe belekeseredő, olykor csak kuporgató, a
maguk élvezetére semmit sem fordító, ezáltal akár
nevetségessé is váló emberek („ugyan mire kell nekik
annyira a pénz, ha elkölteni meg sajnálják?”) még mindig
inkább letéteményesei a termékeny életfolytonosságnak, mint
az ellenkezőjébe: az élvezeti önzésbe, az értékpazarló
önérdekhajszolásba hiszterizált és manipulált tömegek.
A „leghitelesebb tudósítás” Serfőző
Simon szerint, amit ő az egyéni arcokról olvas le. Amit tehát
ő egybefoglalóan érzékel és láttat, az nem nélkülözi az
érzelmi rezdülések, az apró-cseprő életmegnyilvánulások,
a parányi vagy jelentősebb szociális, viselkedési, szokás-
és mentalitásbeli eltérések különbségeire: a
sokarcúságra rezonáló fogékonyságot sem. Ezért
vitathatatlanul meggyőző, amit aztán egyetemesítő
érvénnyel mond ki – sokszor talán elsősorban a Nagy
László-i lírai esszé képiesen csiszolt, egyszersmind
tragikus-drámai elokvenciájának tónusában. Ily hangvétellel
vall a megőrző anyanyelvről, a klasszikus elődökről,
Móriczról, Szabó Lőrincről, Sinkáról és másokról, és
ekként summázza véleményét például a rendszerváltás
hajnalán, az 1987-es lakiteleki találkozóra készített
hozzászólásában: „Az önkényeskedés így
garázdálkodhatott szabadon, s szabadulhattak a falvakra,
tanyáinkra az adóbehajtók, deportálók. Így lehetett
háborús bűnösséggel megvádolni a népet, s bűntudatot
belesulykolni, történelmünket meghamisítani, a közösségi
érzést fölszámolni, kiölni belőle az
összetartozás-tudatot a határainkon túl élő
magyarsággal.” Mindebbe „hegyek magasságáig belerendül a
szív”, s ennek tükrében taglalják magyar
sorsproblémáinkat a Márkus Bélának, Bakonyi Istvánnak,
Laczkó Andrásnak, Ködöböcz Gábornak adott, ars poeticával
mélyített biografikus interjúk szövegei is. Olykor vádlóvá
lobbanó hangon szembesítve az elmaradt igazságtétellel, a
folytatódó társadalmi kiszolgáltatottsággal, a
globalizációs egyneműsítéssel és újgyarmatosítással, a
nemzeti kulturális leépüléssel, erkölcsi krízissel,
nyelvromlással, értéknihillel.
„Az irodalomnak a teljes élet kimondására
kell törekednie. Semmi nincs, amihez köze ne lenne: a múlttól
a jelenig, születéstől a halálig.” És: „egyetlen
közösség sem élhet úgy, hogy sorsa kibeszéletlen legyen.”
Ennek jegyében – irodalom, kultúra, nemzeti emberközösség
együttlélegzésének ügyéért – ez az életmű a művészi
szó hitelének szavatolásával igen sokat tett. A
négykötetnyi összefoglalás szembeszökő rangot is
kölcsönöz immár neki. Hogy mindez és ami ezután következik
az írói pályán: valóban kitörölhetetlen legyen az
autentikus irodalomértők kortársi és utókori
emlékezetéből.