Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Jelenetek egy
írótalálkozóból
Székesfehérvár, 2002. május
31–június 1. Magyar–horvát írótalálkozó. Első a maga
nemében. Évforduló és írótalálkozó. Van-e, volt-e ilyen
rendezvényeknek egyáltalán értelmük? A nagy
emlékbizottságos jubileumok könnyen eljárnak a maguk
sínjein. Komoly összeget kapnak az állami költségvetésből,
országos, sőt nemzetközi program lesz belőlük. Magas állami
méltóságok elnökölnek, alelnökölnek egy ilyen
bizottságban. Még politikai reprezentációnak sem rossz. Van
hírértéke. A kulturális intézményeknek pedig pályázati
lehetőség. Kiállításokat lehet rendezni, könyveket lehet
kiadni, kerekasztalt összehívni. Gyakran nagy a hűhó, és
még valami szellemi haszna is lehet. Néha persze nehéz
kifürkészni, miből lesz/lehet ilyen évforduló. Ha nagyon
jelentős történelmi vagy irodalmi eseményről,
személyiségről van szó, nem könnyű róla megfeledkezni.
1848-ról, Petőfiről (pedig ő a maga önfejű és
kiállhatatlan természetével még haló porában is okozhat
galibát) nem lehet például.
Amikor nagy nemzetközi konferenciákon a
kilencvenes évek közepén másodszor hallottam
Lengyelországban, hogy mekkora európai jelentősége volt a
lublini uniónak (1569, a lengyel–litván államszövetségről
született szerződés), hogy milyen nagy horderejű döntése
volt ez a két ország akkori politikai elitjének, és láttam a
részt vevő nyugatiak kíváncsi érdeklődését, némi
irigységgel el kellett ismernem, országkép alakításában
előttünk járnak. Mégis lázadozott bennem a konok magyar:
hát a magyar–horvát államközösség nem tovább tartott egy
kissé? Még akkor is, ha Lengyelország és Litvánia
összetartozását már Nagy Lajos lányának
férjhezmenetelétől számítjuk, a két ország perszonális
uniójának XIV. század végi kezdetétől. Amikor ’99 őszén
megérkeztem, és kissé otthonosabb lettem Zágrábban, akartam
vagy nem, eszembe jutott az évforduló. Hiszen mégiscsak 900
év! Könyves Kálmánnak horvát királlyá koronázását még
az alkotmány is számon tartja ott. Afelől nem volt kétségem,
hogy a közép-európai kérdések iránt csak szerény
mértékben érdeklődő magyar politika nemigen fog kapva kapni
az alkalmon. Csupán a hozzám hasonló naiv emberek hittek
olyasmiben (persze csak régebben), hogy érdemes volna újszerű
kapcsolatokat keresni szomszédainkkal. Mert itt van például
Horvátország, hazájának külországokban nem mindig
tetszetős képével, ma pedig ők minket inkább kedvező
színben látnak. Nem volna érdemes megmutatni annak az
úgynevezett „nagy”-világnak, hogy a mai Közép-Európában
van arra is példa, hogy az előítéletek megváltoznak?
Efféle gondolatok keringtek a fejemben Budán
és Zágrábban. Arra jutottam: ha nagyban nem, legalább
szerényebb változatban megpróbálhatjuk. Előny is lehet, ha
nincs állami fölhajtás. Kevesebb az üresjárat és az üres
szó. A szellem emberi jól tudják, hogy (Nedjeljko Fabrio
mondta) a díszebédeknek hamar végük lesz, a műalkotásoknak
hosszabb az életük. 2002 tavaszán a bölcs Kálmán király
ürügyén pedig találkozhatnak két szomszédos ország írói.
Most meg a polgármester érkezésére várunk,
itt vannak már a Szent István Művelődési Házban a horvát
írók. Jönnek az előadók, az érdeklődők. A város
készséggel vállalta az együttműködést, akár a fehérvári
írók, Péntek Imre barátunkkal, az Árgus főszerkesztőjével
az élen. Ünnepélyes a hangulat, horvát és magyar zászló az
előadói asztalnál. Következnek a köszöntések: Warwasovszky
Tihamér a város, Kalász Márton az Írószövetség nevében.
Mindketten olyan reményteli kezdetről beszélnek, amely
ösztönzést adhat a további együttműködéshez. Ebben a
szellemben üdvözli a tanácskozást a Horvát Írószövetség
nevében Veljko Barbieri alelnök (a dalmát tájak és receptek
jó tollú mestere). Udvariaskodunk persze, de a tanácskozás
horvát és magyar hozzászólói mind valós kérdésekről
beszélnek. Hogy alig ismerjük egymást, és az érdemi
továbblépéshez kevés a jóindulatú érdeklődés. Fabrio az
egyetlen a vendégek közül, akinek olvasható magyarul műve.
Ő mintha valamennyire otthon volna ebben a közegben
(emlékszem, néhány éve járt a Tokaji Írótáborban is),
talán úgy érzi, a nemzetközi mezőnybe az 1993-as budapesti
Bethlen Gábor-díj indította el. Kulcsszavaink között
szerepel Európa és az anyanyelv, de inkább csak jámbor
óhajok formájában. Szükség volt Lőkös István nagy ívű
kapcsolattörténeti áttekintésére, így szembesülhettek a
tanácskozás résztvevői a háttérrel, azzal a gazdag és
színes örökséggel, amely itt és ott is nagyrészt kikopott
emlékezetünkből. A tanár úr fölidézi egyik utolsó
zágrábi találkozását Krlezával, aki azt kötötte a
lelkére: ne feledkezzék el arról, hogy „csak egy patak
választ el bennünket”.
Erről a „patakról” és Krlezáról a
továbbiakban is sok szó esik. Utolsó mohikán volt a maga
nemében a szép kort megért horvát klasszikus, és ifjúkori
szellemi düheit kitombolva meg a sztálini kor őrült
propagandakampányának mérgeit kiengedvén magából mintha
élete utolsó éveiben megenyhült volna, jóval megértőbben
nyilatkozott a közös múltról. Az életkorhoz tartozó
nosztalgia vagy bölcsebbedés okán? Mindenesetre kár, hogy nem
született meg az a könyv, amelyről Lőkös István beszélt,
az író magyar tárgyú följegyzéseinek kötete. Ma már nem
volna szükséges udvariaskodó körülírással kerülgetni
életművét, az új évezredben igazán sine ira et studio
mérlegelhetnénk jugoszláv és kommunista illúzióit is. Még
szerencse, Tornai József hivatkozik rá, hogy hat vaskos
kötetben jókora rész megjelent életművéből.
Befogadástörténetét sem lehet nálunk szerénynek mondani,
mégis, magyarságképének bemutatása – hagyatéka,
levelezése tüzetes átvizsgálásával – szerintem mindmáig
adósság. Makacsul a homokba dugjuk a fejünket, ha alaposan
szemügyre kéne venni, mit gondolnak rólunk a szomszédságban.
Ismerjük-e egymás irodalmát? – ez volt a
rendezvény központi kérdése. A meghívón egymás mellett
Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter portréja. Két egytestvér,
ahogy régen mondták. Azt akarta üzenni, hogy egészen
különleges hagyománynyal kell szembenéznünk. A
tudósításokban rendre ott van a híd szó, mint ami
ideillik, bár a mai publicisztikára jellemző pontatlanság –
vagy talán inkább érzéketlenség – sem hiányzik belőlük.
Hidak a Dráván. Jól hangzik, ma már legalább szögesdrót
nincs a határ mellett. Mégis kérdés, hogy Németh László
több mint hat évtizeddel ezelőtti terepfölmérésénél
jobb-e a helyzet. Egy olyan városból jövök, kezdi
fölszólalását zeljka yorak, az esszéista, műfordító és
művészettörténész, Zágrábból, ahol számos jelentős
épület őrzi a közös múlt emlékét. A fiatalok többsége
mit sem tud erről. Ahogy náluk sincs fogalmuk még a
bölcsészhallgatók többségének sem a horvát kultúráról.
Azután Lukács Istvánnak és Csordás Gábornak köszönhetően
hallhattunk a folyóiratok (hogyan halt meg a színvonalas
magyarországi horvát szemle) és a könyvkiadás gondjairól
(miért nehéz nálunk horvátból fordított könyvet
megjelentetni).
Az este: a közönségé. Irodalmi est.
Összeállítás horvát írók és költők – köztük
vendégeink – műveiből. Magyarul. A Vörösmarty Színház
színészeinek tolmácsolásában. Skatulyából húzták ide –
nézem sima, jól fésült ősz fejét – Stanko Nick urat, a
horvát nagykövetet. Mond majd köszöntőt. Nekem a vendégeket
kell bemutatnom. Ne siessük el, nézek körbe. A
színházteremben összegyűlteket úgy kéttucatnyira taksálom.
Szavainknak ennyi a fedezete. Így fest a gyakorlatban a horvát
irodalom: magyaroknak. Persze, szervezés. Magyar szervezés.
Mosolygunk. A horvátok is mosolyognak.
Másnap kirándulni megyünk. Vár a szezon
előtti Balaton. Tihany és Balatonfüred. Visz a kisbusz
keresztül-kasul a virágos dombokon. Szűkebb körben
beszélgethetünk. Fabriótól kérdezem, lehetne-e Fiuméban a
város magyar kapcsolatairól a zágrábi magyar tanszékkel egy
kisebb szimpóziumot szervezni. Kap az ötleten, sorolja
rögtön, kinek fog ott szólni, kinél kell majd nekem
Zágrábból jelentkeznem. Meglesz, megcsináljuk, biztat
délvidéki temperamentumával. És magyar tanszéket! Arra volna
szükség a városban, hatalmas könyvtári-levéltári anyagot
kellene földolgozni. Csak magában a sajtó, s magyarázza, hogy
száz évvel ezelőtt hány újság, folyóirat jelent ott meg
magyarul. Mondom neki, én megelégednék, ha magyar lektor lenne
a városban. Ugyan, lektor? Tanszék kellene, állítja
megingathatatlan meggyőződéssel.
A tavaszban kibomló dunántúli táj
barátságos szellővel simogatja társaságunkat, amikor
kiszállunk. Tihanyban persze az apátság. Látogatásunkat nem
jelentették be előre, így Korzenszky Richárd perjelt, régi
kedves ismerősömet hiába keressük, sajnos nincs itthon. Egy
idősebb bencés atya vezet bennünket körbe. A Tihanyi
Alapítólevelet (ha ez itt csak épp másolat is, lévén az
eredeti Pannonhalmán) igyekszem magyarázni a horvát
vendégeknek. Ez a mi Bašyanska ployánk, mondom hozzá kissé
habozva a találónak vélt párhuzamot. Az összehasonlítás
kockázatos műveletét nem lehet megúszni efféle
közvetítésnél. Azt ugyan kőbe faragták, de nagyjából
ugyanabban az időben (kb. 1077 és 1100 között) készült.
Zvonimir király adománylevele egy apátságnak Veglia
szigetén. Glagolita betűkkel írták, ez volt az első szláv
írás, még Cirill alkotta meg a görög ábécé kisbetűiből.
A XI. századtól gyakorlatilag csak a katolikus horvátok
használták, így azután később horvát nemzeti
jelképiséggel töltődött föl. Altemplom, templom, azután
meg találunk levendulát az árusoknál. Hamisítatlan
mediterrán aura leng körül bennünket a presszó teraszán.
Itt már társasági beszélgetéssé alakul az írótalálkozó.
Közülünk, magyarok közül már csak néhányan maradtunk.
Nehéz megmondani, velünk lévő észak-bácskai horvát
költőnket hova számítsuk. Ide is, oda is. Kisebbségi. Egy
lokális kultúrát képvisel, akár a horvátországi magyarok,
számon tartják a Dráván innen és túl is, de mindkét
oldalon valahogy a periférián. Lehet számolni a hazai
horvátokkal mint megőrzendő kisebbséggel; mindig
biztosítják egymást a politikusok, hogy e tekintetben milyen
jó a két ország viszonya, de kipipálják a tételt, s
gyakorta nem jók másra, mint folklórjukban gyönyörködni.
Jót tesz a füredi séta. Borokat,
beszélgetéseket kiszellőztetendő. Mintha megújult volna ez a
település. Lehet persze, hogy az új szezonra készül. A
Jókai-villa látnivalóit érdeklődéssel járják végig
horvát barátaink. Ha egyéb nem, a neve eljutott annak idején
is Horvátországba. Sokkal többet fordították egyébként
szerbre, mint horvátra. Amikor Jókai kilépett a nemzetközi
irodalom színpadára, a horvát szellemi élet jelentős része
magyarellenes érzelmekkel volt átitatva, nincs mit szépíteni
rajta. Van még egy programpont, a Fordítóház megtekintése.
Várnak már bennünket, megmutatják az épületet, a kertben
tudunk kávé-üdítő mellett beszélgetni. Olyan kitűnő
partnerek vannak közöttük, mint a Vajdaságból elszármazott
Fenyvesi Ottó, aki rögtön mutatja zeljka yoraknak egyik
korábbi könyvét. Udvariaskodás, néhány tétova kérdés és
válasz. Egy pillanatra hűvösebb lesz a levegő, amikor Sava
Babi´ jön le a lépcsőn. Talán azt hiszik horvát barátaink,
hogy a vendéglátók valamilyen horvát–szerb megbékélési
jelenetet terveztek ide, de azután minden különösebb zavar
nélkül folytatódik tovább az eszmecsere.
Este pedig ünnepélyes vacsora egy
„pincében”, ahogy szervező barátaink mondják. Valahol
Balatonfüred és Fehérvár között. Tényleg pince. A
hatvanas–hetvenes évek stílusában. Ahogy annak idején
elképzelték, mire van szükségük a turistáknak. Álfolklór
és ál-népimuzsika. Lagzi Lajcsi stílusában. Ha volna magyar
Kusturica, ilyen helyen biztosan forgatna. Enni-innivalóból van
bőven, nem lehet panasz. Rántott hús, párizsi, natúr szelet,
fölös mennyiségben is. Beszélgetni csak a bőgő muzsika
szüneteiben lehet. Még szerencse, hogy viszonylag hátul
kaptunk helyet. Elöl indul a tánc, járják is az atyafiak,
mint egy mai falusi lakodalom forgatagában. Nem merek
beszélgetni a horvátokkal. Pedig nem ismeretlen nekik az
efféle mulatság, ilyesmit csinálhatnak az ő zenéjükre az
odavalósiak is.
A fehérvári Árgus 2003. 5. számában jelent
meg összeállítás az Írótalálkozó anyagából,
szemelvények horvát vendégeink írásaiból és Lőkös
István előadásának összefoglalása. Továbbá: a
Nyilatkozat, melyet Székesfehérváron hitelesítettek
aláírásukkal az írószervezetek képviselői. Érdemes teljes
terjedelmében idézni:
Könyves Kálmán horvát királlyá
koronázásának történelmi évfordulója alkalmából
találkoztak magyar és horvát írók Székesfehérváron. A 900
évvel ezelőtti koronázással évszázadokon keresztül tartó
unió kezdődött, Magyarország és Horvátország
együttélése, ami példa nélküli Európa történetében.
Ennek köszönhetően sok tekintetben közös nemzeti irodalmaink
öröksége, számos rokon civilizációs értékkel
rendelkezünk, melyek kulturális hagyományaink meghatározó
vonásaihoz tartoznak.
A XXI. század elején mégsem lehetünk
elégedettek a két kultúra, a két irodalom kapcsolataival.
Alig ismerjük egymást! Mivel két kis nemzet irodalmáról és
kultúrájáról van szó, az egyetemes integrációs folyamatok
korában különösen fontosnak tartjuk, hogy közös utakat
találva jussunk közelebb mind magunkhoz, mind pedig Európához
és a nagyvilághoz, megőrizvén saját nemzetünk kulturális
identitását. Ebből kiindulva kell ahhoz segíteni
irodalmainkat, hogy átlépjenek a köztük lévő nyelvi
korlátokon, s így létrejöjjön az igazi kulturális
együttműködés, mely megkönnyíti utunkat a világirodalom
felé.
A székesfehérvári találkozót követően
szeretnénk évi rendszerességgel találkozni, hogy ezek az
összejövetelek alkalmat biztosítsanak a szélesebb
együttműködésre – irodalmi műhelyek, folyóiratok, közös
alapítványok és irodalmi társaságok között. A két
írószövetség minél hamarabb szeretne bekapcsolódni az
államközi kulturális egyezmény előkészítésének és
aláírásának folyamatába. Így javasoljuk kulturális
kormányzatainknak, hogy támogassák e kezdeményezéseket,
hozzanak létre olyan alapítványokat, melyek szellemi
termékeink – különösen az irodalom területén –
fordítását és megjelentetését támogatják.
Székesfehérvár, 2002. június 1.
Horvát
Írók Szövetsége – Magyar Írók Szövetsége
Egyszer volt, hol nem volt.