Kántor Zsolt
Báger Gusztáv: Míg
leírom, felébredek
Tiszatáj Könyvek, 2008
Báger Gusztáv költészete az utóbbi
években került az érdeklődés homlokterébe, miután tíz év
leforgása alatt nyolc magyar és három külföldi (német,
francia, írországi) kötetet jelentetett meg. A kortárs líra
egyik legtanulságosabb pályája az övé, fejlődése, sikere
az európai és a magyar költészeti hagyományok
keveréséből, a beszédmódok és nyelvek újszerű
ötvözéséből eredeztethető. Ezért érdemes rányitni az
olvasók szemét arra a tudatosan megkomponált
motívumszövevényre, ami a Míg leírom, felébredek
kötet sajátja.
Az Olasz Sándor által írt fülszöveg
hiteles használati utasítást nyújt az olvasáshoz: „Báger
Gusztáv legfrissebb költészete újabb szokatlan fordulatokkal
gazdagodott. Meghökkentő asszociációk és összetett
gondolatritmusok ragadják magukkal a figyelmet, szűkszavú
meditációk és nagylélegzetű prózaversek sorain át. A
kötet leginkább szürrealista dokumentumfilmekhez
hasonlítható, melyben a szerző operatőr, narrátor és
aláfestő zene. S hogy ki a valódi rendező? Nem lesz kérdés
az olvasó számára sem.”
A címadó részlet az Amsterdam: tér
nélküli város című verséből való („fák alatt
levelek tarka tánca sárga és piros juhar amott meg lila akác
/ egy idegen örül a memóriájának egyre hosszabb sorokat ró
a papírra”). Az egész kötetre jellemző alapszituáció, a
szenvtelen leírás a külső szemlélő látószögéből
rögzít, kommentál, és egyben hirtelen váltással belelép
a versben szereplő, elbeszélő személy világába, hogy ott is
„információkat”, elhullajtott műhelyforgácsokat fedezzen
fel és osszon meg a befogadókkal.
A hat ciklusba rendezett kötet olyan, mint egy
kristályprizma, minden egyes oldala csiszolt, fénytörő
felület, az olvasás során új jelentés képződik a síkok
barázdáin. (A hat cikluscím: Kettesben a fehér lóval, Az
olvasni tudók árulása, Wagner a frizsiderben, Talán ezért,
Kapni egy gólpasszt, Szaggatott, kék ütem.)
Az első ciklusban szerelmi jelenetek,
dramaturgiák és víziók sorakoznak, a természetfeletti sík
és a hétköznapi dimenzió találkozási pontjain:
„Szívemből szökőár pezsdült, nem éreztem fájdalmat,
titkot, természetes volt minden szózat, mit a vízi lények
felém intéztek. Azután sakkfigurák léptek a medúzák
kastélyába, bástyák és csikók, parasztok, futók,
királynők táncoltak az illatos szelence kerek dobozán.
Beleolvadtam a jelenetbe, mint egy dramaturg, karmesterként
hadonásztam a farsangi bábok előtt.” (Szivárgó eresz)
A szimbolikus és a tapasztalati szövegtér
egymásba illesztésével a szerző jelentésbővítő tereket
épít ki, ahol a sztereotípiák másként viselkednek, mint a
megszokott hétköznapi kontextusban. Báger vonzódása
egyértelmű a nyelvi kifejezés konkrét, néhol már az
abszurditásig lecsupaszított formáihoz. A gondolatok mégis
egyre sűrűbb, ugyanakkor mégiscsak tisztább közegben jönnek
létre, szinte áttetszők. Eszmények, eszmék és titkok
helyett a valóság mélysége, az idő maga szólal meg bennük,
azaz a hiányérzet, hogy igazából nincs kitérés, végig kell
menni a kijelölt pályán.
A végső és magabiztos válaszok helyett a
„reflexiót” vonja be a grammatológiai-szemantikai
játékba. Ez az a gesztus, ami miatt (a kortárs líra aktuális
kérdésirányait ismerve) aktuális modort/medret talál
magának. Tisztában van a kimondhatóság abszolút
lehetetlenségével, azzal jelzi a rejtettet, hogy világosan ábrázolja,
amit viszont tud. Van, ahol nem is keres szimbolikusan mélyebb
értelmet, nem megszállottja a bonyolításnak. Nem látjuk a
keresés folyamatát, mindig csak talál: „Esni kezdett a hó,
mi pedig teázgattunk a teraszon, a negyedik nap reggelén,
üvegbura alatt, mélybarna fahéjas illatokkal körbeölelve.
Egyszer csak óráinkra pillantottunk. Éjfél volt. A kastély
jégcsappá vált, az éjszaka hirtelen jött, mint egy
földrengés.” (Kastély, hó, este) Báger itt minden
kis rezzenésre, moccanásra reflektál. Egyébként is mindig
megmondja, merre van a megoldás, a kulcs, az üzenet melyik
részén található a csel. A modalitás kicsomagolja önmaga
ajándékait, a distinkció föllebbenti a fátylat.
A második ciklusban a nemzetközi utazások
és a politikai képmutatás útvesztőin keresztül érkezünk
meg a szövegtér legmélyebb tárnáiba, ahol mindig van kincs,
meglepetés és fordulat. Magyarországon ma aligha van más, aki
ilyen finoman, cizelláltan fogalmazna politikai, szépirodalmi
szöveget. Kitűnő verbális készséggel, megalapozott nyelvi
és kulturális tudással egyensúlyoz a megszokott beszédmód
és az abszurd ironizálás között. Mindegy, mi a vers tárgya,
globalizáció, multikultúra vagy éppen a pénzügyek, a
stílus kikerüli a mondandóban rejlő buktatókat (Politikusokhoz,
Potyautas-paradigma, Svédasztal-Magyarország). Valódi nagy
versek, hosszú és sodróan hömpölygő, posztmodern eposzok
sorjáznak itt (Holdkupola, Amsterdam, kokain-piac, Retro,
Dublin, a lélek kész, Csap[szó]szék, Gyöngy, Szem és
lélek, Sajtó).
A harmadik ciklus legsikerültebb versei még
inkább fokozzák az igényt, hogy újraolvassuk őket. Egyre
több emlékezetes sor, hajszálpontos kifejezés teszi
élvezetes olvasmányokká e verseket. Az Originálból:
„Bevágtam a hűtőbe a mobiltelefonom.” A Kárpitból:
„Narancsot fogunk hámozni a Sionon.” A gourmand
elégiája és A függöny éle telitalálatok, bizonyára
viszontlátjuk őket a jövő évi Szép versek
antológiában. A szerző minden ciklusban léptéket vált, a
szellemi szintet célozza meg, a természetfelettire néz akkor
is, amikor evilági feladatokkal bíbelődik, nem veszti szem
elől a morális-spirituális momentumokat.
A negyedik ciklusban a természet- és
időélmény, valamint az irodalmi témák kapnak nagyobb teret.
A Pirkadat és a Márvány, levegő a bágeri
pályaív fordulatának jellegzetes dokumentumai. Két nagyon
fontos, összegző költemény itt a gólonoM, ami
visszafelé olvasva: monológ, és A kihúzott fiók.
Ezekben a textusokban a költő újrakeveri a kész formákat,
egyszerre konstruktív és dekonstruktív. Abban a légüres
térben lubickol, ahol immár a nyelv szétáradása folyik.
Háttérbe szorul a retorika, a póz, az önáltatás, a szerzői
én decentralizált szubjektumként áll előttünk.
Az ötödik ciklus meghatározó darabjai a Víz
alatti vers, a Tűnődés, az Óceán, kavicsok,
fegyverek. Tandori Dezső ihletése, Pilinszky emléke ebben
a versciklusban hat a legerősebben. Ahogy Kalász Márton írta
korábbi verseiről, nem tud, nem is akar szökni, mert
képtelenség elhagyni ezt a terepet, ezt a tájat. Aki
belefogott egyszer, az vállalja a küzdelmet az „anyaggal”,
a nyelvvel, ami tulajdonképp nemes, diadallal kecsegtető,
szellemi harc. Báger fantasztikus energiával veti magát ebbe a
küzdelembe, és nem vall szégyent.
A befejező ciklusban minden átizzik,
összesűrűsödik. Egyrészt az emlékezés, a mnemotechnika
csodái gyűrűznek be a jelentésrétegek pöttyözött
emblémái közé, másrészt az Amsterdami kavicsok vernek
fel nagy port. Tehát: újabb tuningolás, még nagyobb
sebességre kapcsolás. De kérdés: lehet-e tovább fokozni ezt
a sűrű szövegszövést? Lesz-e még ennél is finomabb
szövésű lepel a versen? „Egy díszdobozba angyalhaj,
csúcsdísz, fémgömbök, csatok, sárgák, pirosak, kékek, az
örök mulandóság vizének ringó buboréklánca. Kint a hó,
mint egy Nagy Vers, hömpölyög, jambusai lepotyognak a mély
sárba, csak a mottó és a csorba rím marad meg, a lesántult
ritmus, a szaggatot, kék ütem…” (Valaki idejár)
Valódi meglepetés Báger Gusztáv legújabb
könyve, a fordulat most tényleges, átütő erejű. Az igazi
kérdés azonban az: a továbbiakban az aláfestő zene
erősödik-e fel, az ábrázolás dinamizmusa növekszik, vagy a
narrátor bővíti a beszédszituáció horizontját? Ez a kötet
valóban szintézisértékű reprezentáció. Innen már csak a
szólamváltás igénye sürgetheti csak: a következő könyv.