Főhajtás XVI.
M. M. vándorló tárgyai
Belesüppedve az öblös karosszékbe,
két évtizedig bámultam Mezei Mária 1983-ban elárvult
budakeszi otthonában a kandalló tetején hagymakupolás
toronyként magasodó fekete kancsót. A Váci utcai, valamikori
Népművészeti Mintabolt főnöke rendelte meg 1956 tavaszán
Horváth Márk mohácsi fazekastól a mutatós kirakati díszt. A
kancsó oldalán nagybetűs felirat:
HORVÁTH MÁRK
MOHÁCS
1956
Az igencsak méretes csupor még 1957
januárjában is ott díszelgett a kirakatban, amikor a feliraton
megakadt az arra bandukoló Mezei Mária szeme. Beviharzott az
üzletbe, az ismert és népszerű színésznőt kitüntető
udvariassággal köszöntötte az eladónő.
– Kezét csókolom, művésznő, mit tetszik
parancsolni?
– Nem parancsolni jöttem, hanem vásárolni.
Mennyibe kerül az a kancsó a kirakatban?
– Művésznő drága, az nem eladó, az
kirakati dísz – mosolygott a pult mögött álló ifjú
hölgy.
– Arra vagyok kíváncsi, mennyibe kerül –
szögezte le határozottan Mezei Mária.
Az eladónő még mindig mosolygott.
– Azt nem adhatjuk el, annak a kancsónak
nincs ára, művésznő kérem, az dekoráció a kirakatban.
Mintha a bájos hölgy meg sem szólalt volna,
Mezei Mária ellentmondást nem tűrő hangon ismételte meg a
kérdést.
– Azt kérdeztem, mennyibe kerül. Érti?
Mezei Mária férje az 1957 januárjában
elhangzott párbeszédből ezekre a mondatokra emlékezett, és
arra: hoszszas alkudozás és szópárbaj után Mezei Mária
megvásárolta a hatalmas kancsót. Ötven évig trónolt
„Isten küldte vályogvárában”, Budakeszin, a kandalló
tetején. Magasan, így a fazekas nevét a domborodó felületen
nem lehetett látni, csak a nagybetűs feliratot: MOHÁCS, és
alatta a dátumot: 1956.
Amikor 2007 januárjában az égbe költözött
Mezei Mária férje, Lelbach János, otthonából egy-egy
tárgyat vihettek magukkal emlékül a legkedvesebb barátok.
Belépve ma otthonunkba, az első, amit
megpillantok, a szekrény tetején méltósággal uralkodó
fekete kancsó, s rajta a felirat: MOHÁCS 1956.
Mezei Mária és férje, amíg élek, nem
engedik elfelejteni, hogy a török hordák után bolsevik
gazemberek nyomorították meg hosszú-hosszú évtizedekig,
hosszú-hosszú évtizedekre hazánkat.
Szemben a szekrénnyel finom vonalú,
biedermeier, üvegajtós faliszekrényke, benne sorakoznak
életem legfontosabb emléktárgyai: karácsonyi érem – Amerigo
Tottól kaptam ajándékba Rómában, több mint harminc éve;
fából faragott, kézzel festett Kossuth-címer – 1956-ban a
rommá lőtt pesti utcán vásároltam; csontkereszt –
feleségem öröksége; különös formájú üvegcsében
félezer éve ásott kútból az élet vize –
esküvőmre kaptam a barátomtól; bronz tízfilléres – 1956.
november 5-én reggel emeltem föl Budán, a véráztatta
földről.
És két egyforma, 18. századi, míves, ezüst
fogpiszkálótartó.
A hajdan dúsgazdag Lelbach család harminchat
személyes étkészletét egy szovjet tiszti különítmény
csomagolta bőröndökbe, s vitte magával 1945 februárjában
Ázsiába. Néhány darab véletlenül, fiók mélyén
rejtőzködve megmaradt. A két ötvösremek fogpiszkálótartó
Mezei Mária szobáját díszítette sok-sok éven át.
Aztán a múlt század hetvenes éveinek
elején, amikor elkészült Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán sasfészeknek
nevezett, sziklás hegyoldalba épített otthona, Mezei Mária
férjével házszentelőre indult, s magában azon
morfondírozott: mit vigyenek ajándékba az újdonsült
tulajdonosoknak. Virág? Elhervad. Ital? Megisszák. Szeme
megakadt a sublóton párosan parádézó két ezüsttárgyon.
– Elvisszük az egyiket – mondta –, ha
ránézünk, eszünkbe jut majd Éva és Zoltán. Ha ránéznek,
mi jutunk majd eszükbe.
Amíg éltek, emlékeztek egymásra.
Ruttkai Éva halála után az emlékszoba
vitrinjében sokan megcsodálták a 18. századi ezüstremeket. A
látogatóknak sokszor elmeséltük feleségemmel a történetet,
s mindig hozzáfűztük: Mária, Éva, Zoltán halott – de a
tárgy emlékezik, emlékeztet, s mi emlékezünk rájuk. Aztán
János halála után feleségem otthonunkba hozta a másik ezüst
fogpiszkálótartót, s most már ketten őrzik lelkünkben négy
halottunk emlékét. Jó tudni: vigyáznak ránk.
A tárgyak vándorolnak, a halottak élnek.
1944. október 13-án, Ótátrafüreden Mezei
Mária – ma már kideríthetetlen, hogy kitől – Károli
Gáspár fordította Újszövetséget kapott, 1917-ben
kiadott, egyszerű kötésű, kézbe simuló Bibliát. Az első
oldalon reszkető kézzel írott ajánlás: Higyj
Istenedben és magadban. Mezei Mária akkor és ott
találkozott Istennel, és lett haláláig mélyen hívő
keresztyén ember. Küzdelmes életútján a Tátrában kapott Újszövetség
hűségesen elkísérte 1968. január 7-ig. Azon a napon –
közös estjükre, Az izgága Jézusokra készülődtek
– a Bibliát Latinovits Zoltánnak ajándékozta, s a régi
ajánlás alá újat írt: Zoltánnak szeretettel Mezei Mária
968 – jan – 7 Budakeszi
Háromnegyed évvel korábban, 1967
áprilisában a televízió közvetítette a Mario és
a varázsló Thália színházi előadását, és Mezei
Mária meghatott, rajongó levelet írt Latinovits Zoltánnak:
„Ma, mikor tiszta szívből kívánok szabadulni színészi
tehetségem fárasztó rabságából – elsősorban azért, mert
már nem hiszek a Színház világot előrevivő – mondjuk ki
– megváltó hivatásában… Maga velem csodát tett:
visszaadta a valódi színészet nagyszerűségébe vetett
hitemet. Az a »saját vérrel színezett színészet«, ahogy
maga játszik (és ez a legtöbb), igenis előrevisz, felemel,
megtisztít, tanít, többé-jobbá-igazabbá: boldogabbá tesz.
Ez az önmagát meggyújtó és naponta elégető áldozat – szent
cselekedet.”
A meghatott ifjú színész térdre borult a
nagy színésznő előtt. Tollhiba nélkül, egy lendülettel
írta válaszlevelét Latinovits Zoltán.
Újra és újra elolvasom a negyven évvel
ezelőtt írott kéziratot: „Kifordított anyaöl ma már a
hazánk, hát jól meg kell fognunk a hónunk alatt, hogy
rokonságot érezzünk vele.”
Aki tisztán lát a jelenben – látja a
jövőt?
Újra és újra elolvasom a negyven évvel
ezelőtt írott kéziratot. Ami igaz volt negyven évvel
ezelőtt, igaz ma is: „Nekünk egy igaz életünk van, a
sárkányoknak meg hét fejük.”
Ha elfelejtjük (elfelejtettük) levágni egy
csapással a sárkány mind a hét fejét, az életben maradt
álruhás szörnyeteg nem kegyelmez az igazéletűeknek.
Az Újszövetség utolsó oldalán Latinovits
Zoltán kéziratos bejegyzése, idézet Máté evangéliumából:
„És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért,
de aki mindvégig megáll, az megtartatik.”
Latinovits Zoltán halála – 1976. június 4.
– után az Újszövetség újra vándorútra kelt. Mezei
Mária visszakérte a Bibliát Ruttkai Évától, és
éjjeliszekrényén őrizte haláláig. Mezei Mária 1983-ban, Ruttkai
Éva 1986-ban követte az égi társulatba Latinovits Zoltánt.
Akkor kértem el a Mezei Mária, Latinovits Zoltán és az
ismeretlen ajándékozó kézírását őrző Újszövetséget
Lelbach Jánostól. Azóta én őrzöm a vándorló Bibliát. És
a vándorló Biblia őriz engem.
Nézem az otthonunkat díszítő hatalmas
kancsó domborodó oldalát díszítő feliratot: MOHÁCS 1956.
Fellapozom az Újszövetséget, elmerengek a Máté
evangéliumából idézett mondaton. Újra és újra
elolvasom Latinovits Zoltán 1967. április 16-án írott
levelét.
Arra gondolok: meg kellene próbálni egy
csapással levágni a sárkány mind a hét fejét.
Szigethy Gábor