Kortárs

 

Pék Pál

 

Az aranyeső ága

 

Micsoda nyár volt, istenem!
Boldog révületben
egyetlen máglya lángjaként
lobogott föl a kertben
fréziáknak fürtjein s egy
harmatcseppbe zárva
tűnt időkből földre forgó
eged lángcsóvája.

És szénaszag áradt, szénaszag,
és fészket rakott itt benn,
és beroskadt az éj gerince,
s ahogy egykor kezdted,
nem fedte már a napvilágot,
sorsodat se hited csődje,
csak egy ősz, mi színeire
bontva zuhant be a télbe.

De mi marad így, mi marad,
hisz álomlátók kertje
balog napok prófétáit
tartja kényre-kedvre –
fáit fúlón átfordítja,
s ütközni kezd egy másik
idő benned, s evilági
mélyeidben ami látszik,

suhognak az utak csak a
semmiből a hegyen át,
s néma völgyben boldog lepled,
fölveheted cicomád,
tested kilép önmagából,
s kivetkezik az arc,
a pillák mögé zárt világból
egyszerre kizuhansz,

és nyár lesz akkor, örök nyár –
Az aranyeső ága
áthajlik az egek vermén
isten udvarába,
s egy lepke árnya mozdul ott,
s ki álmodta e lepkét,*
 
kilép a házból, s gazdaként
méri föl igaz kertjét.

 

 

* Szabó Lőrinc

 

 

 

Váróterem

 

„Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.”
(Ady Endre: A Gare de l’Esten)


Próbálj a füstön áthatolni!
Homályában részeg dadog.
Köpés, csikkek hűlnek vackán,
föltoluló bitang napok.

S künn az éj a tar füzesben.
Hold tavában tört vagon
árnyéktalan suhan át volt
síneden e hajnalon.

Vesszőnyi fák közt robog egyre
néma lelkek városába,
mocsáron túl, és belevész
a hívogató pusztaságba.

Nem áll meg soha, meg nem áll.
Valahol mégis van helyed:
a legutolsó kocsi, hova
elszökött, ki nem szeret.

Várd ki a sorod, mint aki
sárkányokkal álmodott,
s hűdött nyelvét becézik most
várótermi angyalok.

Mert útra kelünk sorra mind,
kik elhisszük, hogy van tovább,
hogy bomlottan az álomvonat
hazug tájon robog át,

s hogy fülkefényben gubbasztva
is megértjük, hogy megmarad,
mit el nem téphet szívünkből

se föld, se ég, se húnyó nap.

 

 

 

 

* Szabó Lőrinc

 

 

 



Nyitólap