|
Irodalom a történelemben –
irodalomtörténet
Olasz Sándor
Regénytörténeti
dilemmák
Nemrég Imre László „Felszabadult”
irodalom? című könyvét volt szerencsém olvasni. Régi
debreceni vitára utal a kötetcím, s a kérdésre látszólag
egyértelmű igen válaszolható. Igen, fölszabadult, de nem a
rendszerváltoztatás idején, hanem jóval korábban – talán
1953-tól kezdve, s a magyar irodalom folyamatos
szabadságharcaiban szüntelenül. A válaszban azonban
potenciálisan benne rejlik egy nem is, mivel az irodalom
(legalábbis egy része) a korábbi nyűgöktől megszabadulva
újabb determinációknak engedelmeskedett. Elhitte, hogy a
korszakváltásban büntetlenül megszabadulhat felhalmozott
értékeinek jelentős hányadától. Elhitte, hogy az egymással
súrlódó, csiszolódó, de mindenképpen párbeszédben lévő
sokféle 20. századi modernség a mi időnkre egyébként
jellemző módon versenyeztethető, életképesre és
életképtelenre osztható.
Az új irodalomtörténet által fölvetett
sokféle kérdéskör közül most csupán hármat említek: a
modernség, a modern magyar regény és változatai, szemléleti
és módszertani kérdések, valamint a három kötet műfaja.
(Modernség.) „A regény
modernségének feltételezettségére”, az irodalmi modernség
esztétikai követelményére fogunk rákérdezni – hangzik az
öntudatos mondat. Vajon melyik modernségre gondol a szerző? A
mögöttünk lévő században ugyanis azt látjuk, hogy időről
időre összetorlódnak, rétegződnek az egymást olykor
tagadó, de mégis egymás mellett élő, újító
regénypoétikák. Ki óvatosabban, ki merészebben újít –
olvasótábort toborozva vagy éppen olvasót veszítve. Tehát
roppant kényes dolog a radikális újítást kizárólagos
mércévé tenni. A nyugat-európai „regénylázadáshoz”
lehet ugyan a mi regényeinket hasonlítani (hasonlították is,
miként Németh László tette), azt azonban – még mielőtt
teljesen a vágyott Nyugat karjaiba omolnánk – nem
feledhetjük, hogy az alkotások nagy része ott is aránylag
hagyományos, s „a korszak eredetiségmércéje szerint
reprezentatívnak tartott” művek (V. Žmegay) statisztikai
szempontból kisebbségbe szorulnak. Ez persze nem azt jelenti,
hogy az irodalmi műfajokban történt változásokra nem kell
kiemelten figyelni. Ám a modern regény körébe sorolt művek
differenciált megközelítési módot igényelnek. A magyar
irodalom történetei egyoldalúsága és hiánylistája
elsősorban abból származik, hogy többnyire nem találja meg,
sőt nem is keresi a sokféle megközelítési módot – a cím
többes száma így félreérthető. Hiányzik a keresztezések,
átjárások finom hálója. Az a kalapemelés és -lengetés,
ahogy például Kosztolányi üdvözölte a Barbárok
című kötetet és benne az ilyen című novellát. Üdítő
kivételek persze akadnak. A Szentkuthy-fejezet szerzője nem
tartja szükségtelennek megemlíteni azt a különös
szituációt, melyben a botrányos Prae lelkes és értő
híve Németh László.
Legegyszerűbb lenne a hiányokat sorolni. Most
csak a látványosabbak közül néhány. Tündérkert,
Iszony, Kő hull apadó kútba – milyen szempontok alapján
marad el a század eme nagy regényeinek tárgyalása? Az
irodalomtörténet nem tud az utóbbi évtized
Móricz-újraolvasásáról, Balassa Péter értelmezési
kísérleteiről, hallgat a magyar 20. század paradigmatikus
nagy regényéről, az Iszonyról (semmivel sem
jelentéktelenebb az egyébként teljes joggal elemzett A
feleségem történeténél), jelentős külföldi
visszhangjáról nem olvashatunk. (Pedig a német, a francia és
az angol recepció a hatvanas években ugyanolyan fontos volt,
mint a mai írók nyugat-európai sikere.) Csaknem teljesen
figyelmen kívül hagyja a szomszédos országokban született
jelentős magyar regényeket.
A kötet szerzői mintha nem is tudnának
egymásról. Az Abafi-elemzés írója még úgy gondolja,
hogy ennél a 19. századi regénysikernél jóval fontosabb
Móricz trilógiája, a harmadik kötet olvasója azonban csupán
egy Gulácsy Irén-bekezdésben találkozik Móricz művével.
Némely fejezet szerzője nem elégszik meg egyetlen mű
elemzésével, a pályaképből is próbál valamit megmenteni.
Máshol (a pályakezdő Móricz, a Harmonia caelestis Esterházyja)
egyetlen írói korszakról olvashatunk. Ebből a szempontból
Krúdy a szerencsésebb, mivel külön fejezet foglalkozik a
második nagy fordulat (az 1910-es–20-as évek fordulója)
előtti és utáni életművel.
Nem az irodalom eleven, természetes
rendjéből előállított merev rendszert hiányolom. Ám a 20.
századi magyar regény irdatlan dzsungelében mégiscsak
valamiféle koncepció szerint kellene tájékozódni. A
mögöttünk lévő század jelentős regényei nem
föltétlenül a kompozíció szabálytalanságával, a
nyelvjátékkal, iróniával, töredékességgel, a
vendégszövegekkel, a megismerhetőség, elbeszélhetőség
iránti kétellyel jellemezhetők. Ha viszont a jelek szerint
ezek a kitüntetett szempontok, akkor végképp érthetetlen
Tormay Cecil és Erdős Renée viszonylag hosszabb tárgyalása.
Ha a befogadó, az olvasóközönség felől nézzük, másképp
fest a dolog. A regényolvasó azonban sok mindenért tud
lelkesedni – jóért, rosszért egyaránt. Legföljebb azon
morfondírozhatunk, hogy a külföldön (is) nem lebecsülendő
„befogadóra” találó Szabó Magda vagy a szűkebb
pátriánkban nem kevés olvasót magának mondható Jókai Anna
miért marad ki a regénytörténeti körképből.
Imre László említett könyvében fejtegeti,
hogy a nagy tehetség hagyományosabb, kevésbé innovatív
műveket is alkothat, míg az innováció jelentős epikusi
tehetség nélkül és a fölfedezésre váró (ontológiai,
históriai vagy társadalmi) ismeretlen ostromlása nélkül
kevésnek bizonyul.
(Szemlélet és módszer.) Borges írja:
„…a könyv nem csupán nyelvi szerkezet vagy nyelvi
szerkezetek sora; a könyv az olvasóval folytatott
dialógus…” A regényre és regényolvasóra alkalmazva
mindez azt jelenti, hogy az eszközök időszerűsége
önmagában aligha lehet döntő. A mű nem csupán struktúra,
ilyen-olyan poétikai eszközök tárháza; az olvasó benne
önmagára és világára akar ismerni, valami addig rejtett
lényegre kíváncsi. Ebben az irodalomtörténetben sajnálatos
módon háttérbe szorulnak azok a művek, melyekben a nyelvi
stilizáció különböző eljárásainak és módszereinek
kutatására (látszólag) kevesebb lehetőség adódik. A kor
egyik kiemelkedő jelentőségű formájáról beszélünk,
amelynek nemcsak műfaji alkata, elméleti megítélése, hanem a
kulturális kommunikációban betöltött szerepe is alapvető
módosulásokon esett át. E komplex jelenség azonban viszonylag
összefüggő ív, folyamat megrajzolása nélkül aligha
képzelhető el.
A magyar irodalom történetei minden
jel szerint olyan fölsorolásokra törekszik, melyekben a
regénykánon kialakulásának fő irányvonalait akarja
meghatározni. Ezek a listák viszont könnyen elvesztik
indokoltságukat, ha abból a meggondolásból készülnek, hogy
a kiemelt szerzők művészetének gondolati, poétikai,
stiláris egységét érzékeltessék. Ez az azonosság könnyen
fantomkép lehet. Mivel az ily módon akkreditált és modern
magyar regény címkével ellátott műveknek olykor semmi
közük egymáshoz. Ámde léteznek olyan diakronikus
kapcsolatok, melyek sokkal erősebbek, mint a szinkron viszonyok.
Vagy léteznek olyan szinkron viszonyok, amelyek meglepő módon
a kánonhoz nem tartozó vagy éppen a kánon peremére szorult
művekre hívja föl a figyelmet. Példánknál maradva: a
Kosztolányi-próza a hagyomány felől is megközelíthető,
miként Szegedy-Maszák Mihály kiváló tanulmányában teszi.
Az egyidejű, a szinkron kapcsolatokban pedig éppen a most (is)
mostohán kezelt Móricz-életművel nyílik meg az
összehasonlítás lehetősége.
(Műfaj.) A regényműfajjal foglalkozó
fejezetek alapján is elmondható: nem szisztematikusan
felépített irodalomtörténeti szintézissel van dolgunk, hanem
műfajpoétikai tanulmánysorozattal, regényinterpretációk
sorával. A közelmúlt, az úgynevezett kortársi jelen
tárgyalásakor ez talán még el is fogadható, hiszen nincs meg
a kellő távlat. A modernitás meghatározó művei azonban
irodalomtörténeti tények, értékelő újraolvasásuk a
hagyomány szükségszerű periodikus újraértelmezésének és
az irodalmi kultúra önértésének megkerülhetetlen eleme.
Vajon az egészről, az egységben látásról lemondhatunk-e?
Balassa Péter hasonlatával élve olyan ez, mint amikor a
szemüveget széttörjük, mert nem hiszünk többé abban, hogy
értelmesebben fogjuk látni, amit látunk. Inkább
megszámlálhatatlan lencséből álló kaleidoszkópot szerzünk
be.
„A művek meghalnak és feltámadnak” –
írja Németh László. Itt talán túl sok mű hal meg. (Csak a
század prózaíróinál maradva: Tersánszky Józsi Jenő,
Karinthy Frigyes, a szépíró Németh László, Kodolányi
János, Szerb Antal, Hamvas Béla, Mándy Iván, Gion Nándor,
Sütő András, Bálint Tibor, Grendel Lajos és a többiek.)
Szerencsére csak ebben a három kötetben.
