Utassy József
Hegymászók
Havak tonnáival
zúdult ránk a vihar.
Mint egy repedt fazék,
úgy meredt ránk az ég.
Eltűnt az út, eltűnt,
amin meneteltünk.
No, most merre, fiúk?!
Van-e innen kiút?
Irány a hegygerinc!
Megmásszuk! Mese nincs!
Fönt fénylett a szélcsend,
hallatszott, a jég peng.
Zászlónk, ím, a csúcson!
Hadd suhogjon, zúgjon!
Piros tüzet raktunk,
kék dalra fakadtunk.
Tetszett ám az ének
a Hegy Szellemének!
Ígértük százszor is,
eljövünk máskor is.
És a virradatban
leballagtunk lassan.
Hold
Lüktet, lobbog, tombol a Hold:
övé minden gondolatom.
Parázslik, izzik, sistereg,
ámultam őt mint kisgyerek.
Ríttam érte, ha elfogyott!
Mama, ki lopta el, tudod?
„Eltűnt, szentem, majd visszajön!”
Maszatos arcom tiszta könny.
Ködben, homályban, füstben:
mögé bújhatott Isten.
S meglesett minket! Nyaranta
cigánylány csókolt alatta.
Aztán egy éjjel, kedvem tűntén,
eljött értem a gonosz tündér.
Jártam a várost tébolyodva, csak
sandítgattam föl a Holdra.
Húzott, vonzott magához,
mint egy őrült vajákos.
Összezavarta tekintetem: forgott
a világ, pörgött velem.
Tombolt, lüktetett, lobbogott:
tőlem tíz évet ellopott.
Kútja tüzébe ejtette,
Isten magának eltette.
Egyszer talán, ha itt a napja:
nagylelkű lesz és visszaadja.
Vacsora az udvaron
Mondd, hova tűnt kezed
vacsoracsillaga?
Holdam tányérjával
terítesz meg, mama.
Zeng a csönd. Hallani,
hogy Isten orgonál.
Fejünk felett brong el
egy nagy szarvasbogár.
Serceg serpenyődben a
paprikás pörkölt,
amíg hűl: megleled
nekem a Kis Göncölt.
Dereng a domb, a hegy,
már minden szilvakék.
Eb tutol. Valakit
magához int az ég.
Egy szerelmes legény
megy az úton, dalol:
ezer csókot kapott
cserébe valahol,
és most félistennek
véli ifjú magát!
Jó éjszakát, mama.
Mama, jó éjszakát.