Báró László
Jahúú,
Bikavér
Erzsikém!
Miért írsz olyanokat nekem, hogy én vagyok a
fény az éjszakában? Megtisztelnél ezzel, ha volna alapja.
Régen rossz neked, ha egy tízezer kilométerre élő idegen,
impotens férfi jelenti neked a fényt. Ez nem normális.
Mint nő semmit sem jelentesz nekem, de
levpartnerként aggódom érted. Úgy gondolom, hogy –
amennyire lehetséges – a személytelen Interneten keresztül
megbarátkoztam veled. De hangsúlyozom, ez szinte semmit sem
jelent. Csak egy – nem is túl jelentős – színfolt vagy az
életemben.
Háj, Bözs!
Meg kell mondanom, hogy az angolszász
szóhasználat nekem az agyamra megy. Az amerikaiak
lépten-nyomon biztosítják ismerőseiket és
hozzátartozóikat, hogy I love you, I value you. Nekem ez
elviselhetetlenül hazug és mézesmázos. Én se a
feleségemnek, sem a hozzám tartozóknak nem mondtam szinte
soha, hogy szeretem őket.
Hi, Bözske!
Hát, nehezeket kérdezel! Hogyan ismertem meg
a feleségemet? Ajajajaj! Olyan régen volt, hogy talán már nem
is igaz. Harmincharmadik évemet éltem akkor. Krisztusi kor.
Úgy is viseltem magam, már évek óta, mint Krisztus a
meghamisított evangéliumokban: nő nélkül, mert harmincéves
koromban nagyon ostoba és bonyodalmas úton beleszerettem abba a
szőke, kék szemű lányba, akinek a képét elküldtem neked.
Ő azonban átjáróháznak tekintett: hol kiment, hol bejött az
életembe. Most már tudom: tulajdonképpen csak afféle
tartalék udvarló voltam addig, amíg jön valami komoly,
távlatos ember, akitől megkapja mindazt, amit tőlem nem. Én
ugyanis kikötöttem, hogy ha meg is nősülök, nem akarok
együtt lakni, nem akarok közös háztartást, és főleg nem
akarok gyereket.
Látszólag nagy mellényem volt. Valójában
azonban inkább féltem, hogy belekerülök egy olyan
taposómalomba, amit egyrészt nem bírnék, másrészt láttam
sok ismerős és barát példáján, hogy nem is működik,
hiába gyalogolsz benne. Körülöttem a legtöbb embert éppen a
korai családi élet tette tönkre. Nem az oroszok, nem a
szegénység, nem a betegség, nem a szabadság hiánya, hanem a
családi élet.
Elég az hozzá, hogy Terike egy ideig jól
érezte magát ebben a kapcsolatban (férfierőm teljében
voltam, a falu bikája hozzám képest kappan), azután kezdett
kifarolni. Én eleinte nem fújtam fel a dolgot, mert nem vagyok
egy ragaszkodós típus. De rosszul ismertem magamat. Bevágott a
ménkű.
Az anyám éppen aznap halt meg, amikor a Teri
szakított velem. Odahaza meg a nagyanyámmal kellett
törődnöm, aki akkor már jóval túl volt a nyolcvanon, közel
a kilencvenhez. Hihetetlenül megterhelő volt az érte érzett
felelősségem, mert olyan lett, mint egy őrült. Egyik
pillanatról a másikra elfelejtette, hogy meghalt a lánya, és
ötpercenként újra és újra meg kellett mondanom neki, hogy
meghalt. Erre ő ötpercenként újra meg újra elkezdett a
fájdalomtól eltorzult hangon sikoltozni: – Guri! Guri! (Ez
volt anyám beceneve, mert nagyon kövér volt.) Mintha éppen
akkor tudná meg először a szörnyű hírt. A sikoltozást
legfeljebb csak azért hagyta abba, hogy a vejének kiabáljon:
– Gyilkos! Gyilkos! (Nagyanyám szerette a teátrálisan
hatásos, egy szóból álló mondatokat. A Parasztbecsület
első és utolsó felvonásában vannak ilyen mondatok. De ott
legalább énekelnek hozzá.) Az volt a mániája, hogy a vő
kergette az anyámat a halálba. Pedig szegény egyszerűen csak
szívbeteg volt gyerekkora óta.
A lényeg az, hogy összeroppantam. Látszólag
tartottam magamat, valójában teljesen kész voltam. Sok mindent
átéltem már addig, de ez meghaladta a képességeimet. Az
összeomlás abban nyilvánult meg, hogy valami mindent elsöprő
szerelmi bánat fogott el. Zokogva mászkáltam a Körúton, mert
nem akartam, hogy otthon lássák, mi van velem. Három évig
zarándokoltam esténként a Teriék házához a Haller piacnál,
és egy lámpaoszlop mögül sírva bámultam az ablakát.
Nem bírtam más nőre nézni. Úgy éltem,
mint egy szerzetes. Azután 1976 végén az egyik barátomtól
megtudtam, hogy az amerikaiak a kétszáz éves évforduló miatt
kedvezményes utakat szerveznek New Yorkba meg más helyekre.
Tizenhétezer forintba került az út. Az én fizetésem akkor
olyan háromezer-ötszáz forint lehetett havonta. Vagyis öthavi
béremre lett volna szükség. Mindenféle kölcsönöket vettem
fel, teljesen eladósodtam. De befizettem. Aztán képzeld: pár
nappal az indulás előtt a barátom lemondta az utat. És milyen
a véletlen: Edit már nem fért bele a keretbe.
Várakozólistán volt, hogy hátha! A barátom helyét foglalta
el az utolsó pillanatban. Persze erről én mit sem tudtam. Ha a
barátom nem marad itthon, soha nem ismerem meg azt a nőt,
akivel immáron harminckét éve élek együtt.
Eljött a nagy nap: gyülekeztünk a
repülőtéren. Én érdeklődve szemléltem az utasokat, mert
tudtam, hogy egy ilyen társasúton fellazulnak az erkölcsök,
és már nagyon hiányzott egy jó nő. Feltűnt nekem, hogy van
ott egy látványosan vörösre festett, kikent-kifent,
macskaarcú nőszemély, aki szemmel láthatólag tisztában van
a vonzerejével. Csak hát a férje is vele volt. Onnan tudtam,
hogy a férje, mert nem beszélgettek.
Tudod, arra is háklis vagyok, hogy ki volt az
elődöm. Egyszer azért undorodtam meg egy nőtől, mert az
előző szeretője egy oltári nagy tahó volt, amolyan
vidékről szalajtott félparaszt-, félproli bunkó, akinek a
csehó meg a futballpálya a hazája. Én egy ilyen után nem
megyek bele az alagútba.
A macskának nagyon jóképű férje volt.
Nálam magasabb, karcsú, kifejezetten szép férfi. Olyan
osztályon felüli főpincérfajta, ha tudod, mire gondolok:
vastag buksza, csibészségek, valutázás, miegymás. (Mivel
Magyarország nagyon kicsi, később meg is tudtam, hogy
vendéglátósok voltak mind a ketten, úgy, ahogy gondoltam.) A
nő valami bártündér lehetett, amit a smink, a smukk meg egy
pár napi pihenés még jól eltakart. Tudod, olyan volt a
macska, mint egy érett barack, ami ma még kemény és
bársonyos, de holnap már összefonnyad, és megreped a héja.
(Ez ugyan baromi gusztustalan képzavar, de kifejezi, amit
éreztem és láttam.) Éppen az érettség tetőpontján, a
rohadtság határán volt az édes.
Rajta kívül volt ott még egy nagydarab
örmény puna, valami lehetetlen rendőrcsizmában és fehér
kardigánban. Időnként összeakadt a tekintetünk, de nem
értettem, hogy mit néz rajtam. A macska azonban tudomást sem
vett rólam. Engem ez nem zavart. Gondoltam, melléjük vagy
mögéjük ülök a gépen, és elkezdem hátulról puhítani. A
férjének szerzek egy másik nőt, azután majd csak lesz
valami.
Azt hiszem, most arra gondolsz, hogy én
romlott nagyvilági bonviván vagyok. Egyáltalán nem. Inkább
könyvmolynak nevezném magamat, aki a szomszéd házbéli
tinilánnyal szemezget évekig az ablakon keresztül, és szólni
sem mer. Csak hát valahogy begolyóztam a hosszú szerzetesi
élettől, és kiforgatott magamból az amerikai utazás. Akkor
nekünk az olyan volt, mintha a Holdra mentünk volna ladikkal.
Ott hagytam abba, amikor beültem a macska
mögé, hogy – ha mást nem is – legalább az illatát meg a
nyaka vonalát, ahogy kiszalad a vörös kontya alól,
élvezhessem. A tarkóján lévő kicsiny, enyhén lenőtt tövű
pihéi olyan érzelemhullámokat kergettek a zsigereimben, hogy
szörfözni lehetett volna rajtuk. Nem mondom, kicsit zavart,
hogy a férje széles válla belelógott a képbe, de hát
szegény ember vízzel főz. Előrehajoltam a két ülés
között, és igyekeztem hülye kérdésekkel magamra vonni a
macska figyelmét:
– Elnézést, hol járhatunk most? –
kérdeztem valahol Prága felett illedelmesen és lágyan a
fülébe lehelve. – Elhagytuk már Kelenföldet?
Megmerevedett a drága háta, mint amikor a
macska útjába kutya kerül, és dühében hirtelen patkóba
görbíti magát. Hátrafordult. Ferde vágású szemének
pillantásával fel lehetett volna vágni egy adóhivatali, nagy
alakú borítékot, amelyben arról értesítenek, hogy
véletlenül tíz évig nem fizettem adót. Én azonban majdnem
elaléltam a gyönyörtől, mert a hátrafordulás lendülete
felkavarta a levegőt az ajka körül, így eperillatú
rúzsának minden molekuláját magamba szívhattam a két
üléstámla között. Miközben tekintetének kötőtűi
könnyedén haladtak át a koponyámon, elbűvölve merengtem
ajka vonalának és gyöngyházfényének csábításain. Nem
tudom, ismered-e azt a fajta női tekintetet (most jut eszembe,
hogyan is ismerhetnéd!), amely látszólag rád néz, egyenesen
a szemedbe – nehogy már azt higgye az a buta hím, hogy
megijedünk tőle –, csak sajnos, a tekintete nem áll meg a
lelkednél (voltaképpen nem is neked szól), hanem áthatol
rajtad, mintha ott se lennél, pontosabban csak egy parányi pók
lennél a fejed mögötti falon, amit agyon kell csapni.
– Mondja, maga mikor jött ki a
gyogyóból? Egyáltalán, hogy engedhették ki? Lehet, hogy
magának most barackot kellene szednie a munkaterápián?
– Talán ismerni tetszik a Kun doktort? –
kérdeztem felcsillanó tekintettel. – Igazán? Ő anyám
helyett apám. Azt mondta, hogy nyugodtan elutazhatok, mert már
tudok vigyázni magamra. Csak azt kötötte a lelkemre, hogy
nagyon figyeljek Dombóváron, mert ott át kell szállni.
Tessék mondani, ugye még nem vagyunk Dombóváron?
Ez már sok volt a drágának. Dühödten
visszafordult, és fújt egyet. Csak a férjénél volt sikerem:
az göcögve röhögött mellette. Az volt az érzésem, hogy
előbb megkapnám őt, mint a feleségét. Ez volt az én bajom
mindig: kiemelkedően intellektuális vagyok a nők
többségéhez képest. Talán túl sokat tételezek fel róluk,
és ezt kudarcként élik meg.
Emlékszem, egyszer a házunkban úgy ment
tönkre a villamos hálózat, hogy a földszinten még teljes
erővel világítottak az égők, de minél magasabb emeleten
gyújtották fel a villanyt, annál haloványabbak voltak. Persze
az összes lakó kitódult a gangokra, és az emeletek között
ordítoztak egymásnak: keresték a baj okát. Én a negyediken
álltam a nőgyógyász felesége mellett, aki legendásan buta
nő volt, valamint a ház intézőbizottságának elnöke.
– Kicsi a nyomás. Bizonyára csőtörés
van a pincében – szólaltam meg csendesen egy sokat látott
szakértő hangján, miközben gondterhelten tekintettem rá.
– Micsoda? Még az is? Honnan veszi? –
kérdezte riadtan.
– Tudja, amikor csőtörés van, akkor a
földszinten még fröcskölnek a csapok, de a negyediken már
csak cérnavékony a vízsugár. Ez főleg olyankor rossz, ha
éppen a zuhany alatt áll valaki beszappanozva.
Annyi mosoly sem jelent meg az arcán, mint egy
éretlen nyári almán. Kissé elhúzódott tőlem, majd szó
nélkül otthagyott.
Így jártam most is: éreztem, hogy
áthághatatlan akadály nőtt a két üléssor közé. Nem volt
mit tenni, más célpontot kellett keresni. De közben
megérkeztünk Dombóvárra, akarom mondani, Prágába. Itt
kellett átszállni a tengerentúli járatra.
Emlékszem, rendkívül kulturált volt a
folyamat: betereltek bennünket a tranzitba, ami hirtelen dugig
megtelt engedelmes birkákkal. Csupa szürke márvány és
krómozott acél mindenütt: díszes hodály, de mégiscsak
börtön. Én meg klausztrofóbiás vagyok, nem bírom a
bezártságot és a bégetést. Meg dühített a képmutatás is:
államfoglyok voltunk, de úgy tettek a csehek, mintha viputasok
lennénk.
Ezen merengtem, amikor észrevettem, hogy a
rendőrcsizmás puna megint néz. Nem volt feltűnő, mert egy
másik facér nővel társalgott közben. Én meg csak ültem a
padszomszédom mellett, és unatkoztam. A jegypénztár
sorsvetése ugyanis egy vidéki körorvost ültetett mellém még
Budapesten. Ahogy aztán ez lenni szokott, nem tudtunk többé
elszakadni egymástól: még New Yorkban is a szobatársam lett.
Valahogy mindig a férfiak ragadtak rám, nem a nők.
Egyszer csak látom ám, hogy az örmény
delnő döngő léptekkel megindul felénk. Gondoltam, bukik a
Dokira: a nők tíz kilométerről hátszélben megérzik a
pénzszagot. Ahogy közeledett a jegesmedve méretű fehér
kardigánban, térdig érő rendőrcsizmában, valahogy egyszerre
csak zsugorodni kezdett. Ahogy jött, úgy lett egyre vékonyabb
és kisebb. Nem mondtam még neked, hogy tizenhat éves korom
óta kilencdioptriás szemüveget viselek. Kissé rövidlátó
vagyok. Emlékszel még a régi szódásüvegekre? Azoknak a
talpa volt olyan vastag, mint az én lencséim. Ezért aztán
mindent élesen és pontosan láttam, csak éppen kétszer
akkorák voltak, mint a valóságban.
Nos, megérkezett hozzánk a bárisnya, akin
közelről már láttam, hogy nem nílus-parti örmény, csak
fekete. Éjfekete haj, mély, kőszéncsillogású szemek, piciny
orrocska, vérvörös gyerekajkacskák. Nem semmi, ahogy mondani
szokták. De mit csináljak: én kizárólag a
vöröshagymaszínű festett hajzuhatagokban és az enyhén
fátyolos, meisseni kékporcelán szemekben utazok. Még akkor
is, ha a dörzsölt kocsmárosné nem eladó. Tudod, anyám volt
festett vörös és égtekintetű.
– Tudják, hogy van virsli? Mindenkinek jár
két pár! – toppant elénk az összement egzotikum.
Már nem emlékszem, melyikünkhöz fordult
beszéd közben, pedig ez döntő. Úgy hiszem, hogy a Dokihoz
szólt elsősorban, de lehet, hogy csak a szegénységem miatt
gondoltam úgy. Zavart, hogy a Doki nyilván tele van pénzzel,
én meg alig pár dollárral indultam Amerikába.
Folyt. köv.
Szia, Bözsi!
A virslinél hagytam abba. Nos, alighanem
mágikus lehetett, mert a tengerentúlra induló gépre már
szendvicsként szálltunk fel: a Doki és énköztem az
összement virslihercegnő foglalt helyet, vagyis Edit. Úgyhogy
1977. január 13-a, reggel tíz óra óta – idén már majdnem
harminckét éve – egyfolytában egymás körül keringünk. De
akkor még persze semmit sem sejtettünk a jövőből. Én csak
azt láttam, hogy a Doki félénk kísérleteket tesz arra, hogy
áthatoljon Edit jégpáncélján. Mintegy véletlenül
elkottyantotta, hogy orvos, aztán ügyetlenül kerülgetni
kezdte a forró kását. Én még mindig a kocsmárosnéval
voltam elfoglalva, de már kezdtem figyelni az Edit körmeire is.
Nagyon szép keze volt: keskeny, párnás, hosszú ujjai mint
valami pompás tengeri virágállat karocskái úszkáltak,
táncoltak a levegőben. A körmei kifogástalanul
mandulavágásúak, középen cicásan domborúak, és abban a
mély, meggypiros színben izzottak, amit a legjobban kedvelek az
összes izgató körömlakk közül. Ha csak ránéztem, máris
merevedésem volt. Bolondulok a lakkokért. Képes voltam
soványka fizetésemből méregdrága lakkokat vásárolni az
éppen ügyeletes kedvesemnek. Szerettem a barna, sőt a fekete
körömlakkot is, de a favoritom a dinnyesárga volt, amit
Marseille-ben vettem Terinek. (Ő volt az, aki miatt
közelebbről megismertem a budapesti közvilágítás
oszlopainak szerkezetét.) Szerelmeim útját kiürült
körömlakkos üvegek szegélyezik.
Edit persze pontosan tudta, hogy mitől döglik
a légy: állandóan az orrom előtt villogtak, úszkáltak a
körmei, ahogy egymáshoz préselve lebegtünk New York felé a
tömött helyiérdekűn. A következő észrevételem az volt
vele kapcsolatban, hogy hihetetlenül nagyméretű melleket
visel. A gép fülledt belsejében lekerült róla ugyanis a
rémes fehér kardigán, amiben olyan volt, mint egy libáskofa a
Teleki téren. Csupán egy fekete, feszes, nyakig zárt trikó
maradt rajta, amit úgy dagasztottak a mellei, mint a nyugati
passzát a repülőtéri szélzsákot. Komoly gondot okozott
nekünk hármunknak, hogy megbirkózzunk az Edit melleinek
logisztikai problémáival, mert ha elfordult tőlem, akkor
kiverte a Doki szemét, ha pedig felém fordult, akkor nem
láttam a tányéromba.
A kocsmárosné jelentősége kezdett
elhomályosulni. Azonban újabb bonyodalmak tornyosultak elém,
mert Editnek nemcsak én néztem a körmeire, hanem a
repülőgép egész férfitársadalma. A leghátsó sorban
utazott velünk például egy arab vízvezeték-szerelő
külsejű egyén, aki állandóan söröket küldözgetett
Editkének a szegény stewardessekkel. Persze fölöslegesen.
Elfelejtettem mondani, hogy Edit valami hihetetlen naivsággal
barátkozik mindenkivel, körülbelül úgy, mint ahogy a
lakodalmakban a gyerekseregbeli kislányok minden bácsi ölébe
beleülnek az asztal körül. De abban a pillanatban, amikor
megérzi, hogy nőnek tekintik: megfagy.
Helyi idő szerint este fél tízkor,
valójában délután fél hatra megérkeztünk New Yorkba.
Szörnyen fáradtak voltunk. A vámosok ránk se bagóztak, az
útlevél-ellenőrzés is teljesen felületes volt. Ahhoz
képest, hogy Pesten még a fülembe is belenéztek, és
kiforgatták a zsebeimet, a cipőimet, mert az acél
lúdtalpbetét megszólaltatta a csipogót, itt a kutya sem
törődött velünk. Ekkor éreztem meg valamit először a
SZABADSÁG levegőjéből, és beleszédültem. Hosszú éveknek
kellett eltelniük, mire rájöttem, hogy a szabadság is csak
egy hazugság a sok közül, amivel a politikusok meg az
újságírók etetnek bennünket.
Aztán meg a gazdagság. Hát ugye, 1977-ben
Magyarország nem volt egy Kuvait vagy Svájc. Én akkor már
bejártam fél Európát, de ilyen méreteket sehol sem láttam.
Kezdem ott, hogy amikor kijöttünk a Kennedy repülőtérről,
és álmos-izgatottan felsorakoztunk az érkezési oldalon,
akkora sárga taxik özönlöttek felénk, mint egy-egy
csatahajó. A csomagtartójuk tetején pingpongozni lehetett
volna. Ma is a fülembe cseng a diszpécser sípjának állandó
visítása, ahogy küldözgette, hívogatta a taxikat. Valami
gépesített, bolond Hattyúk tavára emlékeztetett az
egész, ahogyan a sárga hajók zajtalanul úszkáltak
összevissza a sípszóra.
Én akkor már mindenütt az Edit nyomában
voltam, vele szálltam fel a tranzitbuszra, és mellé is ültem,
vittem a bőröndjét, meg mit tudom én. Kezdtem tapadni. Az
úton aztán, a külvárosokon keresztül a sötét éjszakában,
csak jelentéktelen épületeket láttam, meg sok szél sodorta
szemetet. Ez meglepett, mert Pesten akkor még tisztaság volt.
A sötétből valami alagúton keresztül
hirtelen érkeztünk Manhattan mennyországába. (A
Holland-alagút volt, azt hiszem.) Ami persze felkavart, de nem
anynyira, mint másnap, amikor napvilágnál minden két-három
nagyságrenddel nagyobb lett. Akkorák a méretek ugyanis, hogy
pesti házakhoz szokott szem észre sem veszi az igazi
dimenziókat, mert a negyedik emeletnél nem merészkedik tovább
a megszokás. Cook kapitányról mesélik, hogy amikor
megérkezett Új-Zélandra, a bennszülöttek nem értették,
hogyan került oda. Hiába állt az öbölben az orruk előtt a
kapitány nyolcemeletnyi, húszbálnányi vitorlás hajója, a
vidéki tagok szó szerint nem vették észre, mivel semmilyen
előzetes tapasztalatukba nem illett bele.
A 46-ik utcában, két sarokra a Broadwaytől
volt a szálloda, a Paramount Hotel, ahol laktunk. Annyira volt
paramount, amennyire Kádár elvtárs palatinus. Hatalmas
embersiló ez az épület, vagy még inkább gigantikus
kolumbárium (nem keverendő össze a galambdúccal!), minden
felesleges cicoma és luxus nélkül. Szerintem amerikai
viszonylatban a garniszálló és a munkásszálló között
helyezkedett el. Kopott és működésképtelen volt minden.
Baromi hideg volt kint, legalább mínusz húsz fok, ennek
ellenére az ablakok csak egyetlen üvegtáblából álltak, a
fűtés pedig nem működött. A Doki kihasználta a
tudatlanságomat, és nem az ablaknál lévő ágyra telepedett,
hanem a szoba belsejében lévőre. Takaró nem volt, csak egy
vékony pokróc. Egész idő alatt, amíg ott voltunk, dideregtem
a hosszú éjjeleken át. A légkondicionáló az ablakra volt
szerelve, és úgy süvített-sütött be résein a hideg, mint
amikor az eszkimó kimegy a jégkunyhóból.
Az ablakból sivár látvány nyílt a
környező épületek hátsó udvaraira, és bár elég magasan
voltunk – legalább a kilencedik emeleten –, a kilátást
eltakarták a felhőkarcolók ágaskodó, szürke sírkövei a
vigasztalan januári ködben. A panorámából a PANAM épülete
foglalta el a legnagyobb darabot. Amikor néhány éve
tönkrementek, elégtételt éreztem, mert úgy gondoltam, hogy
Isten végre megverte őket a pöffeszkedésükért, amit abban a
kurva hidegben el kellett tűrnöm tőlük.
Szóval ez volt a szállásunk, de első este
nem sokat törődtem vele, mert amikor befelé jöttük, láttam,
hogy a szállóban bár is van. Nem olyan habárféle kocsma,
hanem valódi bár. Mondtam Editnek, hogy félóra múlva várom:
megünnepeljük a megérkezést. Akkor már elhatároztam, hogy
ráhajtok.
A hatalmas épületben úgy szétoszlott a
társaság, hogy a kocsmárosnéról már teljesen lemondtam. Nem
is láttam egész idő alatt, talán csak egyszer.
Szorongtam kicsit, mert soha nem voltam még
bárban, legfeljebb filmeken ha láttam, hogy mi is az. Angolul
sem tudtam szinte semmit, mert szokás szerint nem készütem az
útra, és amit a középiskolában tanultam, az csak annyi volt,
hogy: „On april 4 Lenin arrived at station of
SaintPetersburg.” Ha ezt a szöveget elmondom a pincérnek,
szerintem kihívta volna az efbíájt, hacsak előbb meg nem
fullad a röhögéstől.
Nos, lementem a bárba, ami valójában csak
egy sötét helyiség volt bokszokkal. Tök üres volt, és enyhe
dohszagot árasztott: a bejáró vidéki vigécek évtizedek óta
itt füstölték, pácolták magukat és olcsó kis nőiket,
miközben berúgtak annyira, hogy elfelejtsék otthon hagyott,
kopott feleségeiket, a gyereksírást, a részletfizetési
csekkeket. Amikor már elég részegek voltak, kezdhették
Marilyn Monroe-nak nézni az alkalmi ismerősöket, a filléres
kurvákat. Cihelődhettek, feltámogathatták kedvesüket a
kop-pecs (tisztítói rövidítés a kopottra és pecsétesre)
szobákba, ahol a levegőben talán még ott úszott az előző
szeretkezés szaga (nyúlfarknyi kis saga, mondhatom!), amit a
friss törülköző és a ropogós ágynemű illata sem tudott
elnyomni. Ezek a szobák engem valahogy mindig a használt
papírszalvétára emlékeztetettek: amibe már valaki
beletörülte a száját, és most nekem kell az ajkamra vennem.
A fautánzatú műanyag borítású bár
egyetlen dísze egy kis képernyős színes tévé volt, ami
nekem akkor a technika csúcsának tűnt. Amerika megint vezet,
gondoltam: elküldi a világ színeit a legeldugottabb helyekre
is, csak éppen nekünk, magyaroknak nem jut belőle. Ha
felidézem, hogy azóta a világ összes szemete bejön a
szobámba egy akkora képernyőn, mit a bárbéli nyolcszorosa...
És mintha nem érezném, hogy vezetnék bárkit is, vagy hogy a
világ megérdemelné, hogy figyeljem.
A vörös szmokingos néger pincér olyan
önfeláldozóan sietett felém, mintha én lennék az albán
nagykövet. De elküldtem. Valahogy elmutogattam neki, hogy
várok valakire. És szorongtam. Sem az árakat nem tudtam, sem
azt, hogy eljön-e végül is Edit, vagy sem. Ugyanis női
szokás szerint nem mondott semmi határozottat: széna vagy
szalma, szar vagy kalaposinas. Felkészültem rá, hogy itt
töltöm a hátralévő egy hetet, és innen fogok
kielégítetlenül a repülőtérre hajtatni, hátamban a pincér
kárörvendő kacajával.
A bár kongott az ürességtől. Egyedül
voltam a pincérrel, aki hol engem nézett unottan, hátha vetek
neki egy kósza megrendelést, hol a tévét. Fáradt voltam a
hosszú, elgémberítő repülőúttól, a sok benyomástól, az
időkülönbségtől. Már bántam, hogy meghívtam Editet, mert
mi szükségem van nekem arra, hogy itt szobrozzak, mint Péntek
a szigeten, várva a kannibálokat? Mi sülhet ki ebből a
randevúból? Legjobb esetben egy csomó költség.
Csak hát a kukacom! Harminchárom éves
korában az embert inkább a farka irányítja, mint az esze.
Legalábbis engem. (Hacsak nem akar mindenáron fölfüggeszkedni
a száraz fára.) Edit becsületére legyen mondva, alig vártam
negyedórát. Ennyi fárasztás minden hímnek kijár, mert mi
lenne, ha csak úgy odarohannának a nők minden randevúra? Nem
öltözött át, annyira azért nem voltam fontos. Ugyanaz a
medvekardigán, rendőrcsizma. Semmi smink. Nyilván ő is
kidöglött már addigra. Tulajdonképpen még szép tőle, hogy
lejött. Viszkit rendeltem, mert ez volt az egyetlen ital, aminek
a nevét ki tudtam mondani. A pincér térült-fordult, mintha az
élete függne ettől a megrendeléstől. Tudtam, hogy mindez
csak színjáték. Zavart is. De azért hatott rám. Növelte a
bátorságomat Edit előtt, mert most én voltam a férfi, aki
rendel egy bárban. Egy Philip Marlowe szabadságon.
Nehezen indult a párbeszéd. Talán csak tíz
órája ismertük egymást, és most itt ültünk szorosan
egymás mellett, mert még működött bennünk a
repülőgépülések nevelte fegyelem. Fogalmam sincs, hogy
miről beszéltem, és mit válaszolt ő a lényegében semmire.
Annyit láttam csak, hogy bizonytalan. Egyáltalán nem egy olyan
harminckét éves nő, aki gyakorlottan játssza a légypapír
szerepét. Azt is láttam, hogy nem a szex hozta le a kilencedik
emeletről. Idáig jutottam, és nem tovább. Gőzöm sem volt,
hogy mik a szándékai, vagy mit gondol rólam.
Hoppá! Nem mondok igazat! Történt valami a
gépen, ami nem ment ki a fejemből. Tudod, az amerikaiaknak
zseniális határrendészeti elveik vannak. Belépés előtt ki
kellett tölteni egy adatlapot a gépen, amin a következő
furmányos kérdések voltak angolul: Elmebeteg-e ön? Vagy
valaki a családjában? Van-e önnél kábítószer, fegyver?
Tagja-e hazájában valamilyen politikai szervezetnek? Stb., stb.
Elképzeltem, hogy azt válaszolom, hogy egy elmebeteg
szakszervezeti bizalmi vagyok, tíz kiló heroin van nálam,
valamint a kedvenc géppisztolyom. Mindezt angolul írták, olyan
jogi szakkifejezésekkel, amiket soha az életben nem hallottam
még, de szerintem az amerikaiak többsége sem.
Szegény Edit tanácstalanul forgatta a
cédulát, míg nekem volt annyi eszem, hogy minden kérdésre
nemet kell írni, bármi legyen is az. Egyébként oda is volt
nyomtatva. Nyilvánvalóan nem azt kérdezik tőlem, hogy
akarok-e indulni az elnökválasztáson. Bár arra is nemet
mondtam volna, amilyen szerény vagyok.
– Maga tudja, mit kell beírni? – kérdezte
szegény Edit tanácstalanul, mire én magabiztosan válaszoltam:
– Olyan bunkónak nézek ki, aki nem tud
kitölteni egy űrlapot? Értelmiségi lennék én, vagy mi az
isten!
– Ó, látom én azt, nem is arról van szó
– válaszolta mentegetődzve, és úgy nézett rám alulról a
nagy fekete szemével, mint második elemiben a jó tanuló
kislány a föléje hajló tanító bácsira. Nem hallottam ki a
hangjából sem iróniát, sem elbizonytalanító
mellékzöngéket. Nem húzta össze a szeme sarkát az elfojtott
kuncogás, nem rándultak meg ajkai egy millimétert sem.
Elszégyelltem magamat. Ki ez a nő? Hogy lehet
ennyire romlatlan? Vagy vak. Elég jó véleménnyel vagyok
magamról, de tudom, hogy nem látszom értelmiséginek.
Legfeljebb valami kikupált lakatosnak vagy ilyesminek.
Átkozottul rosszul öltözködök ugyanis. Ötletszerűen
szoktam ruhát vásárolni, és amim van, azt sem tudom hordani.
Mentségemre szóljon, hogy egyáltalán nem bíztam el magam
attól, hogy kifejezte nagyrabecsülését. Úgy forgattam
magamban ezt a tényt, mint egy idegen testet, mint egy
lövedéket, ami ahelyett hogy megölt volna, furcsamód még a
javamra szolgálhat, mint az a rozsdás szög, amit vashiányos
emberek az almájukba szúrnak. Hamarosan be is tokozódott, és
elfelejtettem egy időre. De most, amikor ott ültünk szorosan
egymás mellett, valahogyan táplálni kezdett ez a megjegyzés.
Az üres bárban még mindig csak mi ketten
ültünk a leghátsó bokszban, pedig helyi idő szerint már
legalább tizenegyre járt. A pincér addigra már teljesen
leszokott rólunk. A tévé tenyérnyi színes világát bámulta
vallásosan. Pedig az a világ lényegében ugyanolyan volt, mint
ami körülvette őt és a bárt: szürke, hideg és nyomasztóan
nagy. Ha olcsóbban akarja megúszni, helyette akár az ablakon
is kibámulhatott volna a tompa fényű utcára. De ő inkább a
tévét nézte rendületlenül, mert az megtévesztően és
harsogóan színes volt, vidáman magabiztos. Azon a kicsiny
felületen legalábbis, amin át a pincér – álmos
tekintetének fonalán – a fogyasztásra szánt művilág
sekély mélységeibe ereszkedett.
Úgy éreztem, hogy itt a pillanat, most kell
feldobni magunkat valamivel, különben mi is nyomban a tévét
fogjuk bámulni. Egy laza mozdulattal hirtelen átöleltem a
derekát, kicsit magamhoz húztam, hogy
beleszuszoghassak-beleszagolhassak a nyakába, aztán ugyanazzal
a kezemmel végigsimítottam azt a fontos vonalat, ahol a szoknya
és a trikó találkozik. Éreztem, ahogy kihúzta magát, és
megfeszült az inzultustól, ahogy megpróbált eltávolodni
tőlem a felsőtestével. Majdnem cigányútra ment az utolsó
kortya is. Úgy tettem, mintha vissza akarnám vonni a kezemet
dereka asszonyosan telt és puha felém eső oldalára, hogy
mintegy illedelmesen visszavonuljak, de megjátszva, hogy
vonakodása miatt tilosba tévedt a kezem, becsúsztattam a
tenyeremet a szoknya és a trikó közé a babalukak táján. A
nők bőre ott a legfinomabb: a két babaluk között. Mellesleg
mindnek fáj egy kicsit a dereka, és ha a babalukakat
eltalálom, akkor két legyet ütök egy csapásra: nekem mennyei
élvezet, mert az ott a bőrök bőre, neki meg csillapítja a
fájdalmát. Folyt. köv.
Háj, Bözs!
Jól mondod, hogy az előző bekezdés úgy
himbálódzik a semmiben, mint a levágott ember kötele. Olyanok
is voltunk ott a bárban mi ketten, mert Edit arra készült,
hogy disszidál: várta a nagy üres préri, ahol ritka bölény
a remény, én meg bárhol vagyok, úgy érzem magamat, mintha
éppen most vágtak volna le. Vak vezet világtalant alapon
kapaszkodtunk egymásba. De ő még tartotta magát:
– Hogy képzeled – nyögte halkan, nehogy
a pincér is meghallja, és kisiklott az ölelésemből.
– Hogyhogy hogy képzelem? Bárban
lennénk, nemdebár? – válaszoltam a hagyomány tekintélyére
hivatkozva kirobbanó nyelvi leleménnyel a fülébe brummogva,
de kissé bosszúsan, mert nem szeretem a tiszteletköröket.
Megkeményedett a csönd közöttünk, mint a
Technocol Rapid a levegőn. Éreztem azonban, hogy nem siklott
olyan messzire a teste, mint amennyire az ülés megengedte
volna.
– Gyönyörű vagy – nyögtem, és az
őszinteségtől összefolyt a könnyem, a mosolyom és a
látásom is. Egy ilyen mondatban mindig van egy adag kényszer
és görcsös behódolás. Legalábbis én ilyenkor azt érzem,
hogy akaratom és eszméletem ellenére behódolok valami előtt,
ami ugyan gyönyörteljes, de egyben megfoszt a szabadságomtól
is. Kiszolgáltat és lefokoz. Kinyújtott nyelvvel lihegő
pincsikutyát csinál belőlem. Ráadásul én ha ilyet mondok,
akkor az úgy is van, nemcsak az óvszer fickándozik a
zsebemben. (Nem is volt nálam, mert az AIDS akkor még valahol
Afrikában készült a jelenésére.)
Láttam, ahogy a mondat eltalálta. A ravaszabb
nőstények tudják, hogy nem szabad elárulni magukat, de
éreztem, hogy szinte észrevétlenül elernyedt, kisimultak
megfeszített arcvonásai, majd feltűnt rajta az az egészen
halovány, levegőbe sugárzott mosoly, ami nem szól senkinek,
de kozmikus, mint amikor a kelő Hold boldog.
Hagytam, hadd élvezze ki a pillanatot, és
közben a folytatáson törtem a fejem. Semmi értelmes nem
jutott az eszembe. Ezért aztán kisvártatva egyszerűen
magamhoz húztam, és belecsókoltam abba a puha gyerekszájába.
Alig kaptam levegőt a meglepetéstől. Ahelyett, hogy leütött
volna a poroltóval, vagy segítségért kiabált volna,
engedelmesen tartotta az ajkait, és a derekát is be tudtam
törni már. De az egész csók olyan volt, mintha egy kislány
álmodta volna az első menzesze előtt. Megint olyan érzésem
volt, hogy eltévesztettem a házszámot. Én egy vérbő
vámpírhoz voltam hivatalos, és helyette egy óvodába
csöngettem be. Lassan kiemeltük a fejünket a kábulatból, és
máris ott tornyosult a hogyan tovább. Mindkettőnknek voltak
szobatársai, tehát haza nem mehettünk.
Még dadogtam pár őszinte bókot néhány
centiméterrel távolabbról, amiket azonban már úgy söpört
be, mint egy jó befektetés kamatát. Hamarosan fizettem, és
elindultunk felfelé.
Arra számítottam, hogy az éjszaka
hátralévő részét a Dokival töltöm a lábszagú sötétben,
a vigécek vájta ágygödrökben. A liftben még tettem ugyan
néhány tétova kísérletet arra, hogy Editet megerőszakoljam,
de olyan könnyedén hárította el, mint amikor a mozdony szele
előtt meghajlanak a fűszálak. Már teljesen ura volt a
helyzetnek. Felértünk az emeletünkre. Én kábán mentem
mindenütt utána, azt sem tudtam már, melyik a szobám.
Odaértünk az övé elé, és már majdnem azt mondtam, hogy jó
éjszakát, amikor kinyílt az ajtó, és kilépett a
szobatársnője. Mi pedig ott álltunk leplezetlenül
összetartozva, mint a kulcs meg a lakat. Azt hiszem, az
döntötte el a kérdést, hogy Edit nem tudta, hogy miképpen
küldjön el, ráadásul meg imponálni is akart a
szobatársnőjének azzal, hogy sikerült máris hazahoznia egy
levadászott hímet.
Bemutatkoztam, majd hamarosan tovább ittunk a
csúnyácska fogorvosnő társaságában. Csúnya volt, de fiatal
és irigy. Énnekem pedig már kezdett mindegy lenni, hogy kivel
jutok el az üdvösséghez, csak egyetlen kikötésem volt, hogy
semmiben ne hasonlítson a Dokira. Kiürült azonban az az üveg
is, amit a fogorvoska hozott magával még az óhazából, nehogy
szárazon vetődjünk partra a nagy és alkoholszegény USA-ban.
A két hölgy élénk érdeklődést mutatott a további
fogyasztás iránt. Valaki azt tanácsolta – gondolom, Edit
kezdte gyakorolni magát a rajtam szerzett hatalomban –, hogy
menjek le, és vegyek valahol még italt. Nekem volt ugyan egy
bátortalan megjegyzésem arról, hogy hol kapok én éjjel
tizenkettőkor italt, de kinevettek, mondván, hogy ez nem
szocializmus, itt éjjel is minden nyitva van. Különben is, én
vagyok a férfi, oldjam meg.
És lőn. Félig részegen kimentem a
Broadwayre, pontosabban keringtem a szálloda körül, mert
féltem eltávolodni. Hátha nem találok vissza. A Leninről
tanultak ugyanis, kiegészítve az októberi forradalom forróbb
pillanatainak angol nyelvű bemagolásával, aligha tették volna
lehetővé, hogy kérdezősködjek.
Olyan forgalom volt az utcán, mintha farsang
lenne. Fényárban úszott minden, a járókelők is, akik
azonban elhaladtukban valami miatt sötét tekintettel mérték a
flasztert maguk előtt. Rengeteg sok autó jött-ment feltűnően
lassan, halkan és méltóságteljesen, ami éles ellentétben
állt azzal, hogy az emberek még most is inkább komoran sietni
látszottak valahová. Volt valami az elszántságukban, ami a
kamikázék eskütételére emlékeztetett.
Lehetett fél kettő, és nagyon hideg volt, de
teljes erővel működött minden. A Times Square környékén
laktunk, a 46-dik utcában. Akkor még ez volt a színházak,
nyilvánosházak, masszázsszalonok kerülete, úgyhogy nem
döbbentem meg azon, hogy lépten-nyomon néger suhancok
szórólapon kínálták a tízdolláros lányokat. Amin
megdöbbentem, az az volt, hogy még pénzt is osztogattak az
utcán. Valami mosoda hirdette magát egy szórólapon, és a
lapra – már nem tudom, miért – egy valódi egycentes volt
ráragasztva. Még ma is megvan. Akkor kezdtem kapiskálni, hogy
itt valahogy másmilyen mértékkel mérik a gazdagságot, mint
nálunk, ahol háromévente kaptunk hetven dollárt egy nyugati
útra. Szinte minden üzlet nyitva volt: a lendkerekes autótól
a fogkefén és az örömlányokon át a Bibliáig minden
kapható volt kora éjszaka. Nemsokára találtam egy italokra
szakosodott üzletet.
Beléptem, és elállt a lélegzetem a
kínálat láttán. Itallal el voltunk látva a szocialista
földi paradicsomban is, de ami itt volt, azt hirtelen át sem
tudtam tekinteni. Egri bikavért kértem, és képzeld: az is
volt. Pedig azt hittem, hogy ezzel padlóra küldöm a srácot,
aki az üzletet őrizte. Egy dolog bántott csak: elég
tehetetlen voltam, szinte csak mutogatni tudtam, de mindez
semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle. Nem nevetett ki, de
nem is törődött velem. Meg sem kísérelte, hogy segítsen.
Mintha csak annyira léteztem volna, mint amennyi a kezemben
tartott bankjegyen lévő számtól kitelt. Szerintem azon sem
döbbent volna meg, ha valami két lábon járó százdolláros
tért volna be hozzá.
Ahogy visszaértem a szállodába, az
események felgyorsultak. A két nő mintegy patthelyzetben
próbált meg osztozkodni rajtam, amíg távol voltam.
Nem jutottak semmire.
Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy aki veszít,
annak el kell hagynia a szobát egy jó időre. Éjjel, mínusz
húsz fokban egy hosszú utazással a hátunk mögött ez nem
volt túl hívogató. De engem szinte már nem is érdekelt a
végeredmény: aligha tudok ugyanis kellemesebbet elképzelni,
mint talpraesettségem biztos tudatában megérkezni két
kiéhezett nőstény közé a kellemesen meleg szállodaszobába,
ahol nemes versengés kezdődik férfiúi képességeimért.
Gyanítom, hogy már nem voltunk egészen józanok. Editnek
egyszerre csak az a furcsa ötlete támadt, hogy megmutatja,
milyen szép ruhácskákat hozott magával. Azt mondta, bemegy a
fürdőszobába átöltözni. Ha józan vagyok, akkor talán
eltűnődtem volna azon, hogy miért kell éjjel egy óra körül
átöltözni egy amerikai munkásszállón. De hát addigra már
megtanultam, hogy a nők gondolkodásmódja meghaladja a
felfogóképességemet, és ezért átsiklottam a megfejtésen.
Egyedül maradtam a csúnyácska
fogorvosnővel, akivel addigra már tegeződtünk. Néztünk
egymásra a tetemes alkoholtömegen keresztül, mint a
spirituszban úszó sziámi ikrek a szertárban. Ha akartam
volna, sem tudtam volna beszélni már. Egyszerűen elkaptam, és
szájon csókoltam. Ha egy nő engedi magát szájon csókolni,
akkor már csinálhatsz vele, amit akarsz. Én pedig már nagyon
akartam. Nem nagyon örültem a csóknak, mert ahhoz nem volt
elég szép, sőt! De az ember a cél érdekében feláldozza
magát. Úgy adta át magát nekem, mint ahogy egy minyon vagy
valami puha cukrászsütemény olvad el az ember szájában
magatehetetlenül. Előttem is elsötétült a világ, és mivel
így nem láttam őt sem, teljes volt az illúzió, hogy a világ
legjobb nőjének a szájában kotorászok a nyelvemmel.
Szegényke úgy kapaszkodott belém, mint
vesztes a vigaszdíjba. Szerintem legalább öt éve nem nyitott
rá senki. A tompa, puha kábulatban már én sem gondoltam
semmire, csak tettem a dolgom. Miközben faltam, kezdtem
felhúzni a szoknyáját a derekára. Tehettem, mert úgy
csimpaszkodott rám, mint majomkölyök az anyjára. Végre
sikerült a bugyi korcát megtalálnom a felhúzott szoknya
szövettömege alatt. Bedugtam a kezemet, és azt a vöröslő
vonalat, amit a szoros alsónemű vág a nők hasába,
végigsimítottam a kezem fejével. Nem tudom, miért van az,
hogy minden nő bugyija bevág. De annyi bizonyos, hogy szinte
mindegyikük első dolga az, ha lehúzzák, hogy megsimogassák a
saját hasukat. Persze ezt már csak a megszokás alapfokán
teszik, nem a viszony elején, de érdemes figyelni az ilyen
apró nüánszokra.
Nos, miközben továbbra is főként a
nyelvünkkel ismerkedtünk, én haladtam tovább abba a meleg
bozontba, ami azt a nagyon lényeges picinyke szervet rejti. Itt
van ugyanis a női lélek kulcsa, ez a férfiszemmel általában
elhanyagolható méretű utánzat, ami valamikor, amikor még
talán az óceánokban úszkáltunk, ugyanakkora lehetett, mint a
férfiak megfelelő szerve. Mondanom sem kell, hogy óvatos
ujjaim el-elakadtak abban a kemény szálú afrikban, ami az
ilyen fiatal, vélhetően örmény hölgyek vénuszdombján
tenyészni szokott. Az egyik legfontosabb technikai probléma az
előjáték során, hogy a türelmetlen hím, miközben ujjaival
keresgéli a vagina felső sarkában az általában
jelentéktelen méretű csiklót, szóval átfésülés közben
ne tépje ki az összegubancolódott pinaszőrt. Egy igazi
lovagnak ez nem okoz különösebb gondot, bár kell hozzá némi
Szent Imre-i önmegtartóztatás. A primitívebb hímek azonban
ilyenkor egyszerűen befeszítik az ujjukat a gubanc alá, és
feltépik. Azután persze csodálkoznak, hogy a nőstény
sikoltozva és átkozódva kiugrik a karjukból. Én minden ilyen
férfiúnak betekerném leukoplaszttal a farkát, és azután
szép lassan lehúznám róla. Ez megtanítaná őket arra, hogy
egy úriember hogyan bánik az afrikkal.
Nos, ott hagytam abba, hogy óvatosan
kibogoztam a szándékaim útjában álló szexuális gordiuszi
csomót, és majdnem azonnal rátaláltam a peckes kis csiklóra.
Meg sem kellett nyálazni az ujjamat – bár összetekeredett
nyelvünk miatt ezt amúgy sem tudtam volna könnyen megtenni
–, mert szegény kis elhanyagolt fogorvosnő már teljesen
átázott. Szinte lucskos volt az izgalomtól. Felszabadultan
siklott le a kezem végig a vágásán, aztán visszafelé a
mutatóujjam finoman becsúszott abba a nyálkás kis alagútba,
amiért az egész cécó folyt. Beakasztottam a mutatóujjamat,
és enyhén felhúztam, hogy összenyomódjon a csiklója, és
megfeszüljön kissé a hüvelye.
– Úristen, de jól csinálod – nyögte,
miközben levegőért kapkodva egy pillanatra levált a
szájamról.
Besöpörtem a nyereményemet, és talán már
vissza is buktunk volna egymásba, ha nem hallom meg, hogy
nyílik a fürdőszoba ajtaja, és belép Edit. Erre valahogy
szétváltunk egymástól a fogorvoskával. De elég vontatottan,
mert én háttal álltam az ajtónak, és mind a két kezem meg a
szám tele volt egy másik nővel. Nyúltunk hát, mint a
rétestészta. Attól gyorsultam csak fel, hogy alkalmi partnerem
szeme kikerekedett, és meredten bámult a vállamon keresztül.
Megfordultam.
Uramatyám! Ott állt maga Liz Taylor ezen a
kietlen tanyán, ebben a sokemeletes kéjsilóban, mint maga
Vénusz a fatimai domboldalon! Csak nem libapásztorok néztek
fel rá, hanem két nyomorult, két kiéhezett pária. Egyszerű
kis estélyi ruhának álcázott kombiné volt rajta, a
középkori fürdőslányok praktikus viselete, de a melleinél
buggyosra behúzva, ahogy az első császárság kori párizsi
hölgyek empire szabásán volt szokásos. Csak nem fehér és
átlátszó muszlinból varrták, hanem bikavadító vörösbe
hajló rózsaszínből. És nem lett volna Edit az Edit, ha a
szoknya alsó szegélyét nem tarkították volna apró fehér
pettyek, mint a kislányok hálóruhácskáját. Ez aztán a
kentaur! Alul kislány, felül fürdőskurva! A mellei úgy
dagadtak, hogy minden pillanatban várható volt: a cérnavékony
kombinépántok sikítva elpattannak a súlyuk alatt. És a
cipŐŐŐ! Az az őrjítő, tizenöt centis, bíborvörös
stilettó! Aminek az orra rafináltan dekoltált, a rüsztjén
kacér kis masnival, hogy vérvörösre festett hüvelykujja, ez
kis gonosz nyelvecske éhesen kikukucskálhasson belőle!
A cipőket talán még a nőknél is jobban
szeretem. Egész képgyűjteményem van belőlük ma már, mert
hamarabb kapok merevedést tőlük, mint egy közepes
nősténytől. Nincs az a női csípő, ami olyan lágyan és
mégis olyan borzongatóan agresszíven futna le, mint egy
magasított talpú tűsarkú cipő sarokrésze.
Edit úgy tett, mintha észre sem vette volna,
hogy mit zavart meg. Csak mosolygott elnézően és bánatosan a
torkoskodókra, mint egy nevelőnő, majd elfordult. De nem
szeméremből, hanem hogy megmutassa pompás kancafarát, ahogy
ring a lépései nyomán felkavarodó, ide-oda csavarodó,
örvénylő kombiné alatt. És persze a lábát! A lépő
lábát, amin úgy szaladgált föl-le a vádli, a vágy
hőmérője, mint egy ejakulációs gejzír az öröm ritmusára.
Na és a sminkje! Szempillái, a kacér kis karomszirmok egy
húsevő virágon, úgy kunkorodtak, hogy nem lehetett nem
felakadni rájuk. (Anyám seprűzte a nyakamat hosszú
szempilláival, amíg fel nem serdültem. Hogy szerettem! Végre,
amikor tizennégy évesen megint kértem tőle egyszer, pofon
vágott. Ma már értem, miért!) Szemhéján a bűn
halványkékje minden pillanatban felvillant, ahogy a húsevő
virág jóllakottan bezárult, majd csábításra éhesen újra
nyílt. A frizurája lollós, mintha most jött volna a
fodrásztól, pedig hát tíz órát szorongtunk a gép büdös
levegőjében, meg a New York-i öböl sós párája is jócskán
megviselhette. Szerintem a győzni akarás göndöríthette újra
ilyen rövid idő alatt, a sikerszomj hajcsavarói pödörték a
szerelem hullámaiba a félhosszúra vágott haját, amíg én a
fogorvoskát vigasztaltam. De a szemöldökéről még nem
beszéltem! (Látszik, hogy öregszem, már nincs érzékem a
fontos részletek iránt.) Ma ugye minden nő szemöldöke olyan,
mint a Grock bohóc szeme köré rajzolt két fehér parabola,
ami csodálkozva fölszalad a homlokuk közepére, már akkor is,
ha csak a MÁV-menetrendre gondolnak. Gyilkos eszközökkel
cérnavékonyra csipkedik ki, és ettől olyan ártatlanul
csodálkozó nagy tekintetük van, akár egy skinheadnek, aki
Kantot olvasó cigányt lát az aluljáróban, Dávid-csillaggal
a nyakában. Edit szemöldöke ezzel szemben két vastag buja
szőrcsík volt. Szemérmetlen bozont, reklámszerű fanszőrzet.
A fogorvoska hirtelen megszűnt létezni.
Kábán elindultam Edit felé, aki úgy várt már a fürdőszoba
ajtajában, mint Napóleon a bojárokat Moszkvában. Ahogy
közeledtem felé, megéreztem az illatát is, a heveny
tisztasággal vegyes pézsmaillatot, és hagyta, hogy a
csípőjére, ezekre a hívogató vánkosokra tegyem a kezem.
Annyira kába voltam, hogy nem is húztam magamra. Erre ő dőlt
nekem, és én lassan felkeményedve, megerősödve már a
száját kerestem. Elmerültem benne, ebben a szerelmi
termálban, személyre szabott kádfürdőben, és éreztem,
ahogy a lábam kisujjától lassan egyre följebb és följebb
kúszik bennem a mámor. Összeolvadtak körülöttem a
fogorvoska, anyám és Liz Taylor.
Mire nagy nehezen szétváltunk –
összeragadtak már az ujjaid a pillanatragasztótól? –, a
fogorvoska eltűnt: föladta a versenyt. Talán a kudarc, talán
a két nő között stikában megkötött egyezség űzte el, nem
tudom. Ahogy haladtunk befelé az éjszakába, egyre gyakrabban
volt ugyanis filmszakadásom. Meg ugye harminckét év nagy idő,
még akkor is, ha az emlék úgy lüktet ki belőlem, mint
érvágott csuklóján a vér.
Folyt. köv.
Yahoo, Bözske!
Várod, mi, a folytatást? Ez ugye nem az a
sápadt történet, mint amihez szokva vagy?
Edit kijelentette, hogy újra átöltözik.
Kiment megint a fürdőszobába. Én egy rántással együtt
húztam le a trikómat, az ingemet és a pulóveremet is, mert
már nagyon türelmetlen voltam. Lehámoztam a maradék göncöt
is magamról, de legnagyobb rémületemre akkor láttam csak meg,
hogy a farkam álmosan bámul le küklopsz-szemével két
göcsörtös nagylábujjamra. És nem volt egyáltalán óriás
méretű. Pedig belül úgy éreztem, hogy szuronyrohamot
megszégyenítően eleven: döfi a célt már jó előre. Ma már
tudom, hogy ez az úgynevezett virtualitás. Akkor csak arra
gondoltam, hogy egyszerűen impotens vagyok. De nem keseredtem
el, mert eladdig ilyesmi még nem fordult elő velem. (Bár a
halált fogadnám majd ilyen tudatlan derűvel!) Gondoltam, egy
kis kézi vezérlés, rutinos rövidvágta majd helyrehozza a
hibát. Tréningeztem tehát valamennyit, és istennek hála, kis
szolgám olyan lett, mint a táskarádió antennája: meglepően
megnyúlt, és akár a meggymagot is pengve kilőtte volna az
ablakon, ha éppen nyitva lett volna a nagy hidegben. Ekkor
lépett be Edit. Elhűlve láttam, hogy csakugyan újra
átöltözött: testre simuló, nagy kék virágos pongyola volt
rajta, elöl, a mellén túlméretezett fodrokkal, amiktől
hatalmas emlői olyanok lettek, mint a felhők dunnái mögé
rejtett teliholdak.
Elképedtem.
De fel is dühödtem. Én itt készülök,
sminkelem magam, ő pedig megint kitér, újabb akadályokat
gördít. Föléje guggoltam hát, majdhogynem ráültem a
hasára, és korántsem fürge ujjaimmal bontogatni próbáltam
rajta a dekoratív gubancot. Ezek a ruházati rémálmok!
Melltartókapcsok, cipzárak, kötők, szalagok, fodrok! Nemi
életem gátfutásának nevetséges kudarcai! Mintha minden nő
egy őrült szabó lánya lenne, akinek a kezét csak az nyerheti
el, aki kiismeri magát az atya furfangos csapdáin,
ördöglakatjain. Közben éreztem, hogy a rejtvényfejtéstől
lankadni kezd alig helyreállított férfierőm. Nem elég, hogy
ügyetlen vagyok, még tehetetlenné is válok hamarost, ha nem
tudom időre kitekerni ezt a nemi Rubik- kockát! Megdühödtem,
és – fogd, ahol éred – egyetlen rátással a köldökéig
széttéptem rajta az összekuszált pongyolát. Csak azért nem
mélyebben, mert az ágyékán ültem. Tulajdonképpen
egyáltalán nem akartam bántani, de attól féltem: drámaian
kiderül, mennyire nem vagyok már felajzva. Régen tudom, hogy a
kandüh és a macsós harag közlekedőedények, amikben a
férfierő úgy emelkedik-süllyed, áramlik ide-oda, mint a
dagály. Ebben reménykedtem. (Talán csak a gyász, ami ott
vonyít lelkünk egyik penészes zugában, mint kölyökkutya a
tűzijáték alatt, csak az képes nagyobb magvetésre
rémületében.) De szegény jövendőbelim akkor még mit sem
tudott az én bonyolult lelkemről. Egy pillanatig dermedten
hallgatta, ahogy öklömbe markolt fodrai nyomán sivít a drága
habselyem, akár a sziréna, majd dühödten megpróbált
felülni alattam.
– Vadonatúj volt! A múlt héten vettem!
Spanyol import volt, maga bunkó!
Visszalöktem, mert még nem végeztem. A
tőgye úgy hullámzott a lökéstől, mint lavórban a víz, ha
óvatlanul meglököd a térdeddel. Két csöcse kancsalul
ugrált jobbra-balra, mintha riadtan keresnének segítséget a
szoba átellenes sarkaiban. Nyitott szájjal bámultam a
jelenésre, akár Luther az ördögre. Kezdtem újra érezni,
hogy van még remény: lankadt kedvem új távlatokra talál!
Megszállott a kísérletezés démona, és az az eredeti
ötletem támadt, hogy lökök még egyet rajta, csak hogy
lássam makrancos emlőit serényen futkározni ide-oda, amikor
azt éreztem, hogy valaki hátulról megtaszít, és kifelé
fordít az amúgy sem túl széles ágyból. Arám ugyanis
valahogyan kiszabadította egyik lóerős combját alólam, és
orvul felborított. Talán nem akart mást, csak felülni, hogy
fodrai romjait megsirassa, és a kárt felbecsülje, de ettől
én fejjel előrezuhantam. Még volt annyi lélekjelenlétem,
hogy az utolsó pillanatban elkapjam az ágyterítő lecsüngő
sarkát, és így kifordulva nem a padlóra zuhantam fejjel
előre, hanem csak őmellé, az ágyra. Ez a mentési gyakorlat
igazán becsületemre válhatott volna akár egy ejtőernyős
kiképzésen is, de sajnos közben bal térdem óhatatlanul
felemelkedett, vagyis térddel orrba rúgtam a felülésbe
emelkedő kedvesemet. Edit persze némán visszahanyatlott, mint
a sörét tépte fácán, és most ott feküdt szégyentelenül
kitárva, szepegve és ijedten. Én ebből káromra mit sem
láttam, mert fejemet a párnákba fúrva kábán örvendeztem,
hogy végre szilárd helyzetbe kerültem. Valami rémlett ugyan,
hogy ez nem volt teljesen természetes folyamat, de
tulajdonképpen semmi sem volt az ezen az éjszakán, úgyhogy
beletelt egy kis időbe, mire Edit riadt szepegése
átszivárgott hozzám a csönd falán keresztül.
Kicsit aludhattam is, azt hiszem. Annyit
érzékeltem most, hogy áll a szoba közepén egy vadidegen, de
mindenesetre kozmikusan szép meztelen nő, és két kezében
valami kék rongyot szemlél hüppögve. A Pietŕ jutott
eszembe róla, de abban az állapotában, amikor még egy
hazánkfia nem zúzta be, nem törte le kalapáccsal Mária
orrát. Gondoltam, megvigasztalom, mert nem szenvedhetem a női
könnyeket.
– Mi baj van? – kérdeztem lényegre törő
ostobasággal, és halvány szorongás kezdett derengeni bennem,
hogy valami közöm van a rongyokhoz.
– Mi lenne? Az, hogy eltépted… – és
tehetetlenül leejtve mind a két karját patakzó könnyein át
úgy nézett rám, mintha róla írták volna: stabat mater.
Amit közölt, annyira szabatos és olyannyira
gyenge, mondhatnám, pillekönynyű kifejezés volt arra a
borzalomra, ami történt, hogy úgy ébredtem rá tettem teljes
súlyára hirtelen, mintha az én arcomba vágtak volna
kalapáccsal. Teljesen felébredtem. Akárha magamat hasítottam
volna ketté, úgy értettem meg most a rongyokra tekintve, hogy
a bőre és a bőröm alá nyúló közünk van egymáshoz.
Mintha a szétszakadt szövet egyben lerombolt volna valami
gátat is közöttünk. Vagyis csapdába estem. A legősibb,
dupla fedelű verembe, ami létezik: a lelkifurdalással vegyes
szerelemébe.
– Ne bőgj már! Majd holnap veszek másikat!
Elég rá húsz dollár? – kérdeztem szorongva, mert fogalmam
sem volt se a pongyola értékéről, se az árakról. És
egyébként is, ez volt az összes vagyonom. Akkor még nagy
pénz volt húsz dollár. Talán a havi fizetésem fele.
– Ilyet itt nem lehet kapni! És annyira
szerettem… Direkt az útra vettem.
Folyamatosan hulló könnyei sem tudták
elfelejtetni velem, hogy párbeszédünk kezd a meghitt, ősi
alkudozás vágányára visszasiklani. Utolsó szavai már szinte
olyanok voltak, mintha az anyjának vagy egy barátnőjének
mesélné némi restelkedő büszkeséggel, de mély női
részvétre is számítva a csapást. Észrevettem már régebben
is, hogyha egy nő lelke igazán kinyílik feléd, akkor
megszűnsz számára nemi lény lenni. Ez a legbiztosabb jele
annak, hogy tudja: fölragadtál a légypapírra. Időnként
meg-megrebbenve csapkodsz még a szárnyaiddal, de
tulajdonképpen csak egyre mélyebben ásod bele magad a
ragasztóba.
– Tudod, mit? Azt hiszem, elég lesz tizenöt
is…
És már úgy tette le a meggyalázott
pongyolát a karosszék hátára, mint a sipista, aki diadalmasan
kiteríti nyerő lapjait. Ez már igazában nem érdekelt.
Halványan átfutott ugyan rajtam, hogy amit közölt, az a
markecolás éles ellentéte, és hogy igazában nagyon, nagyon
jót jelent, de talán most, amikor írom, jobban értem, mint
akkor. Akkor csak átmelegített belülről kifelé, és
kioldott. Beljebb fúrtam magamat tehát a cihákba, és
elaludtam.
Kedves Barátném!
Remélem, elégedett vagy megismerkedésünk
történetével. Aggódnod sem kell, hogy valami teológiai
tisztességtelenség történt azon az éjszakán. Ha beszélsz
Jahvével, megsúghatod neki, hogy akkor még nem háltuk el a
frigyünket. Hozzá kell tennem – ha pontos akarok lenni –,
hogy sajnos. Tulajdonképpen semmit sem szerettem volna jobban,
mint legalább hatszor konzumálni, hogy a magam módján
elmondhassam: Consummatum est. De az ördög nem engedte.
Kilenc napig voltunk New Yorkban, de azalatt
alig láttam arámat. Éppen csak intettünk egymásnak, ha
valahol távolról megláttuk egymást a szállodában. Tervezett
disszidálásával volt ugyanis elfoglalva: rokonai
közvetítésével felderítette a terepet. Hogy mégsem maradt
kinn, annak talán csekélységem is közreműködője volt. Úgy
látszik, hogy kissé sprőd udvarlásom meggyőzőbben hatott
rá, mint a teljesítményem. Vagy talán csak megijedt az
amerikai közszellemtől. Ugyanis a rokonai elvitték bingózni
valami alagsori közösségi házba, magyar imaterembe vagy mit
tudom én, hova, a 72-dik utcába. Mikor kilépett a taxiból –
ja, már emlékszem: az Árpád Hall előtt –, talált a
latyakban öt dollárt. Már ez felkavarta távolra szakadt
honfitársaink kedélyét. Napokig közbeszéd tárgya volt
közöttük a hihetetlen történet. Volt, aki felhívta Pestet,
hogy elújságolja, milyen ördögi szerencse érte az új magyar
lányt.
Bent aztán tombolt a tombola meg a humanizmus.
Hogy játszani tudjon (hat dollár volt a beugró), valaki ingyen
felajánlott neki egy dollárt meg az összes addigi
nyereményét: egy kis alakú törülközőt. Persze
névtelenül. A közösség nevében. Álcázva. Editnek pedig
fel kellett állania mindenki előtt, és megköszönnie a
nagylelkű adományt. Később az alagsorban ebédet is
felszolgáltak: húslevest és rántott bécsit rósejbnivel,
édesített savanyú uborkával. Azt hiszem, kissé riasztónak
tűnhetett Editnek, hogy hatezer kilométert kellett repülnie,
hogy ugyanolyan – vagy rosszabb – vasárnapi ebédet egyen,
mint itthon. Meg persze az IBUSZ-csoportba beépített BM-es is
barátian félrevonta, hogy kifejezze őszinte aggodalmát. Nem
mintha tehetett volna bármit, ha Edit meg akart volna pattanni,
de mégis. Nyilván félt, hogy beköpi a másik BM-es, ha nem
teljesíti előírt kötelességét. Ugyanis már Pesten
feljelentették a kedvesemet, úgyhogy alig értem, hogy miért
engedték ki.
De feljelentette az amerikai bevándorlási
hatóságoknál az a rokona is, akihez kijött, és aki elvitte
bingózni meg levesezni. Ő ugyan nem volt hivatásos besúgó
odakint, viszont nehezen viselte, hogy százötven kilós
szobafestő fiacskájának udvarlása lepergett Editről. Pedig
már a kelengyét is megvásárolták a Macy’snél, ahol éppen
karácsony utáni SALE volt. Hát igen: amíg kint voltam, mindig
mindenünnen fújt a szél. A jó, szabad kapitalista szél.
Lehetett bingózni és vásárolni. Akárcsak ma nálunk.
Úgyhogy igazából az lendíthetett az ügyemen, hogy
szerencsémre a piktor csak a hóna alá ért arámnak.