Kortárs

 

Utassy József

 

Hegymászók

Havak tonnáival
zúdult ránk a vihar.

Mint egy repedt fazék,
úgy meredt ránk az ég.

Eltűnt az út, eltűnt,
amin meneteltünk.

No, most merre, fiúk?!
Van-e innen kiút?

Irány a hegygerinc!
Megmásszuk! Mese nincs!

Fönt fénylett a szélcsend,
hallatszott, a jég peng.

Zászlónk, ím, a csúcson!
Hadd suhogjon, zúgjon!

Piros tüzet raktunk,
kék dalra fakadtunk.

Tetszett ám az ének
a Hegy Szellemének!

Ígértük százszor is,
eljövünk máskor is.

És a virradatban
leballagtunk lassan.

 

 

 

Hold

Lüktet, lobbog, tombol a Hold:
övé minden gondolatom.

Parázslik, izzik, sistereg,
ámultam őt mint kisgyerek.

Ríttam érte, ha elfogyott!
Mama, ki lopta el, tudod?

„Eltűnt, szentem, majd visszajön!”
Maszatos arcom tiszta könny.

Ködben, homályban, füstben:
mögé bújhatott Isten.

S meglesett minket! Nyaranta
cigánylány csókolt alatta.

Aztán egy éjjel, kedvem tűntén,
eljött értem a gonosz tündér.

Jártam a várost tébolyodva, csak
sandítgattam föl a Holdra.

Húzott, vonzott magához,
mint egy őrült vajákos.

Összezavarta tekintetem: forgott
a világ, pörgött velem.

Tombolt, lüktetett, lobbogott:
tőlem tíz évet ellopott.

Kútja tüzébe ejtette,
Isten magának eltette.

Egyszer talán, ha itt a napja:
nagylelkű lesz és visszaadja.

 

 

 

Vacsora az udvaron

Mondd, hova tűnt kezed
vacsoracsillaga?

Holdam tányérjával
terítesz meg, mama.

Zeng a csönd. Hallani,
hogy Isten orgonál.

Fejünk felett brong el
egy nagy szarvasbogár.

Serceg serpenyődben a
paprikás pörkölt,

amíg hűl: megleled
nekem a Kis Göncölt.

Dereng a domb, a hegy,
már minden szilvakék.

Eb tutol. Valakit
magához int az ég.

Egy szerelmes legény
megy az úton, dalol:

ezer csókot kapott
cserébe valahol,

és most félistennek
véli ifjú magát!

Jó éjszakát, mama.
Mama, jó éjszakát.

 

 

 



Nyitólap