Irodalom a történelemben – irodalomtörténet

Thimár Attila

Hol maradt el Berzsenyi?

Bevezetés

Ritka alkalom, hogy egy átfogó irodalomtudományos vállalkozás révbe jut hazánkban, s örömre adhat okot, hogy nem sokkal a megjelenés után ilyen nagy létszámú tanácskozáson lehet megvitatni a könyvvel kapcsolatos tapasztalatokat. Biztató, hogy a szaktudomány képviselői közül nagyon sokan jelen vannak – az utóbbi időben tán nem is láttam ilyen nagy létszámban tudósainkat együtt –, s ezért milyen sok különféle irodalomfelfogás, irodalomtudományi iskola kezdhet párbeszédet egymással. Nagyon várom, hogy sok építő észrevételt, gondolatindító véleményt kapunk, s a konstruktív párbeszéd lesz az a legnagyobb jó, amit a mai nap hoz számunkra. Amint látom, vagyunk többen is, akik a könyv szerzőiként s most értékelőiként is jelen lehetnek. Ez a helyzet azért lehet hasznos, mert kiélezi a kérdést, mit tartunk jónak, használhatónak az új háromkötetes könyvben, s mi az, ami minden szándék ellenére sem érte el a célját. A magyar irodalom történetei nemcsak a munka terjedelmét tekintve nagyon jelentős vállalkozás, hanem azért is, mert az utóbbi évtizedben, amikor a kultúra – s ezen belül a tudomány – finanszírozására egyre kevesebb pénz akad, egyedülálló lehetőségként nyílt meg az anyagi forrás, amely lehetővé tette a szerteágazó munkát. Feltehető, hogy az elkövetkező időszakban – látva a hazai és a nemzetközi gazdasági helyzet romlását – nem lesz még egyszer több mint százmilliós keret, hogy irodalomtudományunk felmutassa saját teljesítőképességét. Mindezen okok indokolják, mennyire fontos, hogy egészében s részenként is szemügyre vegyük a könyvet.

Összefoglaló véleményemet több helyen leírtam s elmondtam már, itt csak megismételhetem: a könyv alapgondolatát sok szempontból hasznosnak vélem, ám a megvalósítás szerintem nem járt sikerrel, azt a hivatást, hogy az egyetemi oktatásban tankönyvként avagy segédeszközként használjuk, ez a háromkötetes irodalomtörténet nem tudja betölteni.

Ezt erősítendő előadásom címe szándékosan poentírozó, hiszen erre kérdésre: „Hol maradt el Berzsenyi?”, adódhat a kabarétréfából jól ismert válasz: „Lepsénynél még megvolt!” A mostani egyetemi tankönyvből azonban már kimaradt, úgy tűnik, visszahúzódott Kemenesaljára. Egyetlen fejezet sem foglalkozik Berzsenyivel, sem lírájával, sem irodalmi szerepével, sem elméleti munkásságával, sem irodalmi hatásával. Ezzel a kijelentéssel természetesen nem egy hosszú hiánylistát kívánok megkezdeni, de nem lehet megkerülni a kérdést, hogy mennyire lehet hatékony egy olyan könyv, amelynek szerkezeti felépítésében ekkora hiányok lelhetők fel. Építészeti metaforával élve: szép kialakítású, jó térkihasználású szobákat látunk, de nem vezet fel lépcső a másodikról a harmadik szintre. Berzsenyi esetét azért emelem ki, mert az ő életművét nemcsak félreeső teremnek gondolom, ahová véletlenül benyithatunk, hanem épp egy olyan lépcsősornak, amely átvezet irodalmi hagyományunk egyik nagy paradigmájából a másikba.

Néhány pontban megkísérlem megvilágítani, miért illeszkedik Berzsenyi művészete kiválóan a könyv alapkoncepciójába. A három kötet elkészítésének alapelvei közül az alábbiakat tartom fontosnak: 1. a társművészeti alkotások bevonása az irodalmi vizsgálatokba – ez valóban nélkülözhetetlen (magam is mindig cipelem a magnót, CD-lejátszót minden órámra), 2. a művek, események recepciótörténeti elemzését be kell emelni a fejezetekbe, 3. minden fejezet állítson a középpontba egy szimbolikus dátummal megjeleníthető eseményt, s innen tekintsen előre, illetve magyarázzon visszafelé különféle irodalmi összefüggéseket.

E három kritériumnak Berzsenyi életműve, pályája, személye mindenképpen maximálisan megfelel, sőt azt is mondhatjuk, hogy ő önmagában egy irodalomtörténeti esemény volt, sajátos fénytörésben kapcsolta össze a múltat és a jövőt, az irodalomtörténet 18. századi hagyományát a modern irodalomszemlélettel, éppen akkor, amikor az irodalomnak mint társadalmi mezőnek avagy mint a társadalmi kommunikáció egyik formájának a különválása nagyon izgalmas, sokszínű díszletet kölcsönzött egy-egy alkotó színre lépéséhez. Mindezeken túl Berzsenyi elmaradása azért is meglepő, mert úgy vélem, hogy alappillére a nemzeti kánonnak, középiskolában is tanítják (ímmel-ámmal), s az egyetemi tananyagnak is része. Ehhez társul, hogy éppen az utóbbi években indult újra a filológiai alapkutatás Berzsenyi szövegeivel kapcsolatosan, s nemsokára várhatjuk prózai műveinek kritikai kiadását. Furcsálltam, hogy a főszerkesztő személyes érintettsége sem hozott gyümölcsöt, hiszen éppen ő írt korábban egy nagyon fontos tanulmányt Berzsenyi verstípusairól. Az ott felvetett vizsgálati szempontok, illetve azok értelmezési kontextusai – még ha ott csak Berzsenyi verseire szorítkoztak is, előtérbe állítva a strukturalista oppozicionális leírási módszertant – az egész korszak lírai termésére nézve nélkülözhetetlenek. A Berzsenyi-fejezetek elmaradásával a 19. századi irodalmunk egyik gravitációs centruma maradt rejtve, nem maguk a Berzsenyi-művek, inkább az a literátortípus, amelyet ő is képviselt a klasszikus századfordulón.

Miért fontos Berzsenyi, és miért lenne hasznos egy,
a könyv koncepciójához illeszkedő Berzsenyi-fejezet?

A niklai remete olyan képviselője irodalmunknak, akit a recepció feltehetőleg a legelső pillanattól kezdve félreértett, s itt nem Kölcsey 1817-es recenziójára gondolok, hanem már Helmeczi Mihály szöveggondozói munkájára vagy Kazinczy 1808-as javítási elgondolásaira az általa olvasott Berzsenyi-kötettervvel kapcsolatosan. Mindkét irodalmár olyan jelentős változtatási javaslatokkal élt, hogy azokat Berzsenyi lényegében visszautasította. Szándékai közül a kötetkompozíció volt az, amelyet Kazinczy egyáltalában nem akart értően befogadni. Ebből következett, hogy a „lekötött kalóz” szerepét magára öltő poéta irodalmi színre lépésének pillanatában elszigetelődött a modern irodalomszemlélet képviselőitől. Ezzel együtt viszont megőrzött egy hagyományos, 18. századi viszonyt az irodalomhoz vagy inkább a litteráriához, ám úgy, hogy ezen a viszonyon belül irodalomszemléletét kortárs tartalmi elemekkel tudta megújítani, lépést tartva a korabeli európai műveltség teljesítményeivel. Nem egy magányába visszahúzódó birtokos, sokkal inkább az a polgárosuló köznemes, akinek lutheránus iskolázottsága, a művelődés iránti igénye határozza meg szellemi horizontját. Ez a magatartás a dunántúli evangélikus „értelmiségnek” régóta sajátja. Németh László rajzolta meg nagyon szépen e kontextust Berzsenyi-könyvében és a nagy költőről szóló esszéiben. Ennek a német orientációjú, meglehetősen zárt világú értelmiségi rétegnek erős önreflexív hajlama volt, amelynek eszközéül a kiváló soproni, pozsonyi iskolákban megszerzett műveltséget használták fel. Ebből a nézőpontból válik láthatóvá, hogy Berzsenyi személyében annak az egyébként „világi” hivatású (például földbirtokos) hungarus értelmiségnek egy utolsó alakját látjuk, aki világnézeti kereteit a hazai barokk évszázadból itt maradt rendben és a műveltség önértelmező, önmeghatározó szerepében találja meg.

A folyamatos önképzés része életének, ezért fizetett elő a Tudományos Gyűjteményre, amelyben azután halálra válva pillantotta meg Kölcsey recenzióját. Az Antirecenzió megírásának indulatát sem magyarázhatjuk pusztán személyes vehemenciával, vértolulással. Okait inkább abban kell meglátnunk, hogy Berzsenyi éppen ott kapta-érezte a kritikát, ahol önmeghatározásának egyik alapelemét tudta: az önreflexív, bármikor működtethető műveltségben. Az esztétizálgatási, elméleti felkészülési hajlam indoka nála a szépirodalom és a műveltség egyszerre működtetett praxisában („ars”) váratlanul tapasztalt hiány volt. Gondoljunk bele, pusztán egy recenzió, amelyet egy nála tizennégy évvel fiatalabb ifjú írt, önmagában még nem mozgatta volna meg ennyire lelkének hullámveréseit. Sokkal inkább az a bizonytalanság, hogy a hagyományos reflexív, a literaria kereteit még őrző irodalomszemlélete és ezzel együtt önmeghatározása is sérült.

Innen nézve ő olyan irodalmártípus, aki a korábbi irodalom- és tudományfelfogást őrizte meg, szinte teljesen intakt módon akkor, mikor az 1810-es években főként Kazinczy hatására már egy más viszonyrendszer bontakozott ki. Kívülállása még 1830-ban sem szűnt meg, amikor beválasztották az Akadémiába, s elkészítette székfoglaló előadását, hiszen a Poétai harmonistica nem lett szerves része az elkövetkező évek lassan kiépülő esztétikai-filozófiai műveltségének.

Hagyományőrzésének tisztes magaslatáról nézve lesz érthető, hogy azon fogalmi keretekben, amelyeket verseiben használ a „nép”, a „haza”, a „magyarság”, a „dicsőség”, az „erkölcs”, az „ész” szavak leírásakor, miért visszhangzik annyi minden a korábbi századból. S innen nézve értékelhetjük sokkal többre Németh László összehasonlítását Berzsenyi és Kazinczy között, amikor azt állította, hogy a magyar irodalom és műveltség mennyivel többet nyert volna, ha az ideálokba kapaszkodó Berzsenyi példáját s nem a közönségízlésnek elébe menő Kazinczyét követi. „De jelentőségét egészen csak akkor fogjuk látni, ha még egyszer felvetjük a kérdést, melyet az ifjú Magyarország akkor s azóta komolyan latra sem vetett: ismerve a költészet messzehatásait, nem volt-e valóban nagy, bár alig elkerülhető tévedés, hogy a két út közül a magyar ifjúság akkor Kazinczyéra tódult? Én azt hiszem, igen. Mert amilyen biztosan vezetett Berzsenyi útja a magasságba, oly kényelmesen lejtett az egy szellemi hőhalál felé. Szomorú ezt ma ismerni fel, amikor a magyarság számára az a másik út reménytelenül meredek. Berzsenyi költeményeivel népe éppúgy nem tud mit kezdeni, mint Ady szédületes hagyatékával.” (Berzsenyi útja = Uő., Az én katedrám) Németh László alkotás-lélektani oldalról ragadja meg Berzsenyi különlegességét. Én inkább az irodalmi hagyomány, illetve az irodalomhoz való viszony hagyománya felől szemlélem. Innen tekintve kiemelkedően fontosak az irodalmi és kulturális hagyományhoz való reflexív viszony eltéréseiből induló harcok, s ezért úgy tűnik, hogy egy Berzsenyi-fejezetnek 1808, a Kazinczyval, a formálódó modern irodalmi élettel való első találkozás lehetne a szimbolikus pontja, avagy 1818, az Antirecenzió megírásának hagymázas láza, a megrendült önmeghatározás helyreállításának kísérlete, amikor immár másodjára találkozik új típusú irodalmi életünkkel.

Bárki nekem szegezhetné a kérdést, hogy ha ilyen határozott véleményem van Berzsenyi szerepéről, akkor miért nem írtam meg ezt a fejezetet a könyv számára. A válasz egyszerű: senki sem kérte. Ám ez a közvetlen válasz egy sor kérdést rejt magában arra nézvést, hogy kik szerkesztik és kik írják összefoglaló irodalomtörténetünket, azaz kiknek szükséges részt venniük a munkában.

Az út az írótól az olvasóig

A most tárgyalt könyvet lehet abból az irodalomszociológiai szempontból vizsgálni, hogy kik alkotják a szerkesztői és szerzői gárdát. Nem a személyes teljesítményekről kell most bizonyítványt kiállítani, inkább a szerzők képviselte irodalmi pozíciót érdemes elemezni. Ezeket a pozíciókat olyan paraméterekkel lehet leírni, mint életkor, munkahely, lakóhely, tudományos fokozat, szakmai ismertség.

Nekem az a benyomásom, hogy jobbára két generáció párbeszéde, illetve egymás mellett való beszéde ez a három kötet, részben a professzori korba érő hatvanévesek, részben a tanársegédi kor körüli harmincévesek írták a fejezetek túlnyomó zömét. Vajon e kétféle és markánsan különböző szociológiai meghatározottságú csoport szövegei tudnak-e egymással érvényes párbeszédet folytatni? Vajon maradt-e még közös felület a különböző irodalomszemléletek és beszédrendek között?

S bármennyire is a liberális felfogás ellen hat, de mégis meg kell kockáztatni, hogy kevesebb szerző, jobban körülhatárolt irodalomfelfogás hatékonyabban tudta volna megmozgatni ezt a hatalmas anyagot. Nemrég olvastam egy ünnepi kötetben egy mondatot, amely éppen a maga természetességével lepett meg. Féja Gézáról szólt, aki szintén készített egy háromkötetes, összefoglaló irodalomtörténetet. „Nem volt irodalomtudós, sem egyetemi oktató.” Ha nem olvastam volna, magam sem ütköztem volna meg természetességének lendületén, de így mégiscsak kikényszerítette a kérdést: miért lenne szükséges az, hogy irodalomtörténetet készítő ember egyetemi oktató avagy irodalomtudós legyen? Szerb Antal is több évvel azután kapott katedrát Szegeden, hogy megírta irodalomtörténetét. Babits sem volt egyetemi ember mai fogalmaink szerint, s talán még szorosan véve irodalomtudósnak sem gondolnánk – még ha műveltségük, olvasottságuk meszszebbre terjedt is a miénknél. Németh László nem írt összefüggő irodalomtörténetet, de az ő tanulmányainak sorából legalább annyit hasznosíthatunk, mint a Spenótból. Horváth János viszont irodalomtudós volt, sőt egyetemi ember, összefoglaló szintézise – amelyet végül nem tudott befejezni – mégsem vált egyetemi tankönyvvé, noha irodalomtudományunk alapművévé igen. A találomra felhozott példák arra a kérdésre mutatnak, hogy az intézményi-egzisztenciális igényen túl – azaz hogy mégiscsak mi vegyük fel az irodalomtudományból csörgedező kis pénzecskét – mi indokolja, hogy irodalomtudós avagy egyetemi ember készítsen irodalomtörténetet.

A leginkább kézenfekvő válasz, hogy azért készítsék egyetemi oktatók a könyvet, mert ők fogják használni, tehát ők tudják, milyennek kell lennie. Ez ellen nem lehet érvelni, ám valahogy mégis hiba csúszott az intézményrendszer gépezetébe, mert mégsem született olyan könyv, amelyet könnyen és jól lehetne használni az oktatásban. Magam is több órán feladtam belőle részeket, s a diákok igen nehezen birkóztak meg vele. Miért? Két fő ok van, amelyet ki lehet hámozni válaszaikból: az egyik, hogy nem ilyenfajta, a részletkérdéseket középpontba helyező irodalomtörténet-írásra szocializálódtak; a másik, hogy az elolvasott részek nem rendelkeznek olyan átlátható, világos szerkezettel, amelyet könnyen lehetne megtanulni, memorizálni. Ez a két válasz a kialakult helyzet fontos pontjára mutat rá. Mivel nincsen egységes irodalmi kánon vagy akár kánonminimum, amelyet tanítani érdemes, a tanári szabadság nevében mindannyian az irodalomnak más és más arcát rajzoljuk a diákok elé. Ennek a szabadságnak nagyon nagy értéke van, ám napjaink felsőoktatásának átalakulása egy sajátos kontextust ad a kérdésnek. Az éppen elindult bolognai oktatási mód – amelyhez a sok kudarcba fulladó MA-kérelem is társul – még kevésbé átláthatóvá teszi, hogy mire is való az egyetemi oktatás s ezen belül a magyar irodalom oktatása. Sokakkal beszélgettem erről, de a jelen helyzetben nem egyszerű fogódzókat találni arra nézve, hogy mit és hogyan tanítsunk. A kevéssé strukturált, az irodalomtörténetet csak részeiben megfogó tankönyv még tovább fokozhatja a zűrzavart, mert úgy emel ki részleteket a képből, hogy a háttér még csak elmosódottan sem látszik.

Mindezek után már csak egy javaslatom maradt hátra. Mivel egy olyan ülésen vagyunk jelen, ahol nagyon sokan kapcsolódnak az irodalom felsőfokú oktatásához, használjuk ki ezt az alkalmat, s ne elsődlegesen e könyv hibáit latolgassuk, hanem inkább próbáljunk – ha lehet – kialakítani konszenzust bizonyos fontos kérdésekben, mint:

1. Milyen retorikai keretben avagy milyen beszédrendben lehet ma érvényesen szólni az irodalomról, amikor ez a társadalmi kommunikációs eszköz, illetve forma hihetetlenül nagy presztízsveszteségen ment keresztül, s ez a veszteség önértékelésének fogalmi alapjait tépázta meg? (Az értékvesztés elsősorban abban nyilvánul meg szerintem, hogy a megszólalás igazsága helyett a megszólalás használati értéke lépett az előtérbe.) Másképp fogalmazva mindezt: a társadalom nagy többségének már nem fontos napjainkban az irodalom, mégsem szabad hagynunk, hogy ez a közösségünket összetartó önmeghatározó és önértékelő kommunikációs forma elsorvadjon.

2. Mennyire erősen poétizált nyelven szükséges előadni az irodalmat, tekintve, hogy hatásában olyan más szövegekkel, illetve médiumokkal kell versenyeznie, mint a világháló, a képi tartalmak, a globális információterror?

3. Az intézményi struktúra minimális sérülése mellett miként rajzolhatók újra az irodalomtudomány diszciplináris határai, illetve vizsgálati területeinek térképszelvényei? Az újrafogalmazás, a nyitás szükségszerű a történelem, a szociológia, a különféle művészettörténetek, az informatika, a néprajz, pszichológia, logika, nyelvészet és más, jelenleg létező egyetemi intézményi szervezeti egységek felé.

4. Milyen tudás- és ismeretszerkezetet kellene közvetíteni a felsőoktatás intézményeinek – ezen belül a magyar irodalomtudomány intézményeinek? I. Átfogó, széles körű ismeretanyagot, amely pótolja az érettségi hiányát, II. elmélyült, egy-egy mélyfúrást felmutató tudást, III. a középpont felé sűrűsödő tudást, amelynek középpontjában az én helyezkedik el, itt tehát feladatként elsősorban a személyiség kiteljesítését jelölhetjük meg.

Az én válaszaim, amelyeket tehát vitára bocsátok:

1. Az irodalomról szóló beszédnek újra meg kell teremtenie a saját értékszerkezetét, s ezt akár a szövegbeli, akár a szövegeken kívüli eszközökkel kell a befogadókhoz eljuttatni. Be kell látnunk, hogy az irodalom a priori önértékének vélelmezése önáltatás, s ehelyett egy pragmatikusabb szemlélettel kell közelíteni mind az irodalom, mind a kulturális hagyományunk felé. Fel kell mutatni az irodalomnak azokat a tulajdonságait, amelyek alapján a hétköznapi élet sok területén pozitív hatást tud kifejteni, s nemcsak a dolce et utile elve alapján. Ezzel párhuzamosan a szövegeken kívüli intézményi eszközökkel is meg kell próbálni a jelen helyzetet megváltoztatni, elsősorban saját lobbitevékenységünket erősítve a tudományos és kulturális intézményrendszeren belül. E téren éppen hogy nem kell „széplelkűeknek” lennünk.

2. Úgy vélem, hogy az irodalomtudomány nyelvét, s így az irodalomtörténetek nyelvét is, sokkal poétikusabbá, metaforikusabbá kell tenni, hiszen így érhető el leginkább az 1. pontban megkívánt hatás. Nagyon üdvös lenne, ha az irodalomtörténet szerzőinek valamelyes szépirodalmi munkássága is lenne (egy novelláskötet, verseskötet avagy legalább egy-egy esszékötet), mert ezek a művek részben bizonyíthatnák az érzékletes, szép írás művészetében való jártasságot. Ne áltassuk magunkat, az irodalomról való beszéd hatásának a számítógépes játékok, a csevegőprogramok, az idétlen, sok pénzt és csillogást ígérő vetélkedők hatásmechanizmusaival kell felvennie a harcot.

3. Úgy vélem, hogy az irodalomtörténet határai mára már végképp feloldódtak, egyedül az intézményi struktúra (egyetemi tanszékek, akadémiai intézet) őrzi szilárdan e határokat. A fentebb jelzett egzisztenciális érdek miatt számunkra az a legkedvezőbb, ha mi magunk, azaz az irodalomtudósok kezdünk felfedezni új területeket olyan módon, hogy az 1. pontban már körülírt beszédrendet, módszertant bevezetjük oda.

4. A tudásszerkezetet tekintve én az utolsó, általam harmadikként említett változatot tartanám jónak, legalábbis jelen pillanatban ez a megoldás az, amelyben legelőször konszenzus születhetne a különböző intézmények tanárai között.

Hamvas Béla így fogalmazott 1943-ban: „Az irodalomtörténetek, úgy látszik, az irodalom iránti közönyt leplezik, s a történetek tömegén látszik, hogy a bűntudat milyen erős.” A bűntudat nyilván csak azokban érik meg, akik egyáltalán ismerik irodalmunkat. Ha mást nem tudunk elérni, legalább annyit tegyünk, hogy rajtunk kívül még néhány emberben felkeltsük a lelkifurdalást. Remélem, ehhez tudunk majd mindannyian okos ötleteket hozzátenni a mai nap során.

Nyitólap