Ács Margit
A
pályakezdő Szilágyi István
Magyarországon az egyik első olvasója
voltam a Kő hull apadó kútba kéziratának. A közös
könyvkiadás keretében érkezett a Szépirodalmi
Könyvkiadóba, és a véletlen az én kezembe juttatta.
Szerencsém volt. Így ugyanis az előírt norma teljesítése
során olvashattam el, s minthogy a következő hónapokban sok
szó esett róla, a kivételesen gyorsan tájékozódó
irodalmár szerepében tetszeleghettem. No de tréfán kívül:
ritka szerencse, hogy a művel négyszemközt ébredhettem rá
kivételes nagyságára, nem a mindig kissé sznob irodalmárok
lelkendezésétől felcsigázva és egyúttal felbosszantva. A
regény olyannyira természetes és önálló alakzatként jelent
meg a magyar irodalom geológiai térképén, hogy
Magyarországon még a filoszok sem kezdték vizslatni, miből
lett. Mi volt az előzménye. Legtöbb magyarországi kritikusa
meg sem említette a korábbi négy könyvet (s akik igen, azok
sem vállalkoztak a velük való rokonság vagy a tőlük való
elszakadás elemzésére). Az erdélyi recepció számon tartotta
a pályakezdést, hiszen Szilágyi István indulását ott siker
övezte, rangos kritikai visszhangja volt. Magától
értetődően vették számba a nagy mű megszületésekor, hogy
mennyiben vall az addig ismert íróra, és mennyiben nem.
Különösen az ötvenedik születésnap alkalmából az
életművet áttekintő Marosi Péter* rajzolta meg a közös
érintőket, s akkor már Magyarországon is készült hasonló
tanulmány G. Kiss Valéria tollából. A nagy sikerre sok évvel
később következő Agancsbozót, majd a megint hosszú
idő után megjelenő Hollóidő is úgy viselkedett, mint
a hegyek szoktak: külön-külön kellett őket meghódítani,
legfeljebb láncolatukat lehetett konstatálni, időtávolból
szemlélve. A korai novellákat és az első regényt manapság
még az író lelkes hívei sem igen ismerik, s ehhez nyilván
hozzájárult, hogy ő maga úgy nyilatkozott pályakezdetéről,
hogy az első két könyvét jobb volna meg nem történtté
tenni.
Régóta foglalkoztatott, hogy miféle
dombság, miféle lápvidék rejtőzik a hegylánc mögött,
milyenek azok a novelláskötetek, milyen az a próza, amelyet
Szilágyi István írói kiteljesedése előtt írt.
Szilágyi István pályakezdése –
megismétlem – sikeres volt. A Forrás-sorozatban bemutatkozni
(Sorskovács, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1964) eleve
rangot adott, s abban a kötetben ott az Utunk pályázatán
első díjat nyert novella is. Ahogy a további kötetekben is
keletkezésük idején feltűnést keltő novellák lapjai
sárgulnak imitt-amott a könyvtárakban, ha ugyan még
fellelhetők egyáltalán, miközben ma az a szokás, hogy minden
valamirevaló író sokadszorra is megjelenteti egykori műveit,
többféle szempont szerint válogatva belőlük külön
köteteket, s ez rendjén is van így. Bárki emlékeztethetne
rá, hogy Szilágyi István robusztus erejű regényei sem
kapják meg az irodalmi közélettől a megérdemelt,
jelentőségükkel arányos méltánylást és figyelmet, mi
értelme akkor „a dombság, a lápvidék” felkutatását
számon kérni. Nem is kérek én számon ilyesmit, egyszerű
kíváncsiság vezet, amikor – nem könnyen hozzájuk jutva –
kézbe veszem az egykori köteteket.
A Forrás-sorozatban megjelent Sorskovácshoz
Szőcs István írt előszót, s kis portrévázlatában az akkor
már újságíróként dolgozó Szilágyi Istvánt mint jogi
végzettségű vasmunkást mutatta be, „nem-irodalmár,
nem-filológus” íróként, vagyis olyanként, akit nem a
ráhangoló környezet, az olvasmányok terelnek e pályára,
hanem a „gyakorlati” életben szerzett tapasztalatok
kimondásának a kényszere. Hozzáteszi: „Azt hinné az ember,
a munkásosztály mai fejlődése szintjén ez már nem
jellemző, hogy csak a múlt körülményei termelték az
autodidakta írókat.” Meghökkenti ez a szóhasználat azt,
aki Szilágyi Istvánt hatalmas művelődéstörténeti és
történelmi apparátussal megírt műveiből ismeri. Azt még
inkább, aki megkísérelte már átlátni regényeinek
kifinomult architektúráját, virtuóz egyensúlyát. Lám-lám,
szívósak az előítéletek: a szóban a nem eléggé avatott
szaktudás kísért, holott a bölcsészdiploma az
írómesterségben meglehetősen fölösleges, gyakran csak
ballaszt. Igazi, mély műveltséget, tudást munka közben lehet
szerezni, s ezt a bölcsészdoktorok is autodidakta módra
szerzik meg, ha igazi feladatra találnak. Az író pedig szinte
mindig autodidakta.
Szőcs István az előszavában játékos
jóslatot mond a pálya későbbi alakulásáról. A
mesterségbeli virtuozitásról szóló jövendölés be is
igazolódott, de az a sejtése, amely szerint több évtized
múlva is a „pálya legelső lépésének romantikája
mindegyre vissza-visszaleng írásaiban”, a legkevésbé sem
vált valóra. Másik időbe költözött át, nem vitte magával
a mozdonyvezetőket, a szerelőműhelyek ambiciózus
süvölvényeit, az értelmiségi létbe belekóstoló
fiatalemberek magányát, éjszakai sodródását, nem vitte
magával a falusi tanítónők magányát sem, meg az idétlen
viccekbe fulladt tantestületeket és a háborúba lelkileg
belerokkant emberek tébolyát sem. Persze e másik időben
ugyanannak az emberi létnek az árnya vetül a barlang vagy a
várfal vagy a tisztaszoba falára, amelyet ideát hagyott, mert
a különbség az emberi lét formái között az árnyékokban
igen kevéssé mutatja meg magát. De ha valamit tudatosan
lehántott magáról Szilágyi István írásról írásra, az a
romantikus jóhiszeműség az emberi természetről és sorsunk
kovácsolhatóságáról.
Az első kötetben a műhelyek környékén
játszódó novellák mindegyikében felbukkan a vasba, a
zseniálisan egymásba kapcsolódó fogaskerekekbe, a hatalmas,
egy tömbben kiöntött hajócsavarokba, a sárkányfújtatású
mozdonyokba szerelmes fiatal férfi. Írhattam volna, ahogy
Szőcs István írta: kétkezi munkás. Mert a szocialista
irodalompolitika számára nem lehetett mindegy, hogy a kétkezi
munka misztériumát ünnepelheti egy fiatal író műveiben. Ez
volt a vonal, néhány évvel később maga Szőcs István
is elismeri, hogy azt várták volna Szilágyi Istvántól, hogy
ő legyen a nem-sematikus sematikus író. Csakhogy Szilágyi
István a vas világát férfias kihívásnak, gyönyörűséges
mítosznak élte meg kezdettől fogva, s a munkatársairól sem a
proletariátus forradalmi hivatása jutott eszébe, alighanem
akkor ki is tették volna a szűrét maguk közül. A műhelyek
sajátos morálja izgatta, a szigorúan betartott rangsor, amely
egészen más elveken nyugodott, mint bármely „hivatalos”
morál vagy rangsor a világon. Szilágyinak nagyon jó szeme
volt ekkor is a disszonanciákra, legfeljebb kezdő íróként
még nem azt írta, amit akart, hanem azt, amit tudott. De
novelláiban nincs semmi, amit ne vállalhatna ma is, legfeljebb
vannak köztük zsengék, és olykor naivan túlmagyarázóak a
részletek. Két novella cselekményvázlatával érzékeltetem,
mennyire távol állt a szocreál munkásábrázolat
Szilágyitól. A Mozdonyosokban egy lakatos kéredzkedik
fel a mozdonyra, ahol a szokásos évődés folyik közte és a
vasút arisztokratáinak számító mozdonyvezető és fűtő
között. Úgy adódik, hogy egy öngyilkosjelölt miatt
leszállnak a gépszörnyetegről, amely gurulni kezd a közeli
állomás felé. A lakatosnak sikerül utolérni és
megállítani az elszabadult mozdonyt, s aztán ráncba szedi a
két dölyfös embert: azok már készek akár le is fizetni őt,
hogy ne jelentse a vétségüket, de a lakatosnak bőven elég a
meghunyászkodásuk, még meg is szánja őket. A díjnyertes Ahol
nem történik semmi sem „termelési” novella. Ebben egy
fiatalember szeme előtt lejátszódik nagy és gyűlölt
példaképének, a sikeres, tekintélyes, gőgös
mozdonyvezetőnek a sorsszerű letöretése. Mert vízbe fúl
nagy büszkesége, egyetemre készülő fia, no meg néhány év
alatt leáldozik a szénnel fűtött mozdonyok ideje, jön a
dízel, amelyhez ő már nem ért. A fiatalember meg az egykori
kudarcnak köszönhetően mérnökként tér vissza a városba,
ez akár elégtétel is lehetne, ha nem gyászolná ő maga is a
gyönyörű, tűzfaló masinákat.
Ha mérlegelem, az író vajon miért ítélte
mégis feledésre első novelláit, arra a feltételezésre
jutok, hogy a bizakodó szemléletet, a feltörekvő jóakaratot
sokallja bennük. Amely talán akkor sem volt oly nagy őbenne
magában, mint amekkorára az írás hevületében dagadozott,
hiszen egy jogi végzettségű vasmunkás aligha marad naiv a
kamaszkorán túl. Csak, mint fentebb jeleztem, az írás
valamelyest magát írta ekkor még, mint legtöbbször a kezdő
íróknál.
Van azonban, ami tovább élt az íróban a vas
világából. A gépek, az eszközök zsenialitása, a
munkafolyamatok káprázatos fortélyai Szilágyi István
nagyregényeiben is minduntalan előbukkannak. Burkolt
ellensúlyát alkotják a Szilágyi-próza világában mindig ott
lakozó kegyetlen léttudatnak. Az emberi teremtmény
beláthatatlan aljasságokig érő késztetéseinek, hajlamainak.
Mert ugyanaz a teremtmény, lám, ügyes kezével, fuzsitos
agyával bármit meg tud oldani, bármit meg tud csinálni,
rájön a dolgok nyitjára, varázslatos trükköket talál ki az
anyag megmunkálására. Az alkotó emberi minőség, a teremtő
géniusz a tragikus létérzés, a reménytelenség ultima
ratiója. Az Agancsbozót nagyszabású parabolájában a
barlangbéli kovácsok mégsem az egykori mesterek,
„melósok” leszármazottai. Nem az „ipari
csőcselékből”, hanem az eposzi ősködből kerültek elő.
De visszafelé tekintve az életművön mégis nehéz volna már
nélkülük látni az első kötet első novellájának
kovácsinasait, akik megrettennek óriás árnyékuktól a
műhely falán, mint valami figyelmeztető jeltől, hogy a sors
akar tőlük valamit.
Mintha Szőcs István jóslatnak
álcázott tanácsát követné a második kötet (Ezen a
csillagon, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966). „Gazdag
élményanyag”, „a küzdő, boldoguló ember mennyi
típusa” – ilyennek szeretné Szőcs a folytatást, és
szociológiailag valóban sokkal változatosabb képet mutat e
kötet szereplő-gárdája. Alighanem főleg az
újságíróskodásnak tudható be ez. Néhány novella
láthatólag „sztorira” épül, van, amelyik ezt címével be
is vallja: az Anekdota (amely egy vidéki tantestület
idétlen tréfálkozását örökíti meg), s „szerzett”
anyagra vall a Traktorosballada, a szép, de kissé
szokványos tárcanovella is. A Ha a napot választod
című novella viszont az első kötet élményszerűségét
folytatja: két siheder fiú nyári kubikosmunkája kapcsán a
testi erőfeszítés, ráadásul az eredménytelen erőfeszítés
kínja jelenik meg ismét. Az efféle fiúk a korai
Szilágyi-novellákban a náluk társadalmilag magasabban lévő
lányhoz vonzódnak, a motívum felbukkan itt is, a magát
fényező fiú és a lány közötti párbeszéd azonban suta és
mesterkélt, ami szinte érthetetlen olyan írónál, aki remek
és természetes módon szólaltatja meg férfi szereplőit.
„Azt a karikafacsaró mindenségit!”, „Hát te nem tudod,
hogy a nyugdíj után a halál jön?” – mondják az öreg
mesterek, s ha az inas nem talál valamit: „Bezzeg, ha piros
szoknyát viselne, azt meglátnád.” Igaz, hogy ezeknek a
fülbemászó hanglejtésű, ritmusú dialógusoknak a
szomszédságában az első kötetben még akadt egy-két (nem
több!) megbicsakló, túlfeszített mondat, amelybe bele kellett
férnie a „haladásnak” és a „világkeréknek”, a
második kötet azonban már mentes az efféle szemérmes
pátosztól is.
A második kötet ugyan kevésbé eredeti
írót mutat, mint az első, de ez az író egyértelműen
megszabadult a világjobbító idealizmustól, pedig csak két
év telt el megjelenéséig. Kellemetlen emberek, kellemetlen
történetek sorakoznak fel. A bika agyontapossa a gazdát, mert
az, megriadva az öregségtől, új, másféle inget vett fel:
groteszk vétség groteszken, ostobán tragikus büntetése.
Hepciáskodó, érzéketlen alak, egy defektes kocsi gazdája
ágál az író képzeletbeli kamerája előtt: visszafogott,
kaján portré. Egy megesett gyereklányt gusztálgatnak komisz
férfiszemmel a különben jóravaló pékek. E kiábrándult,
kelletlen világlátás izgalmas módon ötvöződött a
feladattudattal, a magasra tett mércével az Értéktöbblet
fiatal értelmiségi figurájában. A sodródás közérzete, az
idegenség a kapcsolatokban a hatvanas évek általános témája
volt, főleg a fiatalabb évjáratú íróknál. Szilágyi
István hőse nappal műszaki bravúrokra képes a hivatásában,
éjszaka viszont veszett kedvvel lerészegedik, bárok és
alkalmi társak közt kóvályog. Erősen megkülönbözteti az
életbeli és irodalmi típustól, hogy csak közel kerül az
önfeladáshoz, de nem képes vereséget szenvedni. Nem képes:
tehát nem azért éli tovább az életet, mert hisz az élet
önértékében, végtére is éppen ő volt, aki
egyetemistaként abszurd számításokat végzett, pénzbeli
ráfordításokat adott össze, hogy megállapítsa egy ember
pontos értékét. Föladhatná, ám környezete oly siralmasan
kisszerű, értelmiségi barátainak finomkodó banalitásai oly
szánalmasak, hogy nem állhat le, nem oldódhat fel köztük,
mert a beléültetett, benne képződött jó ízlés –
bármily keserves – nem engedi. K. Jakab Antal e kötetről
írva (1967) felfigyelt arra: „A feladatok a képességekhez
viszonyítva túlméretezettek, és mindig túlméretezettek, de
csak annyival, amennyivel az akarat meghosszabbíthatja a
képességeket.” Az Értéktöbblet hőse azonban maga
kreálja magának a feladatot, és érdemes e körülményt
észrevenni, hiszen ha maradt némi bizakodás az íróban, az
itt rejlik, a sorsválasztás lehetőségének
feltételezésében, s ez az elem épp e második kötet után
válik kérdésessé, a következő írások egyik meghatározó
motívumává.
Ezekben a – korabeli szóval – rossz
életérzést közlő írásokban nálunk is gyakran homályban
kellett hagyni, hogy mi is a baja a sodródó, magányos
hősöknek. Mitől is vannak elidegenedve. Szilágyi Istvánnál
megtaláljuk azokat a fogódzókat, amelyek a szemléleti
változás értelmezését segítik. Miből fakad a
nyugtalanság, a kielégületlenség, bizalmatlanság,
helykeresés? A novellák narratív, elmélkedő monológjai,
dialógusai egyikének egy lényeglátó mondatából indulhatunk
ki: „…egyetlen nemzedék sem kötötte úgy az életét a
valósághoz, mint a miénk. Jobban mondva – mert ezek már
megint fene nagy szavak – a »csak azt hiszem, amit látok«
egyetlen előttünk járó generációra sem volt olyan
jellemző, mint miránk. Nálunk minden kézzelfoghatón túli
duma süket fülekre talál…” Egy másik figyelemre méltó
mondat: „…ezt a világot a tudomány – az agy – olyan
szélesre tágította, hogy az embernek, a léleknek el kell
benne vesznie… Hogyan higgyek abban, amit személy szerint
megismerni is képtelen vagyok?…” E mondatok arra utalnak,
hogy Szilágyi István kereső magatartása szinkronban volt a
hatvanas–hetvenes évek fordulóján a világ szellemi
folyamataival, amelyekben nemzedékek sora tanult meg kételkedni
a nagy világmagyarazátok, nagy társadalmi utópiák
hitelében, érvényességében, használhatóságában. Az ember
önmagára van utalva, minden egyes ember csak a maga
üdvösségharcát vívhatja meg. S visszatérve a
különbségre, amely a kallódó embert megíró kortársaitól
elválasztja: ő vállalja ezt az üdvösségharcot (Németh
László formulája jól illik ide), mialatt a nemzedék
többsége megadja magát.
A második kötet legidőállóbb darabja egy
abszurdba átsikló novella. Egy vonatszerelvény első
kocsijának utasai szállnak le egymás után, a haláltánc
dramaturgiáját felidézve, elmondva bűnbánó monológjukat.
Ezt az írásmódot akkoriban Dino Buzzatti vagy Marcel Aymée
neve fémjelezte, de (fekete) humoros változata is létrejött,
MroŻeknél avagy Páskándinál például. A végállomáson
leszállsz azonban eltéveszthetetlenül Szilágyi
István-os. Dús anyag, burjánzó élettörténet – no és ki
másnál tagadnák le az utasok (feltehetőleg egykori férje
kísértetei) a panaszkodó vak öregasszonynak, hogy ők is
leszállnak, nehogy a nyakukon maradjon, és segíteniük kelljen
neki. No meg ki másnál történne meg, hogy a férj, számot
vetve lelkiismeretével, nem azt restelli, hogy az idegen faluban
dolgozva megcsalta a feleségét, hanem azt, hogy a
cselédlányukként mutatta be, amikor elemózsiát hozott neki?
Mint parabolisztikus abszurd ez a novella is az Agancsbozót
írásmódjához kövezi az utat, és érdemes felfigyelni rá,
hogy Szilágyi István milyen szívesen szabadult meg a saját
kora realitásainak ballasztjától, milyen szívesen fogadta a
nagyobb írói szabadságot adó kereteket.
1969-ben egy regénnyel lép elő a fiatal
író, amely az ő számára (életkora miatt) „történelmi”
regény tulajdonképpen, hiszen 1944–45-ben játszódik (Üllő,
dobszó, harang, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969). Nem
az érdekli azonban, miként éli át egy világvégi kis falu a
front átvonulását, a rendkívüli helyzet, a veszélyben való
egymásrautaltság csupán néhány ember nagy feszültségű
érzelmi hálózatának a környezetéül, epikai
aládúcolásául szolgál. A történet: Anna nagyvárosi
polgárcsaládból származik, s a család életmódjától
elkedvetlenedve, lázadásként ebbe a kis faluba szegődik
palatáblás parasztgyerekeket tanítani, hogy valami hasznosat
vigyen véghez. A falutól azonban elég elszigetelten él egy
üres, nagy házban a falu végén, csak nagygazda
szomszédjával, Gáborral beszélget olykor, aki persze
hamarosan beleszeret. Annát is vonzza a fiatal, erős férfi, de
az nem mer közeledni hozzá, az úri kisasszonyhoz, s talán
Anna se vállalna többet a kellemes flörtnél. Gábor, a
magának való, szelíd ember lefojtott vágyakozása egyszer
csak felrobban: fogadásból felemeli az üllőt a
kovácsműhelyben, végigviszi a falun, és leteszi Anna kapuja
elé. Belebetegszik, kórházba kerül, majd hazatérve
végképpen egyedül marad, mert meghal az anyja, ezért aztán
elveszi Anna szolgálóját, Terézt. Eléri a falut a front, aki
teheti, elmenekül, Anna is tehetné, de marad. Gábor felvitte a
hegyekbe a jószágait, Teréz átjár Annához, és mintha
adósának érezné magát valamiképpen, ellátja élelemmel,
amit Anna meglehetősen fölényesen fogad, és gonoszkodva
szorongatja az érdekből házasodott fiatalasszonyt. Teréz
tűri, mert retteg az egyedülléttől. Az erdőben
körös-körül katonaszökevények rejtőznek, s közülük az
egyik betoppan Annához. Ő elrejti a padláson és titokban
eteti, magára vállalva a halálos veszélyt. Két fiatal, okos
ember, akik nagyon hasonlóak abban is, hogy gőgösen titkolják
gyengeségeiket, mindennél jobban irtóznak a megaláztatástól
és főleg a megalázkodástól. Szerelemre éhes testük vonzza
egymást, de a férfiban a harag amiatt, hogy nem lehet e
helyzetben önmaga, Annában pedig a bizalmatlanság lefogja
vágyaikat. Közben a falut megszállják a győztesek, a férfi
azonban továbbra is rejtőzik, nem szeretné szibériai
hadifogsággal kezdeni az új életet, amelyről nem sok
illúziója van, Annát is kiokosítja, mire lehet számítani. A
szorítás mégis enyhül rajtuk, és a férfi tragikus
vétségbe esik: rátör Annára, s a lány csak azzal ússza meg
a gyalázatot, hogy a függönyrudat lerántja a magasból, s az
leüti a férfit. A regény ott ér véget, hogy a történtek
visszavonhatatlanul közéjük álltak, de egyszersmind örökre
összefűzik őket.
Szilágyi István a sorsról, az emberi
természet hatalmas ellentmondásairól, a tudatos választás
és az öntudatlan sodródás kiismerhetetlen vegyülékéről, a
reménykedő társkeresés és függetlenségünk reflexszerű
védelme közötti nagy feszültségről, az Istenhez és a
másik emberhez való viszonyról, a múlt elvesztéséről és
elveszíthetetlenségéről, és még seregnyi létkérdésről
szóló meditációk ürügyéül használja a cselekményvázat.
Mindent elvégzett, ami egy regény létrehívásához kell.
Korrektül felépítette a házat, amelyben hősei élnek,
megformázta környezetüket, épp annyira, amennyi feltétlenül
szükséges (közben olyan lélektani-szociológiai remeklést is
beleadott, mint Anna és Teréz furcsa egymásrautaltsága s
végül Teréz kifakadása Anna komiszkodása ellen), és még
izgalmas eseménysort is elővarázsolt, hogy minderre
rábízhassa a meditációk, a monológok, a monológszerű
párbeszédek sorát. A regény az időfelbontás akkoriban igen
újszerűnek ható eszközével is bőven élt. Egy modern,
lélektani esszéregény tehát az Üllő, dobszó, harang,
és ezt méltányolták is a kortársak. Szellemes és bátor
elemzései, gondolatmenetei ellenére az esszérészek
„fejnehézzé” teszik, és a két főszereplő sorsában nem
válik érdekeltté az olvasó. Pedig néhány alapelemét
tekintve párhuzamosságokra figyelhetünk fel a Kő hull
apadó kútba helyzeteivel. Magányos fiatal nő itt
is, ott is. Ám Szendy Ilka élete Jajdonhoz van láncolva –
Anna jövevény a faluban, bármikor elmehet, választásán
múlt, hogy maradt. A katonaszökevényt sem köti semmi sem
Annához, sem a faluhoz, bármikor megléphetne – Dénes
elutazási szándéka drámai döntés mindenki számára. Anna
képzeletben eljátszik a gondolattal, hogy hogyan ölné meg és
tüntetné el a vendégét, de hát ha elkövetné valóban a
gyilkosságot, se lenne olyan súlya, mint Szendy Ilka tettének.
Tehát a hasonlóság csak felszíni, az Üllő, dobszó
harangban felvetett nagy kérdések nem hasítanak igazán a
szereplők sorsába, jobbára meg is maradnak eszméltető
kérdéseknek.
Részleteket idézek a tipográfiailag is
megkülönböztetett meditációkból. „A szabadság érzete
vajon nem jár együtt az örök rettegéssel, félelemmel, hogy
megvonják tőlünk, korlátozzák ezt az emberi állapotot? –
ha igen: ez a rettegéssel teli szabadságérzet nevezhető-e a
szabadság állapotának? – s ha nem féltjük, nem tesszük-e
kockára készakarva, hogy megpróbáltatva eddzük, hogy
veszélynek kitéve bizonyítva érezzük hozzá való
jogunkat?” A következő idézetben Anna Isten létét
firtatja, s szeretné hinni, hogy ott van jobbik énünkben.
„Igen, szerette volna remélni jobbik ének létezését – a
sajátjáét is –, és teremtő, alkotó képességek
birtokában képzelte el ama másik ént; mert ez azt jelentené,
hogy jó szándékok formáló kezében van a létezés… De
bizonyosságok hiányát szenvedő vágyakozás gyötörte
hasztalan, hiszen érvet, indokot – tárgyiat – maga körül
nem találhatott. Vagy talán cél lehet, éltethet a meztelen
keresés?” A szabadságérzés korlátait feszegető
kérdéskör csakúgy, mint a létben a jó szándék
princípiumát hiányoló alapérzület a fiatal író
írásaiban szinte mindig kimutatható. A későbbi Szilágyi
István-regények, kiváltképpen a Hollóidő
szempontjából pedig igen figyelemreméltó a regény egyik
epizódja. A férfi, a befogadott katonaszökevény
visszaemlékezik arra az időre, amikor egy bádog-Krisztusok
készítéséből élő ember házában élt, és a festő az
egyik Krisztushoz őt használta modellül. „…ez a harmadik
típus mereven, szúrósan, határozottan egyenest előre
nézett, valahogy szembe mert nézni mindenkivel. Azokkal is,
akik a hit szerint meggyalázták, kicsúfolták hajdanán,
azokkal is, akik félték, imádták, keresztet vetettek, térdet
hajtottak előtte azóta. S mert ez a tekintet nem lehetett sem
megtört, sem esedező, inkább bátor volt, határozott vagy
inkább »ez van«-közönyös, nem állhatták a nézését, nem
értették, egy Krisztus mivégre lehet fenegyerek – s így nem
vették meg őket, az öreg nyakán maradtak, s a padlásra
kerültek.”
Elmélkednek a regény szereplői a bűnről, a
győzelemről, a veszteségről. Korántsem biztos, hogy mindig
jó a győztesnek, néha vesztesnek lenni talán jobb – merül
fel bennük a végkifejlet előtt. Ezt az elméleti, etikai
kérdést azonban maga Szilágyi István később, 1982-ben egy
Korunk Évkönyv-beli írásában eldöntötte: „A bűntudatot
még csak elháríthatja magától egy megtámadott, lerohant
ország katonája, ám jaj, kétszeresen jaj a legyőzött
támadónak.” Mózes Attila a közös létélménytől áthatva
a Kő hull apadó kútba értelmezését indítja a fenti
idézettel 1988-ban, és így fejezi be írását: „Ahol
nincsen megváltás, ott nincsen tragédia, vagy csupán
csökött tragédia van. Nincsen méltóság, tehát nincsen
méltóságteljes halál sem. Csak pusztulás, amit kárhozat
követ. Talán mindebben a vesztes pszichikuma munkál, minden a
már jól bevált módszerek szerint – nem történik! –
fogadtatik el. Ám azt is tudjuk: ezek a vesztesek egyben
túlélők is. És tudjuk: Jajdon van, létezik, jajdonok vannak,
léteznek. Mindegy, minek nevezzük a vesztes túlélők e
vidékét.”
Hát igen, így már könnyebb megneveznem, mi
hiányzik az Üllő, dobszó, harangból. A tragikus elem,
a csökötten tragikus elem, amely, meglehet, ott van a ház
falain túl, s nyilván a szereplőkben is ott van, ez tette
őket bizalmatlanná, rideggé, öngyűlölővé,
megváltatlanná. De alig valami látszik belőle, mindent belep
a fojtogató szomorúság. Mint egy francia regényben.
A Jámbor vadak (Kriterion Kiadó,
Bukarest, 1971) újra novelláskötet. A címadó novellával
kezdődik. Elolvasom az első pár sorát, aztán az első
oldalakat, végig a novellát: micsoda elemi, sodró erő,
micsoda természetesség, fanyar, kesernyés humor! Az érdes
nevetés az olvasót azonnal az író bizalmas körébe vonja, s
mihelyt a mókás csapdába belelépett, halálos veszély
előszelét érzi, előtüremlik a véres múlt, feltárul az
emberi fenevad szánalmas nyomorúsága. Bátran, kihívóan,
remekül eltalált tárgyias megjelenítésben ez is. Kész, az
író befejezte az előkészületeket, rátalált a hangjára.
A novella hőse az asszonyát indul
meglátogatni, aki a Messzi folyó felső folyásánál dolgozik
egy faluban. Vonattal megy, amíg mehet, aztán hátizsákjával
gyalog folytatja az utat. Át kéne kelnie egy hídon, de azt
fegyveres őr vigyázza, nincs kedve alkudozni, könyörögni,
ezért a közeli elhagyott komp vontatókötelén mászik át a
másik partra. Az őr azonban célba veszi, csattan is a závár,
de üresen, többször is. A férfit meglehetősen megviseli a
dolog, és ahelyett, hogy továbbmenne, visszatér a hídőrhöz.
Kiszedi a puska závárját, és vonat közeledését hallva a
sínek közé teszi. A hídőr megtörik, könyörög, ez a puska
létfontosságú a számára és az övéi számára, hiszen a
parti erdőben elszaporodott dámvadak az egyetlen
élelemforrás. Tölténye persze nincs már, ám a
hátizsákban, amely egykori katonaholmi, cigaretta után kutatva
a férfi talál töltényeket, és mind oda is adja a hídőrnek.
Majd távolodóban azt számítgatja, hogy ez a fegyvertípus
messzire hord, igen pontos, és bizony várja, várja éberen,
hogy nem küldi-e utána a hídőr a „háláját”, bár
reményt ad, hogy egy töltényt az ő testébe ereszteni egy
dámvadé helyett esztelen pazarlás volna. A novella
mélyáramú humora abból az ellentmondásból fakad, mely az
adódó helyzetek képtelensége és a tüzetes gyakorlatiasság
között van. Abban a reflexben, ahogy a férfi lógva a komp
vontatókötelén, a hídőr fegyverének célkeresztjében
lázasan ötletes stratégiát dolgoz ki a menekülésre, vagy
ahogy teljes biztonsággal találja ki, hogy mivel lehet
legjobban megfélemlíteni ellenfelét. S az imént említett
érv a végső reményre, tudniillik hogy egy dámvad teteme
többet érhet a hídőrnek az övénél, ugyancsak ehhez a
mélyáramhoz köthető: az illúziótlan ember
éleslátásához.
A szőlősgazda is a közelesen elmúlt
háború hátrahagyott tárgyi emléke köré szövődik. Egy
ágyút talál a szőlősgazda a szőlejében, és elrejti egy
bódéban. Lövedék is kerül hozzá. Sok év telik el, ő egyre
elhagyatottabb, a város egyre idegenebb a számára, arra
tartogatja a lövedéket, hogy majd megbüntesse a várost. A
türelme akkor fogy el, amikor a kutyája – nyilván
éhségében – megmarja, és célba veszi a saját udvarán a
kutyaólat. A lövés eldördül, de semmi sem történik. A
város észre se veszi, a durranás csak a zajok egyike.
Rombolásnak sincs nyoma, talán a szennyvízárokba talált bele
a szőlősgazda. Gyatra korban a lázadás is csak groteszk
handabanda – sugallja a történet, szomorúan inkább, mint
kajánul.
E kötetben is megjelenik az allegorikus
írásmód: Ember rág a föld gyökerén. A novella
hősének egy fémszálat, voltaképpen egy másik, protestáló
ember gyökerét kell kiásnia. Ezt a fajta parabolisztikus
írásmódot később elhagyta az író, az adott korban azonban
valamifajta protestáló szemlélet megszólaltatására
használta ki.
Egy másik novellában is egy óriási
fémszál körül zajlanak a történések, ám ez merőben más
világ: a Bodor Ádámtól is ismert, távoli vidékekre, magas
hegyek közé telepített üzemek, bányák világa (A
Dermes). A fémszál egy hegy csúcsáig hatol, és ennek az
ércnek a kifejtésére vállalkozik egy mérnök, segítségül
híva a zseniális, bolondos fiatalembert, Delabonát. A hegyen
töltött tél megteszi a magáét, Delabona tüdeje
megbetegszik, és már nem képes a feladatban segíteni, csak a
tárnát vízzel ellátó szivattyúházban hajlandó
szolgálatot vállalni. Két másik furcsa ember csatlakozik
hozzá, a mérnök sehogy sem érti, miért száműzik magukat a
szivattyúhoz, hiszen hármuk szaktudása csodákat volna képes
művelni a bányában. De egyikük kételkedni kezdett abban,
hogy meg szabad-e tenni az embernek mindent, amire képes. A
másikuk önmagában kételkedik. A harmadik hajcsár volt és
megkeseredett. Delabona egy éjszaka megfagy a
szivattyúháznál, a másik kettő meg iszik a holtteste
mellett, míg belepi őket a hó. Meglehet, ezt a novellát nem
hatja át az irónia, mint a kötet egyéb darabjait, csak
egy-egy érdesebb kiszólás vagy Delabona elhadart, érthetetlen
sztereotípiái képviselik Szilágyi István ekkortól már
tudatosnak vélhető törekvését a tragikus és a groteszk
elemek összefonására. Említettem, hogy ekkoriban már a
mindennel egyenesen szemközt néző, „fenegyerek” Krisztus
vonásait kutatta hőseiben az író, ezúttal Delabona és két
társa pedig minden korábbi hősénél vesztesebb. Ha volt is
bennük dac, azt önpusztításhoz használták. S ez a
„vesztes túlélők” között bolondságnak minősül. De ott
van az a záró jelenet: Delabona jégszoborrá vált teteme egy
fához támasztva. Áll üveggé fagyva Delabona, akit pedig
megszerettünk. Olyan, mintha személyes emlékünk volna. A
művészet jelentésképzése önállósul: mit számít itt
győzelem, vereség?
A Jajdon gyermekeiben nagyon sokféle
érzékenység keveredik össze. Olyan gyöngéd, évődő hangon
szól, amit alig-alig tételeznénk fel a nagy feladatokkal, nagy
egzisztenciális kérdésekkel megvívó íróról. A kisváros
eléggé szabadon engedett gyermekei és serdülői magukra
maradnak egy napra, mert a felnőtteknek dolguk van a
temetőkben. Kísértő alternatíva, hogy kirakatokat lehetne
betörni, de felbukkan Séhaj, a város lepusztult iszákosa, és
öntudatlanságba esik. Séhaj biztosítja a városka
kocsmájának, a Sakálnak a rangját, azzal, hogy ő oda a
lábát se teheti be, a gyerekcsapat azonban mégis odaviszi,
abból a célból, hogy „felravatalozza”. Betoppan a
kocsmába a molnár és a sütödés: megérkezett a gabona, ki
kéne rakodni a vasúti kocsikat, s a városban nincs ember. A
gyerekek vállalják a munkát, enni s főleg inni kapnak
fizetség fejében. Turnusokban mennek rakodni, a többi addig
egyre részegebben és egyre felajzottabban élvezi a vad
táncot, zenét, a lányok testét. „Húgaink szeme karikás,
öcséink hánynak” – számol be a narrátor, mindenféle
megrendülés nélkül. A gyermeki „orgia” inkább kellemes
szédület, mint romlottság, álom a felnőttségről. A
„bősz atyák” nem jönnek, a temetőkben sincs fény, Séhaj
már ébredezik – ebben a tanácstalanságban végződik a
talányos történet, amelyben a való élet folyásán alakulnak
ki az álom, az abszurd kicsi örvényei.
Ugyancsak serdülő korú hőse van a Kibic,
az árva ember című novellának. Kibic legfőbb gondja az
önfenntartás, amelynek ezer leleményes módját találja meg,
legelsőbben is lopott almát szokott eladni a piacon, hallatlan
üzleti tehetséggel. Ám a kisvárosban éppen akasztásra
készülnek, egy tolvajt fognak nyilvánosan kivégezni, mindenki
készül az eseményre. Kibic azonban eléggé vonakodik a
dologtól, érthető módon. A várost felizgatja a hóhér és a
segédeinek érkezése, tömegesen mennek a szálloda ivójába,
ahol a hóhér megszállt, Kibic persze még itt, este is
dolgozik. A fiú egész nap önző és álságos emberekkel
találkozott, itt, az ivóban is a hóhér keltette félelmükben
megalázkodóvá, törleszkedővé váló embereket lát. A
hóhért övező respektus és a hóhér nyugodt, közömbös
magatartása megteszi a magáét: Kibicben megszületik a
meggyőződés, hogy a hóhér tökéletes, s minden vágya, hogy
olyan lehessen, mint ő, csak persze anélkül, hogy embereket
kelljen kinyírnia. Nemcsak e végső tanulságból sugárzik az
irónia, hanem a kisváros, Jajdon társadalmi tablója is
meglehetősen karikaturisztikus – különös tudni, hogy ez a
városka Szendy Ilka Jajdonja lesz rövidesen.
A Kibic egy négy írásból álló
portrésorozat első darabja; az utolsó s egyben kötetzáró Valahol
fenn a Messzi folyón. Egy férfi beveszi magát a Messzi
folyó felső folyásának rétjei, erdői közé. A tárgyiasan
érzékletes leírások a természeti környezetről, a
látvány, a hangok, az illatok együtteséről sokszor és
sokféleképpen teremtették meg Szilágyi István prózájában
a létezés terét – ebben a novellában ennek kulcsszerep jut,
hiszen a hőse éppen a várostól menekül a földhöz, és ért
is hozzá, hogy a természeti környezetben elhelyezkedjék. Tud
például szénaboglyában szakszerűen hálni, s nem riad vissza
a folyó tiszta vízének hidegségétől, hiszen ezért jött:
tiszta folyóban megmártózni, mert már alig maradt valahol
tiszta vizű folyó. Aztán begyalogol a városba, elhalad egy
új üzem mellett, amely frissiben kezdte meg működését. A
városban egy lánnyal akad össze, akit elkísér a munkájához
egy régi templomhoz. A férfit elborzasztja a lány cinizmusa,
ahogy a környék „muris” múltjáról beszél, s aztán
perverzitása, amikor egy bolond, ágyhoz kötött helyi
fiatalember mellé bújik. Visszaindul szálláshelyére, a
tiszta folyóhoz. Sötét van, amikor vízbe ereszkedik. Puhába
markol. Reggel óta, amióta az üzem működik, a folyó
felszínét ellepték a haltetemek.
Nyilvánvaló, hogy erős, tényszerű toposzai
nélkül ez a novella csak a környezetszennyezésről szólna.
De a harmatos szénaboglyával, a bolond fiú mellé bújó
morbid leányzóval, a fekete vízen úszó fehér haltetemekkel
az undorról és a menekülésvágyról szól.
Amit korábban tragikus létérzésnek is
neveztem.
Szilágyi István később írt, a
nagyregények szomszédságában született novellái ez idáig
nem jelentek meg kötetben. Nem jelent meg kötetben A hóhér
könnyei című nagyszerű kisregény sem, amely az Alföld
1982-es évfolyamának 3–4. számában látott napvilágot.
(Nyilatkozatai szerint az író e kisregény
kiteljesítésén-felnövesztésén dolgozik jelenleg.) Ezeket a
folyóiratokban, újságokban, évkönyvekben szétszórt prózai
írásokat is mihamarabb össze kell gyűjteni, fel kell
éleszteni. Ezúttal csak a pályakezdet útkereséséről, az
írói hangvétellel való kísérletezésről kívántam számot
adni. Egy bizonyos: a Kő hull apadó kútba magabiztos,
érett elbeszélői hangja már az 1972-es Jámbor vadak
című novelláskötetben is felhangzott, és nincs oly gazdag
irodalom, mely e remeklésekről lemondhatna. A mienk meg
évtizedek óta nem tud róluk, nem számol velük a
reprezentatív novellaantológiák szerkesztésénél. De a
készülődő-kereső évek termésének javát is balgaság
volna figyelmen kívül hagynia a magyar novellairodalom
virtuális törzskönyvének.
* Munkámban
nagy segítségemre volt a Tanulmányok Szilágyi Istvánról
című gyűjtemény, amely a Kossuth Egyetemi Kiadónál jelent
meg (Debrecen, 2003), Márkus Béla igen gondos
szerkesztésében, s a romániai recepció legjelentősebb
tanulmányait és kritikáit is tartalmazza, amelyek
Magyarországon nehezen hozzáférhetőek. A későbbi
hivatkozásaim is ebből a kötetből származnak. – Á. M.